|
|
|
William
Manchester, rendre bestsellerré váló, igen terjedelmes jelenkor-történeti
munkák szerzője írta 1968-ról, hogy ez volt az az év, amikor Amerikában
minden balul ütött ki. És valóban. 1968 az amerikai nemzeti traumák éve
volt, olyan év, amelyben a legkétségbeejtőbb esemény sem maradt sokáig az
újságok címlapjain, mert hamarosan leszorította onnan egy még sokkolóbb újdonság.
1968-ban lett gyilkosság áldozata a hatvanas évek két emblematikus
politikai figurája. Martin Luther Kinget egy fehér rasszista, James Earl Ray lőtte
agyon áprilisban Memphisben. Ray bevallotta a gyilkosságot, de később
visszavonta vallomását, ezért ma sokan, élükön a King családdal, kételkednek
benne, hogy az igazi tettes bűnhődik King megöléséért. Robert Kennedyt két
hónap múlva Sirhan Bishara Sirhan, egy jordániai születésű palesztin terítette
le Los Angelesben. A motívum: Sirhan gyűlölte Izraelt, Robert Kennedy pedig
Izrael-barát politikusnak számított. Sirhan bűnösségében senki sem kételkedik:
tettét a kamerák előtt követte el.
Martin Luther King halálát követően 168 városban került sor súlyos
rendbontásra: feldühödött feketék épületeket gyújtottak fel, üzleteket
fosztottak ki, rendőrökkel csaptak össze, fehérekre támadtak. Egyedül
Washingtonban 711 épületet borítottak lángba, párat a Fehér Háztól néhány
sarokra. A rend helyreállításához 55 ezer katonára volt szükség.
De a feketék erőszakos dühkitörése csak keveseket lepett meg. Sokan
jósolták azt King meggyilkolása előtt is, hogy forró nyár lesz a gettókban.
Az elvben erőszakmentes polgárjogi mozgalmon belül vagy annak farvizén egyre
nagyobb befolyásra tettek szert a militáns fekete nacionalisták, például a
Fekete Párducok, akik az erőszakmentességet gyávaságnak tekintették,
Kinget Tamás bátyának vagy Martin Looser (vesztes) Kingnek csúfolták, és városi
gerillákként kívántak hadat viselni az elnyomók ellen. Így a gettókban
mindennapos esemény volt a gyújtogatás, a fosztogatás. Előfordult, hogy a
gyújtogatás helyszínére kiérkezett tűzoltókra és rendőrökre orvlövészek
támadtak.
Az erőszak nem korlátozódott a gettókra. A radikális baloldali diákok
lelkesen azonosultak a polgárjogi mozgalom célkitűzéseivel, ellenezték a
vietnami háborút, valamint úgy általában „harcoltak az elnyomás, a
rasszizmus és az imperializmus ellen”. 1968. január 1-je és június 15-e között
101 amerikai egyetemen 39 ezer diák részvételével 221 nagy tüntetésre került
sor. Ezek nagy része korántsem volt erőszakmentes affér. A tiltakozók épületeket
aknáztak alá, rektorokat és dékánokat vertek meg, túszokat ejtettek, szándékosan
rongáltak és kárt okoztak, de a legenyhébb esetben is megakadályozták a
tanítást. A rend helyreállítására kihívott rendőröket provokálták, jó
esetben csak trágárságokat vagdostak a fejükhöz, de sokszor sörösüvegeket
is. Gyakran előfordult, hogy a rendőrök riasztó brutalitással válaszoltak
a provokációkra, és így maguk a rendfenntartók is hozzájárultak az erőszak
és a törvénytelenség terjedéséhez. Ezt történt májusban a New York-i
Columbia Egyetemen is. A proletariátus és a feketék felszabadításáért
vandalizmussal is küzdő radikális diákokat – többnyire jómódú
és fehér úrifiúkat és úrilányokat – olyan proletár rendőrök verték
dühödt kegyetlenséggel porhanyósra, akik között sok fekete is volt.
Augusztus elején Chicago utcáin vívott véres csatákat az alsó középosztály
(a rendőrség) a felső középosztály fiaival és lányaival (a különféle
tiltakozó mozgalmak híveivel). Az alkalmat a Demokrata Párt konvenciója
adta, amelyen az előválasztások eredményei alapján Hubert Humphrey elnökjelöltté
választása biztos volt. A tiltakozó mozgalmak az előválasztások során
javarészt a baloldali és háborúellenes Eugene McCarthy elnökjelöltté választását
támogatták. Sok radikális aktivista vágatta le a haját és tisztálkodott
meg alaposabban („clean with Gene”), hogy részese lehessen McCarthy kampányának.
A meggyilkolt Robert Kennedy képes lett volna a McCarthy-híveket maga mellé
állítani, de Humphreynak erre semmi esélye nem volt. A tiltakozó mozgalmak hívei
részben azért mentek Chicagóba, hogy támogassák a Demokrata Párt békeplatformját,
részben pedig pusztán azért, hogy kifejezzék csalódottságukat és dühüket
Humphrey számukra elfogadhatatlan győzelme miatt. A yippik – a Youth
International Party hívei – oly módon adták jelét a hagyományos politizálással
szembeni megvetésüknek, hogy egy hatvankilós, Pigasusnak keresztelt malaccal
jelentek meg, és bejelentették, hogy elnöknek jelölik
A tiltakozás szervezői azt jósolták, hogy százezer tüntetőt hoznak
Chicagóba. Végül is csak 10-12 ezer hippi, yippi, békeharcos, McCarthy-támogató
és kiábrándult liberális jelent meg, akiket 11 500 chicagói rendőr, a
Nemzeti Gárda 5500 tagja és 7500 katona fogadott. Nem tárt karokkal. Azóta
is vitatott kérdés, hogy kik voltak a rendbontók Chicagóban: a rendőrök
vagy a tüntetők. És a kérdésre adott válasz máig jó indikátora a válaszadó
politikai szimpátiáinak.
Egyébként a konvención az első fordulóban elnökjelöltnek választották
Humphreyt, McCarthy és McGovern, miként várható volt, messze lemaradt. Igazi
vita csak Vietnamról folyt. A békeplatform vereséget szenvedett ugyan, de a
szavazás eredménye (1567:1041) megmutatta, hogy milyen mélyen megosztott a
Demokrata Párt ebben a kérdésben.
A vietnami háború nem csak a demokratáknak okozott főfájást. Ez a háború
volt a belpolitikai feszültségek egyik fő forrása, és ráadásul nem az történt
a csatatereken, amit az amerikaiak akartak. Január utolsó éjszakáján a
Vietkong megindította a Tet offenzívát. Hatvanezer Vietkong-katona szivárgott
be a dél-vietnami városokba, magába Saigonba is, ahol lényegében terrorista
támadásokat intéztek rendőrőrsök, katonai létesítmények, kormányépületek,
rádióállomások, erőművek és követségi épületek ellen. Lehet
vitatkozni azon, hogy a Tet offenzíva katonai értelemben siker volt-e. Az
amerikaiaknak és a dél-vietnamiaknak végül sikerült kiszorítani a
Vietkongot a városokból, és az is biztos, hogy a Vietkong sokkal nagyobb
veszteségeket szenvedett, mint amekkorát az amerikaiak és a dél-vietnamiak.
Ennek alapján az amerikai tábornokok diadalmasan bejelentették, hogy győztek.
De azért a Tet offenzíva elég hatásosan mutatott az amerikai képernyőkön,
és sok amerikai nevében beszélt az a szenátor, aki elképedve kérdezte:
„Mi történt? Arról volt szó, hogy mi nyerjük meg ezt a háborút.” Ráadásul
az amerikai veszteségek korántsem voltak elhanyagolhatók. Májusban, a háború
legvéresebb hónapjában, 2000 amerikai katona esett el Vietnamban.
A „csendes többség” is azt szerette volna, ha minél hamarabb véget
ér a vietnami háború. De a „fiúkért” aggódó átlag amerikait világok
választották el az ellenségnek drukkoló, Ho Apót éltető, amerikai zászlót
égető radikális aktivistáktól, akik a csendes többség számára a
hatvanas évek szellemét testesítették meg.
Novemberben
az amerikai választók a szavazófülkékben kinyilvánították, hogy elegük
lett a turbulens hatvanas évekből. Elegük lett abból az évtizedből, amely
annyi lelkesedéssel indult, de végül káoszba fulladt. Elnökké választották
Richard Nixont, akitől azt várták, hogy hozzon vissza valamennyit azokból az
unalmas, kispolgári Eisenhower-évekből, amelyeknek nyolc évvel korábban
nagy örömmel intettek búcsút.
Neményi
László
[Beszélő 1997./11.]
|
|
|
