Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A magyarországi szlovákok - Népszokások

 

A népszokások a magyarországi szlovákok körében is olyanok a hallgatólagos szabályok, népi törvényszerűségek, viselkedési módok, amelyek meghatározzák a közösségnek és tagjainak magatartását, bizonyos cselekedeteit, s gondolkodását a társadalomban, a családban, a munkában, a hétköznapokon és ünnepeken. Hagyományőrzésük változó képet mutat. Legfontosabb az emberi élet fordulóinak és a kalendáriumi napoknak a népszokásai. A születés. A gyerekáldást a hazai szlovákok mindenütt szükségesnek, természetesnek, a közösségük, családjuk továbbélése, a, munkaerő biztosítása érdekében sok gyermek volt kívánatos. A gyermektelen házaspárokat szerencsétlennek tartották. Máig ismertek a gyermekszaporodást elősegítő és gátló eljárások. A fogamzás megszakítására keserűsós ülőfürdőt vettek, liliomban áztatott pálinkát ittak, magasabb helyről leugráltak. Hosszabban szoptattak, mert hitük szerint addig nem kerültek áldott állapotba. A születési szokások és eljárások archaikusságuk miatt viszonylag egységesek. A születendő gyermek nemét számos jelből állapították meg: ha közösüléskor az asszony tátva hagyta a száját lány, ha a férfi balról jött le róla, fiú lett. A terhes nő (samodruhá, ťarchavá) külső alakja szerint ha hegyes volt a hasa, fiút várhattak, ha duzzadt volt az ajka, s gömbölyű a hasa, lányt. A hányás és émelygés is lányt jelzett. A várandós anyára megkülönböztetett figyelmet fordítottak, kivált az első félidejében. Minden kívánságát (bažať, bažiť) teljesíteni kellett, nehogy elvetéljen. Elnézték neki, ha gyümölcsöt vagy más ennivalót lopott. A hasonlósági mágia magzatot védő tiltásai szerint nem volt szabad megcsodálnia a rossz, csúnya dolgokat, nem eshetett rá eper vagy más gyümölcs, nem érinthette kifröccsent zsír, kicsapó láng, mert jelt hagy a gyereken. Tilos volt méredzkednie, fogat húzatnia, mert meghal a csecsemő. Nem lophatott tököt, mert kopasz lesz, nem ihatott vödörből, mert nagy lesz a szája stb. A szülésig a terhes nők általában dolgoztak. Első gyerekként az apák fiút vártak. A szülést a kórházi szülés elterjedéséig a bába vezette le, ha a várandós anya hasa leülepedett, várhatta a hívást. A század első felében az anyák otthon ágyban, vagy szalmazsákon szültek. A könnyű szülés érdekében az anya haját, kontyát leengedték, az ajtót kinyitották. Nyíregyházán a férj a gatyamadzagot is megengedte az istállóban. Nehéz szülés esetén Répáshután két szék közé ültették, sőt szekéren rázatták. Tótkomlóson a férje kalapját tették a hasára, itt a férje rázta meg. A kíváncsiskodóknak szimbolikusan jelentették be a gyerek nemét: fiú: seno – széna, lány: slama – szalma. A szülőanyát (posťelkiňa, posťevňica, položňica) és magzatát több helyen lepedővel körülvett mennyezetes ágyban különítették el. A szülés körülményei alapján jósolták meg a gyermek jövendőjét: ha az anya jajgatott, egész életében szerencsétlen lett, ha áprilisban született, szeszélyes (duriplach) lesz, mint az áprilisi idő, s ha az újév napján, szerencse várta. Általános hiedelem, hogy a burokban született (klobúčiku) gyerek szerencsés sorsú. A levágott köldökzsinórt csokorba kötve tették el, hétéves korában odaadták, hogy kibontsa. Ha gyorsan, ügyesen tette, gyors észjárású, ha lassú, piszmogó ember lett. Az első fürdetéskor a fürdővízbe kenyeret, sót morzsoltak, pénzt vetettek, hogy soha ne hiányozzék. Később gyűrűt dobtak a vízbe. A katolikusok szentelt vizet is csepegtettek. Korábban ködmönbe csavarták, hogy göndör hajú legyen, megcsókolták a száját, hogy beszélni tudjon. Régi ingbe öltöztették először, hogy becsülje a régit, a kopottat. A fiú ingecskéjét egyszerre varrták meg, hogy az első lány hozzámenjen. A rontás ellen farkasfogat (vlčí zub), piros fonalat, üveggyöngyös karkötőt (pátrike) kötöttek a bal kezére. A fiú kezébe ostort, a lányéba fakanalat tettek, hogy megszokják későbbi feladatukat. A keresztelőig nem oltották el a lámpát, a mécsest, nehogy a boszorkány, az ördög, a vizibába, a rossz szellem kicserélje. A váltott gyereket (podvŕšťa) sütőlapáton a forró kemencébe lökték, erre boszorkány visszaadta az ellopott csecsemőt. Legveszedelmesebbnek tartották a szemmel verést (z očma pobiť). Ellene tisztesfű levével, szenes vízzel, vizelettel való lemosással, füstöléssel, illetve ráolvasó szöveggel védekeztek. S a látogatónak meg kellett köpködnie a babát. A keresztelőt (krst) minél előbb bonyolították le. Az elinduláskor általános szokásként a keresztanya e szavakkal emelte fel a kicsit: Taňesieme pohanča – doňesieme kresťanča. (Pogányt viszünk, keresztényt hozunk. – Pitvaros). Békéscsabán pénzzel szórták meg a pólyáját, hogy meg legyen áldva gazdagsággal. A keresztanyák régen a templomtorony aljában nagyokat ittak a pálinkából. Hazatérve az említett szólást múlt időbe téve idézték: Taňiesľi zme pohanča – doňiesľi zme kresťanča/. (Pogányt vittünk, keresztényt hoztunk.) A keresztanya letéve a gyereket a földre hozzátette még: A teraz nak si ho vezňe, kto ho najľepšie miluje. (S most az vegye fel, aki a legjobban szereti.) Többnyire az apja vette fel. Ez szintén általános szokáselem a szlovákok körében. A katolikusok Szűz Máriának is bemutatták. A keresztelő lakomát (krsťina, kršťeňia) mindenütt megtartották. Békéscsabán a vendégek részére csörögét (herovke) vittek a keresztanyák. Élt a gonosz szellemet elhárító zajcsapás is. Répáshután a tejszűrőt vágták a kocsihoz. Rendszeresen gyűjtöttek pénzt a bába számára, az alföldi szlovákok a baba ingecskéjére is, mert meztelenül jött a világra. A gyerekágyas anyának a rokonok meghatározott rend szerint hoztak ebédet, Vértesszöllősön, Tardoson pomodá-t. Az anya a hatodik héten avatásra (vádzka, északon: vivotka) ment, ezután kimehetett az utcára, addig tisztátlannak tekintették. A kisgyerek haját egy éves korig tilos volt levágni, mert elveszíti az eszét, nem vághatták le a körmét (az anya lerágta neki), mert minden az ujjához tapad. Nem nézhetett tükörbe, mert nem tud megtanulni beszélni. Lakodalom. A hazai szlovákoknál a lakodalom a legtöbb változattal rendelkező szokás, szinte minden helységben más és más a lebonyolítása. Az esküvő (sobáš), a lakodalom (svadba, svadzba) a házasság szentesítése. Az itteni szlovákok szerint mind az egyén, mind a közösség szempontjából kiemelkedő aktus, mert általa biztosítják az utódokat, a házastársak egymás iránti segítségét, és szüntetik meg a férfi és a nő magányosságát. A fiatalok ismerkedésének lehetőségei a társas munkák (kender-dörzsölés, fonó, tollfosztó, kukoricafosztás), a vasárnap délutáni táncok, a jeles napok báljai, a közös munkák (cséplőgépes banda, summás munkák), a vásárok és a búcsúk. Az iskolai évek, az ismétlő oktatás szintén e körbe tartozott, valamint a misék, az istentiszteletek is, mert a legények a templom kórusából kiválaszthatták a lányokat. Az udvarlásnak megvolt a maga rendje. Délkelet–Alföldön szerdán és szombaton volt a napja. A lányt a fonóról a legény előbb csak az utcája sarkáig, majd később a házuk kapujáig kísérhette, csak ha komolyabb szándéka volt, mehetett be a szobába. A párválasztást főként a módosabb családoknál háztűznézéssel (opačka, nahováraňia) is befolyásolták. A házasságnak első, a népi jog által a közösség előtti szentesített szertartása az eljegyzés volt. Ezt megelőzte a leánykérés, melynek az első világháborúig háromfázisú, archaikus változata volt. Először a legény anyja, apja, valamelyik rokona általában szombaton megkérte a lányt (pitačke, Dunántúlon: nahovárať). A kérő személynek általánosan elterjedt példálódzó kérő mondata az volt, hogy keres magának (a fiának) üszőt, s nem tudja, ebben a házban van-e eladó. Volt olyan hely, főként újabban, ahol a lány azonnal vissza is üzent, de rendszerint egy hétre rá, második mozzanatként üzenték meg az igenlő választ (pripoviedať). S ugyancsak egy hét múlva ment az anya a lány kezéért (pre ruku), amikor mintegy előlegként meghatározott pénzösszeget adott a jövendő menyének Ezután következett az eljegyzés, a kézfogó (Délkelet—Alföld: zdávanke, zdávke, Nyíregyházán:rukovini, északkeleten: pitanki), amelyen a lakodalom befejezéséig a közösség tanújaként és szertartásmestereként, a valamennyi nyilvános lakodalmi elemet irányító násznagy (starejší, starosta) beszédben szintén megkérte a lány kezét. E napon mentek el az egyházi beíratásra és vizsgára (Békéscsabán ezért nevezték így: a papokhoz: gu kňazon), és 1895 óta a községházára is. Az eljegyzési lakomán a karikagyűrű adása, illetve kettős cseréje is megtörtént, amely a 20. században vált szokássá. Korábban a lány jegykendőt (ručňíček, ručňík) adott zálogként. Északkelet-Magyarországon, a Mátrában a lánykérés és az eljegyzés (rukovini) egyszerre történt. A jegyespár részt vett a háromszori templomi hirdetésen. Utána legtöbbször gyorsan következett a hívogatás. A lakodalmat korábban kedden vagy/és csütörtökön tartották. A keddire a megelőző pénteken, a csütörtökire vasárnap hívogattak: leggyakrabban egy héttel előtte. A múlt században maga a násznagy volt a hívogató. Békéscsabán csak akkor mentek el a lakodalomra, ha háromszor hívták meg őket. A hívogatás dolga az első vőfélyé (zváč, perši družba, veľkí družba), aki rendszerint a másik vőféllyel (družba) együtt járta a család által megjelölt rokonokat, ismerősöket. Mellüket szalagok, vagy díszzsebkendők, kalapjukat rozmaring, vagy szalagok díszítették. Jelképük a színes szalagokkal átkötött rézfokos vagy bot, Maglódon és környékén, a pilisi községekben a kulacs is. A városokban, a nagyközségekben a módos gazdák már a múlt század végén nyomtatott meghívót készítettek. Századunkban eleinte a hívogatók vitték a nyomtatott meghívót is (szegényebbek kézzel írták, vagy írógépen készítették). Az alföldi szlovákoknál az 1946—48-as lakosságcsere nyomán szűnt meg véglegesen a szóbeli hívogatás. Az északi sávban a menyasszony és a vőlegény személyesen viszi el (ez másutt is előfordul, a közeli rokonokat tisztelik meg). Időközben megvették a vőlegény és a menyasszony ajándékait. Korábban csizmát (később cipőt), blúzt, fejkendőt, kontyoláshoz főkötőt és kontytűt kapott a menyasszony. A vőlegénynek rendszerint inget vettek. A lakodalom előtt külön összejövetelen készítették az alföldi szlovákoknál a csigatésztát, másutt a helyileg szokásos lakodalmi tésztát. A meghívottak hozzájárultak a lakodalmi étkezéshez. Rokonsági foktól és a megjelentek számától is függött, hogy egy vagy több tyúkot, ill. kalácsot vittek-e a lakodalom előtti napon. A hozzávaló sütemények közül régebben sütöttek rétest, mostanában országosan tortákat. Ekkor nyújtották át az ajándékokat is, amelyek századunk közepéig jelképesek voltak (kisebb használati tárgyak, edények, vánkos – párnahuzat stb.) A Pilisben a vacsorakor, a Mátrában a menyasszonytáncnál adták át őket. A drága ajándékozás az 1950—60-as évektől vált általánossá. A hozott baromfiakat azonnal levágták és lekopasztották. A férfiak állították fel a sátrat, ölték a tinókat, a hízókat, a birkákat. Régebben a nagyszobában ledöntötték a kemencét, padkája volt a zenészek helye. Ha nem volt sátor, a kocsmák termeiben zajlott le a lakodalom, napjainkban művelődési házak, üzemek étkezdéi a színhelyei. Észak-Magyarországon nem vittek süteményt, hanem alapanyagot (lisztet, zsírt, cukrot stb.), s a lakodalmas háznál sütötték. Amióta gyárakban, üzemekben dolgoznak, hétköznap nincsenek segítők, s ez ma nagy terhet ró a menyasszonyokra és szüleire. Az alföldi szlovákok mindig fogadtak szakácsnékat, főzőasszonyokat (kuchárke), akik főzték, sütötték az ízletes ételeket. A menyasszony kelengyéjét (duchni ňiesľi) rendszerint a lakodalom előtti napon szállították. Énekszóval vitték végig a településen. A szállítás alkalmat adott a tréfálkozásra, hiedelem-eljárásokra. Sokszor kiszedték a kerékszöget, s felborultak a kocsik, a gonosz üldözése céljából edényeket vertek hozzájuk. A vőlegény házában az ágy alá pajkos férfiak bújtak, s ledöntötték a nyoszolyóasszonyok által felvetett ágyat. Mostanában a menyasszony és a vőlegény lány-, ill. legénybúcsút tart. A lakodalmak a 19. század első felében még egyhetesek, a század végére háromnaposak lettek, s századunkban váltak egynapossá. Az előkészületeket s a takarítást figyelembe véve most is több napig tartanak. A többnapos lakodalmakon az esküvő reggel volt (a Békéscsaba környéki szlovák katolikusoknál a 20. század közepéig így is maradt. Az esküvőt megelőzően az alföldi szlovákoknál a nyoszolyólányok (družice, pierňice) énekszóval vitték el a vőlegénynek és a vőfélyeknek a virágot, amelyért játékosan fizetséget kértek. Pilisszentkereszten, Sóskúton a koszorúslányok minden vendégnek rozmaringot adtak. Az esküvő előtt a menyasszony felöltöztetése, különösen a nógrádi szlovákoknál, több órát vett igénybe. Az esküvő után a menyasszony és a vőlegény saját násznépével visszatért a házába. Ezután jött a vőlegény saját násznagyával az élen és rokonai kíséretében a menyasszonyért. Ehhez szintén számos játékos elem társult. Az utat lánccal, kötéllel zárták el, a vőlegénynek ki kellett váltania magát és kísérőit. A menyasszony kapuját zárva találták, csak akkor kaptak bebocsátást, ha megfejtették a feltett találós kérdéseket (Oroszlányban még századunk közepén is élt ez a játék). A szobában álöltözetű menyasszonyok közül kellett a vőlegénynek kiválasztania az igazit. A menyasszony általában az ünnepi ebéd után hagyta el otthonát. A vőlegény és a menyasszony esküvő előtti búcsúztatásakor, a menyasszony kikísérésekor, a vőlegény házánál történő bemutatásakor hosszú, bibliai példázatokkal fűszerezett násznagyi beszédek hangzottak el a két fiatal nevében (előfordult, hogy ők búcsúzkodtak, de ez inkább a násznagy dolga volt). A délkelet-alföldi szlovákoknál a század közepéig veretes cseh biblikus nyelven (bibličťina) hangzottak el beszédek. Újabban általánosabb, hogy a két lakodalmas háztól külön mennek, s a két násznép a templomnál találkozik, majd attól függően, hogy külön, vagy együtt lakodalmaznak, vonulnak a lakodalom színhelyére. Az esküvőre menet a menyasszony nem tekingethetett semerre sem, nem indulhatott el ballábbal, nem láthatott nyitott sírt, nem találkozhattak üres szekérrel, visszafelé nem jöhettek ugyanazon az úton, mert szerencsétlen lesz az élete. Az esküvőn (vagy aznap más időben) a menyasszonynak rá kellett lépnie vőlegénye lábára, hogy ő legyen az úr a háznál. Pénzt is szórt a templom előtt, hogy gazdag élete legyen. A lakodalmi menetből kaláccsal (újabban borral) kínálták a bámészkodókat. Egész idő alatt kurjongattak (ujúkaľi) a régi zajcsapás hagyományaként, emiatt kísérte a násznépet a zenekar is. Ma mindez a határtalan vidámság kifejezése. Abaúj–Zemplénben megmaradt a lakodalmi zászló is. A szlovák lakodalmakon külön jelentősége volt a menyasszony fogadásának a vőlegény házánál. Hiedelem okból seperték előtte az utcát, meszelték a házfalat. A kapuban kosár vagy szakajtó alma, dió, vagy vízzel teli vödör várta. Ezeket fel kellett borítania, hogy könnyű szülése legyen. Ügyesen kellett felemelnie az elébe tett seprűt, hogy bizonyítsa serénységét. Anyósa mézzel, cukorral fogadta, hogy édes legyen az életük. Általános szöveggel megkérdezte: Čo si nám doňiesla ďiovka moja? (Mit hoztál leányom?) – Zdravia, šťasťia, hojnvo božskvo požehnaňia! (Egészséget, szerencsét, bőséges isteni áldást!) – felelte a menyasszony (békéscsabai, tótkomlósi szöveg). Volt, ahol beköszöntő verset is mondott. Bevezetvén a fiatal párt, a menyasszony ölébe fiút ültettek, hogy fia szülessék. Néhány helyen (pl. Nagybánhegyesen) rituálisan megkínálták sült tyúkkal, amely a szláv lakodalmak szokásmaradványa. Pilisszántón a menyasszony hazaérve a feje fölött dobta el a kerekkalácsot (mrváň), minél több darabra szakadt szét annál nagyobb lett a szerencséje. Eközben a sátorban, a teremben szólt a zene. A főhely mindig a fiatal párt illette, mellette ült a násznagy és közvetlen rokonai. A szülők rendszerint a felszolgálásra ügyeltek. A reggeli mindenütt bőséges volt. Békéscsabán és környékén elmaradhatatlan a birkapaprikás (baraňí paprikáš). A lakodalmi ebéd és vacsora fogásai tájanként változtak. A leggazdagabbak talán az alföldi lakodalmak voltak, itt 5—6—7 ételféle sohasem hiányozhatott. Példaként a békéscsabaiakét idézzük: ebédre csigatésztás marhahúslevest tálaltak. Utána következett gombóc alakjában a főtt hús paradicsommártással, majd csirke-, sertéspaprikás, rántott hús, sült kacsa-, libacombok, rántott és párizsi szeletek savanyított görögdinnyével. Végül rétes, csöröge, túrós lepény. Záró étel volt a rizskása, újabban a torta. A vacsora majdnem ugyanaz, csak némely fogást a töltött káposzta, a fasírt, esetleg a birkapaprikás váltott fel. A pilisi hegyekben, a Bükkben korábban együtt volt a két násznép, csak délutánra hívták őket, s csak egyszer volt lakodalmi étkezés is. Napjainkban mindkét háznál külön is tartják. Minden egyes étel, ital felszolgálásakor – a magyar lakodalmakhoz hasonlatosan – tréfás, sokszor sikamlós rigmusokkal harangozták be a fogást. A menyasszonynak korábban szemérmesen kellett viselkednie, alig ehetett. A fiatal párt egy tányérból etetik, s erotikus célzattal a levesükbe két burgonyát és egy hosszú sárgarépát tesznek. A vacsora végeztével mindenütt adakoztak a bekötött, állítólag leforrázott kezű szakácsnénak. A menyasszonyos háznál is gyűjtöttek pénzt a vacsoránál, amelyet kísérettel elvittek neki ratoľesť néven. Szlovák elnevezése az egykori örömfára utal, amely régen almával, aranyozott diókkal, szalagokkal feldíszített faág volt. Több napos lakodalom esetén az ifjú pár lefektetése is sajátos szertartással történt. Tréfásan meglazították az ágyukat, s ha nagy robajjal összedőlt, kacagtak rajtuk. Az elhálást és a szüzességet igazoló véres lepedő bemutatása jóval korábban elhalt. Maradványa Répáshután fedezhető fel, ott hajnalban a menyasszonynak az ellopott piros babos kendőjét a násznéptől meg kell váltania. Régen ezután történt a kontyolás (zavíjaňia, čepinki), most éjfélkor zajlik le. A korábbi szokás maradványa, hogy a vőfély és a vőlegény vetélkedik, ki veszi le előbb a menyasszony koszorúját. Sok helyen ma is a vőfély bontja ki a menyasszony haját. Pilisben a vőfély a botjára akasztva emelte magasba a pártát. A menyasszony, ill. az új asszony tánca frissebb jelenség, nincs rá nevük, magyarul idézik. Vanyarcon régen a kontyolás előtti gyertyás tánc előzte meg. Tótkomlóson 19. század végén már táncolták, de valójában 20. századi szokáselem. A felkontyolt menyecskét a vőfély tréfás versezettel mutatja be. A násznagy szitát vagy rostát rázva ajánlja eladásra. Rendszerint szép összeget szokott összetáncolni, ez az ifjú pár első kereste. A tánc végén a vőlegénynek ügyelnie kellett, nehogy elrabolják új asszonyát. A többnapos lakodalom “szüneteiben”, az egynaposon éjfél után zajlottak le a lakodalmi játékok (csikófelvezetés, kecskejáték, rabló kivégzése, kaszásjáték, tűkeresés, vánkostánc stb.) Az erotikus tartalmú, obszcén szövegű halottas játékot Tótkomlóson még a 20. század közepén is játszották. Zemplénben dedó-val jártak, a Dunántúlon kakast ütöttek (sťínali kohúta). Másnap délelőtt takarítanak, széthordják a kölcsönkért edényeket. Ilyenkor az elaludt vendégeket játékból kötélen vezetik elő. A halál, a temetés. A halállal összefüggő szokások, hiedelmek a régmúltba nyúlnak vissza, ezért meglehetően egységesek. Az élet utolsó állomására az emberek rendszerint felkészültek, elrakták azokat a ruhákat, amelyekben akaratuk szerint eltemetik őket, s igyekeztek rendbe tenni minden dolgukat. A hazai szlovákok is hisznek a Közép-Európában közismert előjelekben: ha megszólalt a kuvik, ha leesik a kép, ha szokatlanul reccsen az ágy, ha váratlanul kinyílik az ajtó, ha nyugtalanul vonít a kutya, nyávog a macska, mind a halál eljövetelének a híradása volt. A haldokló körül összegyűlt a család, imádkoztak mellette. A sokáig és nehezen haldoklót a mestergerenda alá fektették, a katolikusok feszületet vagy olvasót adtak a kezébe. A halál beálltát jelentették a rokonságnak, a papnak, a koporsókészítőnek. S a közösség számára megszólaltatták a harangot. Mindig megmosdatták. A férfiakat megborotválták. Felöltöztetését még meg nem merevedett állapotban végezték. Szemére pénzt vagy kavicsot helyeztek, nehogy valakit maga után hívjon. Az állát felkötötték, vagy bibliát, Tranosciust tettek alá. A násznagy funerátor felírta a búcsúbeszédhez szükséges adatokat, versezeteket már nem mondtak. Általában a tisztaszobában ravatalozták fel. A koporsóba forgácsot tettek, a toll szerencsétlenséget jelentett. A szemfedőt a koporsó lezárása előtt keresztben átvágták, hogy a halott így érkezzék a túlvilágra. A koporsóba belerakták az elhunyt által kedvelt holmikat (szemüveget, pipát stb.), archaikus emlékként kiscipót, pénzt, pálinkát is adtak, hogy legyen mit ennie, s hogy megválthassa magát. A lányokat, legényeket menyasszonyként, vőlegényként öltöztették fel, Dunántúlon a lány fejére rozmaring koszorút raktak, a vőlegény koszorúját egy lány vitte a koporsó után. A halál pillanatában megállították az órát, a tükröt a fal felé fordították, újabban a rádióval, a televízióval együtt letakarják. Amíg otthon volt kiterítve a halott, mellette virrasztottak. E szertartást a délkelet-alföldi szlovákoknál a starejší vezette. Az éneklés szünetében a halott tiszteletére Tótkomlóson birka-, marha-, sertéspaprikást, Békéscsabán kolbászt, pogácsát adtak. Filkeházán itallal is kínálták a résztvevőket. A család nőtagjai a ravatal mellett ültek, hangosan siratták (vinakladaľi). Siratóasszonyokat századunkban ritkán alkalmaztak. A katolikusok a ravatal két oldalán gyertyákat égetnek. Nagybánhegyesen – hiedelem-okból – két napik ásták a sírt. A temetést az előírt időkereten belül végezték. Senkit nem hívtak, a közösségnek erkölcsi kötelessége, hogy elbúcsúzzék az elhunyttól. A temetés az evangélikus, vagy katolikus szertartás szerint bonyolódott le. Az ablak kinyitásának – sokszor ugyanabban a helységben – kétféle módja volt: mindjárt a halál beállta után, vagy a koporsó kivitele után, hogy a lelke (duša) elszállhasson. A koporsót mindig lábbal előre vitték ki, a század első feléig a férfiak vivőfán, azóta gyászkocsin szállítják a temetőbe. A fiatalokat zenekísérettel temették, s a koporsót két oldalt lányok, legények kísérték. Sóskúton a fekete zászlót a koporsó előtt egy fiatal vitte. A hozzátartozók a sírba leeresztett koporsóra koszorúkat, virágokat és göröngyöket dobnak, hogy nyugodt legyen a pihenése. Körbe járják a sírt is, mintegy mágikus kört képezve, hogy ne térhessen vissza. Békéscsabán a két háború között háromszor is megtették. A rokonok a temetés után halotti toron (kar) vesznek részt, amelyet újfent a starejší irányít. Régen terítettek a halottnak, s ételt vittek a sírra is. A halottmosó-vizet elérhetetlen helyre öntötték, az ágyszalmát s a ruhákat, amelyben meghalt, elégették, vagy kimosva a szegényeknek ajándékozták. Néhány helyen a táblák, a keresztek színe is jelzi a halott korát. Tótkomlóson a gyerekét és a fiatalokét világos színűre festették. Általános hiedelem, hogy a halott lelke mindaddig őrt áll a temető kapujában, amíg meg nem hal valaki. Hiszik, hogy az első vagy a második éjszakán, sokszor hosszabban is, hazajár a lélek, nagy zajt okozva. A riadt hozzátartozók sietősen viszik sírjára azt a holmiját, amely miatt véleményük szerint visszatér. A halott anya is hazajár éjjel, s megszoptatja kicsinyét.   Gyivicsán Anna és Krupa András [Változó Világ 16.]

Vissza  

Beszélgetések az Új Kertben :: Poesis :: Emberhit :: Változó Világ Mozgalom

Nyitó oldal :: Olvasószolgálat :: Pályázatok :: Impresszum