Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A magyarországi szlovákok - Önazonosság és nyelv

 

A magyarországi szlovákok tudatának elemzésénél két fontos, történetileg meghatározott tényezőt szükséges figyelembe venni, olyan speciális vonást, amely a szlovákokat alapjában véve a többi hazai nemzetiségtől is megkülönbözteti. A magyarországi szlovákok ugyanis az egységes – teljes egészében a történeti Magyarországhoz tartozó – szlovák anyaetnikumból úgy szakadtak ki, hogy azzal továbbra is egy államkereten belül maradtak. Ez a tény két alapvető tényezőben határozta meg az egyes szlovák nyelvszigeteken végbemenő változásokat: a) Magyarország északi területeiről, annak déli területei felé vándorló szlovák jobbágyságot és elszegényedett kisnemesi rétegeket eredeti szülőföldjükön, évszázadokon keresztül nagyobbrészt ugyanazok, vagy hasonló társadalmi és kulturális hatások érték, mint a vele együtt élő magyarságot. Új földrajzi és gazdasági körülményeikhez jóval könnyebben és gyorsabban alkalmazkodtak, mint pl. a teljesen eltérő gazdasági és kulturális régióból elszármazott német népcsoportok. Már ekkor erős lehetett a szlovákokban a magyar államisághoz tartozás tudata. Ez még akkor is igaz, ha a feudális nemzettudat hordozóinak elsősorban a kiváltságos rétegeket, a nemességet és a városi polgárokat tekintik. Ez pedig a 19. század folyamán az egyes szlovák nyelvszigeteken – más okok mellett – a gyors asszimiláció feltételeit is könnyebben megteremtette. b) Másrészt viszont a szlovákok belső – országon belüli – migrációja az előző fejlődési-magatartásbeli folyamattal részben szembenálló, de ezzel részben össze is függő lehetőséget kínál a letelepedettek számára. A nyelvszigetek egy részének rövidebb-hosszabb időn át családi, kulturális s részben politikai kapcsolata volt az északi etnikai területtel, s ezek a kapcsolatok bizonyos értelemben tompították, szűkítették az asszimilálódás erőit, lehetőségeit. Sajátos módon alakult az evangélikus szlovákság etnikai tudata. A bevándorló evangélikus szlovákok nagyobb részénél a 17. századi ellenreformáció támadásaival szemben, a vallási védelmi harc során, erős protestáns öntudat alakult ki, mely egyúttal egyfajta nyelvi tudattal is párosult. A magyarországi szlovák evangélikusság ugyanis a 16. század vége óta önálló egyházi – cseh liturgikus – nyelvet használt, s ez elkülönítette a vele több helyen együtt élő protestáns-luteránus németségtől is. Közösségi – s ezáltal etnikai – tudatát is, kohézióját tovább erősítette, hogy a 17. század folyamán, később a magyarországi szlovák nyelvszigetek lakosságának zömét adó közép-szlovák területeken a protestáns egyház olyan iskolarendszert épített ki, amely már az alsó néprétegek művelődését kívánta szolgálni. A már eredeti lakóhelyen kialakult művelődési és közösségerősítő-összetartó igényt látszik igazolni az a tény is, hogy az evangélikus szlovákok közvetlenül a letelepedés után, ahol elsősorban a lét alapjait kellett megteremteniük, megépítették első közintézményeiket: a templomot és az iskolát, hogy a legnagyobb létbizonytalanság közepette is biztosítsák gyermekeik elemi iskoláztatását. Ennek a – mélyen a múltba belenyúló – művelődési igénynek köszönhető részben az is, hogy elsősorban az evangélikus szlovák közösségeken belül épültek ki az anyanyelvi kultúrát közvetítő polgári intézmények a 19–20. század fordulóján, és – bár ez talán kissé történeti paradoxonnak tűnik – hogy 1945 után a kitágult művelődési igények éppen ezekről a településekről szívták el a fiatal generációt. Természetesen ezek a 17–18. századi, protestáns hitből, tudatból táplálkozó kohéziós erők később gyengülni, majd bomlani kezdtek. Okait az evangélikus szlovák lakosságban a 19. század folyamán végbement társadalmi tagolódásban, az evangélikus iskolarendszert többször elérő formai és tartalmi válságaiban, továbbá a magyarországi nemzetiségi politika magyarosító művelődési törekvéseiben (ez elsősorban az 1890–1914-re eső időszakra vonatkozik) stb. kell keresni. Ezek a válságok az etnikai – protestáns – tudati összetevőknél gyakran az etnikus tartalmat kezdték gyengíteni, s a közösségi kohéziót a legtöbbször már csak a protestáns – luteránus – tudat tartotta fenn. A magyarországi szlovákok nemzetiségi tudati állapota napjainkban is több megnyilvánulási-megjelenési formában él: ilyen a származástudat, a nyelvi viselkedés, s ilyenek az azonosságtudat elemei, az állampolgári magatartás és az etnikum összefüggései, ami pl. leginkább a népszámlálási, bevallási adatokban megnyilvánuló magatartásokban tükröződik. A származástudat kettőstartalmú: egyrészt tartalmazza az etnikai származás tudatát (itt a szlovák származás tudatát), másrészt a földrajzi elszármazás tudatát, az ősök szülőföldjének számontartását. A magyarországi szlovákoknál még napjainkban is a szlovák származás tudata néhány zempléni (hegyközi) szlovák település kivételével minden településen, még a nyelvileg és kulturálisan elmagyarosodott generációk körében is él, s az etnikai identitás legerősebb láncszemét alkotja. a származástudatnak másik tartalmi része, tehát a geográfiai elem, az ősök hajdani szülőföldjének emléke, amelyben közvetlenül, vagy csak közvetve, az etnikai származás tudata is tükröződhet, az előzőnél jóval gyengébb, bizonytalanabb. Annak okát, hogy a nyelvszigeteinken a lakosság származáshelyét illetően mind a korábbi kutatások során, mind pedig napjainkban csak kevés információt sikerült szerezni, abban kell keresnünk, hogy a lakosság nem az eredeti lakóhelyéről került végleges letelepedési helyére. Ugyanis a végleges letelepedést évtizedig tartó vándorlás előzte meg, hosszabb-rövidebb ideig tartó, ideiglenes megtelepedésekkel. Több településen azután a származásukat gyakran már csak ezekhez a köztes, ideiglenes letelepedési helyekhez kötik. Pl. néhány idős tótkomlósi emlékezetében származáshelyként már a múlt század végén is csak a tótkomlósi megtelepedést megelőző közvetlen letelepedési helyük, Békésszentandrás él, az egyes nyíregyházi családoknál pedig a szarvasi és a békéscsabai származás. E tudati bizonytalanságok másik alapvető oka abban rejlik, hogy a mai szlovák nyelvszigetek lakóinak ősei maguk is igen különböző területekről érkeztek. Kinek a származáshelyét őrizze tehát az emlékezet, ha pl. a négy nagyszülő mindegyike más vidékről érkezett arra a vidékre, ahol utódai ma is élnek. Az eredeti származáshely konkrét emlékével ezért inkább csak ott találkozunk, ahol a közösség egy településről származott, ilyen falu azonban nyelvsszigeteinken kevés van. A földrajzi származástudat, az ősök eredeti szülőhelyének számon nem tartása azért is szembetűnő, mivel a magyarországi szlovákok családi neveinek nagy százaléka, illetve a családi névadás szokása a származás helyét, vagy táját is őrzi, vagy utal rá. Itt néhány példát mutatunk be a gazdag választékból. Az eredeti származáshelyet őrző földrajzi nevekből képzett családneveket két kategóriába oszthatjuk. Az elsőt – melybe a nevek többsége tartozik – azok a családi nevek képezik, melyek a település nevéből melléknévi vagy határozói formát öltöttek. Ilyen többek között: Babinszki, Bartos, Bartosovszki, Belan, Belanszki, Brezovszki, Bisztriczky, Bobrovszky, Bukovinszky, Cerovszki, Cselovszki, Domanovszki, Gyivicsan, Hipszky, Hrivnák, Chlebnyicki, Jeszenszky, Kralovanszky, Kulich, Lauko, Lestyan (Lestyán), Litavszky, Micsinszki, Mótyovszki, Moravszki, Medzihradszky, Novotny, Oszrolucky, Párnyiczky, Pribisan, Polareczky, Szászky, Szenohradszki, Szlavkovszki (Szlavko), Szuchánszky, Zászkaliczki, Záluszki. (A települések többsége Árva, Zólyom, Hont és Nógrád megyében van.) E kategóriába tartozó családnevek másik típusát alkotják azok, amelyek egy-egy földrajzi táj, s egyúttal középkori közigazgatási (megyei) tagolódás jelzői: Oravecz (Árvai); Lipták (Liptói); Turčan (Túróci); Szpisjak ~ Szpisák (Szepességi) stb. A Duna–Tisza közén és az Alföld délkeleti részén, a volt békési–csanádi tájon a családneveknek jelentős százaléka arra utal, hogy a név viselője nem közvetlenül északi szlovák területekről érkezett, hanem közben egyszer (vagy többször) Nógrádban, Pest megyében már megtelepedett, csak végül mégis tovább költözött. A családnevek jelentős százaléka erre az első vagy esetleg már sokadik letelepedési helyre utal. Pl. Acsai, Boldoczki, (Boldog), Bánszki (Bánk), Botyánszki (Őrbottyán), Csúvárszky (Csővár – Čúvár), Gutyan (Galgaguta), Irsan (Irsa, ma: Albertirsa), Legénszki (Legénd), Sirácky (Szirák), Tószecki (Tószeg), Venyercsan (Vanyarc – Veňarec) stb. A "tót" és a "szlovák" népnévről A magyarországi szlovákok történeti identitásának részét képezi a tót–szlovák népnév is, amely valamennyi magyarországi szlovák nyelvszigeten elterjedt. Magyarul a magyarországi szlovák tótnak nevezi magát, de szlovákul mindenhol szlováknak (Slovák, Slováci), sehol sem használják "my sme Tóti" (mi tótok vagyunk). A magyarországi szlovákok körében a tót népnévnek egyetlen településen sincs pejoratív értelme. A hazai szlovákok körében nagyon erős lokális, településhez kötött identitás alakult ki, s napjainkban is elsősorban ez a származás s részben az etnikai hovatartozás kifejezője: csabai, komlósi, szarvasi vagyok, s ez egyúttal a tótkomlósi, a csabai, a szarvasi szlovákot is jelentette. Viszont a kiskőrösiek magukat is, de a környezetük is "kiskőrösi tót"-ként emlegették. Erős regionális, kisebb táji tudat fejeződik ki a "Pilíšania" (pilisiek) elnevezésben, amely sokáig elsősorban a pilisszentkeresztieket jelentette, de később valamennyi pilisi szlovák településre kiterjedt. Ez az etnikai összetartozás tudat fejeződik ki abban is, hogy a pilisi szlovák települések 1990-ben létrehozták a pilisi szlovák települések társulását. A nyíregyházi szlovákságra vonatkozó tirpák népnév-forma, amely már a letelepedés után keletkezett, más nyelvszigeteken vagy településeken nem alakult ki. Az alföldi szlovák – dolnozemský Slovák fogalma Van a nyelvszigetek szlovák lakosságának egy olyan megkülönböztető, földrajzi kategóriával jellemzett elnevezése is, amely a szlovák tömbből kiszakadt s délre került népcsoport másságának kifejezője, a "dolnozemský Slovák" (alföldi szlovák), illetve a "Dolnozemčan" (alföldi) elnevezés. Ezt a két fogalmat szlovák értelmiségi körök már a 18. század végétől használják, s a Békés és Csanád megyében, valamint a Bácskában és a Bánátban élő szlovákokra vonatkoztatják. Ezt az elnevezést a dél-alföldi megyékben is szűkebb értelmiségi és iparos rétegek körében fogadták be, s szívesen használták megkülönböztető jegyként is, mint a felföldi szlovák ellenpárját (Horniaci–Dolniaci, felföldi–alföldi). Az alföldi szlovákságnak a múlt század végén megjelenő újságja már a Slovák dolnozemský címet viselte, napjaink hazai, Tótkomlóson élő szlovák költője pedig "Dolnozemský" választott írói név alatt jelenteti meg költeményeit, s ezzel a névvel vált a hazai szlovák költészet ismert alakjává. Napjainkban a "dolnozemský Slovák", "dolnozemskí Slováci" fogalmak elsősorban a szlovákiai társadalom- és irodalomtudomány szóhasználatában jelentésváltozáson ment át, s kissé parttalanul mindazokat a szlovákokat foglalják magukba, akik a mai Magyarország egész területén, valamint Romániában és a délszláv államok területén élnek. Nyelvi értékek, nyelvi magatartás   Az egykori Észak-Magyarország különböző részeiről elszármazott szlovák lakosság – miként eredeti lakhelyén is – egymástól erősen eltérő nyelvjárásokkal beszélt, s a kétségtelenül közös kulturális elemek mellett egymástól eltérő, táji jegyeket hordozó kultúrát hozott magával. E nyelvi és kulturális különbségek mindmáig fennmaradtak. A szlovák nyelv mindhárom alapnyelvjárásának, a nyugat-, a közép- és a keletszlovák nyelvjárásnak a változatai megtalálhatók a hazai szlovák nyelvszigeteken is. E nyelvjárások több szlovák közösség körében még napjainkban is a kommunikációs nyelv szerepét töltik be. Annak ellenére is, hogy a szlovák nyelvszigetek közel három évszázados történetében e nyelvjárások fokozatosan elveszítették társadalmi értéküket, hiszen a 19. század második felétől a lassan kibontakozó polgárosodással együtt a társadalmi nyelv szerepét, főként az intézményekben a magyar nyelv vette át. Ennek következményeként elsősorban a 19–20 század fordulójától a magyarországi szlovák közösségek kétnyelvűekké váltak. A magyarországi szlovákok nyelvéről, nyelvi viselkedéséről több 18. és 19. századi forrás is tudósít, amelyek szerzői, hol dicsérik, hol pedig "elmarasztalják" a szlovákok nyelvét. A bakonycsernyei szlovák evangélikusok nyelvéről lelkészük Fárnek Jonathán az 1820-as években azt írta, hogy ők beszélnek "a világon" legszebben szlovákul, s nyelvük – szerinte – igen közel áll a szép melódiájú cseh nyelvhez. Eötvös Károly: A Bakony című 1909-ben megjelent művében egy bírósági per kapcsán azt írja a súri szlovák asszonyokról, hogy nagyon öntudatosan, magabiztosan beszélik nyelvüket még a hivatalos helyeken is. Ugyanilyen kedvezően írnak a Borsod megyei szlovákok nyelvéről a századfordulón megjelent Borovszky Sámuel féle megyetörténeti sorozatban. Emellett azonban már a 19. század derekán negatív nyelvi értékelésekkel is találkozhatunk – elsősorban helytörténeti irodalomban. Azt azonban hozzá kell tennünk, hogy a szerzők sohasem negatív alapállásból jellemezték az egyes szlovák települések nyelvét (nyelvjárásait); ők csupán arra törekedtek, hogy közösségük szlovák nyelvének, nyelvhasználatának a magyar nyelvhez való viszonyát is érzékeltessék, s bemutassák azt is, hogy az itt beszélt szlovák nyelv miként változott a magyar nyelv hatására. Ezt szemléltetni kívánván, szívesen közöltek modellértékűnek tartott példamondatot is. Ilyen – általánosabban ismert, és gyakran éppen a nyelvi értékeket illusztráló, szinte szólásmondássá vált jellemzéseket tartalmaz Haan Lajos Békéscsabáról és Zsilinszky Mihály Szarvasról írt munkája. Úgy tűnik azonban, Haan Lajos példája, a "Tájd'eme na kergát vízállás megtekintovať" (Megyünk a körgátra a vízállást megtekinteni), illetve Zsilinszkyé is: "Páni válasmáni po obede budeme diléš fojtatovat" (Választmányi urak, délután folytatni fogjuk a gyűlést) nem annyira az akkori beszélt nyelvre jellemző frazeológiát, szókincstartalmat idézi fel, hanem inkább a kivételnek számító, s inkább az új technikai–környezeti változásokra (vízszabályozás, körgátépítés), illetve a közigazgatási–hivatali közügyekre vonatkozó formákat, s emelik általános megjelenési szintre. S hogy a 19. század második felében nem ilyen volt az alföldi szlovákok beszélt nyelve, elegendő bizonyítékot nyújtanak nemcsak az egykorú népi írásos emlékek, levelek, gazdasági bejegyzések, családi események följegyzése stb., hanem napjainkban a legidősebb generációktól gyűjtött, spontán beszélgetéseket rögzítő nyelvi anyag is. Mind a beszélgetések, mind pedig a hasonlóképpen spontán módon keletkezett írásos anyag csak ritkán tartalmaz olyan, a magyar szókincs fölényét igazoló mondatfelépítést, mint Haan és Zsilinszky példamondata, s így e tárgykörben főként az ő közlésükre hivatkozó szerzők vélekedése sem helytálló. E negatív nyelvi értékelések feltehetően a szlovák nyelv társadalmi szerepében bekövetkezett változásokat jelzik, mintsem a valós nyelvi helyzetet, azt az állapotot, amikor a magyar nyelv társadalmi térhódítása, intézményi szerepe felerősödött, s a szlovák közösségekben is fokozatosan csökkenni kezdett a társadalmilag meg nem becsült nyelv értéke.   Gyivicsán Anna és Krupa András [Változó Világ 16.]

Vissza  

Beszélgetések az Új Kertben :: Poesis :: Emberhit :: Változó Világ Mozgalom

Nyitó oldal :: Olvasószolgálat :: Pályázatok :: Impresszum