|
|
|
1994
áprilisában és májusában mintegy félmillió embert mészároltak le Ruandában.
Ez óvatos becslés – vannak források, amelyek szerint az egymilliót is elérte
a halottak száma, ha nem is ebben a két hónapban, az év végéig mindenképpen.
Egyébként is mindmáig több a kérdés, mint a bizonyosság a történtekkel
kapcsolatban. Nehéz világosan lehatárolni az áldozatok körét; végső
soron megmagyarázhatatlan a népirtásban való tömeges részvétel és a végrehajtás
különös kegyetlensége. A vélhető indítékok alig értelmezhető módon összetettek.
Érthetetlen, hogy az áldozatok miért nem tettek semmit önnön tragédiájuk
megelőzéséért.
A durván negyed Magyarországnyi, mérsékelt klímájú Ruanda a világ legsűrűbben
lakott országai közé tartozik.
A népirtás előtt mintegy nyolcmillió lakosa volt, a döntő többség hutu,
akikkel egymilliónál kevesebb tuszi és néhány százaléknyi twa élt együtt.
Az országba csak a múlt század utolsó harmadában jutottak el az első európaiak,
1898-ban lett német gyarmat, 1924-ben belga népszövetségi mandátum-terület,
majd 1962-ben újra független állam. Afrikai viszonylatban valóságos unikum,
hogy jelenlegi területe pontosan megegyezik a gyarmatosítás előttivel.
Közhelyesen az „ezer domb országának” nevezték, ezeket a dombokat lakta
tanyaszerű települési formában a földművelő hutu többség, amelyet az
első – értelemszerűen német – leírások a szájhagyományra támaszkodva
bantu etnikai eredetűnek, kistermetűnek és kerek fejűnek mutattak be, alkati
jellegzetességeiket illetően is szembeállítva őket a századokkal ezelőtt
északról, Etiópiából, Szudánból érkezett, nyúlánk, nemes tartású, büszke,
hamita származású tuszi pásztornéppel. A közelmúlt borzalmai szempontjából
igen kevéssé érdekes, mennyire felel meg mindez a történeti valóságnak. A
lényeg az, hogy a németek és nyomukban a belgák a hutu-tuszi, alávetett-uralkodó
dichotómiában értelmezték az országot, és eszerint szervezték meg a közigazgatást
– valószínűleg leegyszerűsítve egy kifinomultabb és bonyolultabb társadalmi
szerkezetet.
A jelenkori visszatekintések abban legalábbis egységesek, hogy ez a szerkezet
a gyarmati időkben a külső megerősítés ellenére is egyre képlékenyebbé
vált. Jobb módú hutuk vagyonuk és/vagy házasság révén „tuszi-sorba”
kerülhettek és viszont. Lehet, hogy ez a beállítás is ideológiai megfontolásokkal
terhelt, mint a korábbi, de egy dolog biztos: hutuk és tuszik ugyanazt a
nyelvet beszélik, nem különülnek el sem kulturálisan, sem vallási
szempontból. Ruanda Afrika leginkább katolizált országa: a főleg francia
misszionáriusok a lakosság 60-70 százalékát megtérítették. A
testalkatbeli különbségek is egyre inkább elmosódtak. Abszurdnak tűnik, de
az, hogy ki hutu és ki tuszi, csak a személyi iratokból derül ki. Ezeket az
iratokat pedig eredetileg a belga hatóságok állították ki, egyéb ismérv híján
úgy, hogy tuszinak minősítették azokat, akik az adatfelvétel idején
(1934–35-ben) legalább tíz marhával rendelkeztek, a többiek pedig hutuk
lettek. (Gyűjtögető-vadászó életmódjával, különállásával még a twa
népesség volt a leginkább megkülönböztethető.) Magának a megkülönböztetésnek
aztán már kézzelfogható jelentősége lett, például azáltal, hogy a
misszionáriusok által irányított oktatásban a tuszik egyértelmű előnyöket
élveztek.
1945-ben
Ruanda (pontosabban Ruanda-Urundi, mert az egykori és mai Burundit, amelynek e
századi története Ruandáéhoz meglehetősen hasonlatos, az utóbbival összevontan
kezelték) a mandátum-státusból a gyámságiba lépett elő, ami a függetlenség
felé vezető első lépést jelentette. Ezt követően törölték el
hivatalosan a patrónus-kliens jellegű rendszer konkrét kereteit kijelölő
egyedi szerződéseket – nyilván a demokrácia jegyében. Ugyanilyen
megfontolásból az új generációs belga hatóságok az ötvenes évek végén
fordítottak korábbi politikájukon, mondván, hogy a majdani független országban
a többségnek célszerű uralkodnia – vagyis ettől kezdve a hutukat favorizálták.
Ők is vették át a hatalmat, amikor Ruanda 1962-ben függetlenné vált. Egy
évvel később már több ezer tuszi áldozata volt egy kisebb pogrom
sorozatnak.
A következő évtizedekben aztán időről időre megismétlődtek a hasonló
kilengések – nem függetlenül a Burundiban lejátszódó eseményektől. Ott
ugyanis nem váltak a hutuk a hatalom kizárólagos birtokosaivá, és történetesen
éppen a hadseregben őrizték meg a tuszik vezető pozícióikat. Különféle
okokkal-ürügyekkel gyötörték a hutukat, akik hullámszerűen ezrével menekültek
át a határon, bosszúkampányokat váltva ki a túloldalon.
Ruanda külső megítélését azonban nem ezek az esetek határozták meg ebben
az időszakban, hanem az, hogy az ország a prosperitás és az ígéretes jövő
ritka kivételének számított a földrészen. „Afrika Svájca” – ez a
nyolcvanas évek közepéig Ruandát jelentette. Úthálózat, villany, ivóvíz,
alfabetizáció, egészségügyi ellátás – mindezzel jogosan büszkélkedhetett
a nemzetközi porondon Juvénal Habyarimana, az újonnan kinevelődött hutu értelmiségi
elit egyik tagja. 1973-ban, vértelen puccsal került hatalomra, és 1994-ig,
haláláig az ország elnöke maradt. Erőskezű, megbízható politikusként
tartották számon, egy adósságait szorgalmasan törlesztő, kevés vizet
zavaró, a hidegháborús szembenállás által nem érintett ország élén.
Hogy ez az ország milyen is volt belülről, ezt nehéz megmondani. Egyfajta
diktatúra, amelyben a gyorsan szaporodó (mert hívő katolikus) lakosság
meglehetősen részletes útmutatást kapott arra nézve, hogy mit termesszen,
milyen munkákat mikor végezzen – mindezt természetesen a nemzetgazdasági
ésszerűség jegyében. A férfi lakosságnak heti egynapos köz- (vagy, ha úgy
tetszik, kényszer-) munkakötelezettsége volt, így épültek az utak, így
tartották karban az ezer domb teraszos földjeit. Nem olyan sokkal azelőtt még
tuszi patrónusaikkal szemben terhelte hasonló kötelezettség a hutukat a
meglehetősen félrebillent reciprocitás jegyében. Helyet változtatni nem
lehetett csak úgy, szeszélyből, hatósági engedély nélkül. De dologidőben
rendes ember miért is változtatna helyet.
A dologidő pedig folyamatos, az aprózódó parcellák csak a legintenzívebb művelés
mellett biztosították a népes családok megélhetését. Az akkori helyszíni
beszámolók egyfajta lefojtott kedélytelenség légkörét érzékeltetik. A
hutuk alighanem alárendelt helyzetük megváltozása után két-három évtizeddel
sem érezték úgy, hogy az új rend végérvényes és visszafordíthatatlan.
Meg is akadályozták, hogy ilyenné váljék.
Hiába
választották meg ötévenként újra és újra elnökké Habyarimanát 99, aztán
99,7, 1988-ban pedig már 99,98 százalékos szavazattöbbséggel, a feszültségek
egyre erőteljesebben kifejezésre jutottak az országban. Ezt két külső ok
is siettette. Az egyiket, a kávé világpiaci árának lezuhanását nem lehet
a ruandai rendszer nyakába varrni. 1986–87-ben az ország exportbevételei
harmadrészükre estek vissza emiatt egyetlen év alatt. Halmozódni kezdtek az
adósságok, egyre kevésbé lehetett fenntartani a magas szintű életminőséget.
A másik, régebbi keletű okot az évtizedek során több hullámban Ugandába
menekült tuszik (és hutuk) jelentették, és ez távolról sem csupán képzelt
fenyegetés volt. Tízezrekről lévén szó esetleges hazatérésük puszta
lehetősége a politikai következményektől függetlenül is növelte az
egzisztenciális veszélyérzetet. Ráadásul éppen 1987-ben két, egymást követő
elődszervezetből kinőtt a Ruandai Hazafias Front (RHF), amelynek vezetői a
megelőző években a jelenlegi ugandai államfő, Museveni által irányított
ottani felkelésben futottak be látványos karriert. Az RHF csapatai 1990 őszén
átlépték a határt, de a ruandai hadsereg francia, belga és zaire-i segítséggel
– ekkor még – visszaverte a támadást.
Innentől kezdve két – egy jól látható és egy félig-meddig rejtett –
szálon, párhuzamosan futottak az események. Habyarimana elnök már 1990 júliusában
utalt arra egy beszédében, hogy szükségesnek lát bizonyos alkotmányos
reformokat, amelyek az ország demokratizálásának elősegítésére
hivatottak. Ezzel párhuzamosan és ezzel összefüggésben a Világbank és a
Nemzetközi Valutaalap nyomására gazdasági megszorító intézkedéseket is
bevezettek. Leértékelték a nemzeti valutát. A magas importköltségek
lefaragása érdekében korlátozták az egészségügyi szolgáltatásokat, ami
rövid időn belül a gyermekhalandóság növekedéséhez vezetett. 1994 elejére
súlyos maláriajárvány tört ki az országban, és egyes tartományokban élelmiszerhiány
is jelentkezett. Mindezzel egy időben az RHF támadásai miatt öt év alatt hétezerről
harmincezerre duzzasztották a hadsereg létszámát, ami az élelmiszer- és gyógyszerbehozatalra
szánt összegek további csökkenését eredményezte.
A nemzetközi tiltakozás hatására 1991 februárjában több mint négyezer főt
szabadon engedtek azok közül, akiket a felkelők előző évi támadásaival
összefüggésben vettek őrizetbe. Néhány hónappal később érvénybe lépett
az új alkotmány, amely létrehozta a miniszterelnöki posztot, a többpártrendszert,
sztrájkjogot biztosított a közalkalmazottaknak és teljes körű sajtószabadságot
engedélyezett. 1992 áprilisában megállapodás született egy átmeneti többpárti
koalíciós kormány felállításáról. Egy ellenzéki politikust neveztek ki
miniszterelnökké. Az új kabinet mérsékelt ellenzéki tagjai gyors megegyezést
sürgettek az RHF-fel, összhangban azokkal a nemzetközi erőfeszítésekkel,
amelyeknek a végcélja a felkelők képviselőit is magában foglaló kormányzat
létrejötte volt. Sőt ennél is több: a tanzániai Arushában folytatott
megbeszéléseken szó volt egy tűzszüneti megállapodásról, a szembenálló
fegyveres erők arcvonalai között egy semleges övezet kialakításáról, végül
pedig arról, hogy a felkelők erőit milyen feltételek mellett olvasszák be a
ruandai hadseregbe. Az álláspontok azonban igen nehezen közeledtek egymáshoz.
1993 augusztusában megszületett ugyan egy átfogó egyezmény a szembenálló
felek között, de ez lényegében papíron maradt, hiába vezényelt az ENSZ az
országba egy békefenntartó alakulatot. Ez volt a történet látható
szála.
A másikra, a belső történésekre visszamenőleg következtethetünk. Számos
esemény, tény összességéből valószínűsíteni lehet, hogy az 1994 áprilisában
kezdődött tömegmészárlás távolról sem spontán, öngerjesztő módon
zajlott.
Az 1991-es reformokat követően a belpolitikai választóvonal nem a hutuk és
a tuszik között húzódott. Az ellenzéki pártok az ország déli részének
hutu lakosságából verbuválódtak. A hatalom ugyanis az északi, magukat
tisztább vérvonalúnak tekintő és a tusziknak történelmileg kevésbé alávetett
hutuk, ezen belül is egy szűk, családi szálak révén is szorosan összefonódó
elit kezében volt. És ez a csoport – politikusok, katonai vezetők és
klienseik – féltette a pozícióit a politikai fejleményektől is, de főként
az RHF győzelmétől. Őket nevezték „hutu szélsőségeseknek” a megegyezésre
inkább hajló ellenzéki „mérsékeltekkel” szemben. Önvédelmi hálózatuk
része volt a francia tanácsadók által kiképzett, állig felfegyverzett elit
elnöki gárda; az eredetileg egyfajta nemzetőrségi céllal, a személyi állomány
összetételének tekintetében válogatás nélkül létrehozott interahamwe
miliciák; a homályos eredetű halálosztagok; a helyi szinten gondosan elkészített
kartotékrendszer, amely az eleve árulónak tekintett tuszik mellett az ellenzékieket
is számon tartotta.
Mindezt
ideológiailag alátámasztotta a hetvenes évek óta létező összeesküvés-elmélet,
mely szerint a tuszik a hutu többség megtizedelésére törekszenek, azzal a végső
céllal, hogy létszámfölénybe kerülve látszólag demokratikus választások
útján szerezzék vissza hatalmukat. Eszerint a lakossági arányok módosításának
egyik eszköze az lett volna, hogy a tuszik csábos asszonyaik révén hajtják
rabigába a hutu férfiakat. (A hutu felsőbbrendűséget hirdető egyik helyi
lapban már 1990-ben megjelent „Hutu Tízparancsolat” három pontban is
tiltja a „fajok közötti” szexuális kapcsolatokat – de előírja azt is,
hogy tisztességes hutu nem érezhet szánalmat egy tuszival szemben.) Hasonló
szellemben buzdította hallgatóit egy 1993-tól jelentkező magánadó, az
„Ezer Domb Szabad Rádiója és Televíziója”, az egyetlen, amely nem
francia, hanem a helyi kinyarwanda nyelven sugározta műsorait népközeli,
oldott stílusban. Amikor aztán megkezdődött a népirtás, az adó – érezhetően
ráépülve a hivatalos elvárásokra és a besúgók hálózatára – egyrészt
gyilkosságra buzdított, másrészt tippeket is adott név, búvóhely szerint
a halálosztagoknak.
A vérfürdő azzal kezdődött, hogy a főváros, Kigali fölött lelőtték a
repülőgépet, amellyel Habyarimana egy nemzetközi megbeszélésről tért
haza Burundi államfőjének és a két ország több vezető politikusának társaságában.
A
népirtás a politikai ellenzék megsemmisítésével kezdődött, de
pillanatokon belül kiterjedt a tuszi népesség egészére. Fegyelmezetten, kimért
módszerességgel, ugyanakkor lendületesen zajlott. Kiszámított kegyetlenség,
az áldozatok és családi kötelékeik totális dehumanizálása jellemezte.
Mire a külvilág egyáltalán felismerte, miről is van szó, már több mint kétszázezren
haltak meg az utólagos becslések szerint. (A hamar kimenekített európaiak, a
gyorsan távozó békefenntartók a vérfürdőt látták ugyan, de csak
fokozatosan értették meg, hogy szervezett népirtás folyik.) Eközben az RHF
végső offenzívát indított, ami a hutuk millióit ösztönözte menekülésre,
és természetesen megtorló akciókról is érkeztek hírek.
Júliusban már az RHF kezén volt Kigali. Megalakult az új kormány, amelynek
élére a szervezet két hutu tagját nevezték ki. Kétmillió ruandai (hutu)
viszont a környező országok menekülttáboraiban élt, ahol a bukott rezsim hívei
erőszakkal, fenyegetésekkel tartották vissza őket. Aztán a befogadó országok
fokozatosan kikényszerítették a hazatérésüket, a történtek feldolgozása
pedig az igazságszolgáltatás és a társadalmi együttélés szintjén mindmáig
zajlik – enyhe kifejezéssel ellentmondásosan. Ruanda új irányítói a külföld
rokonszenvétől kísérve tették meg kezdeti politikai lépéseiket, de aztán
kiderült, hogy hiába számítják őket az „új afrikai vezetők”
nyugatias, demokrata, a hagyományos vircsaftot elutasító vonulatához, a
nyers hatalomvágy határozza meg az ő magatartásukat is. Eközben a nemzetközi
figyelem fokozatosan átterelődött a szomszédos Zaire-ra, az ottani, máig
tartó polgárháborúra.
Ami a lelőtt elnöki repülőgépet illeti, sokáig tartotta magát a gyanú,
hogy maga az elnöki gárda volt a tettes, ürügyet keresve a népirtás
megkezdésére. Újabb vallomások és bizonyítékok viszont azt a feltevést
erősítik, hogy a gépet bizony a békemegállapodások értelmében Kigaliban
állomásozó RHF-alakulatok rakétái találták el, miután a felkelők
Habyarimana személyében látták hatalomra kerülésük legfőbb akadályát.
Eközben tisztában voltak azzal is, hogy az akció vérontáshoz vezet majd,
legfeljebb a népirtás mértékét nem látták előre. Ez pedig a tömeggyilkosok
tetteit részben új megvilágításba helyezi. Nem enyhíti a felelősségüket,
de mindenképpen kiszélesíti a felelősök körét.
Kovácsy
Tibor [Beszélő 2000./5.]
|
|
|
