Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A MARXIZMUS MA II.

 

RP: Vannak, akik a jelennel való megbékélésre helyezett hegeli nyomaték miatt úgy érvelnek, hogy a Hegel iránti csodálat kifejezése Lukács részéről szellemi szinten a sztalinizmussal való megbékélését jelzi. Mészáros: Úgy vélem, hogy ez a mű elhelyezésének nagyon leegyszerűsítő módja lenne, mert Lukács, mint egész életútja és fejlődése dokumentálja, soha nem békélt meg a sztalinizmussal. Ha úgy tetszik, túlélte a sztalinizmust, de az egészen mást jelent. Pontosan ez a könyv, A fiatal Hegel mutatja, mennyire nonszensz arról beszélni, hogy ő maga egyszerűen megbékélt a sztalinizmussal, mert ezt a könyvet kifejezetten a Hegel-értelmezés sztalini irányvonala ellen írta. A sztalini irányvonal Hegelről az volt, hogy ez egy arisztokratikus reakció a francia forradalommal szemben. Lukács viszont azt bizonyította, hogy ez a francia forradalom lelkesült elfogadása. Tény, hogy a könyv publikálásáról a Szovjetunióban még álmodni sem lehetett akkor, amikor Hegelen is Sztalin irányvonala uralkodott. RP: Ezek szerint Magyarországon publikálták először? Mészáros: Ausztria volt az, ahol publikálták, Bécsben, '47-ben, és sokkal később Németországban és Magyarországon is. Tudják, ő mondta el nekem azt a történetet, hogy 1941-ben, a háború kitörésekor egy nagy bérházban lakott. A bérház házfelügyelője egyszer megállította őt, mert a Szovjet Párt Központi Bizottsága határozatot fogadott el Hegel ellen, s amikor elfogadtak egy határozatot, akkor azt minden pártsejtnek meg kellett vitatnia. A házfelügyelő pártsejtje is megvitatta annak rendje és módja szerint. Ez után a vita után történt, hogy a házfelügyelő, aki tudta, hogy Lukács egy professzor, megállította őt az ajtóban, és azt mondta neki: "Ezt a nyomorult Hegelt azonnal agyon kellene lőni. " Lukács egészen angyali módon válaszolt: "Az egy kicsit nehéz lenne, mert 110 éve halott. " Az a tény, hogy a Szovjet Párt Központi Bizottságának a háború kitörésekor nem akadt sürgősebb dolga, mint határozatot hozni Hegel ellen, megcáfolja Lukács "alkalmazkodását" a sztalinizmushoz. Ami valóban problematikus ebben a korszakban az ő látásmódjában, az az, hogy alapvetően elfogadta a szocializmus egy országban való megteremtésének vízióját. Ezt élete végéig fönntartotta, s mivel ez volt Sztalin politikai irányvonala is, ez természetesen közös volt bennük. RP: Ön mostanában írt egy bíráló tanulmányt Lukácsról, értékelméletének elégtelenségeiről ("Critique" 23, 1991). Éppen most olvastam Lukácsnak "A demokratizálódás jelene és jövője" című tanulmányát, amelyet 1968-ban írt, s amely általában jó. Benne van azonban az a hihetetlenül rossz értékelmélet, ahol ő egyszerűen azonosítja az értéket a munkával és az értéktöbbletet a többletmunkával. Nagyon meg voltam lepve. Mészáros: Ez nagyon problematikus, valóban tökéletesen elfogadhatatlan. S megtalálja itt a "szocializmus egy országban" eszméjét is, amelyik még mindig kísérti őt a háttérből. Itt vannak Lukács történelmi korlátai, aki nagyon benne volt annak a látomásában, ami a forradalom után történt, azaz abban, amivel ő maga azonosult. Emlékszem, hogy amikor még csak negyedénél járt az Esztétikájának, arról álmodozott, hogy megírja az Etikát. Ez az, amit meg akart írni már 1910 óta vagy valamikor akkortájtól fogva. Én nagyon szkeptikus voltam. Azt mondtam neki, hogy soha nem lesz képes megírni, mert lehetetlen szisztematikus etikai művet írni a politika radikális kritikája nélkül. Aristoteléstől Hegelig nem találunk etikai művet a filozófia történetében, amelyik nem járt kéz a kézben egyenértékű politikai elméletalkotással. A sztalinizmus körülményei között viszont, s ez annak bármelyik formájára igaz, még az úgynevezett desztalinizációs korszakra is, a politika tabu maradt. Mindig felülről bocsájtották alá. Ennélfogva lehetetlen volt azok között a körülmények között belefogni a politika olyan radikális kritikájába, amilyen szükséges lett volna. Én azt mondtam Lukácsnak, hogy azok között a körülmények között ő legföljebb az etika legelvontabb problémáiról és dimenzióiról írhat, mert inherens és integráns kapcsolat van az etika és a politika között. S ez az, ami történt, mert évekkel később, amikor megkérdeztem, hogyan halad az Etika, azt írta nekem, hogy nem tud haladni, mert szükségessé vált írni hozzá egy hosszú bevezetést. Ekkor még társadalomontológiai bevezetésnek nevezte, s ez a hosszú bevezetés vált azután csaknem 3000 oldalas művé, amelyik tele van utalásokkal egy Etikára, amelyet meg kell írni. Folytatódott tehát az álma az Etika megírásáról. Ehhez azonban szükséges lett volna belefogni annak az egész társadalmi és gazdasági szerkezetnek a radikális kritikájába, amelyben a politika funkcionál. Ezt ő természetesen nem tudta megtenni. Látni kell azokat a történelmi korlátokat, amelyek között a gondolkodóknak működniük kell. Nem lehet kiugrani közülük, és természetesen Lukács sem tudott. Nagyon naiv dolog lenne azt mondani, hogy ez a mű a demokratizálódásról megoldja a problémát ebben a tekintetben. Szerencsétlenül későn jött ez az ő számára. Ma mindkettőt meg tudná tenni.   Sartre alternatívája RP: Ön 1957-ben találkozott Sartre-ral. Miért határozott úgy, hogy könyvet ír róla? Mészáros: Mindig úgy éreztem, hogy a marxistáknak hatalmas adósságuk van Sartre-ral szemben, mert olyan korban élünk, amelyben, miközben a tőke hatalma eláraszt mindent, a politikusok jellegzetes, legközhelyesebb mondata az, hogy "nincs alternatíva". Gondoljunk akár "Tinára", Thatcher asszonyra, "nincs alternatíva", vagy Gorbacsovra, aki vég nélkül ismételte ugyanazt, amíg rá nem kellett jönnie, Thatcher asszonyhoz hasonlóan, hogy mégiscsak kell lennie alternatívának mindkettejük számára. De ugyanez folytatódik tovább. Ha körülnézünk és arra gondolunk, hogyan beszélnek a konzervatív és a munkáspárti politikusok, ők is arról beszélnek mindig, hogy "nincs alternatíva". Mindenütt az alapvető kényszereket érezzük. Sartre olyan ember volt, aki mindig a diametrikus ellentétet hirdette: van alternatíva, biztosan van alternatíva; neked egyénként lázadnod kell ez ellen a hatalom ellen, a tőke szörnyű hatalma ellen. A marxisták egészében véve elmulasztották kifejezni ezt az oldalt. Nem mondom azt, hogy ezért most exisztencialistává kell válnunk, vagy politikailag el kell köteleznünk magunkat az exisztencializmusnak, azért hogy szembenézzünk ezzel. Az elmúlt ötven évben azonban sem a filozófiában, sem az irodalomban nem volt senki, aki olyan céltudatossággal és eltökéltséggel próbálta volna sulykolni ezt, mint Sartre tette: hogy szükséges a lázadás a "nincs alternatíva" bölcsessége ellen, és ebben az egyéni részvétel. Nem fogadom el Sartre gondolatait, de elfogadom a célját. Az, hogy miként valósítjuk meg ezt a célt, rajtunk múlik a saját megközelítésünk kontextusában, de cél nélkül sehová sem jutunk. Ma Franciaországban Sartre-t még említeni is nagyon zavarbaejtő. Miért? Mert az történt, hogy a privaítizmus és az individualizmus nevében teljesen kiárusítottak mindent az elnyomás hatalmának, letették a fegyvert a "nincs alternatíva" erői előtt. Ez az, amiért Sartre rettenetes emlékeztető. Ha azoknak az embereknek a hátterét is nézzük, akikről beszélünk, s akik a posztmodern széles körű változatait testesítik meg, nagyon gyakran politikailag elkötelezett emberekről van szó. Az elkötelezettségük azonban felszínes. Némelyikük '68 körül maoistább volt, mint a szélsőséges kínai maoisták, s most a jobboldal legrajongóbb híve. Mások a "Szocializmus vagy barbárság" csoport tagjai voltak és a posztmodern legstupidabb közhelyeinek házalóivá váltak. Az, amit ezek az emberek elveszítettek, a hivatkozási rendszerük. Franciaországban a szellemi életet ilyen vagy olyan módon a Kommunista Párt uralta. Ez is utal Sartre-ra, aki megpróbálta ezt kívülről bírálni és egy olyan irányba eltolni, amelyet ő elfogad, míg végül arra a következtetésre kellett jutnia, hogy "a Kommunista Párttal együttműködésben végzett munka egyszerre szükségszerű és lehetetlen", ami egy szörnyű, keserű dilemma. Ezt ő az algériai háború időszakában mondta, amelyben a Kommunista Párt abszolút szégyenteljes szerepet töltött be. Az együttműködést az teszi szükségszerűvé, hogy kell egy mozgalom, amelyik opponálja az állam elnyomó erejét, s az teszi lehetetlenné, hogy látjuk, milyen ez a mozgalom. Természetesen az történt, ami a Harmadik Internacionálé számos más pártjával az elmúlt két évtizedben: a Kommunista Párt dezintegrálódása. S ennek a nagy hajónak az elsüllyedésével mindazok az intellektuelek, akik ilyen vagy olyan módon ehhez viszonyítva határozták meg önmagukat, itt maradtak hátrahagyva. A hajó eltűnt, s ők egymás hegyén-hátán találják magukat önfelfújódó gumicsónakjaikban. Nem nagyon biztató a látvány, s nem is fognak kikerülni ebből a helyzetből mindaddig, amíg csak fantáziálnak valamiféle nemlétező individualitásról. Az igazi individualitás ugyanis elképzelhetetlen olyan közösség nélkül, amelyhez viszonyulunk és amellyel meghatározzuk önmagunkat. A marxizmus ma RP: Ön számos különböző országban élt. Miért Angliában telepedett le? Az angol kultúra bizonyára nem nagyon rokon szellemű az Ön gondolkodásmódjával. Mészáros: Ezzel vitatkoznék. Nekem valójában nagyon régi kapcsolatom volt az angol nyelvű kultúrával, már azelőtt, hogy elhagytam Magyarországot. Nagy csodálója voltam a gondolkodás egy irányvonalának Hobbestól az angol és a skót fölvilágosodás nagy alakjaiig, s ők valóban rettenetesen sokat jelentettek a számomra, mert komoly mondanivalójuk volt a jövőnek, és integráns részét kell képezniük a munkánknak. Egy másik ok az volt, hogy én mindig nagy csodálója voltam az angol és a skót költészetnek Shakespeare-től napjainkig. S a harmadik ok, amelyet én ugyanolyan fontosnak találtam, az, hogy mindig úgy gondoltam Angliára, mint az ipari forradalom országára, amelyik félelmetesen mély gyökerekkel rendelkező munkásosztállyal járt együtt, amely mindennek ellenére megmarad. Úgy vélem, hogy viszonyulnunk kell valamihez; a politikai és társadalmi elkötelezettség lehetetlen légritka vagy légüres térben. Én mélyen elkötelezett vagyok a munkásosztálynak és intellektuálisan is így gondolkodom a jövőről. Elméletileg nézve is kell lenniük hivatkozási pontoknak. Társadalmi átalakulás nem lehetséges hatóerő nélkül, s a jelenlegi helyzetben elképzelhető egyetlen hatóerő, amelyik kivihet minket ebből a zűrzavarból: a munka. A munka abban az értelemben, amelyben Marx beszélt róla, s amelyet nekünk jelenlegi helyzetünkben újra föl kell fedeznünk a magunk számára. RP: Az Ön legújabb műve "The Power of Ideology" címen jelent meg. Utolsó része néhány érdekes bírálatot tartalmaz Marxról. Mit kell újragondolnunk a marxi hagyatékból? Mészáros: Utalnunk kell arra a korszakra, amelyben ő élt, ami nem jelenti azt, hogy bármiféle módon föl kellene adnunk az ő elméletének a kereteit. A marxi elmélet keretei megmaradnak tevékenységünk és orientációnk átfogó horizontjának, mert megragadják az egész korszakot, a válságban lévő tőkének ezt a korszakát és a válságból való kiút megtalálásának a szükségességét. A történelmi körülmények azonban változnak, és azoknak a dolgoknak némelyike, amelyekről The Power of Ideology című munkámban írtam, azt mutatja, hogy Marx leegyszerűsítésekre kényszerült. Jóval több, mint tíz éve próbálom fölhívni a figyelmet arra a szakaszra, amelyben ő a világnak erről a kis sarkáról beszél: Európa végül is csak egy kis sarka ennek a világnak. Mi a jelentése ennek a megjegyzésnek a számunkra, szocialisták számára? Az talán, hogy a tőke egy sokkal nagyobb területen, a világ maradékán, nem ezen a kis sarkán, fölszálló ágban van? Marx elhatározta, hogy félreteszi ezt a kérdést, s a világ kis sarkának, Európának a horizontjából és perspektívájából indul ki. S ez tudatos választás volt a részéről.   Chris Arthur, ford. Keresztes György [Radical Philosophy, 1992./62.]

Vissza  

Beszélgetések az Új Kertben :: Poesis :: Emberhit :: Változó Világ Mozgalom

Nyitó oldal :: Olvasószolgálat :: Pályázatok :: Impresszum