Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A MARXIZMUS MA IV.

 

RP: Az Ön véleménye szerint ebben a helyzetben a változás hatóereje, a forradalom alanya még mindig a munkásosztály? Mészáros: Kétségtelenül az, nem lehet semmi más. Emlékszem arra, hogy volt egy időszak, amelyben Herbert Marcuse új szocialista hatóerőkről álmodott, az értelmiségről és a deklasszálódottakról, de egyiknek sincs ereje véghezvinni a változásokat. Az értelmiségiek fontos szerepet játszhatnak a stratégiák meghatározásában, az viszont lehetetlen, hogy a deklasszálódottak legyen az az erő, amelyik keresztülviszi ezt a változást. Az egyetlen erő, amelyik bevezetheti és működésbe hozhatja ezt a változást, az a társadalom termelői, amelyik elnyomott energiákkal és képességekkel rendelkezik, amelyek révén megoldhatja mindezeket a problémákat és ellentmondásokat. Az egyetlen hatóerő, amelyik orvosolhatja ezt a helyzetet, érvényesülhet és beteljesülést találhat ebben az érvényesülési folyamatban, az a munkásosztály.   A szervezet problémája RP: Mit mondhatunk ennek a szervezeti formájáról? Gondolja-e Ön, hogy új szervezeti formák szükségesek? Vannak emberek, akik azt mondják, hogy a régi stílusú politikai pártok irrelevánsakká váltak. Mészáros: Igen, ezzel teljesen egyetértenék. A régi stílusú politikai pártok integrálódnak a parlamenti rendszerbe, amelyik maga túléli történelmi relevanciáját. Már jóval azelőtt fönnállt, hogy a munkásosztály társadalmi hatóerőként megjelent a történelmi horizonton. A munkásosztálynak be kellett illeszkednie és alkalmazkodni kényszerült a készen talált keretek adta bármiféle lehetőségekhez. Következésképpen csak defenzív szervezeteket hozhatott létre. A munkásosztály valamennyi szervezete, amelyet történelme során alkotott, s amelyek közül a legfontosabbak a politikai pártjai és szakszervezetei, szóval valamennyi defenzív szervezet volt. Ezek eljutottak egy pontig, s annak az oka, amiért az evolúciós szocializmus reformista perspektívája olyan sok esztendőn át sikeres lehetett, az volt, hogy részleges javulásokat el lehetett érni. A munkásosztály életszínvonala a "G7" országokban hatalmas mértékben nőtt ebben a korszakban. Az, amit Marx mondott a Kommunista Kiáltványban, hogy a munkásosztály csak a láncait veszítheti, természetesen nem igaz a munkásosztályra a "G7" országokban ma, de már tegnap sem volt az. Ezek nagyon eredményesek voltak az életszínvonaluk javításában ebben a történelmi korszakban, egészen az utolsó évtizedig. Ami az utolsó évtizedben - vagy másfél évtizedben - történt, az ennek a folyamatnak a végetérését jelentette. A tőkének ugyanis nem állt módjában további jótéteményeket adományozni a munkásosztálynak, és jelentékeny mértékben megosztani vele a nyereségét. A tőke soha nem ajándékoz semmit. Ha ez összhangban van expanziójának, ön-expanziójának saját belső logikájával, akkor nyújthatja azt a hasznot. Ezek valóban dinamizáló tényezőivé váltak annak az ön-expanziós folyamatnak. Most azonban nem ez a helyzet. Ezért vagyunk abban az állapotban, hogy az egészségügyi ellátás válságban van, az oktatási rendszer válságban van, a jóléti állam egészében válságban van. Így ennek a folyamatnak a történelmi befejeződése újra fölveti azt a kérdést, hogy amennyiben a munkásosztály nem juthat többé hozzá defenzív nyereségekhez, akkor milyen stratégiák révén alakíthatja át a társadalmat. RP: Amikre én gondoltam, azok inkább a parlamenten kívüli pártok, mint Lenin bolsevikjai vagy a Kínai Kommunista Párt, amelyeknek sikerült megdönteniük a kapitalizmust. Ezek történelmileg idejétmúltak? Mészáros: Igen, tökéletesen. Még azok a pártok is a parlamentarizmus perspektívájának korlátai között maradtak, s maga Lenin azt támogatta, hogy ezek a pártok parlamentáris keretben működjenek. Így az természetesen óriási probléma az átalakulás történelmi hatóereje számára, hogy a tőke cselekvési és működési módját tekintve meghatározásánál fogva egy par excellence parlamenten kívüli erő, méghozzá nagyon hatásos. A másik oldalon viszont a munkásosztály nem rendelkezik politikailag hatásos parlamenten kívüli erővel. A szakszervezetek parlamenten kívüli erők lennének, de a szakszervezetek azonosulnak a reformista pártokkal és ez korlátozza őket. Nem lesz semmiféle haladás se mindaddig, amíg a munkásosztály mozgalma, a szocialista mozgalom olyan formában újjá nem szerveződik erre alkalmas intézményei és parlamenten kívüli ereje révén, amelyik offenzív akcióra képes. A parlament csak úgy válhat újra jelentőssé és elevenné a jövőben - föltéve, hogy egyáltalán azzá kell még válnia -, ha befogad a radikális politikai mozgalommal kapcsolódó parlamenten kívüli erőt, amelyik a parlamenten keresztül is cselekedhet. RP: Mi az Ön véleménye a marxista filozófia jelenlegi állásáról? Mészáros: Azt hiszem, hogy általában a marxista filozófia nagyon nehéz helyzetben találja magát, s pontosan azok miatt az okok miatt, amelyekről beszélgettünk. Azért, mert nagy történelmi válságban vagyunk, mert a nap szabálya az irányvesztettség, mert ami a Keleten történt, az nagymértékben hatott a szocialistákra és a marxistákra a Nyugaton, s érthető, hogy így történt. Keresztül kell menni egy újraértékelési és lelkiismeret-vizsgálati folyamaton és újra meg kell határozni mindent. Úgy találom, hogy Latin-Amerikában például sokkal érdekesebb a helyzet, az ott zajló szellemi erjedés korunk számára sokkal izgalmasabb, mint amire én itt rámutathatok. Nem hiszem azonban azt, hogy ez az állapot változatlan marad, s én volnék az utolsó, aki azt sugallanám, hogy a radikális szocialista átalakulás egyedül ezekből a térségekből indulhat el. Paradox módon meg vagyok győződve arról, hogy a szocializmus jövőjéről valójában az Egyesült Államokban fognak határozni, bármilyen pesszimistán is hangzik ez. The Power of Ideology című munkám utolsó részében, ahol az univerzalitás problémáját fejtegetem, megpróbáltam utalni erre a kérdésre. A szocializmus vagy egyetemesen fog érvényesülni, úgy, hogy valamennyi térséget felöleli, beleértve a világ legfejlettebb tőkés térségeit is, vagy kudarcot fog vallani. A világ egy. Én soha nem fogadtam el a "harmadik világ" fogalmát: csak egy világ van. Meg vagyok győződve arról, hogy a marxista gondolkodás újraéledése a jövőben ugyanide fog jutni, válaszul a problémákra és függően a kortól, különösen akkor, ha a múlt néhány misztifikációját eltakarítjuk. Milyen hosszú ideig lehet még azzal az eszmével bolondítani az embereket, hogy amennyiben elég sokáig várnak, akkor a szociáldemokrata reformfolyamatok és az evolúciós szocializmus révén a problémáik egy napon megoldódnak? Nem gondolom, hogy sok ember hisz ma ebben, s a választások bőséges bizonyítékkal szolgáltak arra mindenütt Európában, hogy ezt az eszmét mélységesen lejáratták. S ha az emberek keserűen kiábrándulnak a parlamenthez fűzött várakozásaikból, akkor a cselekvés irányába mozdulnak el. Nagyon drámai esetünk volt a közelmúltban a fejadóval szembeni ellenállás, s annak végeredményeképpen a legyőzhetetlennek tekintett Margaret Thatcher veresége. S most, a nagy-britanniai általános választások után Skóciában az emberek közvetlen akcióról, sőt, még polgári engedetlenségről is beszélnek, abból a célból, hogy kinyilvánítsák, törvényes érdeküknek tekintik saját parlamentjük, vagy akár saját függetlenségük biztosítását is. Ezek a társadalmi eseményeknek és a társadalmi mozgalmaknak azok a fajtái, amelyekkel kapcsolatban a marxista filozófia és általában a marxista gondolkodás újra meghatározhatja önmagát. RP: Akkor föltehetően annak kell történnie, hogy a munkások az Egyesült Államokban kapcsolatokat teremtenek és közös dolgokat csinálnak munkásokkal a "harmadik világból"? De hogyan tehetik? Ezek a munkások bizonyos mértékig abból az értékátvitelből élnek, amely ugyanezekből az országokból történik. Mészáros: Ez egyike a problémáknak, s olyan probléma, amelyiknél Marxnak a fölülbírálatát is javasolni kell. Maga a munkásosztály ugyanis töredezett, megosztott, olyan sok ellentmondás van. Az Egyesült Államokban az utolsó tíz évben a munkásosztály életszínvonala süllyedt. Így folyamatról beszélünk, nem vágyálmokról beszélünk, hanem realitásokról, amelyek korunkban történnek. The Necessity of Social Control címen 1971 januárjában én tartottam az Isaac Deutscher Memorial Lecture-t, s akkor jeleztem a strukturális munkanélküliség kezdeteit. Abban az időszakban a munkanélküliek száma Nagy-Britanniában jóval egymillió alatt volt. Ma, még azután is, hogy a munkanélküliek valóságos számát 23-szor meghamisították, hivatalosan 2 740 000 körül van. S még a Munkáspárt részéről sincs kötelezettségvállalás a teljes foglalkoztatottsághoz való visszatérésre. Ez mutatja a lezajló változások mértékét. Súlyos ellentmondás, ha a népesség nagyon nagy részét fölöslegessé nyilvánítjuk. A népességnek ez a része nem marad mindig alázatos és engedelmes, s nem fogadja el rezignáltan azt az állapotot, amelyre kárhoztattuk. Dolgok történnek, dolgok változnak. Ezeknek a változásoknak azonban mélyebbre kell hatolniuk, s én meg vagyok győződve arról, hogy mélyebbre fognak hatolni.   Chris Arthur, ford. Keresztes György [Radical Philosophy, 1992./62.]

Vissza  

Beszélgetések az Új Kertben :: Poesis :: Emberhit :: Változó Világ Mozgalom

Nyitó oldal :: Olvasószolgálat :: Pályázatok :: Impresszum