| | | A keresztény Európa sokáig elképzelhetetlennek tartotta a Szentföldet bitorló muszlinokkal kötendő békét. Jeruzsálem azonban messze volt, s a békekötés elutasítása korántsem jelentette az állandó háború kockázatát. Más volt a helyzet, amikor az Oszmán Birodalom már Magyarország egy részét is hódoltatta. A pusztító hadjáratokat le kellett zárni, békét kellett kötni a pogánynak tartott hódítókkal. De akarta-e a békét a másik fél, az Európa belseje felé nyomuló oszmán hatalom? Török békék és békedelegációk
Hunyadi János 1443–44. évi téli hadjáratának sikerei után a kis-ázsiai karamánok támadásától is szorongatott oszmánok békét kértek Hunyaditól. Ez a korábban szegedi békének nevezett és az esküszegés kapcsán az előbbiekben már említett béke több tanulsággal is szolgál. Először is, a szultán kínosan ügyelt arra, hogy az egészet úgy tüntesse fel, mintha nem ő, hanem a keresztények kérték volna a békét. Jóllehet már 1444 januárjában puhatolózott a béke lehetősége felől, majd pedig márciusban feleségével, Carica Marával – aki Brankovics György szerb despota leánya volt – küldetett egy görög szerzetest Brankovicshoz, az első "hivatalos" lépést mégis Ulászló király tette meg, amikor 1444. április végén 60 fős békedelegációt küldött az oszmán fővárosba, Edirnébe, ismertebb nevén Drinápolyba. A békét is itt kötötték meg 1444. június 12-én. Ezt követően a korabeli szokásoknak megfelelően a keresztény fél – azaz Ulászló lengyel–magyar király, Hunyadi és Brankovics – megesketésére díszes török küldöttség utazott Magyarországra. A tárgyalások előbb Szegeden, majd Váradon folytatódtak, s a békét végül itt erősítették meg 1444. augusztus 15-én.
A 16. századi török expanzió idején jobbára a birodalom terjeszkedése által veszélyeztetett európai államok kezdeményezték a békekötéseket. Ezért az oszmán kormányzat könnyedén tudta érvényesíteni azt az alapelvét, hogy a békét lehetőleg török földön kössék meg, s hogy a keresztény uralkodók díszes békedelegációkat küldjenek Isztambulba. A szultán ugyanis rangon alulinak tartotta volna, ha mindez nem így történik. A béke feltételeit külföldi követekkel vagy saját küldötteik útján egyeztették. A török küldöttek gyakorta csausok voltak, esetleg a csausok feje, a csaus basi, de találhatunk a követek között tolmácsokat is. 1444-ben a Magyarországra küldött török békedelegációt a jóval rangosabb Baltaoglu Szülejmán bég vezette, aki kapidzsi basi, azaz a szultáni szeráj kapuőreinek feje volt.
A 16. és 17. században a Habsburg–török békekötésekben fontos szerep jutott a magyarországi hódoltság elöljáróinak, mindenekelőtt a budai pasáknak. Az 1606. évi zsitvatoroki béketárgyalásokon a török delegációt Ali budai pasa vezette, s a küldöttség tagjai között megtaláljuk Habil Efendi budai kádit, valamint Ali pasa kethüdáját, azaz helyettesét is. A zsitvatoroki béke meghosszabbításáról 1627-ben Szőnyben tárgyaló török delegáció vezetésével szintén a budai pasát bízták meg, de az "ő jelen nem létében" annak munkáját vélhetőleg Isza budai mufti irányította. Ez azért is ésszerűnek tűnt, mert a delegáció tagjai közül ő volt az egyetlen, aki jogi képzettséggel rendelkezett. A sikeres tárgyalások eredményével Isztambulba érkező Isza Efendit hamarosan belgrádi, majd isztambuli kádivá, később pedig anatóliai, illetve ruméliai kádiaszkerré nevezték ki.
Arra is van példa, hogy fontosabb békekötések előtt a török békedelegáció vezetője rangemelésben részesült. A szentgotthárdi csatát követő vasvári békekötés előtt a török tárgyalódelegáció vezetőjét, Kara Mehmedet ruméliai beglerbéggé nevezték ki és pasai rangot is kapott.
Európai diplomácia Isztambulban
Mivel az oszmánok 1793-ig nem tartottak állandó követeket az európai fővárosokban, a békekötések előkészítésében döntő szerep jutott az európai követségeknek. Isztambulban, az Oszmán Birodalom új székhelyén az első állandó követséget Velence állította fel 1454-ben. Lengyelország 1475-től, Oroszország 1497-től, Ausztria 1525-től, Anglia 1583-tól, Hollandia 1612-től tartott állandó követeket a Portán. Az állandó követek, akiket egy kortársuk találóan nevezett "privilegizált kémeknek", illetve a birodalom fővárosába küldött ünnepélyes békedelegációk az iszlám menedék- vagy vendégjog (aman) előírásainak megfelelően a Porta "vendégszeretetét" élvezték. A követek attól a pillanattól kezdve, hogy oszmán földre léptek, török kíséretet kaptak, személyes és vagyonbiztonságukért a helyi török hatóságok feleltek, s ugyancsak rájuk hárult a követségek ellátásának terhe, amire az oszmán-török nyelvnek külön műszava (tájin) is volt. Ez a "vendégszeretet" azonban vajmi kevés biztonságot jelentett. Az európai békedelegációk tagjai vagy az állandó követek az országuk és a Porta közötti háborúskodás kiújulásakor könnyen házi őrizetbe vagy fogságba kerülhettek, mivel az oszmánok nem ismerték a diplomáciai mentességet, a kora újkori európai diplomácia ezen fontos vívmányát. Így járt Habsburg Ferdinánd követe, Hyeronimus Laski is 1541-ben, amikor a szultáni udvarban hírét vették, hogy Ferdinánd csapatai Budára támadtak. Egy másik Habsburg-követ, Malvezzi orátor pedig évekig raboskodott a hírhedt Héttoronyban, s csak a Verancsics Antal és Zay Ferenc vezette újabb Habsburg-követség közbenjárására szabadult ki fogságából. A külföldi követek fogságba vetésének szokásával az oszmánok csak 1806-ban, az Oroszország elleni háború kezdetén hagytak fel.
Ágoston Gábor [Rubicon,1997./2.] | | |
