Az elkövetkező évtizedben a háború istenéről elnevezett bolygó lesz a Földről induló, tudományos armada célpontja. A kutatók remélik, hogy így számos, a Marssal kapcsolatos kérdésre választ kapnak, többek között arra, hogy volt-e valaha élet ott.
A tudományos-fantasztikus irodalom egyik legkedveltebb témái közé tartozik a marslakók Föld ellen indított támadása, kezdve H. G. Wells 1898-ban megjelent Világok Harcától egészen az 1996-ban bemutatott Támad a Mars című filmig. Bár szinte megszámlálhatatlan író és filmrendező zúdította ránk színesebbnél színesebb elképzeléseit e téren, csak kevesek láthatták előre, hogy a „megszállás” éppen az ellenkező irányban következik majd be, azaz a Földről indítanak önjáró flottákat a Vörös Bolygóra.
Az elkövetkező tíz év során az Amerikai Űrkutatási Hivatal (NASA) és európai partnerei legalább négy űrszonda és négy felszíni szonda Marsra juttatását tervezi, aminek csúcspontját egy olyan küldetés jelenti majd, amelynek keretein belül csúcstechnológiával felszerelt járművekkel gyűjtenek talaj- és kőzetmintákat, s ezeket 2008-ra juttatják vissza a Földre. Az előzetes tervekben ezenfelül szerepel még hét „ráadás” látogatás a Vörös Bolygóra, közöttük néhány kevésbé költséges „mikromisszió”, illetve a kutatások második szakaszában, 2008 és 2012 között, még vagy egy tucatnyi újabb minta begyűjtése. Ez az ambiciózus szondasorozat csupán ráadás a Mars Global Surveyor űrhajóra, ami már 1997 óta köröz a bolygó körül és a japán Planet-B névre keresztelt szondára, amit múlt év júliusában állítottak pályára, s kétéves munkája során a Mars atmoszféráját és ionoszféráját tanulmányozza. A Holdra irányuló nagyhatalmak közötti versengés óta – s ez már három évtizede történt – egyetlen bolygón sem tette ilyen rövid idő alatt ennyi űrobjektum tiszteletét.
 |
| Az olyan dendritikus mintázat, mint ez, amit Kaliforniában fényképeztek, nagyon gyakori a Földön. Ez némiképp hasonlít a Viking szonda Marsról készített felvételein látható kanyonokhoz, (lent) és a Föld körül keringő Landsat műhold fotóihoz, amiken a jemeni Al Ghayad régió található (még lejebb). Hasonlóságuk ellenére a kanyonokat – a dendritikus folyóktól eltérően – nem tekinthetők az esőzések megingathatatlan bizonyítékának. |
A tervezett Mars-látogatások céljai jól behatárolhatók: bővíteni kívánják a Mars klímájáról szerzett ismereteinket, tanulmányozni föld (mars)- és vízrajzát, illetve annak változásait az elmúlt évek során, s ebből kifolyólag vélhetően tisztázható lesz az a kérdés, volt-e valaha élet e bolygón. Ezenfelül megalapozzák ember odalátogatását, amire akár már 2020-ban is sor kerülhet. Az eddigi legalaposabb kutatás keretei belül az önjáró járművek sok kilométert megtesznek, és rengeteg mintát gyűjtenek, amelyekből talán kiderül, hogy néhány mikroba még a vörös világ felszíni talajrétegeiben tengeti életét, illetve, hogy a kövekben és homokban szerves anyag is fellelhető.
E célok az 1984-ben az Antarktiszon megtalált meteoritot követő, lázas, tudományos munkálkodás során kristályosodtak ki. Az alaposabb vizsgálat során kiderült, hogy a kődarab a Marsról érkezett, valószínűleg miután ott 16 millió évvel ezelőtt egy hatalmas meteorit a bolygóba csapódott, s apróbb darabok az űrbe kerültek. 1996-ban a NASA Johnson Space Center és a Stanford University-ről kutatók egy csoportja bejelentette, hogy a kő furcsa sajátosságaira csupán egyetlen magyarázatot látnak, miszerint azok ősi, bakteriális élet nyomaiként értelmezhetők. Később több tudós is megvizsgálta a kőzetet, és cáfolta ezt az állítást. Mindenesetre, mondja Norman R. Haynes, a pasadénai Jet Propulsion Laboratórium (JPL) Mars Exploration Directorate igazgatója, a Marsról érkezett meteoritot körülövező érdeklődés valódi „bomba” volt, „amelynek nyomán felmerült a kérdés, milyen választ adhat erre a Mars program.”
A NASA végül úgy válaszolt, hogy a már tervbe vett Mars expedícióival még erősebben koncentrált arra, hogy ha a múltban létezett élet a bolygón, akkor arra bizonyítékot találjanak, és adatokat gyűjtsenek a víz és klíma változásairól. Ezen újra és újra hangsúlyozott célok minél gyorsabb elérése érdekében a JPL egy tudós bizottságot hívott össze, s végül az a döntés született, hogy elkerülhetetlen a talaj- és kőzetminták begyűjtése a Vörös Bolygón.
Habár a misszió elsőre ijesztőnek tűnhet, megvan az a jó tulajdonsága is, hogy még a nem-tudósok számára is lelkesítően hangzik, és a kutatókat is elszántságra ösztönzi. Legalábbis Steven W. Squyres, a Cornell University csillagászprofesszora és a minták visszajuttatását végrehajtó járművek építését célzó projekt elsőszámú irányítója, így gondolja: „Kevés dolog lehet izgalmasabb egy robotgeológus létrehozásánál, aki aztán eljuthat a Nap-rendszer legérdekesebb bolygójára, ahonnan mintákat hoz vissza, amiket a Föld legkiválóbb laboratóriumaiban tanulmányozhatnak. Ha jól végezzük a munkánkat, és a minták egy darabban érkeznek a Földre, egy rendkívül izgalmas tudomány születésénél bábáskodhatunk.
Földről a Marsra
Annak a lehetősége, hogy a Földről a Marsra – vagy a Marsról a Földre – űrhajót küldjenek huszonhat hónaponta áll fenn, amikor a bolygók úgy állnak, hogy az út csupán tíz vagy tizenegy hónapig tart. A NASA tervei szerint, 2005-ig mindenegyes ilyen „kilövési ablakot” kihasználnának. Az elkövetkező évtizedben az ügynökség évente 250 millió dollárt fog költeni a Mars felderítésére, s a szakemberek remélik, hogy ezt az összeget a NASA-hoz hasonló, francia, olasz, s talán más országokban is működő, űrkutató csoportok kiegészítik a kilövéshez szükséges felszereléssel, űrjárművekkel, s egyéb tartozékokkal.
 |
| A Viking szonda Marsról készített felvételein látható kanyonok. |
A járművet a Surveyor sorozat legfejlettebb műszereivel szerelték fel. A legfontosabb eszközök között megtalálható a hőkisugárzást érzékelő spektrométer, amely a bolygó atmoszféráját és ásványi összetételét elemzi, illetve két megnatométer, amik a mágneses terekről nyújtanak átfogó képet. Az orbiter felszerelésének legkülönlegesebb darabja egy fényképezőgép, amely akár ötméteres területekről is tökéletes képet ad. Az összehasonlítás végett, a Marsról a Global Surveyor előtt készült legjobb fotóknak – ezeket a 1970-es években, a Viking-misszió idején készítették – harmincöt méteres volt a felbontása.
A küldetés irányítói néhány eszköz működtetését már akkor megkezdték, amikor a szonda Mars körüli pályára állt. Rögtön, a legelső kör megtételekor a Global Surveyor egyedülálló felfedezésekkel örvendeztette meg a tudósokat: kiderült, hogy a Marst nem övezi mágneses tér. Ezt követően a szerkezet leereszkedett abba a régióba, ahol a napszél erős hatást gyakorol a bolygó ionoszférájára és atmoszférájára, s kimutatta, hogy a bolygó teljes felszínét szétszórt, kisebb mágneses mezők pettyezik. Ez a felfedezés azért figyelemre méltó, mert segítséget nyújthat a bolygó múltbéli hőmérsékletváltozásainak feltérképezéséhez. Ebből talán megállapítható, hogyan hűlt le a Mars, ezzel szűkítve a különböző, vízről szóló elméletek körét.
A Föld egyetlen mágneses terét az elektromosan vezető, folyékony mag mozgása okozza, ami egyfajta dinamóként működik. A Mars széttöredezett mágneses tereit egyes elméletek szerint a folyékony dinamó maradványai okozzák, mivel a többi rész megszilárdult. Bolygógeológusok abban reménykednek, hogy megmaradt mezők alaposabb tanulmányozása során választ kapnak arra, mikor hunyt ki végleg e dinamó, és ennek következtében hogyan fejlődött tovább a bolygó kérge.
Ez év márciusában, amikor a Global Surveyor ráállt tervezett pályájára, a küldetés irányítói, a szerkezet lézeres magasságmérőinek segítségével, módszeresen feltérképezik a teljes bolygó felszíni formáit. „Ha ez sikerül, tökéletesebb térképünk lesz a Marsról, mint a Földről” – jegyzi meg Arden L. Albee, a Global Surveyor projektben résztvevő egyik tudós, a California Institute of Technology dékánja. A vezérlők az orbiter kameráival, napi gyakorisággal, széles látószögű, meglehetősen kisfelbontású képeket készítenek a bolygó teljes felszínéről, és táblázatban foglalják össze az időjárás napi változásait, illetve az évszakok klímabeli eltéréseit.
A nagyobb felbontású képek jelentős szerepet játszanak a Mars-kutatás sokak által legfontosabbnak tartott kérdésének megválaszolásában, azaz a bolygó folyóvíz-történetének felderítésében. A kutatóknak számtalan bizonyítékuk van arra, hogy egykoron a víz folyékony állapotában – az életről alkotott mai ismereteink szerint elengedhetetlen anyag – alakította a Vörös Bolygó felszínét. Arra azonban nem ismerik a választ, hogy a víz jelenléte esőzéseknek köszönhető-e, vagy eleve fagyott állapotban volt ott megtalálható, ami olyan katasztrófaszerű jelenségek következtében, mint a lávaömlés vagy meteorit becsapódások, időnként felolvadt, s akár kiterjedt áradásokat is okozott. E megkülönböztetés rendkívül fontos, mivel sokan úgy vélik, hogy esőzések nélkül semmilyen életforma sem alakulhat ki. Azt is meg kell jegyezni, hogy égből hulló csapadék csak meleg és nedves atmoszférában alakulhat ki, amely alatt, a felszínen állandó folyóvizek találhatók, s ahol ennek következtében az élet feltételei is adottak.
A dendritikus folyamok, amelyekből kisebb folyók ágaznak el, akárcsak egy fa törzsén az ágak, fontos bizonyítékait képezik a csapadékhullásnak. Ez idáig ilyen mintázatot nem sikerült minden kétséget kizáróan felfedezni a Marson, de ha mégis létezik ilyen, akkor azt a Global Surveyor nagyfelbontású kamerája biztosan megtalálja. Albee szerint, a Marson található, ősi forrásokra utaló összes bizonyíték, alapvetően a Földön is fellelhető kanyonokra emlékeztető formákból áll. Kanyonok akkor alakulnak ki, amikor a víz a két szikla közötti rétegeket kimossa, és a kő- illetve talajerózió következtében mély vájatokat alakít ki. Ezek valóban megerősíthetik a folyóvíz jelenlétét, de korántsem meggyőzőek, ha a csapadékhullás kérdésére keressük a választ.
 |
| A Föld körül keringő Landsat műhold fotói, amiken a jemeni Al Ghayad régió látható. |
„Abból, amit eddig láthattunk – jegyzi meg Albee –, semmi sem vonja kétségbe annak lehetőségét, hogy a Mars nagyon korán elveszítette atmoszféráját” – akár 3.5-3.9 milliárd évvel ezelőtt, csupán néhány százmillió évvel azt követően, hogy a bolygó kialakult. Ha ez a feltételezés beigazolódna, akkor annak az esélye, hogy a Mars felszínét valaha is, hosszabb időn át nagy mennyiségű folyékony halmazállapotú víz borította, szinte a nullával egyenlő.
A Global Surveyor teljes bolygót átfogó vizsgálódásait a következő kutatássorozatban tovább bővítik a Mars Surveyor 1998-cal, ami tartalmaz egy orbitert és egy felszíni szondátt is, amelyek kilövésére különböző időpontban kerül sor. A Mars Climate Orbiter, ami elmúlt év december 11-én hagyta el a Földet, szeptemberben érkezik meg a Marsra. A Global Surveyorhöz hasonlóan, a Climate Orbiter ismajdnem körkörös pályán kering majd a bolygó körül. Felszerelését egy továbbfejlesztett hőmérsékletérzékelő, egy fényképezőgép és a felszíni szonda jeleinek Földre való továbbítását szolgáló, rádió adó-vevő alkotja. A Climate Orbiter hőmérséklet érzékelői – technikailag egy infravörös radiométer – megmérik az atmoszféra hőmérséklet, nyomás, por és páratartalom változásait.
A nemrégiben kilőtt Surveyor páros másik tagja a Mars Polar Lander, ami az év elején hagyta el a Földet, és várhatóan decemberben landol a Vörös Bolygó délsarki régiójának északi csücskén [a cikk megjelenése óta már értesülhettünk ezen küldetés kudarcáról – a ford.]. A Mars sarkvidékei különösen érdekesek, mivel a tudósok feltételezése szerint, jégformájában itt található a bolygó vízkészletének nagy része. A szerkezet legfontosabb feladatai közé tartozik, hogy robotkarjával befúrjon a felszín por-, széndioxid jég-, hó- és talán vízből képződött jég rétegeibe, s így megállapítható legyen, a talaj ásványszerkezete, s az apró részleteket összeillesztve kiderítsék, milyen változásokon ment keresztül a bolygó klímája a földtani közelmúltban.
A Polar Lander másik újdonsága, a két „utasa”. Ezek a mikroszondaként ismert mütyürök a felszíni szonda napelemei alatt utazva érkeznek a Marsra. Éppen mielőtt a felszíni szonda elérné a bolygó légkörét, az elválik a „cirkáló gyűrűnek” nevezett szerkezeti egységről, amibe a szondák még tizennyolc másodpercen át kapaszkodhatnak, majd azok is leszakadnak innen, és belevetik magukat az atmoszférába, s 50-100 kilométernyire a felszíni szonda leszállási helyétől becsapódnak a felszínbe.
A mikroszondákat úgy tervezték, hogy sértetlenül érjenek Marst egy ilyen erejű becsapódás után is, s a landolást követően két részre szakadjanak, s ezek közül az egyik két méter mélységben a talajba fúródjon, s elemezze azt. A felszínen maradt rész vizsgálódás eredményeit a Global Surveyorra továbbítja, ahonnan a jeleket tovább küldik a Földre.
Az űrobjektumok a kék bolygótól Vörös Bolygóig tartó felvonulása 2001-ig folytatódik, amikor a NASA a Surveyorok egy újabb párosát indítja útra: egy újabb felszíni szondát és egy bolygó körüli pályán vizsgálódó szondát. A Mars Surveyor 2001 nagyfelbontású, infravörös spektrométert és gammasugár-spektrométert visz magával, amelyek majd a felszínen vizsgálják az ásványok, illetve az elemek eloszlását. A gammasugár-műszer a felszín alatti hidrogén bőséget is jelezni fogja.
 |
| 1999. decemberében a mikroszondák nem sokkal a bolygó légterébe lépés előtt leválnak a Mars Polar Lander-ről. A két egység becsapódáskor két, kábellel összekapcsolt részre szakad. Az egyik rész két méter mélyre fúr le, és a talaj hőmérsékletét, víztartalmát és más jellemzőit vizsgálja (lásd a lenti képen). A másik rész a felszínen marad és a begyűjtött adatokat az orbiterre sugározza, ami a Földre továbbítja azokat. |
„A 2001-es küldetés kulcsfontosságú szerepet tölt be a programban – jegyzi meg R. Stephen Saunders, a misszió projekt vezetője. – A Mars-kutatás egy fontos időszakának lezárását és egy újabb kezdetét jelöli. Ezzel befejeződik a Mars globális feltérképezése – és a begyűjtött adathalmazra ráadásul – meg kell találnunk azon legígéretesebbnek tűnő kőzeteket, amelyek bizonyítékát adhatják annak, hogy a múltban volt élet a Marson”. 2001 után, fűzi tovább gondolatait Sanders, a NASA Vörös Bolygón folytatott kutatásai középpontjában a minták Földre juttatása és a bolygó emberek által elvégzendő feltárásának előkészítése áll.
A 2001-es felszíni szonda megkezdi ezen, úgymond, izgató célok eléréséhez szükséges előkészületeket. Ez szállítja magával az első, bolygófelszínt érő szerkezetre erősített, infravörös spektrométert, hogy a közeli kőzetek összetételét vizsgálja. Ezenfelül egy aprócska kompot is visz magával, és ami talán a legfontosabb, a 2001-es felszíni szonda végzi az első kísérleteket, amelyek során kiderülhet, az emberek számára milyen veszélyeket rejt a marsi környezet, s az atmoszféra tartalmaz-e a rakéták hajtóanyagának előállításához szükséges anyagokat.
A kísérletekhez szervesen kapcsolódik a NASA érdeklődésének egy új területe, amelyet a HEDS (Human Exploration and Development of Space – az Űr Humán feltárása és Fejlesztése) rövidítés jelöl. A kísérletek egy részét a felszíni szondárare szerelt robotkarok segítségével végzik. Ezek gyűjtik be a talajmintákat, amelyeket kémiai összetétel és mikroszkopikus vizsgálatoknak vetnek alá. A HEDS szakértők érdeklődését a Mars talajában fellelhető, apró kvarckristályok mérete aggasztja legjobban. A két-három mikronnál kisebb kristályok hatalmas veszélyt jelenthetnek az űrhajósok számára. Ha ezeket belélegzik, a tüdő szöveteit izgatva csomókat okoznak, s szilikózis jellegű tünetekhez vezethetnek. Földünkön a víz mélyen a talajba nyomja ezeket a szemcséket, de a folyadék hiánya következtében, a Mars felszíne bővelkedhet ilyen aprócska kristályokban.
A HEDS egy másik kísérlete – amelyhez részecske-spektrométert használnak – arra irányul, hogy megmérjék, mekkora sugárzásnak lesznek kitéve a felszínre érkező emberek. A Mars Környezeti Sugárzást Mérő Kísérlet (Martian Radiaton Environment Experiment) néven ismert érzékelő rögzíti a protonok, neutronok és a felszínt bombázó kozmikus-sugarak energiáját.
A 2001-es felszíni szonda harmadik HEDS által kijelölt feladata a rakéta hajtóanyag legfontosabb összetevőjének, folyékony oxigénnek, előállítása. E kísérlet a „helyszíni hajtóanyaggyártásra” a Mars atmoszférájának 95%-át alkotó széndioxidot bontja le oxigénre. E próbálkozás óriási jelentőséggel bír, mivel szinte az összes, emberek Marsra juttatását célzó tervben szerepel a folyékony oxigén – esetleg metán és hidrogén – bolygón történő előállítása, hogy ezt aztán Földre való visszatérés során használják. Nem lenne célszerű a visszaútra is elegendő üzemanyagot cipelni a Marsra, mivel így a kilövés költségei óriási mértékben növekednének (lásd: Emberek a Marson c. cikkünket).
A 2001 felszíni szonda egy kompot is visz magával – Marie Curie-nek hívják majd –. Ez a Sojourner komp ikertestvére, ami 1997-ben, a Pathfinder körüli, földtani útján vonta magára milliók figyelmét. A Sojourner összesen 106 métert tett meg, alfa-proton röntgensugár spektrométerével számos kőzetet tanulmányozott. E műszernek kulcsfontosságú szerepet szánnak a Marie Curie űrkompon is. A rendszer hélium magokkal – alfa részecskékkel – bombázza a kőzetet, vagy port, hogy megállapítsa annak összetételét. A részecskék a kőben található kémiai elemeket stimulálják, amelyek vagy protonokat, vagy röntgensugárzást, vagy alfarészecskéket bocsátanak ki. A különböző hullámhosszon kibocsátott sugárzás erősségéből megállapítható a kőzetben található elemek aránya. Az így szerzett ismeretekből pedig következtetni lehet a jelenlevő ásványok mibenlétére, illetve, arra, milyen időjárási viszontagságokat állt ki a kőzet, hogyan változott az azt körülvevő bolygókéreg, s vajon a múltban kölcsönhatásba lépett-e vízzel.
Geológia a Marson
A Marie Curie alfa- proton- röntgensugárzásos spektrométer egyike annak a négy műszernek, amelyeket közös néven APEX – Athena Percursor Experiment rövidítéseként – vált ismertté. Athena névre pedig azt a kompot keresztelték, amit arra terveztek, hogy 2003-ra és 2005-re várható kilövése utána mintákat szállítson a Marsról a Földre. Ez a rendkívül bonyolult jármű azonosítja és összegyűjti a Mars földtani érdekességgel kecsegtető darabjait. Ezeket a felszíni szondákhoz juttatja, ahol kapszulákba helyezik, és az űrbe repítik őket. Itt „űrhajóra szállnak”, s azzal visszatérnek a Földre.
A másik három APEX berendezést egy panorámakamera, egy hőemissziós spektrométer és egy Mössbauer spektrométer alkotja. Ez utóbbi az ásványok vasirányultságának bemérésére szolgál. Az ilyen –Marson valószínűleg többséget képező – ásványok értékes ismeretekkel szolgálhatnak arra nézve, milyenek voltak a környezeti viszonyok a bolygó életének korai szakaszában. A 2001-es űrküldetés alkalmával e három rendszer a felszíni szondán kap helyet, és a Marie Curie alfa-proton szerkezettel teljes összhangban végzi munkáját. A panorámakamerával kezdődik a show, így az irányítók jól áttekinthetik a teljes terepet, amely ásványi összetételét a hőemissziós spektrométer fésüli gyorsan át. Ezek után az irányítók a geológiailag legizgalmasabbnak tűnő sziklákat veszik alaposabban szemügyre a Mössbauer és az alfa-proton műszerek segítségével, amelyek részletesebb információt nyújthatnak mind az ásványi, mind az elemi összetételt illetően.
 |
| ... két méter mélyre fúr le, és a talaj hőmérsékletét, víztartalmát és más jellemzőit vizsgálja. |
A 2003-as és 2005-ös minta-szállító missziók során mind a négy műszert az Athena űrkompokra szerelik fel. Akárcsak a 2001-es küldetés alkalmával, az irányítók itt is a panorámakamera és a hőemissziós spektrométerek segítségével választják ki az alaposabb tanulmányozásra legalkalmasabbnak ígérkező területeket, majd a többi műszer a kijelölt kőzeteken részletesebb vizsgálatokat végez, és a számtalan lehetőség közül a legjobbakból mintát is vesznek.
A feladat sikeres teljesítése céljából a Athena kompok még egy rendkívül intelligens eszközzel bírnak: egy Raman spektrométerrel. E műszert most próbálják ki először nem földi feltételek mellett. Jelenleg az ilyen rendszereket az ásványkutatás, sőt a gyógyászat terén is alkalmazzák, azonban a berendezés meglehetősen nagyméretű és igen érzékeny. A JPL mérnökei most egy aprócska, de sokkal ellenállóbb változat kifejlesztésén munkálkodnak, hogy később ezt szerelhessék az Athena kompokra. Az űrjárművek fedélzetén a Raman spektrométer lesz az egyetlen műszer, amely képes szerves anyagok felkutatására.
Két évtizede a Viking űrkompok begyűjtötte bizonyítékok szerint, a Mars atmoszférájában erős, oxidálóhatású ágensek nyomai találhatók, valószínűleg hidrogén-peroxid maradványai. Ez a vegyület minden, a kőzetek felületén, vagy épp csak a talaj alatt megbúvó szerves anyagot elpusztít, ezért mindenegyes Athéna járművet olyan felszereléssel is eljárnak, amelyek révén lehetővé válik a kőzetek belsejéből mintát venni. Az izgalmasnak tűnő minták beazonosítása után, az űrkomp egy „minifúró”-val behatol a kőzet belsejébe. Alig 30 Wattra van szükség az elmés kis szerkezet üzemeltetéséhez, s az azonos sebességgel forgó, koncentrikus vágófejeivel a sziklák, és talajkőzetek magjából is képes mintákat hozni a felszínre.
Az űrkompok néhány mintát elraktároznak, majd ezeket visszaszállítják a felszíni szondához, ahol a begyűjtött darabkákat a kilövőállomás tetején elhelyezkedő konténerbe helyezik. Ez a szilárdüzemanyaggal működő rakéta később a konténert bolygókörüli pályára állítja. A kompok ezután egyre távolabbi területeket felkutatva még kétszer-háromszor megismétlik a feladatot, s megannyiszor újabb dobozokkal gazdagítják a kilövőállomáson elhelyezett konténer tartalmát. A 2003-as és 2005-ös felszíni szondákat robotkarokkal is ellátják, így ezek a leszállóhely közelében kutathatnak vizsgálatra érdemes minták után. Mindent egybevetve az irányítók azt remélik, legalább negyven kőzetmintára tehetnek szert, amelyek együttes tömege alig éri majd el az egy kilógrammot.
A 2003-as és 2005-ös utak alkalmával, amikor a kilövőállomásról elindul a mintákkal megrakott konténer, a robbanás ereje valószínűleg elpusztítja a felszíni szondát, de a tudósok arra számítanak, hogy az Athena űrkompok továbbra is gyűjtögethetik és elemezhetik a mintákat, s eredményeiket az orbiterre továbbíthatják. A járművek akár egy teljes földi éven keresztül is „áskálódhatnak”, s így tíz-húsz kilométernyi átmérőjű területet járhatnak be.
Ez alatt az értékes mintákat szállító konténer Mars-körüli pályán fog keringeni. A jelenlegi tervek szerint a 2003-as küldetéskor kilőtt tartály néhány évig maradna az űrben, legalábbis addig, amíg a 2005-ös misszió alkalmával megrakodott konténer is csatlakozik hozzá. Később mindkét objektumot a francia űrhivatal – CNES – felügyelete alatt épített űrhajó gyűjtheti össze. E járműnek nem csak meg kell fognia a tartályokat, hanem egy, a Földre visszatérő kapszulába kell helyeznie ezeket, amely átszáguldva bolygónk légterén valahol az USA területén csapódik a sivatagba.
A küldetések számos részlete eleve megvalósíthatatlannak tűnik, kezdve a mintákat tartalmazó dobozkák megtervezésével, amelyeknek tökéletesen illeszkedniük kell a felszíni szondához, az űrkompokhoz, a kilövőállomáshoz, a francia űrhajóhoz és a Földre visszatérő kapszulához. Ezenfelül elég strapabíróra kell építeni őket, hogy a puskagolyószerű Földbe csapódás alkalmával meg ne sérüljenek.
A NASA mostani terveiben szerepel a minták begyűjtésére irányuló utak két későbbi időpontja is: 2007 és 2009, de ezek csak akkor valósulhatnak meg, ha elég pénz áll a kutatók rendelkezésére. A tudósok öt, összevetésben sokkal olcsóbb, „mikromisszóra” is spórolnak, amelyek során az European Ariane 5 rakétákba „csimpaszkodva”, kicsiny űrhajók hagynák el a Földet, a Föld körül magaspályára állnának, s onnan a Hold gravitációjának segítségével eljuthatnak a Vörös Bolygóra. A remények szerint, ezen utak során sikerül kijelölni a mintagyűjtő küldetések leszállási helyeit, kipróbálhatják az újabb technológiákat, megerősíthetik a kommunikációt, és esetleg arra is mód nyílik, hogy néhány mintát már a Földre való visszaérkezés előtt jobban megvizsgáljanak.
Tíz éven belül a mainál sokkal tisztább és részletesebb kép állhat a tudósok rendelkezésére a Marsról és a Naprendszerről, illetve arról, hogyan nyerték el mai tulajdonságaikat. Elképesztő lene, ha fény derülne arra, hogy a múltban, vagy akár jelenleg is található élet a Marson. Ezzel a tudósok kezébe kerülne az első valódi bizonyíték a legtöbbet vitatott, s legkevésbé megragadható kérdésben: a miénken kívül létezik-e élet az univerzumban. Még ha a Mars valóban oly gyönyörűen elhagyatott, mint azt a felszín zordon formái jelzik, akkor is fellebbenhet a fátyol e titokzatos, az emberek fantáziáját oly régóta nyugodni nem hagyó világ néhány ősi titkáról.
Glenn Zorpette [Scientific American/Bartexinfo 1999 dec.]
