Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Budapest társadalma az egyesítést követő évtizedekben csaknem teljesen polgári szerkezetű volt. Ez határozta meg az igényeket, mind az intézményes, mind pedig a tömegkultúra egyéb területein. A főváros a kultúra országos funkcióinak székhelyévé vált, elsősorban az egyes ágazatoknak a fővárosba telepített vezető intézményei révén. (Nemzeti Színház, Népszínház, Opera, Zeneakadémia, országos gyűjtőkörű múzeumok stb.) A  19. század végi városi polgárra nagy hatással volt a bécsi kultúra, ugyanakkor ízlésvilága a falusi kispolgár szintjén maradt. A szélsőségek az első világháború végére erősen megközelítették egymást, majd a polgár a két világháború közötti években modernebbé és egyben kozmopolitává vált. Ebben nem kis szerepe volt a technikai fejlődésnek, nevezetesen a rádió és a film kultúraközvetítő hatásának.

A Budapesten összpontosult intézményes és tömegkultúra együtt alakult az európai átlagszínvonallal. A főváros, mint az alkotó értelmiségiek gyülekezőhelye, már az egyesítéskor az ország legértékesebb városa volt. Vonzotta a magyar szellemi élet értékeit, kulturális fellegvárrá vált és irányító, központi szerepével hatott az egész országra. A korszak tömegkultúrája nemzeti-romantikus stílusban fogant, amely főleg történelmi és tradicionális témákat dolgozott fel, idealizált, romantikus, "magyaros" stílusjegyekkel. Művelői és közönsége a városi polgárság és értelmiségi réteg, valamint a vidékről a városba látogató dzsentri és kisbirtokos nemes vagy gazdagabb paraszt. Számukra ez a stílus jelentette a nemzeti érzés legjobb megnyilatkozását.

Hanák Péter szerint a nemzeti romantikával szembefordult magaskultúra a vezető értelmiség, közöttük is elsősorban a fiatalok megnyilatkozása volt, az ekkor egész Európában terjedő korjelző, az ún. fin de siécle jegyében. A liberális polgári társadalom válságának tükre volt ez, amelynek értelmében elsősorban kiábrándult, megfáradt hangvételű, jövőtlenséget sugalló alkotások születtek a művészetek különféle területein. A századvég művelt értelmiségének ez a része a hatalom elszemélytelenedése és elembertelenedése, a közélet elgazosodása, a társadalom és a kultúra eltömegesedése miatt vonult vissza, az elhatalmasodó politikai, erkölcsi és művészeti válság miatt érezte magát feleslegesnek, fáradtnak és idegbajosnak. (ld. História 1996 5-6.)

A századvégen nálunk több korszak és stílus találkozott és ütközött össze. Az irodalomban, a művészetekben és a mindennapi életben így keveredhetett a befejezetlen múlt a jelenidővel, amely végül is három társadalmi, politikai és művészeti irányzat egymás mellett élését eredményezte: a nemzeti romantika kései hajtását, a nagyvárosi polgári kultúrát és a társadalmi-művészeti forradalmat hirdető demokratikus irányzatot.

Hanák Péter megfogalmazásában: "A magyar századvég két lényeges vonásában különbözött az európaitól, különbözött a bécsitől. Az értelmiség java féllábbal még a feudális múltban toporgott, tehát sürgette, és fogyatkozó hittel is várta a polgárosodást. Szecessziós műveiben és hangulataiban sem vonult ki műhelyéből, nem dezertált őrhelyéről. Szorongatottságában sem fordult el a társadalomtól, kiátkozottságában sem a nemzettől. Ady és Babits, Krúdy és Móricz, Bartók és Kodály, Csontváry és Gulácsy. Karizmatikus művészek, csillogó európai magyarok. Olyan forradalmat indítottak el, amely a kultúra, a nemzettudat, a társadalom átalakulásával kecsegtetett." (História 1996 5-6.)

1. Bepillantás a szórakoztatózene világába

A nemzeti romantika a tömegkultúrában élt tovább, sőt virágzott. Már a 19. század második felétől elkezdődött a jellegzetesen magyarnak érzett társasági zene befogadása, a népies nótaszerzők dalait előadó cigányzenészek muzsikája. Az ő zenéjük táplálta a nemzeti érzéseket, amelyek sokszor éppen az ellenállás kifejezői voltak. A századfordulón a cigányzenekarok annyira népszerűek voltak, hogy írók, művészek versengtek értük. Hívták őket vendéglátóhelyeken és magánházaknál rendezett összejövetelekre egyaránt. A zenekarok itthon és külföldön körutazásokat tettek, népszerűsítették a magyar muzsikát, amelynek költségeit általában egy tehetősebb, mulatós kedvű úriember állta.

A kor zenés színjátékát, a népszínművet is ezek a dalok éltették. A népszínműből Kacsóh "János Vitéz"-én, a nagy sikerű fordulóponton keresztül az operett világába vezetett az út, de ez már a hamisítatlan városi-polgári műfaj, a nagyváros szülötte. A világhódító útjára induló látványos operett már a szalonok világát tükrözte, és ennek megfelelően színvonalasabb zenei nyelvet is használt. Népszerűségét fokozta a tánczene és a folklorisztikus motívumok beépítése. A fordulatos történet polgári vágyálmokat elégített ki és miként a népmesében, itt is győzött az igazság. A fiatal nagyváradi publicista, Ady Endre így ír: "Az operett voltaképpen a legkomolyabb színpadi műfaj, a legszebb és legszabadabb, mellyel királyokat üthetünk veszedelem nélkül nyakon, mely tartalmas, ötletes, újítani vágyó lelkekben születve, többet rombolhat e korhadt világból...öt parlamenti obstrukciónál..."

Johannn Strauss Jókai librettójára komponálta meg a Cigánybárót, majd következtek az új század osztrák-magyar csillagai, mindenekelőtt a rövidesen világhírűvé lett Lehár Ferenc, akinek "Víg özvegy"-e volt a legsikeresebb, majd Kálmán Imre a máig megunhatatlan "Csárdáskirálynő"-vel. A városi környezetben természetes volt a fejlődés iránya a polgári társastánc-zenén és a kuplékon át a sanzonokig. Ez utóbbinak Zerkovitz Béla volt a koronázatlan királya, aki sanzonjainak szövegét és zenéjét is maga írta. Az általa képviselt műfaj társadalmi igénye és népszerűsége abban is megnyilvánult, hogy Zerkovitz még a főváros vezetőinek rokonszenvét is élvezhette. Egyik fiának keresztapja Bárczy István polgármester volt, a másiké pedig József főherceg.   

Színházak és mozik

A város elmagyarosodása lényegében a századfordulóra már megtörtént. A fordulatot jelző és ide kívánkozó dátum az 1887-es év, amikor a pesti Német Színház leégett, de már nem akadt vállalkozó az újjáépítésére. Történt ez Budapesten, ahol alig két nemzedékkel korábban a magyar színházalapítási kísérletek örökösen megbuktak. 1890-ben már három magyar nyelvű színház is működött a fővárosban. A Nemzeti Színházat elsősorban a konzervatív földbirtokosok és a gazdag polgárok látogatták, az Operaház viszont főleg az arisztokráciának volt a kedvelt helye. A szélesebb tömegek szórakoztatására a Népszínház szolgált.

A Nemzeti Színház alapkövét 1835-ben rakták le a Múzeum körút sarkán, a mai Rákóczi (akkor Kerepesi) úton. 1875-ben Szkalnitzky Antal átépítette és végül két bérház közé szorult az épület. A magyar szerzők mellett Schiller, Shakespeare, Victor Hugo és néhány spanyol író képviselte a repertoárt. Amikor 1875-ben megnyílt a Népszínház, műsorából kikerültek a népszínművek, majd az Operaház 1884-es megnyitása után a korábbi operaestek helyét is drámákkal kellett kitölteni. A színház igazgatója 1873 és 1878 között Szigligeti Ede volt, majd 1894-ig Paulay Ede. Ekkor tűntek fel a Nemzeti máig nevezetes színészei, többek között: Jászai Mari, Újházi Ede, Márkus Emilia, Prielle Kornélia, Szigeti József. A műsor kibővült a francia drámairodalom remekeivel, és a századfordulót követően új, máig is emlékezetes nevek gazdagították a társulatot: Rózsahegyi Kálmán, Pethes Imre, Ódry Árpád, Bajor Gizi, Mátrai Erzsi, Rajnai Gábor és sokan mások .

1908-ban a színházat lebontásra ítélték, mert tűzveszélyesnek nyilvánították. A Nemzeti társulata átköltözött az akkorra már csődbe ment és megbukott Népszínház épületébe. 1922-től kezdve, Hevesi Sándor igazgatása és rendezői munkássága alatt, nevezetes bemutatók születtek, és magas színvonalú játékkultúra honosodott meg a Nemzetiben.

A budai Várszínház épületében, amely 1781-től alakult színházzá, kezdetben német előadásokat tartottak. 1790-ben játszott benne először magyar társulat. Az 1870-es évektől kezdve a Nemzeti társulata adott itt elő kamaradarabokat.

Az Operaház építésének gondolatát 1872-ben báró Orczy Bódog, a Nemzeti Színház akkori igazgatója vetette föl először. Tervezésére nemzetközi pályázatot írtak ki, melynek nyertese Ybl Miklós lett. Az 1875 és 1884 között épült palota stílusa a neoreneszánsz és a neobarokk elemeit ötvözi tökéletes harmóniában. Stróbl Alajos Liszt és Erkel szobra őrködik a kocsifelhajtó két oldalán. A színház belső terei ugyancsak rendkívüli igényességgel készültek, és Than Mór, Lotz Károly, Székely Bertalan, Aggházy Gyula és Scholtz Róbert mennyezet- és falfestményei gyönyörködtetik a látogatót. A megnyitó előadáson Erkel Ferenc: Bánk bán című operája, a Hunyady László nyitánya, majd Wagner: Lohengrin című operájának első felvonása hangzott el. Az Operaház első társulata lényegében a Nemzeti Színház addigi társulatának tagjai voltak, élükön Erkel Ferenc főzeneigazgatóval, Erkel Sándor karnaggyal és Káldy Gyula főrendezővel. Báró Podmaniczky Frigyes az intendánsi tisztet a Nemzeti Színház mellett az Operaházban is elvállalta.

1872. március 25-én a Nagykörút és a Kerepesi (Rákóczi) út sarkán, a mai Blaha Lujza téren alakult meg a Pesti Magyar Népszínházat Alapító Társulat. A szükséges tőkét alapítvány, segélyek, adakozások és sorsjáték útján gyűjtötték össze, a telket a főváros adományozta. Magát az épületet a bécsi Fellner és Helmer cég tervezte. A Rákosi Jenő vezetésével működő színház 1875. október 15-én nyitotta meg kapuit I. Ferenc József király és fia, Rudolf trónörökös jelenlétében. A társulat célja az ekkor még virágkorát élő népszínmű irodalom és az operettek bemutatása volt. Németh G. Béla írja: "Rákosi a városi magyar nyelv kialakítása helyett a parasztság kicifrázott, sallangosan kimódolt  nyelvét akarta rátukmálni a városra. Egy állítólagos népiességet, mindegy, hogy miről, csak zamatosan, ízesen, vidékiesen beszéljenek a színpadon - ez volt népszínházának bevallott programja."

A Népszínházban évtizedekig viharos sikerrel játszották a Nemzeti repertoárjából örökölt darabokat  Blaha Lujza, a "nemzet csalogánya", és partnere, Tamássy József főszereplésével. A repertoár és különösen a sztárok óriási népszerűségnek örvendtek. A népszínművek mellett néhány hazai és külföldi operett is műsoron volt, pl. Offenbach, Lecocq, és Suppé művei. A színház második legjelentősebb korszaka akkor következett, amikor már az operett élte virágkorát a nyolcvanas és a kilencvenes évtizedekben. Evva Lajos igazgatói működése alatt (1881-1897) olyan hírességek voltak a vezető művészei, mint: Pálmay Ilka, Küry Klára, Hegyi Aranka, Szirmai Irma vagy Németh József. Ekkor arattak nagy sikert a dramatizált látványosságok is: a Sztrogoff Mihály útja, Utazás a Föld körül, Az ördög pilulái, Ezer év stb. Porzsolt Kálmán igazgatása idején ( 1897-1907) szerződött a színházhoz századunk első évtizedeinek meghatározó egyéniségű, ünnepelt primadonnája Fedák Sári, aki különösen Huszka Jenő  Bob herceg című operettjének címszerepében aratta legnagyobb sikereit, 134 alkalommal lépett vele közönség elé. Évekkel később - a Vígszínház, a Magyar Színház és különösen a Király Színház hasonló műfajú műsoraival folyó versenyét elvesztve - a Népszínház bezárta kapuit.

A Szent István körúton, ugyancsak a Fellner és Helmer cég tervezte  a differenciálódó közönségigény új színházát, az elegáns Vígszínházat, amely a millennium évében nyitotta meg kapuit. Ez volt az első igazán polgári magánvállalkozás, amely 1896-tól kezdve döntően befolyásolta a főváros színházi életét. Műsorának gerincét a francia vígjáték és a bohózat alkotta. 

"Az ezredik májusban a víg múzsa beköltözött saját házába, hogy a gyöngyvirágot már most két marokkal szórhassa az emberek szeme közé. Mikor az ezredik termő májust köszönti minden szív, akkor az ezredéves termésből a víg múzsa leszakasztja magának a jókedvet, a derűt, az örök időkre szóló vidámságot." - írta a Fővárosi Lapok tudósítója a megnyitó alkalmából, amikor is Jókai: "A Barangok vagy a peoniai rojroda" című művét játszották. A történet helyszíne: Budapest, Barang báró palotája. Idő: a honfoglalás ezredik évfordulója." - olvashatjuk a színlapon. Az igazi sikert azonban a több mint félszázszor előadott Az államtitkár c. francia darabjával érte el a társulat, amelyet Ditrói Mór, a Kolozsvárról átszerződött igazgató, korábbi színészeiből és pályakezdő fiatalokból állított össze. Itt játszott ekkor Varsányi Irén, Góth Sándor, Kertész Ella, Harmath Hedvig, Tarnay Frigyes, Vadnai Ferenc, Hunyady Margit és mások. A Vígszínház rövidesen a főváros legkedveltebb színháza lett. A magyar szerzők közül szívesen adták elő Molnár Ferenc, Bródy Sándor és Herczeg Ferenc műveit. Sikeres háziszerzők voltak még: Heltai Jenő, Lakatos László, Fodor László, Harsányi Zsolt, Szomory Dezső és Hunyady Sándor is. 1921-ben a színházat Ben Blumenthal amerikai vállalkozó vette meg. Ekkor Roboz Imre igazgatása és Jób Dániel művészeti vezető működése alatt híres Csehov bemutatók születtek. Ezt a korszakot olyan hírességek fémjelezték többek között, mint: Darvas Lili, Lázár Mária, Somló István, Csortos Gyula, Somlay Artur, Rajnai Gábor, Tőkés Anna, Jávor Pál.

A mozi diadalútja az 1900-as évek elején kezdődött, de az első világháborút követő években lett a legnépszerűbb tömegszórakozás. Ekkor már 80-90 mozi működött a fővárosban, s ezeket több mint százezer néző látogatta a hétvégeken. Először - mint újdonságot - a kávéházak mutatták be a mozgó képeket. A Somossy Orfeum, majd a Royal Szálló kávéháza, valamint a városligeti tömegszórakozás egyfajta mutatványaként, az ezredéves kiállítás Edison pavilonjában volt látható. 1899 decemberétől a Rákóczi úti Velence kávéházban kezdtek vetítéseket, ahol később (az 1994. évi bezárásig) a Tisza mozi működött.

1906-ban nyíltak meg az első, mai értelemben vett mozgóképszínházak, az első a "Projectograph" (a későbbi Odeon) volt, Neumann József és Ungerleider Mór vállalkozásában az Erzsébet krt. 27. szám alatt. Majd a Népszínház utcai Apolló Színház (mozi) következett, amelynek már válogatott közönsége is volt a királyi udvarból: József, Auguszta, Frigyes, Jenő és Izabella főhercegek és hercegnők. 1907-ben a Vasárnapi Ujság már arról számolt be, hogy minden héten egy új "mozgóképes színház" nyílik. (A "mozi" szót Heltai Jenő alkotta.) 1909-ben már 46 mozi várta a szórakozni vágyókat, egy év múlva pedig a szaksajtó arról számolt be, hogy Budapest többé nem a kávéházak, hanem a mozik városa. Egy 1913-as kimutatás szerint az európai nagyvárosokkal összehasonlítva, Budapest a mozikkal legjobban ellátott városok közé tartozott. "A mozi jelentős tényezővé vált Budapest életében. Ezt nemcsak megnövekedett számuk jelezte, hanem az irántuk megnyilvánuló általános és széleskörű érdeklődés, véleménynyilvánítás, kritika vagy éppen elismerés." - írja tanulmányában Fabó Beáta (Budapesti Negyed 1997 2-3.)

A legjobb moziközönség a VI-VII-VIII. kerület polgárai és munkásai voltak, de a mozilátogatás a magasabb körökben is elfogadott szórakozás volt. A két világháború közötti években korszerűsítés, modernizálás vagy bővítés miatt sok mozi bezárt, majd a harmincas években olyan modern épületegyütteseket is építettek, amelyek bérházként és moziként is működtek, például a Simplon (ma Bartók) vagy az Átrium Budán. Miután a nyári idényben a színházakhoz hasonlóan a mozik is zárva voltak, a húszas évektől kezdődően megnyíltak az első kertmozik is.

Csapó Katalin, Karner Katalin [Változó Világ 25.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010