Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Mielőtt északnyugat-kínai megpróbáltatásaim nevezetes területéről, a Takla Makán sivatagról beszélnék, néhány szóval beágyazom őt szűkebb környezetébe, a Tárim-medencébe, mely Kína legnagyobb belső medencéje. Minden égtájirányból magashegységek veszik körül, csupán kelet felé nyitott - egy 70 km széles kapu köti össze a Kanszu-folyosóval. A medence kb. 1500 km hosszan nyúlik el nyugat-keleti irányban, legnagyobb szélessége pedig eléri a 600 km-t. Térszíne délnyugatról északkelet felé enyhén lejt, miközben tengerszint fölötti magassága 1400 m-ről 800 m-re csökken. A Tárim-medence legnagyobb részét kitöltő Takla Makán sivatag domborodó homokdűnéi három és fél magyarországnyi (330 ezer négyzetkilométer) területen hullámzanak, s fodrozódnak az uralkodó szelek szeszélyei szerint - mintegy a tengerre emlékeztetve, mely itt húzódott több mint 15 millió évvel ezelőtt. A Takla Makán sivatag keleti határa a Juli sivatagi településnél délnek forduló Tárim-folyó, amelytől keletre található a Kuruk- (ujgur eredetű szó, jelentése: száraz), vagy Lop-sivatag. A Tárim-medence részét képezi még keleten az Altin-hegység északkeleti lejtőire fölkapaszkodó Kumtag- (Homokhegy-) sivatag is. A medencét övező peremi törmeléklejtők, azaz a gobik térszíne a határoló magashegységek napjainkban is tartó emelkedése miatt folyamatosan változik.

            Mivel a medencét minden égtájirányból magashegységek veszik körül, éghajlata szélsőséges. Az évi csapadékmennyiség kb. 50 mm, de a Lop-sivatagban még ennél is jóval kevesebb hull. Nyáron itt felhő sincs az égen, zavartalanul süt a Nap. A világos felszín jól visszaveri a sugárzást - szinte vakít a homok.

            Kísérőimmel Urumcsiból indultunk 5000 km-es sivatagi utunkra. Miután minden szükséges fölszerelést összepakoltunk, Turfán felé vettük az útirányt. Első este egy különös helyen tértünk nyugovóra. Az alkonyi szürkületben annyit állapítottunk meg, hogy egy viszonylag fiatal településen - városban - vagyunk. A kisebb házak téglából, a lakótelepek épületei előregyártott betonelemekből készültek. De sehol egy fa, vagy virágok. A növényi életnek semmi nyoma. A házak mellett rögtön kezdődik a sivatag. Egyhangú-szürke minden. A finom sivatagi por belepi a környezetet, testvériesen juttatva magából mindenhová. A kiábrándító táj mélyen rányomja bélyegét az itt élők hangulatára - a szürke munkásarcokon sehol egy mosoly, az emberek minden mozdulata szinte gépies. Innen a városból egy jó fél óra járóföldre két vegyiüzem található a sivatagban. A város lakói ott dolgoznak. A gyárak, üzemek vidékre telepítése - mely az 1960-as évek elején történt - Mao elnök azon tételén alapult, hogy az elkerülhetetlenül bekövetkező III. világháború során az ellenség először Kína nagyvárosait fogja bombázni, hogy tönkretegye az ország ipari potenciálját. Ezt kivédendő, rengeteg gyár került vidékre, netán lakatlan területekre, sivatagokba, magashegységekbe. Ez persze ma már óriási nyűg és kolonc a nemzetgazdaság hátán, hiszen - figyelembe véve a jelentős szállítási költségeket - tekintélyes hányaduk veszteségesen üzemel.

            Érkezésünk estéjén - szombat lévén - szállodánk földszinti nagytermében zenés-táncos összejövetelt, azaz diszkót rendeztek, melyre mi is ellátogattunk. Kínában az a szokás - ezt több helyütt is tapasztaltam - hogy rendezvényeken igen gyakran nők nőkkel, s - ami számomra meglepő volt - férfiak férfiakkal táncolnak. Ha nők teszik ezt férfiakkal, ők általában házasok, vagy pedig már igen előrehaladott kapcsolatban vannak. Azonban a hagyományok ereje folytán ez utóbbi jelenség napjainkban házasságkötés előtt még meglehetősen ritka. Az esten kellemesen éreztem magamat, különösen akkor, mikor tapasztaltam, hogy néhány csinos női szempár hosszasan rám szegeződik. Az előkelő idegen - azaz a jelenlevő magyar - tiszteletére a rendezvényt egy órával meghosszabbították. A döntéssel az est valamennyi résztvevője messzemenően egyetértett. Búcsúzáskor őszintének hatottak szavaik - jöjjek el máskor is. Egyikük csendesen hozzátette: - ha lehet, egy szombaton. Ottjártam biztosan vitt némi kellemes színt abba a szürke világba.

            Másnap korán reggel indultunk tovább. Úticélunk Zsocsiang (Csarklik), ahová Jencsi és Korla oázisain keresztül vezetett az út. De még mielőtt rátérnék továbbutazásunk viszontagságaira, egy előző nap történt nem kívánatos eseményre kanyarodunk vissza. Műszereink fölállítása közben a Szu-tól, sofőrünktől kölcsönkért öntöttvas szerszám eltörött. Bűnbánóan bevallottam neki tettemet, de amikor meglátta, hogy két részletben akarom visszaadni a szerszámát, elvörösödött, elkezdett üvöltözni, őrjöngeni, majd' a haját tépte, s a történtekkel kapcsolatban hosszasan ecsetelte a véleményét. Sajnos nem értettem kristálytisztán minden szavát, de az látszott rajta, hogy nem érzi jól magát. Csen professzornak jó néhány órájába tellett, míg sikerült valamennyire lecsendesítenie. Én pedig, hogy enyhítsek fájdalmán, 100 jüant ajánlottam föl neki, a családja megsegítésére. Ez nem volt kis összeg, ha figyelembe vesszük, hogy ez az akkori viszonyok közepette egy helybéli munkás nagyjából egyhavi keresetének számított. Másnap reggel a "nyihao"-nkra (jó napot kívánok) adott közömbös morgása már jelezte, hogy fölajánlásunk elérte célját, s mi is gazdagabbak lettünk egy tapasztalattal. Bár egy kínai mondás szerint: "A tapasztalat fésű, akkor adja kezünkbe a természet, amikor már megkopaszodtunk."

            Tehát útnak indultunk. Első állomásunk Jencsi volt. A valamikori selyemút híres gazdasági és kereskedelmi csomópontja - az egykori Karasár - ma is fontos településnek számít a Poszten-tó (ujgur nevén: Bagras-koll) északi partján. A város főút menti gyümölcsárusainál álltunk meg, s a napi bazár portékáit méregettük. Derék sofőrünk elővarázsolta nehéz idegmunkával megszerzett 100 jüanját, s hatalmas mennyiségű kajszit és körtét vásárolt rajta. Egyébként július, továbbá augusztus és szeptember (a szőlőt ekkor szüretelik) a gyümölcsérés időszaka Kínai Turkesztánban. Minden oázisban széles a választék és rengeteg a felhozatal. A nyári nagy forróság miatt a gyümölcsök itt a mifelénk szokásos méreteknél jóval kisebbek és szinte már a fán megaszalódnak. A szerte Hszincsiangban méltán híres hami dinnye mindenütt kapható. Ezek is kisebbek, mint a mi dinnyéink, de ízük mézédes és májustól decemberig tart a szezonjuk. Nagy halmokban láthatók az utak mentén, az autón és szekéren utazók, s egyéb vándorok megkísértésére. Minden gyümölcs aszalt változatához is hozzá lehet jutni, sőt aszalt sárgadinnye is van a piacon.

            Jencsiben egy kissé kellemetlen eset is történt velem. Mivel mindenütt, amerre jártunk, végig nagy hőség volt, az egész úton rövidnadrágban és félmeztelenül utaztam, s az oázisokban gyalogosan is így közlekedtem. Ahogy kiszállok a terepjáróból, s a bazárban bámészkodok és böngészek, hozzám lép egy helybeli ujgur - feltehetően a település önkormányzatának egyik képviselője - aki pofimat gyengéden megpaskolva bár, de határozott hangon és taglejtésekkel hozta tudomásomra, hogy Jencsiben más a szokás, s láthatóan arra inspirált, hogy a rajtam lévő ruhadarabok mellé valamit öltsek még magamra. S miután tapasztalta, hogy a szavának van még súlya Jencsiben, elégedett böfögések közepette távozott.

            Korla városában még csak meg sem álltunk. Pedig ez a település a "Tien San Nan Lu", azaz a "Tiensantól délre vezető út" ma is legnagyobb központja. Kerületi székhely, s a Tárim-medence egyre izmosodó iparának fellegvára.

            Korlát dél felé elhagyva már a Takla Makán homoktengere áll előttünk. Izgalommal teli várakozás él bennünk - vajon milyen lesz a sivatag?

            Az éjszakát Juli településén töltjük, mely Korla felől a Takla Makán északi kapuja. Szállodánk egy valamikori karavánszeráj, mint csaknem az összes ezt követő szálláshelyünk a sivatagperemi oázisokban. Ezek az épületek jellegzetesen azonos tervek alapján készültek. A földszintes épület közepén egy széles-tágas folyosó halad keresztül, ahonnan kétoldalt, egymással szemben nyílnak a szobák. A falak vastagok, a mennyezet boltíves, a padló döngölt föld. A helyiségek télen a folyosóról fűthetők, komfort nincs. Este petróleumlámpával világítunk, a vécé és víz az udvaron van. Mi vagyunk az egyedüli vendégek. Vacsoránkat a fogadó étkezőjében fogyasztjuk el. Körülöttünk 8-10 asztal, a padló itt is földes. A konyha felőli falon egy festmény lóg a nagy vezérről. Alatta Mao-idézet. Helyi ételt rendelünk - a neve: pámien (ujgur nevén: latyóza). Úgy készül, hogy birkahúst apróra vágnak, forró olajban, serpenyőben kisütik, majd ugyancsak apróra vágott hegyespaprikával és fokhagymával összekeverik, végül gyúrt, sodrott tésztát tesznek hozzá, s rögtön tálalják. Nem kell sokat várni, az egész néhány perc alatt elkészül.

            A vacsora után az udvaron beszélgetésbe elegyedünk a személyzettel. Ők ujgurok - néhány asszony, barázdált arcú férfiak, szép lányok és suttyó fiúk. Kérésünkre a gyönyörű szőlőlugas alatt ellejtik ősi táncaikat. Csodálatos dalokat énekelnek. A régmúlt elődök eget-földet megmozgató szerelmes dalai ezek. (Egy kínai mondás erre az érzésre úgy utal, hogy: "Az ész nagyobb földet bejár, mint a szív, de kevesebbre jut.") Az ember fizikai valóságában múlandó ugyan, de szerelmes érzései évszázadok, évezredek távlatában mindig ugyanazok. Följegyeztem két meseszép dalt. Az egyikben a szerelmes nő így énekel választottjához:

            "A szellemek szebbnek alkottak Téged, mint bármely más férfit. Midőn hazádba visszatértél, utánad röpültem volna, mint egy lúd, csakhogy nem volt szárnyam, s kiabáltam, mint a vadlúd. Nem tudtad, hogy egész évig vártalak, s visszatértedet várva más férfit nem szerettem. Régóta várlak, s mindenkit, ki Hozzád utazik, arra kérek, hogy Téged, ki énem másik fele vagy, tízszeresen üdvözöljön. Te mindenkit fogadsz, ki arra vonul, s Hozzád jön, s Te énekelsz és játszol, de ha énekelsz és játszol, nem szabad ott lennem. Lábad meg van-e kötözve, hogy nem jössz hozzám? Ha nem is szeretsz engem, mégis elmegyek Hozzád, s cseléded leszek. Minden asszony azt tanácsolja, menjek Hozzád. Miattad egy évig nem bírtam mosolyogni, mert valótlant mondottál, nem okoztál nekem semmi örömet, s szemem könnybe lábadt. Isten nem rendelte el, hogy egymásé legyünk. Szemöldökid és szempilláid a legszebbek, amik léteznek."

            A férfi szerelmes dala így szól:

            "Mióta lóháton eltávoztál, itt bolyongok és vágyódom fekete szemöldökeid után. Ha alkalmam akad, e hónapban utánad utazom, hogy énekeljek, játsszam és doboljak. Még fiatal vagy, s szüleid jó férfiúnak adtak. Vadabb vagy az ördögnél, szahib szűz, keményszívű vagy, nem érted szavamat, vad ördög! Szeszélyes vagy, mint az időjárás, majd borús, majd napos. Szüleid sokat tartottak Felőled, s finom puha ruhákba öltöztettek. Tudasd velem, mikor leöz lakodalmad, hogy eljöjjek, s részt vehessek benne. Anyád sokkal jobb volt Imám Pattmá-nál, s tiszta volt, mint a jü-kő (jáde). Imám Pattma szeret Téged. Midőn fiatalok voltunk, egymással játszottunk és jó barátok voltunk. Te ide-oda himbálóztál, mint az okkár-madár tarkótolla és híred Csimenig elhatott. Ha ősszel a Tárimra megyünk, szemeink találkozni fognak. Apátlan-anyátlan vagy most, de mindenki többet fog adni, mint amennyit apád, anyád adhatott. Ha felöltöztél, olyan vagy, mint a csillagbogár (szentjánosbogár)."

            Késő estig beszélgettünk, beléptünk az életükbe, a régmúltba. Valahogy nem hiányzott az evilági kényelem. Megtudtunk valamit abból, hogy milyen volt itt az élet néhány száz, sőt ezer évekkel ezelőtt. Az emberek kedvesek, nyíltak, szinte naivan őszinték és - boldogok. Micsoda kontraszt! A legsivárabb sivatagi környezetben élnek, és mennyire szeretik az életet! Biztosak vagyunk benne, hogy egyikük sem adná oda harmonikus, kiegyensúlyozott életét egy kétezer évvel későbbi kor, a mi nyugati világunk kényelméért, technikai fölényéért. És nekünk is megnyugvás ez a világ. Közöttük elfelejtjük mindennapos gondjainkat, nehézségeinket.

            Szobánkba visszatérve, a petróleumlámpa pislákoló fényénél kimostam nadrágomat, majd a szék támlájára terítettem, hogy száradjon. Alig egy óra múlva, kényelmesen hátradőlve a széken bevillant, itt valami nem stimmel. Végre rájöttüem, a nadrág - megszáradt! De éjszaka is, s innen kezdve minden éjjel fölébredtem a Takla Makánban, mert kiszáradt a torkom, kicserepesedett a szám. S mivel - ahogy a kínai mondás tartja - "Távoli vízzel közeli tüzet nem olthatsz" - az első sivatagi éj után, lefekvés előtt jó előre teát készítettem az ágyam mellé egy csavaros fedelű üvegben, ami elmaradhatatlan társam lett sivatagi utazásom végéig. Itt még csupán a Takla Makán peremén vagyunk, de a levegő nedvességtartalma alig több 20 %-nál. (Minálunk ugyanebben a nyári időszakban 60-70 % a szokásos érték.)

            Másnap - kétség sem fért hozzá - ragyogó napsütésre ébredtünk, ám - akkor még nem tudtam - sűrű viharfelhők gyülekeztek napi programunk egén. A reggeli után még vidáman álltam föl az asztaltól, s indultunk Juli központjába, egy kis ismerkedésre, de nemsokára különös dolgok történtek. Bámészkodásaim közben megállítok az úton egy barázdált arcú, hosszú fehér szakállú apót (az ujgurok őket "akszakáll"-nak, azaz "fehér szakállú"-nak hívják, bár a szó átvitt értelmű, s jelentése: vezető, főnök, elöljáró), aki készségesen beleegyezik abba, hogy sokat tapasztalt arcáról közelképet készítsek. A szemem elé emelem a gépet, de arra már nincs idő, hogy elkattintsam a gombot. Hosszan jajgató fékcsikordulással megáll mellettem egy helybéli civil ruhás motoros, majd élénken gesztikulálva elkezd velem ujgur nyelven hosszasan üvöltözni. Próbálom fárasztani, arra a régi kínai mondásra gondolva, hogy: "Útja elején erős a nyílvessző." Majd miután elegendő időt hagytam neki, hogy összeszedje a gondolatait, a mellettem álló Csen professzorhoz fordultok, s megkérdeztem: "Netán a kedves úr be szeretne mutatkozni?" Csen professzor azt mondta, hogy baj van, mert ezen a településen nem szabad fényképezni. És ő különben is megmondta, hogy vigyázzak, mert Juli tiltott város (vagyis ilyen helyekre külföldiek nem látogathatnak). Nem mondta, de azért megkérdeztem tőle, honnan lehet megtudni Kínában, hogy egy település tiltott városnak minősül? Válaszát - ő ezt nem tudja - jó előre sejtettem. Az üvöltöző úr, akiről hamarosan kiderült, hogy közeg, nem tágított. Kénytelenek voltunk bemenni vele a rendőrségre. A járási székhely központjában, a kevés emeletes épületek egyikébe vonultunk. Az emeleten aztán megkezdődött a tényfeltárás. Hiába mondtam, hogy az öreg beleegyezett, hogy lefényképezhessem, ráadásul még csak el sem kattintottam a gépet. Közegünknek tökéletesen elegendő volt a fényképezőgép látványa a cselekmény súlyos voltának a kinyilvánításához. Hiába, ahogy egy kínai mondás tartja: "Ha egy ujj a Holdra mutat, az ostoba az ujjat nézi." Már órák óta folyt a huzavona, s kezdtem eléggé unni a helyzetet, amikor Csen professzor, valószínűleg egy hasonló következtetés után eskü alatt vallotta, hogy tisztességesek a szándékaim, s rögtön utána derék közegünket a barátjává fogadta. Ez hatott. Talán sejtette, hogy Csen professzor keze messze elér. Elvégre - egy régi kínai mondás szerint - "A legbüszkébb tornyok is a földből nőnek ki." Hát, ezt a pár órát megspórolhattuk volna! Távozásunk közben Csen professzor még halkan maga elé dörmögte - sok pénzébe fog kerülni neki ez a barátság. Meg kell hívnia Urumcsiba a túlbuzgó biztost, s legalább egy nagy traktára vendégül kell látnia. Az egész hercehurca hátterében állítólag az állt, hogy nem sokkal korábban egy francia turista kedélyesen fényképezgetett gépével Kasgarban, miközben - nem tudni mi okból - a körülötte lévő mozlim ujgurok földühödtek, a gépet kitépték a kezéből, s összetörték, őt pedig kellőképpen megfutamították. Az egészből komoly rendőrségi ügy kerekedett. A franciát még néhány hétre le is csukták. Mindenesetre én egy kicsivel jobban jártam, mint ő, mivel a gép ép, s ahelyett, hogy én lennék lecsukva, az ügy lett lezárva. Ha ezzel kezdi derék rendőrünk, akkor nem csodálkozom rá, mert ahogy a kínai mondás is tartja: "Semmiféle tilalom, intés, fenyegetés nem riaszt úgy, mint az intő példa."

            Végre a déli órákban sikerült Juliból továbbutaznunk. Több mint 400 km hosszú út állt előttünk. De micsoda út!? Szu, a sofőrünk még nem járt erre. Eleinte tűrhetően palástolta kétségbeesését, de néhány óra elteltével kiütközött arcán a fájdalom. Ez az útszakasz a Takla Makán sivatag északi, illetve déli peremén haladó selyemutakat köti össze. Eredendően fő közlekedési út. Teljes hosszában zúzottkő borítja, de a rajta haladó járművek kerekei már mélyen kikezdték, hatalmas kátyúk lyuggatják. Sokszor az volt a benyomásunk, hogy egyetlen hosszú kátyúban utazunk. A derék Szu, aki eleinte a tisztes, óránkénti 50 km-es sebességgel próbált robogni, hamar rájött, hogy az itt nem tartható. A biztos 25-30 km-es sebességgel kalimpáltunk előre. Szu-nak, aki jó sofőrként úgy vigyáz a Toyotájára, mint anya a gyermekére, ez az útszakasz maga volt a rettenet. Két-háromóránként megálltunk. Ilyenkor néhányszor körbejárta, végigsimogatta, megpaskolta kocsiját. Kezén a hivatásos sofőröknél Kínában elmaradhatatlan kesztyű, ami valamikor évekkel ezelőtt még fehér volt, s napról napra egy enyhe árnyalattal lesz szürkébb. Meglepő módon, néhányszor élére helyezett téglával kirakott útszakaszokon haladunk. Ezek minősége jó, de hosszuk egyenként nem több egy-két kilométernél. Egyre gyakrabban az út melletti homokban nyomulunk előre. Itt bizony az út már olyan poros, mint amilyen széles.

            Az út többé-kevésbé a Tárim-folyó közelében halad, néha mellette, néha több kilométerrel távolabb. Akszutól délre, ahol a Jarkend-, a Hotan- és az Akszu-folyó találkozik, s ahonnan kezdve Tárimnak hívják, még jó kilométer széles, bár ott is sekély a folyó. Juli és Zsocsiang között, ahol most haladunk, a Tárim egyre keskenyebb és egyre kevesebb vizet szállít. Partján vízinövények, vadnyárfa-ligetek, legelők keskeny csíkja húzódik. Hol van már az az idő (még az 1950-es évek elején is!), amikor a folyóparti buja őserdőkben szárnyasok serege, kisvadak (nyúl, róka), antilopok, sőt vaddisznók és tigrisek tanyáztak! Mégis, "zöld folyosó"-nak hívják ezt a Juli és Zsocsiang közötti keskeny sávot. Az 1950-es évek második felétől, de különösen az 1970-es évek elejétől ezen a vidéken igen intenzív öntözéses gazdálkodásba kezdtek. A Tárim-folyó mentén tavak füzérét hozták létre, részben a folyó szélsőséges vízjárásának kiegyenlítésére, részben pedig öntözés és haltenyésztés céljából. Zöldségféléket termesztenek itt, valamint óriási gyapotföldeket alakítottak ki. S ahogy az öntözött területek kiterjedése növekszik, a Tárim vize úgy apad. Tikanlik és Argan között, ahol mi láttuk a folyót, s ahol vize még nem is olyan rég szélesen hömpölygött, ma már csak gyenge utánzata egykori önmagának. Utunk mentén a Tárim alig fele olyan széles, mint a Tisza Szegednél, s oly lassú a folyása, hogy szinte észre sem venni. Innen már 200 km-re sincs a vég - egyre posványosodó vize a hátrább és hátrább araszoló mocsaraiban lassanként elvész. Visszamarad egy száraz meder, egy vízbővebb periódusra emlékeztetve, s egy olyan időszakra, amikor az ember együtt élt a természettel, nem törekedett annak nagyarányú átalakítására.

            A rövid pihenőkön kiszállunk a kocsiból, hogy megmozgassuk elgémberedett tagjainkat, s egy kis friss vidéki levegőt szippantsunk. Ahogy körülnézünk, néhány facsoport, száraz fű és kóró - s amerre a szem ellát, mindenütt csak homok és homok. Körös-körül gyönyörűséges csendesség honol: előljárója a sivatagnak, mely oly közel van már ide.

            Késő éjszaka érkeztünk Zsocsiang (Csarklik) településére, mely a Tárim-medence délkeleti részének legnagyobb oázisa. Ez nem mond ellent annak, hogy az oázis központja egy szegényes, puszta falu, ahogy az illik is egy csaknem sivatagos terület fő helyéhez. A település lakóinak 90 %-a ujgur származású.

            Határozott bizonyítékok erősítik meg, hogy Zsocsiang oázisa már akkor központja volt a Lop-vidéknek, amikor Hszüen Cang, a híres buddhista zarándok itt időzött néhány napot Indiából hazatérőben, az i.u. 645. esztendő tájékán. Akárhogy is, az egykori Csarklik fontos hely volt, hiszen ez volt az első lakott helység a hajdani Loulan felől vezető úton.

            Szállásunk a már Juliból ismert valamikori karavánszerájnak szinte a pontos mása a település központjában. Miután lepakoltuk a műszereket és a személyes holmikat, a közeli vendéglőbe mentünk vacsorázni. Csen professzor megkérdezte, mit szólnék, ha "pámien"-t ennénk. Ellenjavaslatom nem volt, így a rendelés automatikusan életbe lépett. Közben kiváló vezetőm beszédbe elegyedett a néhány ülő alkalmatosságot számunkra előzékenyen átengedő helybéli ujgur fiatalokkal. Azaz, csak elegyedett volna, mert nagy meghökkenésére hamar kiderült, hogy a fiúk egy árva kukkot sem tudnak kínaiul. Egyébként a gyerekek hét éves koruktól kezdik az iskolát Kínai Turkesztánban, s a nemzetiségiek az általános iskola 4. osztályától kezdve tanulnak kínaiul.

            Másnap délelőtt ellátogattam egy ujgur családhoz. Nagyon kedvesen fogadtak, s előzékenyen föltárták előttem kis birodalmuk minden zegét-zugát. Minden ház előtt egy magas fal védi a belső udvart, s a lakókat a kíváncsi kukucskálóktól. A kapu a homokos belső udvarba vezet, ahol virágágyások láthatók, a ház bejáratánál pedig egy hatalmas szőlőlugas képviseli a verandát - jótékony árnyat adó zöldjét a háziak igen megbecsülik. A róla lelógó hatalmas fürtök duzzadó bogyói előrevetítik a közelgő szüret örömeit. A ház ajtaján belépve rögtön a konyhába toppanunk. Onnan kétoldalt nyílnak a szobák - kettő, három vagy négy - a háziak anyagi helyzetétől függően. Közülük az egyik az ún. "tiszta szoba". Ide terelik az igen kedves, vagy rangban magas vendégeket. Az ujgurok általában nagycsaládban élnek. A házban - melyet meglátogattam - az anyótól, apótól az ükunokákig együtt élt a család. Sőt, ahogy észrevettem, még a testvérek is a kis pulyákkal.

            Zsocsiangtól jó 300 km-re keletre kezdődik, s egészen az Altin-hegység északi lejtőire kapaszkodik föl  a Kumtag-sivatag. Messze szárazabb akár a Takla Makán-, akár a Kuruk-, vagy Lop-sivatagnál. Az utóbbi két sivatag dühöngő tavaszi szelei a Kumtagban teljességgel ismeretlenek. Itt évezredek óta legfeljebb lágy szellő lengedez. Stein Aurél 1907-ben járt először ezen a vidéken. S amikor hét évvel később, harmadik kínai expedícióján visszatért ide, tisztán fölismerte saját lábnyomát, sőt még a kutyájának a lába nyomát is! Évszázadok, évezredek történelme van itt a homokba írva. A dűnék alól származó növénymaradványok radiokarbon analízise szerint a Kumtag homokanyagának abszolút kora 4600 év - jelezve, hogy a sivatag nem régi képződmény.

            Zsocsiangban egy folyamodvánnyal fordultam Csen professzorhoz. Arra próbáltam rábeszélni, hogy látogassunk el az innen alig 300 km-re lévő Sorköl településre, ahol az út kettéválik. Az egyik keletnek halad tovább Tunhuangba, a másik délkelet felé fordul, s a Cajdam-platón át vezet Tibetbe. Sorköl, az Altin-hegység bejáratánál, egy további ideális helynek tűnt a méréseink számára. Csen professzor azt válaszolta, hogy nem célszerű arra mennünk, mivel ott egy különleges természetvédelmi terület található fehér majmokkal, fehér antilopokkal, s a csoda tudja még, hogy miféle egyéb fehér állatokkal, s ennélfogva nem tartja valószínűnek, hogy oda fehér emberek bebocsátást nyerjenek. Mit volt mit tennünk, másnap reggel indultunk tovább, kelet felé a déli selyemúton Csiemo (Csercsen) oázisába.

            Az út Zsocsiangtól (Csarklik) Csiemo-ig (Csercsen) több mint 400 km hosszú, s egy szakaszon egészen az Altin-hegység lábánál halad. Az útminőség jobb, mint az előző napi - persze, annál rosszabbat el sem lehetne képzelni. De Csen professzor is meglepődve jegyzi meg, hogy sokkal rosszabbat várt. Ő már járt erre néhány évvel korábban - időközben új út épült ezen a szakaszon. Az alépítményt kb. két méter magasra kiemelték a környező gobi törmelékes sivatagi felszínéből. Majd kellő vastagságú zúzottkő ágy fölé finom szemcsés követ terítettek, s azt lehengerelték. Nincs aszfaltborítás, ennek ellenére ragyogó sima az út, 70 km-es óránkénti sebességgel is tudunk haladni. Az út felszínét azért volt szükséges kiemelni a környezetéből, hogy a közeli Altin-hegység csupasz, növényzet nélküli északi lejtőin lezúduló nyári záporok vizét összegyűjtő folyókat át lehessen vezetni alattuk. Igen ám, de az átvezetéshez tervezett keresztmetszet sajnos nem mindig elegendő. A kivételesen nagy esőzéseket, felhőszakadásokat követően irtózatos áradat indul el a kis hegyi folyókon a Takla Makán felé. Ilyenkor a víz alámossa az utat, hidakat sodor magával, nagy tömegű törmelékanyagot szállít, esetleg vastag iszapot rak le, nehezítve, netán hosszabb ideig meg is akadályozva a közlekedést. A Takla Makán sivatagot megkerülő selyemút déli szakaszán, tehát Zsocsiang (Csarklik) és Kasgar között többször tapasztaltam, hogy eltűnt előttünk a híd. Ilyenkor araszolva ereszkedtünk le oldalt a meredélyen, néha a víz sodrásában is kerülgettük a nagyobb folyami köveket, majd általérve a túlpartra, ugyanúgy srégen fölkapaszkodtunk az útra. A legkellemetlenebb mégis egy egyszerű iszapfolyás volt számunkra, ami vagy 50 m hosszúságban beterítette előttünk az utat. Semmit sem tehettünk, hiszen ha mégis nekivágunk, tengelyig belesüppedünk és ott maradunk, ki tudja meddig. A szandált, cipőt levetjük, s előremegyünk tájékozódni. Térdig cuppogunk a dagonyában, még sincs senkinek semmi előremozdító gondolata. És lám, egyszer csak - mintha a sors küldte volna - megjelenik előttünk egy öreg ujgur, vállán kapával. Éppen hazafelé tart a munkából. (Egyébként megjegyezzük, hogy a gyalogos ember oly ritka ezen a tájon mint a fehér holló. Az ujgurok vagy lóháton, vagy szekéren közlekednek. Gyalog járni olyatén megerőltetés errefelé, amely csak a legszegényebbekhez méltó. Itt csak a koldusok járnak gyalog. Ők is csak néha, mert legtöbbször nekik is van egy-egy szamaruk.) Szu, a sofőrünk tisztelettudóan köszönti, majd az arcára erőltetett nyugalommal tapintatosan megkérdezi az öregtől, mit tegyünk, hogyan juthatnánk át? A társalgás kicsit akadozva halad, a sors küldötte nem beszél jól kínaiul. Ahogy kísérőim a szavait értelmezik, az öreg azt mondja, semmi gond, sofőrünk kapcsolja terepbe az autót, majd lassan, nagy ívben kormányozzon és sikerülni fog átjutni. Szu hosszú percekig himbálja a fejét, nem akar hinni az ujgurnak. Ki tudja, hány napja csúszott ide ez az iszapfolyam, de hogy autó ezen át nem ment előttünk, az biztos. Semmi támpont, semmi nyom. Szegény sofőrünk véresre vakarja a fejét, de hát nincs jobb javaslat. Végre elszánja magát. Beül a kocsiba, majd úgy ahogy az öreg tanácsolta, lassan, bár bizonytalanul, ide-oda csúszkálva, hosszú, idegőrlő másodpercek után mégiscsak átért. Sikerült! Mindenki boldog, nagy az öröm. Az ujgurnak gratulálunk, barátságosan hátba veregetjük, majd kísérőim cigarettával kínálják. Ez utóbbi Kínában úgy szokás, hogy a fölbontott pakliból kihúznak egy szálat, s azt átadják. Még néhány perc könnyed beszélgetés, majd elköszönünk egymástól. "Jol bolszun!" (Legyen arra út!) - kiáltotta kegyes segítőnk búcsúzóul. Sokatmondóan csengett a fülünkbe ez a turki istenhozzád.

            A váratlan nehézséget leküzdve, jókedvűen robogtunk tovább nyugat felé. Környezetünk már igazi sivatagi táj, de nem unalmas a látvány. Egy régi kínai mondás szerint: "Az igazságnak sok arca van." Ugyanígy a Takla Makán sivatag is más és más arcát mutatja felénk. Egyes helyeken durva törmelék, vagy kavics borítja a felszínt (ezek a gobik), másutt szinte szabályos egymásutánban homokhalmok láthatók. Közülük a csupaszok a mozgó dűnék. A Takla Makán Földünk legnagyobb futóhomok sivatagja. Területének nagyjából 85 %-át a mozgó homok uralja. A futóhomok dűnék többnyire 100-150 m magasak, de a legmagasabbak közülük elérik a 200-300 m-t is.

 Makra László [Változó Világ 37.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010