Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A sivatagperemi oázisokban manapság is az egyik legnagyobb gond a mozgó homok megkötése, védekezés a bődületes erejű tavaszi szelek, s az általuk előidézett - a mezőgazdasági termelést sújtó - homokverés ellen. Minden tavasszal, március-április folyamán gyakorta igen nagy viharok kerekednek, melyekben 90-100 km-t is elér az óránkénti szélsebesség. Ez a vihar a kínaiak elnevezése szerint: "a repülő homok és a futó kövek vihara". Fa Hszien, a híres kínai buddhista szerzetes az i.u. 5. század elején nyugat felé haladva ezen az úton, ezt írta: "A sivatag közepén, mikor erős szél fúj, minden halottnak tűnik. A vihar mindent eltüntet a föld színéről." Egy kiadós homokverés teljesen elpusztíthatja az oázisok veteményeit, súlyos károkat okozva a gabonafélékben, s a gyümölcsösökben.

            A homokverések megfékezésében, az oázisok határainak kiterjesztésében kétségtelenül egyfajta hibrid nyárfa játssza a legfontosabb szerepet. Ezeket a fehér nyárfákat előre kiásott öntözőárkok két oldalára, egymáshoz rendkívül sűrűn, mindössze 1-2 m távolságra ültetik. A módszeresen ültetett nyárfák beárnyékolják az utat, kellemesebb környezetet biztosítva a járókelőknek, s az igavonóknak egyaránt. A faültetési programok segítenek a talajerózió mérséklésében is, s megvédik az oázisokat az állandóan terjeszkedő sivatagtól. Mindenütt nyárfát ültetnek, egyrészt igen gyors növekedése, másrészt széles árnyat adó lombozata miatt. A nyárfát építőanyagként is használják.

            A homok megkötésére több helyütt alkalmazzák a nádat és sást. Hat-nyolc párhuzamos sorban ültetik őket a mozgó dűnékre. Ezek a vízinövények azonban csak ott hasznosíthatók, ahol magasan van a talajvíz. Ellenkező esetben kiszáradnak, s gyorsan belepi őket a homok.

            Az álló dűnék területe elenyésző, hasonlóan jelentéktelen a magasságuk is - mindössze legfeljebb 6-10 m körüli. Általában ott találhatók, ahol magas a talajvízszint - tehát a sivatagperemi területeken, valamint folyók és tavak közelében. Felszínüket egy jellegzetes sivatagi növény, a tamariszkusz borítja, melynek nyár eleji virágzásakor gyönyörű pirosban pompáznak e dombocskák. Innen ered kínai elnevezésük is: "a vörös fűz halmai".

            Ezek az álló halmok a következő módon keletkeznek. A tamariszkusz körül lassan, de szüntelenül halmozódik a futóhomok. A növény nem akar meghalni, tehát fölfelé nő, amíg végre az általa felfogott homok a kezdetben egészen alacsony kidudorodásból az évszázadok folyamán tíz méter és még nagyobb magasságot is elérő dombbá növekedik. Mélyebben benn a sivatagban már csak a porladó, elfehéredett, időtlen idők óta kihalt fatörzsek dugják ki fejüket a futóhomok fölé, meg azok a tamariszkusz növényzetet rejtő homokkúpok, amelyekből az élet merőben elköltözött. Végül ezek is eltűnnek a homok halálos tengerében, amelyben a hullámvölgyszerű mélyedések fölött helyenként százméternyi magasságba, s még följebb szökő hullámgerincek tarajosodnak. Ezeknek a hatalmas homokhegyeknek az anyagát az erodált löszagyagból keletkezett finom és önmagában igen termékeny port a szél vájó munkája formálta ilyenné. A sivatagi medencén az év jelentékeny időszakaiban nagy hevességgel dúló, főként északkeleti szelek folytonosan pusztítják a puha, agyagos talajt - mindenütt, ahol az a felszínen van, s nem védi homokbucka, vagy sivatagi növényzet.

            A sivatagba való behatolásunk során kétségtelen, először egy olyan zónán haladunk át, ahol még megterem némi növényzet: elsősorban a már említett tamariszkusz, aztán a nád, esetleg a vadnyárfa (ujgur nevén: "tograk"). A Takla Makán bennszülöttei szerint a vadnyárfa "ezer évig él, ezer évig szárad, s ezer évig ledöntve fekszik, mielőtt elkorhad". Valójában e veteránok néhány évszázadot hordoznak a nyakukban. Törzsük nem magasabb egy méternél, feljebb különös ágak nyújtózkodnak ki belőlük. Az ilyen fák előfordulása bizonyítja, hogy évszázadokon át folyó vette erre az útját. A vadnyárfa számtalanszor előbukkant sivatagi utazásaink során. Láttunk hangulatos tograk-ligeteket a Tárim-folyó partján, ritkás, még élő vadnyárfa csoportokat kiszáradt folyómedrek mentén, ahol egykor szélesen hömpölygött a víz, s kiszáradt fáik hosszan elnyúló ritkás sávjait, ahol a rég volt folyómedret már betemette a homok, nyomai még épp hogy felismerhetők.

            A sivatagot évezredek óta tartózkodó tisztelet övezi a helybéliek körében. A "Takla Makán" ujgur eredetű szó, jelentése: "a hely, ahonnan élők nem térnek vissza". Stein Aurél, aki háromszor vezetett régészeti-feltáró expedíciót Kínába, 1907-ben így írt erről a tájról: "Most léptünk a Földnek arra a részére, ahol nincs nyoma élőlénynek, és kétségtelen, hogy kezdettől fogva nem is volt itt élet. Amikor megpillantottam egy kiszáradt, fehér farönköt, mely a szikes talajon hevert, az volt az érzésem, mintha egy kihalt városon mennénk keresztül a pusztaság felé, ahol az élet megszűnik."

            Azért nem teljesen halott ez a világ! A Kunlun és az Altin-hegység csupasz északi lejtőiről néha kecses antilopok tévednek erre a forró földre, majd pár óra elteltével rogyadozó léptekkel vonulnak vissza. A teve viszont természetes tartozéka e tájnak - ő a sivatag hajója. A ritkás tograk-ligetekben, bozótosokban bóklászó, tevesarkantyút cserkésző méltóságteljes állatok minduntalan föltűntek - látványuk egyáltalán nem hatott eseményszámba. Egy régi kínai történelemkönyv a következőket írja róluk: "A teve egy szokatlan háziállat, mely egy húsnyerget hord a hátán. A homokban él, könnyen halad benne előre, a források helyeiről titkos tudással rendelkezik. Megállja a helyét veszélyes helyzetekben is és nagyon kifinomult érzéke van. ... Nyáron, mielőtt a meleg szelek elkezdenének fújni, megfigyelhető az, hogy az egyedülálló tevék rögtön morogni kezdenek, csoportosulnak és pofájukat a homokba ássák. Az emberek megértik ezt a jelet, s elfedik orrukat és szájukat. A szél hirtelen jön és csak rövid ideig tart, de az, aki nem védekezik ellene, akár meg is halhat." A teve az egyedüli teherhordó, mely alkalmas a sivatag átszelésére. Lassan halad, nagyjából öt kilométert tesz meg óránként, de rettentő igénytelen, jószerével hét napig is kibírja víz nélkül. 200 kg terhet is képes elszállítani, s általában nem hajtják messzebbre napi 40 km-es távolságnál.

            A sivatag lényei közül a vadtevék élnek a legkisebb példányszámban. (Az ázsiai tevék - akár vadon élnek, akár háziasítottak - mind kétpúpúak.) Vad kétpúpú tevék Földünkön kizárólag a Takla Makánban és a Góbi-sivatagban tenyésznek. Kínában már régóta a legvédettebb állatok első kategóriájába tartoznak. A sivatagi vadászok évszázados tapasztalatai szerint: "A vadteve fél a tanyák füstjétől, az emberszagot 20 km-ről is megérzi. Gyakran magányosan, párosan jár, de a négy-hat állatnál nagyobb csorda ritka. Minduntalan változtatja útjait, e tekintetben ravaszabb a tigrisnél, mely könnyen csapdába kerülhet, mivel mindig egyazon úton jár."

            Késő délután érünk Csiemo (Csercsen) oázisába. Szállodánk, azaz a karavánszeráj ugyanaz, mint az előzőek, akárha el sem utaztunk volna. Zsocsiangban összefutottunk egy másik fehér emberrel, egy csinos, fiatal német nővel, aki ujgur kísérettel járja körbe a Takla Makánt. Csiemoban ismét találkoztunk vele és Kasgarig együtt utaztunk. Az oázisokban más vendégfogadó nem lévén, ugyanazokban a szerájokban szállunk meg. Elmondása szerint néprajzos. Kutatóútjának a költségeit egy hongkongi műgyűjtő fedezi, aki cserébe azt kérte tőle, hogy régi ujgur szőnyegeket szerezzen be számára. Nehéz a dolga - mondja - mivel a pakisztániak itt már mindent fölvásároltak.

            Csiemoban, s a nagyobb oázisokban, de szerte Kínában is, ahogy leszáll az est, a település központjában megjelennek a két keréken guruló kis maszek kifőzdék, s a messziről jött vándor tátott szájjal nézi a tarka kavalkádot, a hihetetlen árubőséget, az óriási ételválasztékot. Itt minden ingere a szemnek és a szájnak. A kifőzdék tulajdonosai a területi önkormányzat hivatalos engedélyével rendelkeznek, adót fizetnek, s - a velük való beszélgetés alapján - nap mint nap csinos kis jövedelemre tesznek szert.

            Csiemoból Minfeng (Nija) oázisáig jó 350 km az út. Déltájban egy fogadónál megállunk ebédelni. Körbe a látóhatáron sehol semmi, ami kiemelkedne a csupasz sivatagból, s magától értetődően, sehol egy zöld folt. Ilyen árván ház még nem állott. Mit ház? Rogyadozó viskó. Csen professzor megszólal: "Mi lenne, ha most - a változatosság kedvéért (ezt én teszem hozzá) - pámient fogyasztanánk?" Megadóan legyintek. Itt úgy sincs más, legföljebb egyetlen szamarát vághatná le szegény asszony. Őrajta és szamarán kívül senki sincs a telepen, s mi vagyunk az egyedüli vendégek. Amíg az ebéd készül, beszélgetünk. Egész nyáron egyedül van ebben az egy szál fogadóban, férje a földeken dolgozik. Panaszkodik - kevés az utas, kicsi a bevétel. Közben hozzálátunk az ebédhez. Megdicsérjük, milyen csinos! Elmosolyodik, kihoz még egy adagot.

            Alighogy befejezzük az ebédet és újból útra kelünk, megélénkül a szél, majd óriási vihar kerekedik. Nagy hirtelen föltekerjük a kocsi ablakait. Még éppen időben, mert a szél olyan erővel kavarja, sodorja a homokot, port, hogy szinte már látni sem lehet. Előbb lassítunk, majd végképp meg is állunk. Hiába vagyunk az autóban körbereteszelve, a finom homok mindenen áthatol. Csendesen szüremkedik befelé, majd lassan, megadóan ülepszik, finom takarójával beborítva a teljes kocsibelsőt. A por még ebben a zárt térben is bekerül szemünkbe, orrunkba és korcog a fogunk alatt. A vihar óriási homok- és portömeget szállít. A kövér homokszemek és apró kavicsok sűrűn kocogtatják a Toyota karosszériáját. A vihar csak jó óra elteltével csitul, de a finom por még napok múltán is benne van a levegőben - igen lassan ürül ki belőle.

            Késő délután érkezünk Minfengbe. Itt egy japán turistacsoporttal találkoztunk, akik három terepjáróval érkeztek. Amint vezetőjükkel beszélgetek, céljuk, hogy megkerüljék a Takla Makánt, s élményeket, tapasztalatokat szerezzenek. A japán-magyar barátság jegyében kölcsönösen megajándékozzuk egymást - ő díszítőkővel, én egy pólóval lettem gazdagabb.

            A vacsoránál megelőztem Csen professzor ajánlatát. Biztosítottam afelől, hogy én igen szeretem a pámient, de ha lehet - mivel már hónapok óta nem volt hozzá szerencsém - sült krumplit fogyasztanék. A konyháslegény jelentette, hogy egy jó fél óra múlva már tálalják is. Kiemelkedő üzleti érzékére vall, hogy miután előkelő idegen ette, az ára háromszorosa lett a szokásosnak. Más kérdés, hogy a krumpli csak félig sült meg, ennek ellenére - ha nehezen is, de - sikerült leküzdenem.

            Szombat lévén, a szerájjal szemközti művelődési házban zenés-táncos összejövetel, azaz diszkó az esti program. Kísérőimmel ellátogatunk a rendezvényre, ahol - mint rendes helyen szokás - bennünket, mint messziről jött nemes urakat, megajándékoznak figyelmességükkel - a fő helyre ültetnek, s üdítővel vendégelnek meg. Kellemes környezetben pihenjük ki a nap fáradalmait.

            Minfengből Jütien (Kerija) oázisa alig 100 km. Másnap nem is indulunk túl korán. Az út remek, röpke két óra alatt oda is érünk. A szerájban rögtön fehér emberek nyomaira bukkanunk. Az egyik szoba ajtaján öntapadós matrica hirdeti a röviddel előttünk itt megszálló francia-kínai "Kerija Régészeti Expedíció"-t. A nyugati országokból, illetve Japánból igen gyakran érkeznek tudományos expedíciók Hszincsiang tartományba, hiszen ez a terület különleges régészeti emlékek, egyedi földrajzi jelenségek valóságos aranybányája. Külföldi kutatók egy tapodtat sem tehetnek meg egyedül Északnyugat-Kínában, szakmai kísérő vigyáz minden mozdulatukra. Ily módon a különböző kutatócsoportok itt külföldi-kínai expedícióként működnek. Vállalkozásom hivatalos neve: "Magyar-Kínai Környezetvédelmi Expedíció". A tartományi kormány igyekszik kellő bevételre szert tenni ezekből a kapcsolatokból. Csen professzor mesélte, hogy egy japán kutatócsoport a Takla Makán homokjával kívánta odahaza modellezni e sivatag mozgó homokdűnéinek fejlődését. Két mázsa homok elszállításáért a tartományi vámhatóságnak 20 ezer dollárt fizettek. Vannak sportcélú expedíciók is. Egy másik szoba ajtaján angol fiatalok matricája hirdette, hogy ők a közeli Hotan-folyó mentén tervezik átszelni a sivatagot.

            A késő délutáni órákban elsétáltam a település központjába. A guruló konyhák már fölsorakoztak, a szokatlan sokadalom a tér sarkában pedig egy öreg mutatványos produkcióját figyelte. Nem csinált különös dolgokat, feltehetően fiatal korában jóval komolyabbat teljesített, de mégsem ült le sokadiknak a koldusok sorába. Ő megdolgozik a pénzéért.

            Az étkezőnegyedből igen finom illatokat sodort felém a szél. Kinyomoztam honnan erednek, s fenséges birkahúsleves élményével lettem gazdagabb, aminek értékét a mellé fogyasztott friss cipó csak tovább növelte. Egyébként a főzés az ázsiaiak legkedvesebb foglalkozása. Mesterei a konyhaművészetnek. Még a közönséges utcai kerekes konyháknál is fantasztikus ízeket élvezhetnek az ínyencek.

            Másnap délelőtt a Kunlun északi lejtőin fekvő Arjidake falu felé vettük utunkat. Itt mérést terveztem, s az ujgur falusi környezettel kívántam megismerkedni. Beköszöntünk egy házba a falu szélén. Kicsi volt, barátságos és természetesen - tiszta. A háziasszony meséli, hogy férje sofőr, van ezer birkájuk, s most éppen egymillió jüan készpénzük van félretéve a bankban. (1994-ben 1 jüan 18 forintot ért.)

            Mivel Jütien (Kerija) és Hotan oázisai között mindössze kb. 150 km a távolság, ismét elegendő időnk volt arra, hogy - mielőtt hotani szállásunkra érkeznénk - mérést végezzek a Kunlun magasabbra hajló északi lejtőjén. Tulake falut jelöltük ki célpontnak, mely nagyjából 2000 m tengerszint fölötti magasságban található, s a Kunlun felé a legdélibb település ebben a térségben. Ide is csak terepjáróval lehet eljutni. Megkíséreltünk dél felé továbbhaladni, de erre a falu Kunlun felőli határától már semmilyen esélyünk nem volt.

            Tulake a világ vége. Amint megérkezünk, rögtön terepszemlére indulunk. A helybeliek, az őslakos ujgurok hamar észreveszik, hogy távoli idegen is van a csapatban. Gyorsabban terjed a hírem, mint a rágalom. Az egyutcás faluban a kapuk kitárulnak, s kidülledt szemekkel figyelik a csodát. Pillanatokon belül csoportosulás támad körülöttem, s a bámészkodók serege egyre növekszik. Ahogy vonulok végig a falun, kíséretem már-már sereggé duzzad. Élvezem a helyzetet. Tisztes távolságból követnek, s ha megállok, ők is megállnak. Arcukon döbbenet, s félelemmel vegyes csodálkozás tükröződik. Csak lassan oldódnak a görcsök. Vidám és mosolygós arckifejezésem láttán végre megjelenik az első pár halvány mosoly. Közelebb húzódnak, a karomat tapogatják. Barátságosan megrázom a mellettem lévők karját, majd kedvesen hátba veregetem őket. Itt már senki sem beszél kínaiul. Ennek ellenére meglepően gyorsan halad az ismerkedés. Percek alatt megtanulok néhány alapszót (szalim alejkum - jó napot kívánok, kos - viszontlátásra, jaksi - jó, jok jaksi - nem jó, ah - igen, emesz - nem, jaksimaszez - köszönöm), s az ujgurul számolás sem jelent már gondot egytől tízig (ber, cske, öcs, töt, bes, alte, jete, szekez, tokuz, on).

            Ellátogatunk egy gazda portájára. Hamarosan glédában áll a család. Tolmácsunk Jang, a fiatal kínai kísérőm, aki valamelyest beszéli az ujgur nyelvet, lévén kucsai származású. Vendéglátóink teával és "nan"-kenyérrel kínálnak bennünket. A kenyér éppen most készül - a gyúrt, kelesztett tésztát laposra, kerek formájúvá sodorják, majd rányomják egy mintára, aztán rácsapják a ház udvarán, szabad ég alatt üzemelő agyagkemence belső falára. Amikor megsült, a kenyér onnan lepereg, de még mielőtt lepottyanna a kemence aljára, egy hosszú piszkavassal kiszedik. A "nan" az itteni népek ősi eledele. Ugyanígy hívják, s ugyanígy készül a szomszédos belső-ázsiai országokban is.

            A családnak három gyermeke van - egy ötéves forma kisfiú és két süldő leány, közülük az idősebb egészen szemrevaló. Ő föl is veszi legszebb ruháját, de anyjával és testvéreivel visszahúzódnak a sarokba. A házigazdával beszélgetünk. A lányaira tereli a szót. Mondja, szívesen odaadná az idősebbiket, de mellékesen megjegyzi, sokba került a neveltetése. A gondolatok kezdenek kikristályosodni. Fölveti, hogy ezer dollárért hajlandó lenne lemondani gyermeke további neveltetésének örömeiről. Alkuszok. Szó szót követ, s az egyre izgalmasabbá váló disputa végére megállapodunk 400 dollárban. Csak tegyem le a pénzt, s már vihetem is a lányt - bánja is ő, hová. De hát nekem családom van. Ahogy a kínai mondás tartja: "Egy madár nem ülhet több ágra. Egy egér sem ihat többet a folyóból, mint ami belefér." Közlöm tiszteletre méltó vendéglátónkkal, hogy a kocsink sajnos éppen tele van, most nem tudnám elvinni a menyasszonyt. Hát jó, egy évet még várni fog - feleli. Egy ígéretesnek induló beszélgetést nem akartam mindjárt az elején hamvaiba fojtani. Meleg jókívánságok közepette búcsúztunk el. Talán egyszer még találkozni fogunk!

            Tulake falujából, a béke és megnyugvás szigetéről Hotan és Jecseng oázisain át jutunk el Kasgarba, ahonnan a Takla Makánt északról megkerülő selyemúton haladunk tovább Akszu felé. Ez az út már egy közelebbi világot vetít elénk. Itt jóval nagyobb a gépjárműforgalom, az itteni oázisokban jóval több kínai él, s a mai technika jóval több vívmányával találkozhatunk, mint a déli selyemútra fűződő oázisok mentén.

            Ebédünket útközben, egy fogadóban fogyasztjuk el. Az étel - természetesen - pámien. Utunkat továbbfolytatva Akszu felé, hamarosan egy bájos kis oázisnál állunk meg. Annyira kicsi, hogy csupán egyetlen család portája fér el rajta. A ház mellett fészer, szerszámoskamra, csirkeól, s az udvaron rengeteg gyümölcsfa. A kerítés túlsó fele pedig már a sivatag. Beköszönök a kerítésen, ahogy illik, a ház ajtaján tisztelettudóan kopogok - de sehol senki. Valószínűleg bekocsiztak a háziak a faluba, a napi bazárba.

            A késő délutáni órákban érkezünk Akszuba, mely Korla után a második legjelentősebb oázis a Tárim-medence északi peremén. Innen délnek fordulunk - nádas, vízinövényekkel benőtt, mocsaras területen haladunk, míg az Akszu-folyó fölveszi a Jarkend- és a Hotan-folyók vizét, azaz míg a Tárim-folyó kezdődik. Itt működik a Kínai Tudományos Akadémia Urumcsi Földrajzi Intézetének egyik kutatóbázisa, melynek feladata a Tárim-folyó hidrológiai viszonyainak tanulmányozása.

            Meleg fogadtatásban részesültem Csen professzor közvetlen kollégái részéről. A telepen hamarosan fölállítottam, majd működésbe hoztam a műszereket. S mivel Csen professzor tudta, hogy egyik kedves ételem a hal, kiadta a napiparancsot - irány a tó, a halászok. Útközben átkelünk a folyón. A túlparton, a hidat őrző katona meséli, hogy épp itt kezdődik a Tárim-folyó, innen indul kb. ezer kilométeres útjára, míg végképp elenyészik a sivatagban. A tó nem más, mint egy közeli víztározó, melyet a Tárim vízével töltöttek föl. Vizét öntözésre fordítják, de emellett halat tenyésztenek benne. Mire odaérünk, a halászok már kivetették a hálót. A fogás szegényes, de nekünk jut belőle annyi, amennyi a vacsorához szükséges. A szakács tíz ember számára főz, s legalább tízféle halétel kerül az asztalra. A nálunk ismerteken kívül különleges halgömböcskék, párolt hal, különféle zöldségekkel tálalt, helyi fűszerekkel ízesített fogások mosolyogtak rám szépérzékem, illat- és ízlelőszerveim maximális megelégedésére.

            Az Akszut követő másik nagy állomásunk a Tien San Nan Lu, azaz a Tiensantól délre vezető út mentén az innen jó 300 km távolságra fekvő Kucsa oázisa. Maga a város jóval kisebb, mint Akszu, de ezer évek óta fontos kulturális és kereskedelmi központ. Jang, a fiatal segítőnk innen származik. Kínában nem mindenki talál odahaza munkát. Sokan ezer kilométernyi, vagy még nagyobb távolságra dolgoznak szülőföldjüktől. Az országban hagyomány, hogy a január-februárban bekövetkező holdújévhez kapcsolódóan az egyedül élő dolgozók háromhetes szabadságot kapnak, s ekkor meglátogathatják távol lakó szüleiket. Jangnak szerencséje volt, hogy utunk Kucsán is átvezetett. Így egy jó fél év múltán - ha csupán egy háromórás villámlátogatásra is, de - újra hazajuthatott. Szülei munkában megfáradt tisztes öregemberek, akik egy - a Tiensanba telepített - hatalmas cementgyárban dolgoztak egész életükben - ma nyugdíjasok. Lakuk egyszerű, földszintes házikó. A konyha, s az onnan nyíló két szoba tiszta, egyszerűen berendezett, mindegyik burkolata döngölt föld. A parányi udvart az utcafront felől magas kőkerítés zárja le. Pár csirkét nevelnek, s némi zöldséget termesztenek. Jöttünkre gyorsan levágnak két csirkét, dinnyét hoznak. Lehetőségeikhez képest nagyon kitesznek magukért. Igen nagy megtiszteltetés számukra - mondják - hogy távoli idegen jött hozzájuk látogatóba.

            Az esti órákban indulunk tovább a szállásunkra, a belvárosba. Estére Csen professzor programot szervez. A kerületi pártbizottság első titkárának, s Kucsa polgármesterének meghívására vacsorára vagyunk hivatalosak. Ugyanilyen kellemes esemény már előfordult velünk Zsocsiangban, Csiemoban, Jecsengben, s Akszu közelében is. Majd később Urumcsiban, valamint Csangcsi és Sihoce városaiban voltunk a helyi vezetők vendégei. A kínai illem szabályai szerint előkelő idegenek meghívása kötelező, és ha az áldozat jó modorú ember, akkor egyszerűen lehetetlen az ilyen meghívásokat visszautasítani.

            Egész kínai turkesztáni utam valóságos diadalmenet volt, mely a konyhaművészetek iránt elkötelezett legnagyobb ínyencek igényeit is kielégítette volna. Pazar fogadásokon vettem részt, s a fogások olyan gazdag választékával (esetenként legalább 15-20 fogásos menü), olyan különleges ízekkel ismerkedtem meg, amikre korábban nem is gondoltam. Az összes közül talán a leghangulatosabb meghívásnak a kucsai vacsoránkat követő napon, délben tettünk eleget. A Déli Tiensan egy jó 2000 m körüli tengerszint fölötti magasságú fennsíkján, ragyogó tiszta levegőjű, üde zöld környezetben, bővizű, zúgó patak partján találkoztunk előző napi vendéglátóinkkal. Barátaink szintén terepjárókkal érkeztek a helyszínre. A magukkal hozott nemes női személyzet szorgalmasan térült-fordult körülöttünk. Csak tillárom, s a kocsiból máris finom húsokkal s egyéb érdemes dolgokkal térnek vissza. Asztalunk a zöld rét, finom damaszttal leborítva. S ahogy nő az asztalunkra helyezett ételek választéka és az italok mennyisége, a hangulat úgy emelkedik. Körülöttünk, a dús füvű, kövér legelőkön kazah pásztorok lovai és marhái legelésznek. Ám a polgármester úr távolabbra mutat. "Mi lehet az az állat?" - kérdi. Csen professzor pillanatnyi meditálását kihasználva, szinte azonnal rávágom kínaiul: "mao nyu" (jak). Először döbbenet az arcokon, minden szempár rám szegeződik, majd hatalmas nevetés. Hát persze! - reagál a polgármester. Attól kezdve nagyot nőttem a szemében, s a búcsúzáskor a szokottnál is nagyobb tiszteletet éreztem hangjában.

            A messzi távolból érkező idegenek iránti tiszteletnek és vendégszeretetnek régi hagyományai vannak Kínában. Kung Fu-ce (azaz latin nevén Konfuciusz) így szól az emberi kapcsolatok eme oldaláról tanításaiban: "Van-e nagyobb öröm, mint messziről jött vendéget üdvözölni?" Ezen elv alkalmazásának Kínai Turkesztánban különösen nagy jelentősége van, hiszen ha az itteni gyér népsűrűségű hatalmas pusztákon, vagy a sivatag peremén a vándort nem fogadják be, éhen hal, vagy a szélsőséges időjárás végez vele.

            Két hónap elteltével, miután műszereimmel körbemértem a Takla Makán sivatagot, s visszaérkeztem Urumcsiba, fáradtan rogytam le szállodai szobám foteljébe. Még napok múltán is sivatagi port lehelve, s a Takla Makán hőségétől kábultan gondoltam vissza egy különös világra, ahol nap mint nap keservesen meg kell küzdeni az életért, s ahol ma is úgy élnek az emberek, mint több száz, vagy talán ezer évekkel ezelőtt. Életük harmonikus, kiegyensúlyozott. És boldogok.

 Makra László [Változó Világ 37.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010