Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

“Egyfelől a többség megközelítését egy világ választja el a bíróság elnökéétől és Scalia bíróétól. Mégis, másfelől a két megközelítés közötti különbség igen kicsiny: egyetlen szavazat. 83 éves vagyok. Nem maradhatok örökké a bíróságon; s lehetséges, hogy amikor leköszönök, az utódom kinevezési eljárása azzal a kérdéssel fog majd foglalkozni, mely ma előttünk van. Sajnálatomra, éppen ez az eljárás lehet az, ahol megszületik a két világ közötti választás.”

/Blackmun/

Az alkotmányos alapjogok egyik, - s a mai napig legfontosabb - feladata, hogy korlátokat állítsanak az állam hatalmával szemben. Egy térbeli metaforával élve, az alapjogok határolják körül az egyén szabadságának azt a szféráját, ahová az állam nem léphet be. Hogy hol húzódik az adott pillanatban az állam hatalma és az egyén szabadsága közötti “demarkációs vonal”, az részben magának az alkotmánynak, részben a bírói alkotmányértelmezésnek a függvénye. A közkeletű felfogás szerint az amerikai társadalom individualista, s az intézményeit átható politikai erkölcs kitüntetett szerepet tulajdonít az egyéni szabadságnak; gyakran még olyan esetekben is előnyben részesíti azt más értékekkel szemben, amikor az “európai felfogás” a konkuráló értéket véli súlyosabbnak.  Tanulmányom egyrészt annak a kérdésnek néhány aspektusát vizsgálja meg, hogy hogyan realizálódik ez a - szabadság értékének kitüntetett szerepet biztosító - politikai filozófia az alkotmányjogban, azaz az amerikai joggyakorlat milyen módon, és hol húzza meg az állam hatalma és az egyén szabadsága közötti képzeletbeli demarkációs vonalat. 

A magyar jogrendszerben e határvonal megrajzolásánál különleges szerepe van az emberi méltósághoz való jognak: az Alkotmánybíróság szerint az emberi méltósághoz való jog “anyajog”, “azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható.” [2] Bár a magyar Alkotmánybíróság itt idézett álláspontját sok kritika érte, a testület gyakorlata - mint majd ez a tanulmány is illusztrálja - nem egyedülálló e tekintetben. Az eltérő normaszöveg ellenére mind a német, mind az amerikai alkotmányjogi gyakorlat ismeri a mi alkotmányunk e szakaszának valamilyen funkcionális megfelelőjét. [3] Az amerikai gyakorlat bemutatása tehát azért is hasznos lehet, mert összehasonlító jogi perspektívába helyezi a magyar Alkotmánybíróság e kérdéssel kapcsolatos gyakorlatát. Ez tanulmányom másik célkitűzése. [4]

A dolgozat elején idézett sorok Blackmun bírónak az amerikai alkotmánytörténet egyik nagy döntéséhez, a Planned Parenthood of Southeastern PA. v. Casey ügyben hozott ítéletéhez írt párhuzamos véleményéből származnak, s alighanem a leginkább drámai módon fejezik ki azt a megosztottságot, ami az egyéni szabadság határainak kérdésében a bíróságot manapság jellemzi. A szóban forgó döntés azt volt hivatott eldönteni, hogy felülbírálja-e a bíróság korábbi, alapvetően liberális abortusz-határozatát. A megosztottság oka látszólag kézenfekvő, hiszen az abortusz kérdése majd minden modern demokrácia közvéleményét megosztja. Az amerikai bírók - különösen a Legfelsőbb Bíróság tagjai - részei annak a politikai rendszernek és annak a politikai diskurzusnak, amelyben az abortuszra vonatkozó liberális és konzervatív érvek összecsapnak; így hát aligha lehet csodálkozni a nézeteltérésen. Bár ez a magyarázat kézenfekvő, s nem is minden meggyőző erő nélküli, szem elől téveszti a nézeteltérés egy teljes dimenzióját. A bíróság előtt zajló abortusz-vita része a szabadság alkotmányjogi fogalma körül kialakult általánosabb vitának, s e vita részben jogelméleti jellegű; s jóval komplexebb annál, semhogy az eltérő álláspontokat egyszerűen a konzervatív és liberális politikai filozófiák jogi lenyomataiként ábrázoljuk. Tanulmányom harmadik célja a szabadság alkotmányjogi fogalma körül kialakult megosztottság jogelméleti okainak feltárása. A téma kifejtésében a következőképpen fogok haladni. Először (I) megvizsgálom az “általános szabadságjog” textuális alapjait, s azokat a fő doktrinális kérdéseket, melyek a modern éra előtörténetét képező kor joggyakorlatát foglalkoztatták, s melyek nélkülözhetetlenek a mai viták megértéséhez. Másodszor (II) röviden elemzem a magánszférához való jog modern fogalmát, a fogalmat alátámasztó elveket, illetve az ezek közötti ellentmondásokat. Harmadszor pedig (III) négy kiemelkedő fontosságú döntésen keresztül vizsgálom meg a szembenálló érvrendszerek leglényegesebb elemeit.

I

Az a gondolat, hogy az alkotmány a tételesen megfogalmazott szabadságjogokon túl implicit korlátokat állít a törvényhozó hatalmával szemben, melyekből további, az alkotmányban szövegszerűen nem szereplő jogok (unenumerated rights) vezethetők le, hosszú ideje része az amerikai jogi kultúrának. A 18. század végének bírósági gyakorlatában ez a nézet Chase bíró egyik, a kor természetjogi elképzeléseit tükröző véleményében kapta klasszikus megfogalmazását. [5] A 19. század folyamán azonban úgy tűnt, hogy az ez ügyben ellenvéleményt megfogalmazó Iredell bíró “jogpozitivista” álláspontja győzedelmeskedik. Az implicit korlátok doktrínája a 20. század elején éledt újjá. Bár több elemző szerint a doktrínának a 14. kiegészítés “Privileges and Immunities” néven ismert klauzulája adhatta volna a jobb szövegszerű megalapozását, [6] a bíróság ugyanezen kiegészítés “Due Process” klauzuláját használta fel e célra. [7] A Lochner v. New York ügy [8] ,  melyről egy egész korszak alkotmánybíráskodását elnevezték, egy, a pékek számára maximális munkaidőt megállapító törvényt érvénytelenített. Bár az alkotmány szövege csak abban az esetben tiltja az egyén szabadságának korlátozását, ha az nem a törvénynek megfelelő eljárás útján történik, a Lochner-bíróság szerint a testületnek tartalmi szempontokat is vizsgálni kellett, nevezetesen, hogy a vizsgált jogszabály nem avatkozik-e be az egyén szabadságába ésszerűtlen, szükségtelen és önkényes módon. Ennek megfelelően a doktrínát substantive due process-nek, tartalmilag megfelelő eljárásnak keresztelték el. Bár a bíróság több kritikusa is - okkal - fogalmi ellentmondásnak tekintette ezt a kifejezést, mára a bírói gyakorlat ebben a vonatkozásban teljesen egyértelmű: a 14. kiegészítés nemcsak eljárási, hanem tartalmi korlátokat is állít az állam hatalmával szemben. Más vonatkozásban azonban a Lochner-ítélet idejétmúlttá vált: 1937-ben a bíróság a West Coast Hotel Co. v.  Parrish ügyben [9] felülbírálta ezt a határozatát, s az mint a hibás döntések szinonimája vonult be az amerikai alkotmányjog történetébe (bár azt illetően, hogy  miben is áll a döntés hibája, nincs egyetértés.) Ezek után a bíróság sokkal kevésbé szigorúan vizsgálta a gazdasági tárgyú jogalkotást, sőt gyakorlatilag vélelmezte az ilyen tárgyú jogszabályok alkotmányosságát.

Bár a Lochner-éra vége és a Griswold v. Connecticut ügyek közötti, a Due Process klauzula értelmezésére vonatkozó döntéseket - mivel azok eljárási kérdéseket vizsgáltak - nem szokás ehhez a témához sorolni, a mai viták aligha érthetők meg e közbeeső időszak érintése nélkül. Ugyancsak nem érthetjük meg az “általános szabadságjog” amerikai történetét, ha pusztán az állam és az állampolgár közötti viszonyban gondolkodunk, s szem elől tévesztjük a szövetségi kormány és a tagállamok közötti hatalommegosztás dimenzióját. A 19. században a Barron v. Baltimore eset [10] világossá tette, hogy az első nyolc kiegészítésben szereplő szabadságjogok nem alkalmazhatók a tagállamok törvényhozásával szemben. A polgárháború után született 14. kiegészítés azonban kiterjesztette a tagállamok törvényhozására is az alapjogi katalógus hatályát. Sokáig vitatott maradt viszont az, hogy mit is kell a tagállamokra alkalmazni. Az ún. inkorporációs vitában Black bíró képviselte azt az álláspontot, mely szerint a 14. kiegészítés szabadság-fogalma nem más, mint az első nyolc kiegészítésben fellelhető szabadságjogok rövidített megfogalmazása, s a Due Process klauzula nem más, mint egy utaló szabály (ez volt a teljes inkorporáció tana). E nézet szerint tehát a tagállamokkal szemben csak a Bill of Rights-ban szereplő szabadságjogokat kell alkalmazni, másrészt azt mindet alkalmazni kell. [11] Az uralkodó felfogás szerint, melynek Frankfurter bíró adta a legrészletesebb kifejtését, a 14. kiegészítés egyrészt nem foglalja magába az első nyolc kiegészítés valamennyi szabadságjogát, másrészt azok nem is merítik ki a 14. kiegészítés szabadság-fogalmát. [12] Ebből következően viszont a bíróknak kell eldönteniük, hogy egy szabadság alapvető-e vagy sem, s nincs olyan általános kalkulus, mely minden esetre eldöntené a kérdést. Bár a szelektív inkorporáció tana eredetileg  a tagállamok autonómiáját volt hivatott védeni (lévén, hogy ezáltal mentesültek a Bill of Rights-ban található bizonyos korlátozásoktól), a későbbiekben nem annyira annak lett jelentősége, hogy mit vesz el a Due Process klauzula a Bill of Rights-ból, hanem hogy mit ad ahhoz hozzá. Ez a “reziduális szabadságjog”, azaz a Due Process klauzula szabadság-fogalmának a tételesen megfogalmazott jogokon túlmenő többlete áll majd elemzésünk fókuszában.    

E kor vonatkozó döntései, melyek elsősorban eljárásjogi garanciákkal foglalkoztak, két további téren fontosak témánk szempontjából. Egyrészt megszilárdították azt a doktrinális keretet, mely viszonylag élesen elválasztja az egyén szabadságának két szféráját, illetve ezzel párhuzamosan az e szabadságjogok korlátozására vonatkozó kritériumrendszereket. Az uralkodó álláspont szerint a vizsgálatnak azzal kell indulnia, hogy egy adott szabadságjog alapvető-e. Ha igen, akkor az ún. szigorú vizsgálatot (strict scrutiny) kell alkalmazni, vagyis a jogot csak akkor lehet korlátozni, ha az feltétlenül szükséges (necessary) és valamilyen kényszerítő indok (compelling interest) miatt történik. Ha a válasz nemleges, úgy viszont a minimális racionalitás (mere rationality) jóval engedékenyebb tesztjét  kell a bíróságnak alkalmazni, mely csak azt kívánja a törvénytől, hogy az valamilyen megengedett, legitim célt (permissible interest) tűzzön maga elé, s a választott eszköz és az elérendő cél között racionális összefüggés (rationally related) legyen. A szigorú vizsgálat alkalmazása általában végzetes a törvény alkotmányosságára nézve, míg a minimális racionalitás tesztjét majdnem minden törvény kielégíti. A szabadságjog minősítése, mely meghatározza az alkalmazandó tesztet, tehát legtöbbször nemcsak a vizsgálat kezdetét, hanem egyben a végeredményét is meghatározó lépés. A doktrinális keret másik maradandó eleme ebből a korból az a felfogás, mely a tradíciót teszi meg annak kritériumául, hogy egy szabadságjog alapvető-e. [13]

II

Az “íratlan jogok” modern karrierje valójában 1965-ben, a Griswold v. Connecticut esettel [14] kezdődött, amikoris egy olyan törvényt nyilvánított alkotmányellenessé a bíróság, mely még a házasságon belül is megtiltotta a fogamzásgátló tabletták használatát. A döntés igazi újdonsága - azon túl, hogy újra felelevenítette azt a nézetet, miszerint az állam hatalmának implicit tartalmi korlátai is vannak - abban állt, hogy a magánszférához való jogra (the right to privacy) hivatkozva nyilvánította alkotmányellenessé a szóban forgó jogszabályt. Másrészt ez a döntés “fedezte fel újra” az alkotmány 9. kiegészítését, mely igen erős szövegszerű érvet szolgáltatott az implicit korlátok doktrínája számára. [15] A Griswold döntést érő kritikáknak két fő irányuk volt. A különvéleményt író Black bíró számára Griswold ugyanazon ok miatt volt rossz, mint a korábban említett döntések: a szelektív inkorporáció tanát alkalmazta. Ehhez képest számára másodlagos volt, hogy a magánszférához való jog-e a legszerencsésebb konceptualizálása annak a szabadságnak, amit a konkrét ügyben a bíróság védeni akart. Mások éppen ellenkezőleg, nem önmagában a szelektív inkorporálás tényét kifogásolták, hanem a Griswold által használt konceptualizálást. A Griswold ügy azért bizonyult különösen rejtélyesnek, mert a konkrét esetben meghozott döntést több elvvel is alátámasztották, illetve utólag még többel racionalizálták. Ha egy konkrét ügyben meghozott döntés mondjuk e₁, e₂, e₃ és e₄ elvekkel is alátámasztható, akkor az, hogy a bíróság milyen ehhez hasonló új ügyekre fogja kiterjeszteni a döntés hatályát, attól függ, hogy melyik elvet tekinti a döntés valódi alapjának, hiszen az általánosabb elv határozza meg, hogy mely esetek hasonlóak a kiinduló ügyhöz a releváns szempontból. Ha a bíróság úgy gondolja, hogy x eset legjobb igazolását e₁ elv adja, akkor y esetet akkor dönti el x-hez hasonlóan, ha az szintén az e₁ elv hatálya alá szubszumálható. (1) A Griswold ügyben hozott döntés érintette a privacy hagyományos, központi esetét, vagyis azt, hogy az adott személyről - akarata ellenére - az állam ne szerezhessen meg bizonyos információkat. A privacy fogalmának ezen információs rétegét hangsúlyozta részben a többségi véleményt író Douglas bíró, aki az alkotmány 1., 3., 4. és 5. kiegészítéseinek szövegére támaszkodva, de azokból extrapolálva és azokat általánosítva jutott el a magánszférához való joghoz. [16] Szintén a fogalomnak ezt a rétegét hangsúlyozta Douglas akkor, amikor a szabály végrehajtásának nehézségeire hívta fel a figyelmet, mondván, hogy a rendőröknek a hitvesi hálószoba szentélyében kellene kutakodniuk a fogamzásgátló szerek használatára utaló árulkodó jelek után, ha érvényt akarnának szerezni a jogszabálynak. [17] (2) Ez a mondat átvezet minket a privacy fogalmának egy másik rétegéhez, nevezetesen ahhoz, hogy az kitüntetett védelmet ad bizonyos helyeknek, illetve az ilyen helyeken elkövetett cselekedeteknek. (3) A Griswold ügy harmadik lehetséges racionalizálását az az elv adja, miszerint az alkotmány védelemben kell hogy részesítsen bizonyos intim emberi kapcsolatokat, adott esetben például a házasságot.  (4) Végül, bár a határozat nem használja az utódvállalásra vonatkozó szabad döntés jogát (whether or not to beget or bear a child), kétségtelenül ez az elv is képes azt racionalizálni. A Griswold utáni korszak joggyakorlatából bőségesen lehet példát találni valamennyi elv megerősítésére. [18] A privacy jogának fejlődésében a következő fordulópontot a Roe v. Wade nevet viselő híres abortusz-döntés [19] jelentette. A Roe v. Wade eset igen komplex kérdéseket vetett fel, amelyeket itt lehetetlen lenne kimerítően elemezni. Az alkotmányjogi vita súlypontját azonban alighanem az a kérdés jelentette, hogy az alkotmány értelmében alapvető jognak minősül-e a nőnek az a joga, hogy eldöntse, meg akarja-e szakítani a terhességet. [20] Ez az ügy a korábbi döntések fényében legkevesebb három szempontból is problémásnak bizonyult. Egyrészt, a korábbi döntésekben általában a racionalizáló elvek szempontjából releváns tényállási elemek közül több tényállási elem együttesen volt jelen. Éppen ezért nem lehetett tudni, hogy ezek közül önmagukban melyek szükségesek és elégségesek ahhoz, hogy a bíróság kiterjessze a racionalizáló elvek hatályát új esetekre is. Az abortusz-ügyben a precedensként idézett esetek tényállási elemei közül azonban több is hiányzott, s azt a Griswold ügy  racionalizálására szolgáló elvek közül csak a (4) alatti állításra lehetett alapozni. Az abortusz esetében nem lehet hivatkozni sem a privacy információs, sem a térbeli dimenziójára, s az sem perdöntő, hogy az abortuszt igénylő nő intim kapcsolatban él-e valakivel. [21] Mindez meggyengítette a döntés textuális alapjait, hiszen az annak alátámasztására szolgáló elvet már nem lehetett a Bill of Rights tételesen felsorolt jogainak extrapolálásaként felfogni. Másrészt, az előző gondolattal szoros összefüggésben, az abortusz döntés fényében szerencsétlennek tűnt, hogy a szóban forgó jogot mint a magánszféra jogát konceptualizálják. A Griswold döntés ambivalenciája miatt még megengedett egy olyan olvasatot, hogy a magánszféra fogalma átfogja azokat az érdekeket, amelyeket a döntés védeni kívánt. Valójában ez már a Griswold ügynek is csak az egyik, s alighanem nem is a legjobb olvasata. Az abortusz-ügy viszont egészen világossá tette, hogy a Due Process klauzula által védett érdekek csak igen erőltetten konceptualizálhatók a privacy fogalmával. Ha a magánszféra fogalmát önmagában koherensnek és egységesnek tekintjük is, [22] a terhes nő döntésének szabadsága nem része a magánszférához való jognak, s erre vonatkozóan a bíróság sem adott semmilyen magyarázatot. [23] A szóban forgó érdeket sokkal kézenfekvőbb és meggyőzőbb a szabadság, s ezen keresztül az önrendelkezés fogalma alá vonni, s mint annak egyik védelemre érdemes esetét kezelni. Maga a bíróság, egyelőre még a privacy címkét használva, a Whalen v. Roe ügyben jutott el annak kimondásához, [24] hogy itt tulajdonképpen több, egymástól különböző érdekről van szó, egyrészt a magánszférának az információs vonatkozásáról, másrészt pedig bizonyos, az egyén számára fontos döntések meghozatalának szabadságáról. Ugyancsak két különböző érdeket fogalmaz meg egy későbbi különvélemény, ezúttal a döntési és a térbeli vonatkozások között téve különbséget. [25]   Mint a Griswold ügy is mutatta, lehetnek olyan esetek, amikor a magánszféra védelme és a szabadság egymást erősítik, s a két fogalom által kimetszett halmaz között átfedés van. Ugyanakkor a magánszférába történő behatolás nem minden esetben sérti az egyén szabadságát, s megfordítva, az egyén szabadságának nem minden korlátozása jár egyben a magánszférába történő behatolással. A harmadik probléma, melyet az imént említett hangsúlyváltás maga után von, az önrendelkezési jogból fakad. Az önrendelkezési jogból ugyanis csak annyit lehet kiolvasni, hogy az egyén a saját sorsával kapcsolatos bizonyos döntéseket maga kell hogy meghozzon. Maga az önrendelkezés joga (s az önrendelkezést hiába váltjuk fel a személyes autonómia terminusával) azonban nem ad semmilyen kiválasztási módszert, vagy konceptuális határvonalat arra nézve, hogy melyek ezek a döntések. A biztonsági övet bekapcsolni nem akaró autós és az abortusz mellett döntő terhes nő egyaránt az önrendelkezés igényével lép fel. Ami a két esetet megkülönbözteti, az nem az önrendelkezés igénye, hanem a döntés tárgya és fontossága. Az újabb, önrendelkezés-központú megközelítés tovább tágította a Due Process klauzula által védett reziduális szabadság terjedelmét. E helyen nincs mód ennek valamennyi irányát számba venni, csupán egy fontos esetcsoport említésére szorítkozom, melyhez az abortusz kérdése vezet el minket. A Roe-t követő legfontosabb abortusz-határozatban, mely a Planned Parenthood of Southeastern PA. v. Casey ügyben [26] született,  a bíróság úgy általánosított az abortusz kérdéséből, hogy azt két átfogóbb kategória eseteként tüntette fel. Az abortusz elhelyezhető egyrészt egy olyan doktrinális keretben, mint ahogy ezt a Roe ügyben eljáró bíróság a Griswold döntést precedensként idézve maga is tette, ami az abortusz kérdését a nő utódvállalásra vonatkozó döntési szabadságának részeként kezeli (ezt kiegészítheti az intim kapcsolatrendszer védelmének elve). Másrészt viszont az abortusz azokkal az esetekkel rokonítható, melyek az ember testi integritását érintik, vagyis az abortuszhoz való jog a testi integritáshoz való jog egyik alesete. [A privacy jogának itt felvázolt fejlődése is jól illusztrálja azt az amerikai alkotmányjog más területén megfigyelt, s egyben a jövőre nézve a doktrína-fejlesztés egyik lehetséges módszereként javasolt megközelítési módot, mely a családi hasonlóságok (family resemblance) Wittgensteini fogalmával írható le. [27] A privacy itt elemzett példáiban nincsen egy olyan közös vonás, mely valamennyi esetre jellemző lenne. Az a jog, hogy obszcén újságokat tartsunk saját otthonunkban, [28] aligha szubszumálható egy közös elv alá azzal a joggal, hogy hozzátartozóink döntsenek a lélegeztető gépek kikapcsolásáról, amennyiben irreverzibilis kómába kerülnénk. [29] Ugyanakkor jól tetten érhető a hasonlósági kapcsolatok azon láncolata, mely révén el lehet jutni egyik esettől a másikig, akkor is, ha a kettő nem vonható egy elv alá. [30] ]

III

A következőkben annak a “konzervatív fordulatnak” néhány fontos jellemzőjét vizsgálom meg, melynek a Bowers v. Hardwick döntés [31] jelentette a kezdetét, amikoris a bíróság többsége alkotmányosnak találta Georgia állam szodómiát kriminalizáló törvényét. Mivel témánk szempontjából inkább a szembenálló érvek elemzése, semmint a doktrína pontos dokumentálása a lényeg, így a Bowers v. Hardwick ügy mellett három igen fontos, s az alkotmányjogászok által jól ismert esetre koncentrálok. A Cruzan v. Director, MDH eset [32] többek között azt a kérdést vetette fel, hogy a Due Process klauzula szabadság-fogalma kiterjed-e a passzív eutanáziára. A már idézett Planned Parenthood of Southeastern PA. v. Casey ügy [33] ismételten az abortusz alkotmányosságára kérdezett rá, míg a Washington et al. v. Glucksberg et al. eset [34] azt a kérdést vetette fel, hogy alapvetőnek tekinthető-e az orvosi segítséggel végrehajtott öngyilkossághoz való jog.

A bíróság érvelése a korábban említett esetekben rendszerint a következő sémát követte: (1) először arra a kérdésre keresték a választ, hogy a szóban forgó jog alapvető-e. Ennek eldöntéséhez, amennyiben nem volt közvetlenül alkalmazható precedens, a Griswold döntés után az adta a kulcsot, hogy kiterjeszthető-e a döntést alátámasztó és azt racionalizáló valamely elv. (2) Ha a válasz igenlő volt, úgy a bíróság megvizsgálta, hogy melyek az állam által a korlátozással előmozdítani kívánt érdekek, s ezek megfelelő súlyúak, kényszerítőek-e. (3) Harmadszor pedig azt vizsgálták meg, hogy a korlátozó szabály szükséges, s szűkre szabott-e, nem érhető-e el a korlátozás célja más, az alapjogot kevésbé korlátozó eszközzel. Kézenfekvő lenne a nézeteltéréseket ezen lépések sorrendjében megvizsgálni, s amennyire lehetséges, így fogok eljárni. Ugyanakkor az újabb döntések részben éppen ezt a doktrinális keretet, s az érvelés itt vázolt szerkezetét kezdték ki. Mivel az egyes lépésekre vonatkozó érvek egymást erősítik, ezért az összefüggések kiemelése miatt néhány kérdésre többször is vissza fogok térni. 

<Folytatás holnap>>> 

Győrfi Tamás  [Jogelméleti Szemle 2000/4.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010