Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

1. Alapszabályok

A modern futball alapszabályait 1870-ben fektette  le a Sheffield Association. Ezek több módosításon estek át az évtizedek során, a legfontosabbak ma egy 1938-as szabálymódosítás szerint értelmezendők, amelyet a Football International Association Board, a FIFA játékvezetői testülete fektetett le. Ez a grémium a szövetségtől teljesen független testület, semmilyen módosítást nem lehet hozni a szabályokban anélkül, hogy a Board rá ne mondja az áment. A testületet alapvetően konzervatívnak tartják, de a futball érdekeit hatásosan képviseli.

A pálya mérete

A pálya hossza 120-90 méter lehet – két egyenlő méretű térfélre osztva – nemzetközi mérkőzésen 110-100. Szélessége 90-45 méter, nemzetközi mérkőzésen 75-64 méter. A népszerűen 16-osnak nevezett bűntető területnek 16,50 méterre kell lennie az alapvonaltól, és a gólvonaltól,  a büntetőpontnak pedig 11 méterre. 9,15 méter az átmérője a kezdőkörnek és a 16-os előtti félkörnek. Az alapvonalat, az oldalvonalat, a gólvonalat, a kezdőkört, a 16-os előtti körszeletet, valamint a büntetőpontot fehér mészporral jelölik meg.

A kapu belső szélessége: 7,32 méter. A kapu előtti tér a gólvonaltól 5,50 méterre kezdődik. (“öt és feles”). A kapu belső magassága 2,44 méter. A kapufákat és a felső lécet háló fogja össze.

A szögletzászlók magassága 1,5 méter. A szögletek negyedkörének átmérője 1 méter. A vonalak és kapufák vastagsága maximum O,12 méter lehet.

A FIFA és az UEFA nemzetközi mérkőzésre csak valódi füvet, illetve gyeptéglával beültetett pályát fogad el. A műfű elsősorban az Egyesült Államokban hódított, – Angliában csupán a Queens Park Rangers pályáján kísérleteztek vele – de az 1994-es vb-re kicserélték valódi fűre a műfüves pályákat is. A stadionok többnyire nem fedettek, csak a nézőtér-rész, bár például a detroiti stadion, amelyet az 1994. évi világbajnokságon használtak, teljesen fedett. A nyitott fedettségi lehetőséget a legjobban a müncheni Olimpiai Stadionban, a torniói Stadio delle Alpiban, illetve a bécsi Práterben használták ki – a nézők szinte óriás sportcsarnokban érezhetik magukat. A legmodernebb stadionokban  a pálya alá fűtőrendszert építettek, így az eső után is hamar száraz talaj várhatja a játékosokat. Edzőpályák esetében nálunk még használnak salakpályákat.

Számos stadiont eleve csak futballra szánnak, így ezeknél rögtön a pálya széle után kezdődik a nézőtér. A pályák nagy része körül azonban ma is van futópálya, mint például a Népstadionban, vagy a római Olimpiai Stadionban.

Bár nem kötelező, kívánatos a világítás azokban a stadionokban, ahol nemzetközi mérkőzéseket játszanak.

A labda

Kerülete 68-71 centiméter, súlya 396-453 gramm. Színe a játékvezető döntése szerinti. Korábban egyszínű, főleg fehér, a 70-es évektől már alapszíntől elütő színű hatszögekkel borított. A jövőben minden hivatalos mérkőzést csak a FIFA által jóváhagyott típusú labdával lehet játszani. Tartaléklabdák nélkül nem szabad mérkőzést elkezdeni. Ezeket az oldalvonal mellett kell elhelyezni.

A játékosok

Egy csapatból tizenegy játékos lehet egyszerre a pályán: egy kapus, 10 mezőnyjátékos. Rossz csere esetén (ha többen vannak, mint tizenegyen az egyik csapatban) kiállítással sújtható a vétkező csapat. Hét játékosnál kevesebb egyik csapatban sem lehet a pályán. Tehát, ha sérülések, vagy kiállítások miatt az egyik csapatból 5 játékos hiányzik, a találkozót le kell fújni. Egy meccs viszont elvileg elkezdhető akkor is, ha valamelyik csapat nem tudja kiállítani a 11 játékost, gyakorlatilag azonban erre nemigen van példa.

A kapus 1871 óta kézzel is megfoghatja a labdát, végig a saját térfelén. 1901 óta lehet támadni az 5 és felesen kívül. 1913-tól a kapus  már csak a 16-oson belül foghatja meg kézzel a labdát.

1958 óta a Football  International Association Board engedélyezi, hogy a sérült játékosokat lecserélhessék. Világbajnokságokon 1970 óta lehet cserélni – két mezőnyjátékost, vagy egy kapust, egy mezőnyjátékost. (1966-ban az olaszok az Észak-Korea elleni balszerencsés meccset 45 percig 10 emberrel játszották Bulgarelli sérülése miatt). Az 1994-es vb-től két mezőnyjátékost és kapust is lehet cserélni. 1995-től a három csere posztoktól független. A szabályok elvben lehetővé teszik, hogy egy csapat kapus helyett 11. mezőnyjátékost küldjön a pályára.

A lecserélt játékosoknak korábban be kellett menniük az öltözőbe, a 90-es évektől azonban már leülhetnek a kispadra. Csak a kiállítottaknak kell elhagyniuk a pályát és a kispadot is. Kapus kiállítása, vagy sérülése esetén – megfelelő csere hiányában – beállhat mezőnyjátékos is védeni, természetesen kapusmezt kell felhúznia.

A játékosokat általában 1-től 11-ig számozzák a kezdőcsapatban. A számokat jól láthatóan kell feltüntetni a mez hátán. Az elmúlt évtizedben – főleg a vb-ken – bevezették, hogy a mellen, sőt a nadrágon is szerepel a szám. A hagyományok szerint az 1-es a kapus, 2-től 4-ig védők, 5-ös és a 6-os fedezet, 7-től 11-ig csatárok. A klasszikus formációk felbomlása után felborult ez a számrendszer is, egy időben az edzők valóságos számháborút viseltek, ezzel próbálván taktikai trükköket elleplezni. Ma már ennek nincsen jelentősége. Nagy nemzetközi tornákon és számos nemzeti bajnokságban már bevezették, hogy a játékosok nevüket is viseljék a mezük hátán, ahogyan ez a kosárlabdában, vagy a jégkorongban régóta szokás.

Nagy nemzetközi tornákon általában állandó számok vannak a keretben 1-től 22-ig. Több bajnokságban teljesen felszabadították a számokat, szintén a kosárlabda vagy a jégkorong mintájára, és ezek a számok állandóak minden csapatnál. Legutóbb Olaszországban vezették be ezt a rendszert. A 70-es évek közepén rövid ideig Magyarországon is alkalmazták.

A felszerelés

A kapusmeznek eltérő színűnek kell lennie a mezőnyjátékosok mezétől. Évtizedekig feketében védtek a kapusok, a 70-es évek elejétől váltak általánossá a szines mezek, napjaink rikító kapusmezeinek elődei. Fogalommá vált az olasz Dino Zoff acélszürke, vagy a német Sepp Maier acélkék meze. A kapusok öltözékének immár nélkülözhetetlen tartozéka a kesztyű, és – nap ellen – hordhatnak ellenzős sapkát is.

A felszerelés része a rövid nadrág – kapusoknak az elmúlt évtizedben már engedélyezték a hosszú melegítőnadrágot is. A mezőnyjátékosok nem vehetnek fel a futballnadrágnál hosszabb, attól eltérö színű  alsót, de harisnyanadrágot bármikor húzhatnak, akárcsak kesztyűt (a 80-as évek elején a Benfica irányítója, Alves télen-nyáron fekete kesztyűt húzott), – sportszár (alatta sípcsontvédő), és futballcipő. A régi időkben tiltották a fémstoplit a cipők talpán, ma már engedélyezett, de a játékvezetőnek kötelessége a mérkőzés előtt, illetve a tartalék­já­tékvezetőnek a cserék pályára lépésekor ellenőrízni, hogy nem okozhatnak-e e kapaszkodók sérülést az ellenfélnek. Tehát nem engedik a pályára azokat, akik esetleg “kihegyezik” stoplijaikat. Régebben sok neves csatár játszott letűrt sportszárral, sípcsontvédő nélkül (Sivori, Farkas), a sérülésveszély miatt ez ma már tilos, miként a mezeknek a nadrágba való be nem tűrése sem megengedett – a visszahúzásokra való csábítás miatt, – kivéve néhány élő legenda esetében: korábban Platininek, ma Ba­re­sinek a mai napig elnézik a lógó mezt.

A játékvezető

1890-ben jelent meg a játékvezető működésének első szabálya. A játékvezető, aki megkülönbözető mezt visel (a 80-as évekig feketét, azóta a többféle szín elfogadott, a legáltalánosabb a sárga-aranyszínű, lila, vagy világoskék mez az 1994-es vb óta), a mérkőzésen  irányítja a játékot a kezdőrúgástól a lefújásig, őrködik a szabályok betartásán, ha kell, a játék folyamatossága érdekében alkalmazza az előnyszabályt. Amennyiben szükséges, félbeszakítja a játékot – pl. komolyabb sérülés esetén – vagy akár le is fújja a mérkőzést a játékosok, vagy a közönség botrányos magatartása, vagy a rossz idő miatt.

A mérkőzés előtt ellenőrzi a pálya szabályosságát, minőségét, a hálók állagát, és elrendelheti a találkozó elhalasztását, ha a pályát, vagy az időjárási viszonyokat arra alkalmatlannak találja. Köd esetén az a mérvadó, ha a bíró a kezdőkörből látja mindkét kaput. Az eső önmagában nem ok egy mérkőzés meg nem tartására, csupán akkor, ha a talaj irreálissá teszi a játékot, vagy egy esetleges vihar, a villámlások miatt, veszélyezteti a játékosok és a nézők életét. 1995 nyarán Madridban például 10 perccel a vége előtt kellett lefújni a spanyol kupadöntőt, mert a felhőszakadás valóságos árvizet okozott a Bernabeu-stadionban. 

Ugyancsak a találkozó megkezdése előtt ellenőrzi a bíró a két csapat nevezett játékosainak igazolását és orvosi engedélyét. Nemzetközi mérkőzéseken a legfontosabb okmány a játékos útlevele – enélkül nem léphet pályára.

A játékvezető figyelmezteti az inkorrekt, sérülést szimuláló, vagy feltűnően reklamáló játékosokat – korábban a játékos számának felírásával, a 70-es évektől sárga lappal – és kiállítja a visszaesőket, illetve a a játék eredményességét megakadályozó durvaságot elkövetőket. (Piros lap, illetve második sárga lap felmutatása a piros előtt).

Megakadályozza, hogy illetéktelenek behatoljanak a pályára a mérkőzés időtartama alatt. Ügyel arra, hogy ne kerülhessenek a küzdőtérre olyan tárgyak, amelyek akadályozzák a játékot, vagy veszélyeztetik a játékosok testi épségét. Bedobálások esetén le is fújhatja a mérkőzést.

A játékvezető a pálya tartozéka, vagyis a róla pattanó labda olyan, mintha a például kapufáról pattanna. Tehát ha egy lövés bepattan róla a hálóba, érvényes a gól. Éppen ezért úgy kell a bírónak helyezkednie, hogy a lehető legkevésbé akadályozza a játék folyamatosságát.

A 80-as évektől a tartalék-játékvezető feladata a cseréket pályára engedni.

A játékvezető a gólt kettős, a mérkőzés végét hármas sípszóval jelzi. Minden hivatalos mérkőzésről játékvezetői jegyzőkönyv és jelentés készül, amelyet az illetékes nemzeti, vagy nemzetközi szövetség kap meg. A játékvezető munkáját szövetségi ellenőr is értékeli.

A partjelzők

Két partjelző zászlóval követi a játékot, mindegyik egy-egy térfélért felelős, a két oldalvonal mentén. Elsősorban bedobások, kirugások, szögletek, lesek, vitatott gólok megítélésekor segítik a játékvezetőt, de felhívhatják a vezetőbíró figyelmét kirívó, általa nem észlelt szabálytalanságra is. A partjelzőket a vezetőbíró felülbírálhatja, sőt, gyenge működésük esetén le is cserélheti őket.

A bírói műhibát csak akkor lehet óvni, ha a szabályokat feltűnően és egyértelműen megsértette, elsősorban formai dolgokban. (Például nem állít ki valakit második sárga lap után, a megengedettnél több cserét engedélyez, vagy egy-egy játékos jogosulatlanul, érvénytelen igazolással, esetleg érvényes eltiltással játszik). Meg nem adott gól, vagy 11-es, esetleg feltételezett részrehajlás miatt nem.

A játékvezetés körülményei

A bíróküldést a nemzeti, illetve a nemzetközi szövetségek végzik. Nemzetközi mérkőzéseken semleges nemzetiségű játékvezetői hármast jelölnek ki.  Világ és Európa-bajnokságokon általában nem egy nációbeliek dirigálnak egy meccsen, mivel olyankor a játékokra meghívott keretből választ a FIFA, vagy az UEFA. Előfordult már, hogy bizonyos játékvezetők személyét előzetesen megóvták, “rossz tapasztalatok” miatt. 1978-ban a közvélemény azt várta, hogy Palotai Károly vezesse a döntőt, miután igen jól bíráskodott tőbb mérközésen, köztük a brazil-argentin rangadón. Végűl mégis az olasz Gonella kapta meg a finálét – a pletykák szerint az argentínoknak túl szigorú volt a magyar bíró.. Ezzel szemben a mai napig a magyar sportdiplomácia kudarcának tekintik, hogy az 1954-es vb-n, alig egy évvel a londoni 6-3-as magyar diadal után, háromszor is angol játékvezetőt kaptak Bozsikék, beleértve a döntőt is.

Minden bírónak vizsgát kell tennie, végre kell hajtania fizikai teszteket is, és ezek alapján kapja meg minősítését. Gyengébb teljesítmények után visszaminősítés is elképzelhető, esetleg “pihentetés”. A nemzetközi játékvezetői státusz nem állandó, időről időre meg kell erősíteni azt. Ez utóbbihoz általában két világnyelv középfokú ismerete is szükséges. A magyar játékvezetők elismerését jelzi, hogy a magyar futball gyengébb periódusában is mindig ott voltak a legnagyobb találkozókon, sőt, 1994-ben a magyar Puhl Sándor vezette a brazil-olasz világbajnoki döntőt.

A mérkőzés házigazdájának kell gondoskodnia a játékvezetők elhelyezéséről, nyugalmáról, annak a szabálynak a betartásáról, hogy a találkozó előtt egy órával a játékvezetői öltözőbe senki ne mehessen be a csapatok részéről. Szabályozzák a játékvezetőknek adható ajándékokat is, hogy a vesztegetésnek gyanúja is távol álljon tőlük. Voltak ugyan esetek, amikor egy-egy kissé gyanús mérkőzés után elterjedt: a hazai csapat vezetősége ugyan nem fizette le a bírót, de a meccs előtti napon tejben-vajban fürösztötte, luxuskörülményeket, luxusnőket bíz­to­sított neki. (A Real Madridot többször is érte ilyen vád, de bizonyítani sohasem lehetett).

A rendező csapat feladata biztosítani a játékvezető testi épségét is, amennyiben a közönség haragja ellene fordul.

Természetesen minden játékvezetőben van szereplési vágy, még akkor is, ha nem őértük megy ki a közönség a pályára. Mégis, a legjobb bírók azok, akik a mérkőzés nagy részében észrevétlenek tudnak maradni, nagyvonalúan vezetik a találkozót, nem sípolják szét azt, nem hívják fel magukra a figyelmet teatrális mozdulatokkal. Ritkán nyújt jó teljesítményt az a játékvezető, aki szórja a sárga lapokat, miközben a meccs kicsúszik a keze közül. A legjobbak már a 90 perc elején tekintélyt teremtenek maguknak erélyes ítéleteikkel. Ha a játékosok látják, hogy a bíró mindenűtt ott van, jól helyezkedik, és lesöpri magáról a vitatkozókat, színészkedőket, a legrenitensebbeket is meg lehet regulázni.És egy jó bírónak néha “süketnek” kell lennie: nem kell feltétlenül meghallania sem a közönség bekiabálásait, sem pedig egyes játékosok indulatos kijelentéseit. Különösen visszatetsző, ha egy játékvezető rögtön pirosat ad egy káromkodásért, miközben egy sérülést okozó belépőnél még a sárgát is a zsebében felejti.

Ahogyan a játékosok között, a játékvezetők között is voltak, vannak, legendás egyéniségek. Ilyen volt az 50-es években a holland Leo Horn, (a 6-3 bírája), az angol Ken Aston. A 60-as években az olasz Concetto Lo Bello, a német Kurt Tschentscher, a magyar Zsolt István (a budapesti Nemzeti Színház örökös ügyelője) tett szert nagy tekintélyre, később Palotai Károly, az angol John Taylor, a francia Michel Vautrot vált a legnevezetesebbé.

A játék időtartama

Egy mérkőzés 90 percig, kétszer 45 percig tart, 10 – nemzetközi mérkőzésen 15 perces szünettel, – amely után térfélcsere következik a két csapat között. (Ifjúsági korúaknál 2x40 perc a játékidő). A játékvezető hosszabbíthat sérülés, szándékos időhúzás, esetleg szabadrúgások, 11-esek miatt álló játék esetén. Komolyabb nemzetközi mérkőzéseken ma már szinte mindennapos, hogy egy félidő 48-50 percig is eltart. A mérvadó csakis a játékvezető órája, más hiteles időmérés nem elfogadható. A FIFA és az UEFA rendelkezése értelmében a stadionban lévő órákat nem lehet mérkőzés alatt elindítani. (A tv-közvetítések során a képernyő sarkában megjelenik a nemhivatalos idő).

Félbeszakított mérkőzés esetén annyi percet kell játszani, amennyi a hivatalos időből még hátramaradt. Egy találkozó érvényes, ha annak kétharmadát, azaz 60 percet már lejátszottak a csapatok, ennek ellenére, a félbeszakadt mérkőzéseket manapság újra szokták játszani. Ha botrány, vagy az egyik csapat magatartása miatt vonul le egy csapat, rendszerint annak a csapatnak a javára írják 3-0-ás gólkülönbséggel a találkozót, amelyet vétlennek találtak az ügyben. A gyakorlat szerint a közönség viselkedése miatt félbeszakadt, vagy utólag megóvott meccseken a pályaválasztó bűnhődik.

Az elmúlt évtizedekben többször felvetették: legyen a futballban is “tiszta játékidő”, mint a kosárlabdában, de ezt nem fogadták el.

A kezdőrugás

A mérkőzés elején hajtja végre az a csapat, amelyik az előzetes sorsolást megnyerte. A két csapatkapitány választ. (Aki nyer, választhat kezdést, vagy térfelet). A második félidőt a másik csapat kezdi. Kezdőrúgással folytatódik a játék gól után, a gólt elszenvedő csapat részéről. A labda játékban van, ha már 70 centiméteres távolságot megtett. Kezdeni csak előre lehet, ezt megelőzően a kezdő játékos nem játszhatja  hátra a labdát. A kezdéskor minden játékos a saját térfelén tartózkodik, a nem kezdő ellenfél legalább 9,15 méterre a labdától, vagyis a kezdő körön kívül áll.

Ha egy találkozó gyász-szünettel kezdődik, az első labdaérintés után következik az egyperces néma vigyázzállás, majd újra kell kezdeni. Ugyanez a helyzet akkor, ha díszvendég végzi el a kezdőrúgást.

A játék

A labda játékban van, amíg a játékvezető meg nem állítja a játékot. Akkor is, ha valamelyik lécet, vagy a bírót találja el. Játékon kívül van, ha – a levegőben vagy a földön – teljes terjedelmével elhagyta a pályát.

A gól

Gól az, amikor a labda teljes terjedelmével áthalad a gólvonalon a kapufa és a felsőléc között, és ha azt a gólszerző csapat játékosa nem kézzel vagy karral, hanem lábbal vagy fejjel juttatta a hálóba. A játékvezető kettős sípjellel és középre mutatással érvényesíti a gólt. Érvénytelen a találat, ha a gólszerzést a támadó részéről szabálytalanság – pl. lökés, les, a kapus akadályozása  – előzi meg. A győztes az a csapat, amelyik egy mérkőzésen több gólt lő. Ha kupamérkőzésen, vagy vb-meccsen 11-esek döntik el a győztes kilétét, a hivatalos jegyzőkönyvekbe a döntetlen eredmény kerül be, és a 11-eseket végrehajtók nem számítanak be a góllövők közé.

Az öngól

Öngól az, amikor egy csapat játékosa véletlenül saját hálójába juttatja a labdát. Elbírálása ugyanaz, mintha az ellenfél érte volna el a találatot.

A les

A mai napig a legvitatottabb szabály, amelynek régóta követelik eltörlését. Lesen áll az a támadó játékos, aki akcióban van, vagy befolyásolja a játékot úgy, hogy nincsen közte és az alapvonal között két védőjátékos. Ez a szabály volt az, amely játékrendszert módosított 1925-ben.Ennek hatására ugyanis a korábbi két, egy vonalban levő védő közé a középső, a fedezősorból egy sorral hátrébb jött. A korábbi lesszabály három védőjátékost írt elő kötelezően. Nincs lesen azonban a támadó akkor, ha saját térfeléről indul, vagy a labdát ellenféltől kapta. Nincsen les szögletrúgásnál és bedobásnál sem. Létezik a tétlen les is, amikor a fenti szabályok értelmében egy támadó játékos leshelyzetben van, de az akcióban nem vesz részt. Ennek megítélése a játékvezető gyakorlatától függ. 1925-től 1990-ig lesnek ítélték meg azt is, ha a támadó egyvonalban volt az utolsó védővel. Ezt mára megszűntették. Nincsen les bedobásnál és szabadrúgásnál sem.

Göbölyös N. László [Változó Világ 2.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010