Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Az alábbi írás röviden áttekinti az oknyomozó újságírás társadalmi-politikai hátterét és a fogalom eredetét. A szerzők bevezetik az olvasót az oknyomozás leggyakoribb nehézségeibe, saját, magyarországi tapasztalataikkal illusztrálva azokat. Végül leírják az oknyomozó újságíró eszköztárát a forrásokkal való bánásmód alapszabályaitól a különböző trükkök alkalmazásáig.

Bevezetés

Amikor Brit Hume-ot1 1973 áprilisában egy interjú során megkérdezték, miért választotta hivatásául a tényfeltáró riporterséget, annak higgadt magyarázatával kezdte, hogy egy demokráciában a nyilvánosságnak joga van megismerni a tényeket. "Az újságírásban az a legfontosabb, hogy a nyilvánossághoz eljuttassuk azokat az információkat, amelyeket a kormányzat el akart titkolni" - mondta. "De hogy kissé lejjebb szálljunk az elmélet magaslatairól: én mindig meg voltam győződve arról, hogy sokkal több a korrupció és a csalás, mint a legtöbben hiszik. És természetesen több, mint a legtöbb riporter hiszi. Ez nyugtalanított engem" - Hume hangja kezdett emelkedni -, "és gyűlölöm ezt. Én egyszerűen gyűlölöm az ilyen dolgokat. A csalás és a korrupció egyszerűen beteggé tesz. Nyomasztó dolgok... És rendkívül nagy bajnak tartom, hogy ilyenek vannak. Úgy tekintek rájuk, mint olyan rothadásra, olyan mállásra, ami nem intézhető el egyszerűen azzal, hogy ocsmányságnak nevezzük, vagy azt mondjuk, hogy ez a demokrácia ára, vagy valami hasonlót. Én ezeket rendkívül veszélyes dolognak tartom." Hume rövid szünetet tartott, mélyet lélegzett, hogy megnyugodjék. "A rothadást felszínre kell hozni, meg kell mutatni" - mondta csendesen. "Ezt diktálja az ember érdeke" (Rivers - Mathews 1993: 138).

Magyarországon már több mint tíz éve demokrácia van, ám az újságírás - és azon belül is a tényfeltáró újságírás - megítélése távolról sem egyértelmű. Még a szakma művelői között sincs egyetértés és főként érdemi vita arról, hogy pontosan mi ennek a műfajnak a funkciója egy átmeneti országban. Sokakban élnek azok a reflexek, amelyek szerint a média a mindenkori hatalom eszköze és kiszolgálója, ahelyett hogy kontrollja lenne. Ez pedig azt jelenti, hogy csak azokról a történésekről ad hírt, amiket a hatalom tudatni akar, és nem azokról, amiket el akar titkolni. Jól mutatja ezt a beidegződést az, amit a magyar újságíróképzés egyik fellegvárának számító MÚOSZ Bálint György újságíró-iskola hivatalos tankönyve ír a műfajról. "Érdemes megfigyelni, mit tartanak riportnak az angolszász nyelvterületen. Nagyrészt mást, mint nálunk: taláncsak az általuk tényfeltáró riportnak nevezett műfaj mutat hasonlóságot a mi riportunkkal. Az interjú, a tudósítás, a kommentár értelmezésében nincs vagy alig van különbség, a riport azonban más - és ez természetes. Fejlődésében, változatainak létrejöttében sokkal inkább magán viseli azokat a társadalmi-politikai körülményeket, amelyek közt megjelent, azokat a szükségleteket, amelyek kielégítésének szándéka a világra hozta és formálta. Még művelői körének műveltsége, társadalmi helyzete is számít. (Utóbbinál hangsúlyozandó, hogy Magyarországon a riport írók által is szívesen művelt műfaj volt, s ez a tény, illetve gyakorlat nemcsak a sajtóra, hanem az irodalomra is hatott.) Nálunk - több szerző állítása szerint - többnyire forradalmi szituációk hívták életre a riportot" (Bernáth 1995: 62-63).

Bár Magyarországon nincsen forradalomi helyzet, az újságírók egymástól elszigetelt csoportjai a Hume-éhoz hasonló felháborodástól vezéreltetve elszakadtak ettől a gondolkodásmódtól, és az elmúlt években számos, tényfeltárónak minősülő publikációt jelentettek meg különféle fórumokon. A publikációk jelentős része a hatalomban lévők viselt dolgairól igyekezett képet adni, több-kevesebb sikerrel.2 Ezek az ellenőrzési kísérletek egyelőre nem nagyon tetszenek a hatalom mindenkori birtokosainak, akik napjainkban a média politikai és gazdasági megregulázásával igyekeznek gátolni a korszerű újságírói módszerek meghonosítására tett kísérleteket. Éppen ezért a magyar újságírókra jóval nagyobb felelősség hárul, mint külföldi kollégáikra: egy kisebb hiba nemcsak a szerző szakmai hitelét, de ad absurdum még a publikációt leközlő orgánum létezését is megkérdőjelezheti.3 Nehezíti a helyzetet, hogy a külföldi helyzettel szemben nálunk a tényfeltáró műfajnak még nincsen bevett gyakorlata, egységes módszertana és kiforrott etikai szabályai. Ezt az írást saját, az Élet és Irodalom című hetilapnál szerzett tapasztalatainkra építve iránytűnek szánjuk mindazok számára, akik valaha tényfeltárásra adják a fejüket, és "forradalmat" akarnak csinálni, vagy csak véletlenül felszínre hozzák a rothadást.

Zárt ajtók és zárt ajkak

A műfajt, amiről ebben az írásban szó lesz, számos országban - elsősorban az Egyesült Államokban, de Nyugat-Európában is - ismerik és széles körben művelik az újságírók. Magyarországon azonban - amint erre a bevezetőben már utaltunk - inkább csak kezdeményei, mint kialakult szabályai vannak az oknyomozónak vagy tényfeltárónak nevezett újságírásnak. Még abban sincs egyetértés, hogy melyik kifejezést érdemes használni az újságírásnak erre a fajtájára. Mi magunk az oknyomozó újságírás kifejezés használatával értünk inkább egyet, mert egyrészről kifejezi a munka jellegét (nyomozó), másrészről utal a sztorik sokféleségére. Nemcsak a szigorú értelemben vett tényekről4 lehet nyomozó cikket írni, hanem személyes viszonyokról, szándékokról, jelenségekről is.

Ezzel meg is érkeztünk az első problémához, nevezetesen ahhoz, hogy hogyan is határozzuk meg az oknyomozó újságírást. Ezt a fajta újságírást sokan sokféleképpen meghatározták már, de még a szakma külföldi művelői között sincs feltétlenül egyetértés abban, hogy mi is az oknyomozó újságírás pontos definíciója. Vannak olyan vélemények is, amelyek szerint nem érdemes különbséget tenni a napi újságírás és az oknyomozó újságírás között, mondván: olyan ez, mintha különbséget akarnánk tenni az autószerelés és a hibajavító autószerelés között (Vajda - Weyer 1998). Ez a párhuzam azonban - bár kétségtelenül látványos - nem teljesen illik a napi újságírás és az oknyomozó újságírás viszonyának leírására. Az igaz, hogy valóban minden újságíró feladata annak kiderítése, mi is történt valójában, ezt azonban különbözőféleképpen lehet megtenni. Egyik típusú újságírói munka sem értékesebb a másiknál, hiszen az alapvető feladat mindig ugyanaz: el kell mondani az olvasónak, nézőnek, hallgatónak, hogy mi történt, és nem szabad megelégedni csupán a hivatalos vélemények és álláspontok (valamint jobb esetben a szintén szót kapó ellenvélemény) ismertetésével.

A különbséget tehát nem az alapoknál kell keresni. De akkor hol? Az amerikai gyakorlatot és példákat (Rivers - Mathews 1993) kiindulópontnak tekintve azt lehet mondani, hogy egy napi tudósításokat, elemző anyagokat készítő újságírónak - és ez nemcsak az amerikai, de a magyar gyakorlatra is igaz - ritkán vannak nehézségei, mert általában közéleti eseményeket kell elmagyaráznia, és sok olyan forrást talál, aki boldogan segít neki. (A politikai tudósítóknál olykor az a veszély is fennáll, hogy túl sok a forrás, és túl sok olyan információt akarnak kiadni, amely az ő érdekeiket szolgálja.) Ezzel szemben az oknyomozó újságíró általában falakba ütközik, mert oknyomozó riporternek azt nevezzük, aki "utána megy az olyan információknak, amelyeket szándékosan eltitkolnak, mert jogilag vagy etikailag elítélhető dolgokra vonatkoznak" (Rivers - Mathews 1993). Egyes vélemények szerint az oknyomozó újságírás azzal kezdődik, amikor a riporter elkezd gondolkodni, mert nem hiszi el a hivatalos álláspontot, és elkezd utánajárni a dolgoknak. Az elemzéshez hasonlóan a tényfeltáró vagy inkább oknyomozó újságírás problémákra, napirenden lévő fontos ügyekre és ellentmondásokra összpontosít, azaz gyakran nem csupán a szigorúan értelmezett tényekre szorítkozik (amelyek igen gyakran kimerülnek az öt újságírói alapkérdésre adott válaszokban), hanem - ahogyan fentebb már említettük - személyközi viszonyokat, szándékokat, jelenségeket ír le (és ezen keresztül történeteket mesél el).

A fogalmi meghatározásba belekeveredett külföldi oknyomozó újságírókhoz hasonlóan mi magunk is szerettük volna megtalálni azt a definíciót, amely a leginkább illett az Élet és Irodalomban riporterként végzett munkánkra. Végül arra jutottunk, hogy azzal a meghatározással értünk a leginkább egyet, amely azt mondja, hogy az oknyomozó újságírás végterméke minden esetben az újságíró saját nyomozásának eredménye, nem pedig valaki másé; azaz az újságíró nem egy egyébként arra hivatott hatóság vizsgálatának eredményét ismerteti közönségével, hanem a saját munkája eredményeképpen összegyűjtött tényeket és információkat tárja az olvasó elé. Fontos további jellemző még, hogy az oknyomozó újságíró olyan eseteket próbál feltárni, amelyek valamilyen szempontból releváns információkat hordoznak a közönség, a nyilvánosság számára, mert elmondanak valami jellemzőt a korról, amelyben élünk: korrupciót, hatalommal való visszaélést vagy egyéb "hibás" működést mutatnak be átfogóan, a maguk összefüggéseiben; valami olyat, amit egyébként az érintettek el akarnak rejteni (IRE Handbook). Az oknyomozó újságírás tehát a zárt ajkak és a zárt ajtók felnyitását jelenti.

A riporter személyisége

Mielőtt arról kezdenénk beszélni, hogy milyen módszerek szerint dolgozzon egy tényfeltáró újságíró ahhoz, hogy fel tudja nyitni a zárt ajkakat és a zárt ajtókat, érdemes azt megvizsgálni, vajon milyen személyiségjegyek kellenek ahhoz, hogy valakiből jó oknyomozó riporter váljék. Az oknyomozó újságírás meghatározásához hasonlóan arról is sok vita folyik a szakmában, hogy kell-e ehhez valami több vagy más, vagy pedig bárkiből lehet oknyomozó riporter.

Az angolszász szakirodalom Brit Hume példája alapján egységes abban, hogy a felháborodás alacsony küszöbértéke alapvető követelmény ahhoz, hogy valakiből jó oknyomozó riporter váljék. Egy híres amerikai oknyomozó riporter, Jack Anderson5 hivatásának tekintette a közéleti szereplők idegesítését, mondván: "Jó, ha kicsit idegesek. Végtelenül egészséges lelki tornának tartom egy anonim kormányzati hivatalnok számára, ha egy kicsit nyugtalankodik. Láttam hatalmasokat a maguk elszigeteltségében annyira hasonlatossá válni Istenhez, hogy elfelejtették: rájuk ugyanazok a törvények vonatkoznak, mint mindnyájunkra... Washingtonban túl sok bürokrata beállítottsága vált elitistává. Ők a mi szolgáink, ugyanakkor a parancsolóink akarnak lenni." A felháborodás alacsony küszöbértéke és az a fajta igény, hogy az újságíró elszámoltassa a hatalom birtokosait, különböző mértékben mindenfajta újságírói munkához szükséges; ráadásul fontos szakmai követelmény, hogy az ember tudjon távolságot tartani a saját személyes érzelmeitől, elfogultságaitól és az elemzése tárgyától is. Mégis úgy hisszük, hogy ez a fajta "felháborodó" attitűd egy bizonyos mértékben szükséges ahhoz, hogy valakiből jó oknyomozó riporter váljék. Akinek ráadásul "az erkölcs személyes és társadalmi normáinak elkötelezettjeként szüksége van ezeknek a normáknak a megerősítésére, ha nem is a nyilvánosság, de legalább a szerkesztőik részéről" (Rivers - Mathews 1993). Az pedig már az abszolút ideális eset, ha az oknyomozó riporter a szakmai közeg és a nyilvánosság részéről is megerősítést és támogatást kap.

Visszatérve az ilyen típusú riporter személyiségjegyeihez, a legtöbb oknyomozó riporter agresszív, vagy ha nem is feltétlenül és eredendően az, akkor is annak tartják, a fenti meghatározás alapján elvégzendő munka jellegénél fogva is. Ehhez a típusú munkához kitartó és elszánt emberekre van szükség, valamint arra a képességre, hogy látszólag össze nem illő dolgok és jelenségek között az újságíró képes legyen mégis meglátni az összefüggéseket, és következtetéseket tudjon levonni ezekből. Ez utóbbi képesség fejleszthető, miként az elszántság és a kitartás is olyan tulajdonságok, amelyek fokozhatók, így végső soron bárkiből lehet oknyomozó riporter - ha elég elszánt és kitartó ahhoz, hogy azzá váljon. És hogy egy olyan csattanóval zárjuk ezt a részt, ami kellőképpen rávilágít arra a dilemmára, miszerint létezik-e olyan, hogy oknyomozó riporter, a Washington Post felelős szerkesztőjét, Howard Simont idézzük, aki a Watergate-botrány idején az oknyomozó riporterpárossal, Carl Bernsteinnel és Bob Woodwarddal dolgozott együtt. Ő nemes egyszerűséggel úgy vélekedett, hogy valóban létezik olyan, akit oknyomozó riporternek hívnak, de ez "a teremtmény nem teljesen normális" (Halberstam 1988).

Ószabó Attila - Vajda Éva [Médiakutató, 2001./5.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010