Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Tavaly tavasszal látott napvilágot Polónyi István (Debreceni Egyetem Közgazdaság-tudományi Kar) és Timár János (Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem) Tudásgyár vagy papírgyár címu könyve, amely meghökkento nemzetközi összehasonlító adatokkal és elemzések sorával igyekszik eloszlatni azt a tévhitet, mely szerint a magyar oktatásügy sikeresen teljesíti feladatait, annak szerkezetén változtatni felesleges, csupán azt kellene elérni, hogy legyen több költségvetési pénz és még több hallgató a felsooktatásban. Az oktatás mennyiségi fejlesztésének formális eredményei, a nemzetközi tanulmányi versenyeken elért magyar sikerek, valamint a világszerte kiemelkedo magyar tehetségek ugyanis azt a fals véleményt alakították ki a hazai kormányzatokban - és nagyrészt a közvéleményben is -, hogy Magyarországon az oktatásügy sikerágazat. Lapunk több szakember felkérésével vitát kezdeményezett e témában (jan. 18-i számunkban olvashatták a vitaindító interjút Polónyi Istvánnal és Timár Jánossal). Eddig Kéri László (jan. 25.), Sáska Géza (febr. 1.), Lukács Péter (febr. 8.), Halász Gábor, Lengyel Gergo (febr. 15.) és Falusné Szikra Katalin (febr. 22.) írását közöltük. A jövo héten Köteles Lajos hozzászólását olvashatják.

A hazai rendszerváltás során játszódó politikai álarcosbál egyik emlékezetes pillanata volt, amikor 1998-ban a kokemény liberálisból magát paternalista nemzeti konzervatívvá változtatott miniszterelnök-jelölt még regnáló szocialista ellenlábasával szemben egy televíziós vitában velejéig szocialista javaslattal állt elo. Ingyenes, tandíjmentes felsooktatást ígért, amire a liberális politikához szokott szocialista miniszterelnöknek nem volt szava. El is vesztette a választást.

Amikor a nemzeti konzervatív jelölt hatalomra került, kormányának egyik elso dolga volt az ígéret valóra váltása. Az ígéret teljesítése azonban felemásra sikeredett. Akik kívülrol, a felsooktatás köreitol érintetlenül figyelték az eseményeket, azt hihették, hogy a miniszterelnök állta a szavát, s a felsooktatás ingyenessé vált. Akik viszont belülrol, mint tanárok, alkalmazottak, vezetok vagy éppen diákok élték munkás mindennapjaikat a felsooktatási intézményekben, azoknak nyomban feltunt, hogy a nagylelkuség csak egy diploma megszerzésére vonatkozott, s már azonos egyetemen belül, egy másik kar által felkínált program hallgatásáért is fizetni kell, nem is beszélve az egyetemek és foiskolák által beszedett egyéb járadékokról, amelyek csak abban különböznek a tandíjtól, hogy nem az a nevük.

Polónyi István és Timár János a legjobbkor bocsátotta közre a magyar felsooktatás helyzetérol szóló riasztó elemzést, és az ÉS-ben zajló vita talán hozzásegítheti a felsooktatási ügyeiben tájékozatlan közvéleményt, hogy ne higgyen az Oktatási Minisztérium jelen sorok írásakor még hivatalban lévo vezetoi által megrendelt hirdetéseknek, propagandisztikus közvélemény-kutatási eredményeknek, amelyek olvastán, ha valaki nem felsooktatási alkalmazott vagy diák, még azt hihetné, hogy a felsooktatási intézményekkel minden rendben van.

Kéri László kutatásban edzett antropológushoz méltó pontossággal írja le azt a különös társadalmi szerzodést, melynek eredményeként a magyar egyetemeken és foiskolákon úgy no a baj, hogy közben nincs, aki kiáltson. "...mi úgy teszünk, mintha tanítanánk, ti meg úgy, mintha tanulnátok. Mindkét fél tudja, hogy a másik átlát rajta, de nem éri meg felrúgni a csendes alkut. Mindenki jól jár..." - írja több évtizedes tapasztalatait összegezve a több intézményt is megjárt neves egyetemi oktató. A leírt jelenség kísértetiesen hasonlít a magyar államszocialista gazdaság utolsó évtizedeibol ismeros "kis pénz-kis foci"-szindrómához, s az okok felismeréséhez Lukács Péter cikke segít hozzá. Helyesen állapítja meg, hogy "a tömegoktatás most kialakuló egyeteme már nem hasonlít ugyan a rendszerváltás elotti, keveseket befogadó, szelektív jellegure, de mindinkább iparszeruen muködo nagyüzem képét ölti". Ugyanilyen fontos megállapítása, mely szerint a hallgatók fele a "piacon" vásárolja meg a felsooktatásban való tanulás lehetoségét. Lukács maga teszi idézojelbe a "piac" szót, s ezzel mintha a múlt századforduló kiváló szociológusa, Leopold Lajos szellemét idézné föl, aki a magyar kapitalizmust már akkor is "szimulált kapitalizmusnak" nevezte.

Nem lévén közgazdász, nem tudom megmondani, hogy a jelenlegi magyar gazdaságról szólva a piac szó idézojelbe teheto-e vagy sem, de ami a felsooktatási piacot illeti, az idézojel több mint indokolt. A felsooktatási rendszerre vonatkozó törvényalkotás a rendszerváltást követoen nem tett mást, mint bebetonozta az államszocialista idoszakban létrejött struktúrákat, melyek a megváltozott társadalmi környezetben teljességgel képtelenné váltak az alkalmazkodásra. Lukács Péternek igaza van abban, hogy megjelentek keresleti elemek, vállalkozási motívumok, sot a piaci elvet követo intézmények is a felsooktatási rendszerben, de a tehetetlenség ereje oly hatalmas, hogy ellehetetleníti a mégoly mozgékony kezdeményezéseket is. A magyar felsooktatás a huszonegyedik században ott tart, ahol a magyar államszocialista gazdaság tartott az új gazdasági mechanizmus idején. Akkor nagy szó volt a piaci szimuláció, de ma már tragédia lenne, ha a gazdaságban tervhivatali szimulációkon múlna a kínálat és a kereslet összhangjának biztosítása. Miközben a gazdaság átalakult, az állami köldökzsinórtól megszabadulni nem akaró felsooktatás (és vele minden más redisztribúciós intézmény, például az egészségügy) csodbe jutott.

A Kéri által leírt helyzet okait Jadwiga Staniszkis, a rendszerváltás neves lengyel kutatója olyan érdekviszonyokra vezeti vissza, amelyek szereploi a költségeket az államra hárítják, míg a hasznot privatizálják. Egyfelol él és virul a Kornai által oly tökéletesen leírt, extenzív növekedésben érdekelt megalomán, örökös beruházási éhség által kínzott Nagy Szervezet, miközben funkcióinak teljesítésére képtelen, ám változni nem akar. Azért nem változik, mert akik a szervezetben élnek, azoknak nem érdeke a változás, és kihasználják a puha költségvetési korlátból származó elonyöket, mit sem törodve a hosszú távon jelentkezo hátrányokkal.

Bokros Lajos valószínuleg elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar gazdaság növekedési pályára való állításában, de amit a magyar felsooktatással tett, azért nem jár dicséret. Ha a boldogtalan emlékezetu pénzügyminiszter célja a sokkolás volt, azt bizonyára elérte azzal, hogy emberi és anyagi forrásokat vont ki a felsooktatásból, s ellensúlyozásként javasolta a tandíjfizetést. Ugyanakkor tudnia kellett volna, hogy mélyreható és radikális strukturális átalakítások hiányában a felsooktatási rendszer gyógyíthatatlan beteg marad. A Horn-kormány már Bokros bukása után módosította a felsooktatási törvényt. Az Orbán-kormány csak látszólag fordult szembe a módosítással, kiiktatva a rendszer logikájától teljesen idegen tandíjat, de egyebekben követte a rossz irányt. Létrejöttek a megaintézmények, melyek kuliszszái mögött zajlik a Kéri által oly plasztikusan leírt látszattevékenység. Nott és tovább no a felsooktatásban tanulók száma, no és nott az oktatási intézmények rendelkezésére álló beépített terület. Minden nott, miközben minden sorvadt.

Az egyetemek és foiskolák muködésének kulcskérdése a tanári kar. A Horn-kormány második szakminisztere, Magyar Bálint felismerte, hogy ha már a struktúrát átalakítani képtelen, legalább a tanári javadalmazás növeléséért tehet. Bevezette a teljesítményhez kötött Széchenyi Professzori Ösztöndíj rendszert, melynek nyertesei négy éven keresztül, ha európai szinten nem is élhettek, de legalább minimális mértékben mentesültek a napi nélkülözésektol. Összesen 2000 tudományosan minosített oktató és kutató részesült az ösztöndíjban, melyet az új kormány rövid habozás után eltörölt, s egy csenevész utódot hozott belole létre, amit megtévesztésül, ugyancsak Széchenyi Istvánról nevezett el. A már nyertes pályázók ösztöndíja zsugorodott, mint Balzac szamárbore, s a nyertesek kimaradtak a központi fizetésemelésbol. Ami érdekes, hogy az érintettek hang nélkül vették tudomásul a változást, s az 1998-as nyertesek közül mindössze néhányan terveznek pert a szerzodésszego minisztérium ellen. De azok sem zúgolódnak, akiknek már lejárt az ösztöndíjuk, s ezáltal visszazuhantak a nyomorszintre, miként nem lázadnak, akik eleve nem kaptak ösztöndíjat, s tengodhetnek a minimálbért alig meghaladó fizetésükbol.

A rejtély megoldását Staniszkis sémája adja. A felsooktatás tanári kara az államszocializmus gebin-logikájának megfeleloen a csendes ellenállást részesíti elonyben. Az ellenállás számos típusa ismeretes, melyek közül leginkább elterjedtek a következok:

Nemzetközi tudományos vállalkozó. Minden felsooktatási intézménynek vannak nemzetközi kapcsolatai, van angol feliratú levélpapírja. Ez lehetoséget nyújt az élelmeseknek, hogy nyugati kapcsolatokat szojenek, számukra anyagilag elonyös meghívásokat fogadjanak el, utazzanak, partnereik által finanszírozott konferenciára járjanak, s mindezt a saját intézményük által finanszírozott viszontmeghívásokkal ellentételezzék. Látszólag a kapcsolat elonyös a magyar intézmény számára, de valójában senki semmiféle hasznot nem élvez, kivéve az érintetteket.

Hazai tudományos vállalkozó. A tudomány pénzigényes tevékenység. Különféle alapok, alapítványok, most már a Széchenyi-terv is rendelkezésre áll ahhoz, hogy néhány éves kutatási programok finanszírozhatók legyenek. E kutatási költségvetések jellege olyan, hogy külso szemmel lehetetlen megállapítani, mi az, ami ténylegesen kutatásra megy el, s mi az, ami kisajátítható. Az egyetemek és foiskolák pedig egyenesen abban érdekeltek, hogy a leheto legmagasabb összegek szerepeljenek a pályázatokban benyújtott költségvetésekben, mivel a megítélt összegekbol automatikus jár nekik 20-30 százalék, amit tetszés szerint költhetnek saját adminisztrációjukra.

Déryné-oktató. A hirtelen megnövekedett felsooktatási kereslet hatására gomba módra elszaporodtak az ország legkülönbözobb helyein muködo felsooktatási intézmények által kínált népszeru szakok, amelyek akkreditációja és oktatása lehetetlen volna, ha csak a helyben élo tanárokra számítanak. Így azután a miskolci, szegedi, pécsi, gyori Intercity-járatok megteltek vendégoktatókkal, akik a MÁV-ot megszégyeníto pontossággal tudják vonatok díjszabását és menetrendjét, s loholnak egyik egyetemi városból a másikba. Az 1998-ban megválasztott magyar országgyulés egyik tudós tagja arról volt híres, hogy egyidejuleg két vagy három felsooktatási intézményben is képes volt jelen lenni, mivel eloadásait videóra vette, s a felvételek egyszerre peregtek mondjuk Szegeden, Miskolcon és Szombathelyen.

Gebines. Az egyetemek és foiskolák rendszerint a települések központjaiban helyezkednek el, környezetük ideális parkolásra, az épületek futöttek, van bennük telefon, internet, jó a világítás, korszeruek az irodabútorok, s ha rosszul fizetett is, de ott van a Kéri által oly plasztikusan leírt Ágika, Juditka, Erzsike, akik kis plusz fejében kaphatók arra, hogy ügyeljenek, nem egyetemi ügyeket intézzenek. Nem meglepo, hogy ezek a természetbeni javak kiválóan hasznosíthatók azok számára, akik vállalkozásaik telephelyét a felsooktatási intézményekben ütik fel. Rezsit nem kell fizetniük, s ráadásul klienseikre mágikus hatást gyakorolt a foiskola vagy egyetem logója, amely mögött ügyvédi irodák, üzleti tanácsadó helyiségek, pszichológusrendelok, fitness centrumok bújhatnak meg.

Melegedo. Akik a fenti típusok egyikébe sem illenek, azok sem maradnak ki az elonyökbol. Az egyetemi, foiskolai oktatói státus még ma is presztízst jelent, ami vonzó alternatíva ahhoz képest, mintha valaki csak egy háziasszony, nyugdíjas vagy kertész, netán sofor lehetne. A munka nem nehéz, követelmények nincsenek, egy-két kimaradt órán, ellazsált vizsganapon senki sem akad fenn, a munkahely fizeti a kötelezo járadékokat, s a tanári szobákban olcsóbb az élet (különösen télen), mint otthon.

Mindegyik típus közös sajátossága a költségek államra terhelése és a hasznok egyéni kisajátítása. Oly ero ez, mely lehetetlenné teszi a szembeszegülést, a változás akarását.

Az extenzív növekedés egyik legkellemetlenebb következménye, hogy miközben parádés épületek nonek ki a semmibol (mint pl. az ELTE Duna-parti épületkomplexuma), az új épületek vagy üresen állnak, vagy ha hasznosulnak, akkor a hasznosulás iránya nem az oktatás, hanem a konferenciaturizmus és az idegenforgalom. A keletkezo bevétel sorsa pedig követhetetlen és ellenorizhetetlen.

Az extenzív növekedés igazi tragédiája, hogy a magyar felsooktatás egésze kimarad az információs forradalomból. Szigetszeruen létrejöhetnek kezdeményezések, de a rendszer jellege olyan, hogy mit sem tud kezdeni a tömegoktatás adta feladvánnyal, amelynek egyik lehetséges megoldása az e-learning és az on line oktatás bevezetése lehetne. Nem lehetne olyan diák vagy tanár, akinek nincs e-mail címe, s nem lehetne olyan kurzus, amelynek sillabusza nem férheto hozzá az interneten keresztül. Érdemes megnézni, hogy mit mutat meg magáról a weben mondjuk az ELTE, és mit a Yale. A két portál közötti különbség minden összehasonlító elemzésnél többet mond. Még tragikusabb, hogy igen lassúnak ígérkezik az internet adta páratlan információs lehetoségek kihasználása, amely sokat segíthetne azon a helyzeten, hogy az országban a magyar diákok és tanárok számára gyakorlatilag hozzáférhetetlen CEU-könyvtár kivételével egyetlen olyan egyetemi vagy foiskolai könyvtár sincs, amely 24 órás szolgálatban lenne nyitva, nyitott rendszeru, és beszerzéseivel lépést tart a tudomány fejlodésével. A "példakép" Országos Széchényi Könyvtár méltatlan névadójához, s paródiája a könyvtárnak.

Bár a nemzetközi tudományos vállalkozás nem ritka, a tényleges, az oktatásban és kutatásban hosszú távon realizálódó nemzetközi együttmuködés ritka. Az idegen nyelven történo oktatás, a kétnyelvu képzés kiterjesztése pedig lehetové tenné a nemzetközi felsooktatási piacra való nyitást, amelyre az európai és amerikai egyetemek esetében számos példát látunk. A verseny már jó ideje megkezdodött, s a magyar felsooktatás versenypozíciói nem jók. Az Andrássy Gyuláról elnevezni kívánt német nyelvu látszategyetem létesítése álmegoldás. Az új kormány remélhetoen ennek az intézménynek a létesítését meghiúsítja, s a rá szánt pénzösszegbol német nyelvu felsooktatási programokra ír ki pályázatot.

A magyar felsooktatási rendszer lassan, de fokozatosan megöli a kis szakokat, lehetetlenné teszi a minoségi képzést, taszítja a tehetségeseket és kreatívakat, miközben a tanári kar lassan, de biztosan elöregszik. 1997-98-ban az oktatók átlagos életkora 47 év volt, s átlagosan 17 éve dolgoztak a felsooktatásban. Maga a szó, hogy "végzettség" értelmetlenné válik, hiszen a felsooktatási intézmények által átadott információk felezési ideje nagyon lerövidült. A huszonévesek képzése mellett a felsooktatásnak szembe kell néznie a felnottek továbbképzésének feladatával. A megoldás nem könnyu, de mindenképpen a piaci irány felé kell mutasson, még ha tudni kell is, hogy a tiszta piaci logika alkalmazhatatlan. Elsoként szakítani kellene azzal az államszocializmusból örökölt sémával, amely az ország összes felsooktatási intézményét egyetlen nagy szervezetnek tekinti, és költségvetését az elozo évihez mérten évrol évre központilag meghatározza. Ez a bajok eredendo oka. A redisztribúció hatalmának megtörése azonban csak akkor várható, ha egy radikálisan új szemléletu felsooktatási törvény születik, amely az egyetemi és foiskolai autonómiának tényleges gazdasági tartalmat ad. A jelenlegi vezetési szisztéma a szervezett felelotlenségnek kedvez. Nincs felelosségre vonható és felelosséget érzo vezeto, hiszen az egyetemi vezetés akadémiai része kollektív, nincs mögötte gazdasági kompetencia, a gazdasági vezetés funkciói pedig kimerülnek a hajdan volt tervalkuk bonyolításában, valamint a helyi bevételek láthatatlanságának biztosításában.

Az autonómia akkor lehetne teljes, ha a felsooktatási intézmények maguk gazdálkodhatnának, maguk határozhatnák meg a keresletre való reagálásuk mikéntjét, maguk dönthetnének az elitképzés-tömegképzés dilemmáinak megoldásáról, maguk dönthetnének arról, hogy mit fejlesztenek, s mit nem, s növekedésük vagy sorvadásuk nem a központtól, hanem saját tevékenységüktol függne, a saját maguk által kivívott presztízstol függne. A megindult felsooktatási integrációnak nemcsak az igazi, egyszerre gazdasági és akadémiai autonómia adhat értelmet, hanem az is, ha az egyetemek annak a régiónak a tudásközpontjává válhatnának, ahol vannak. Ezáltal lehetové válna a helyi üzleti, önkormányzati és civil társadalmi energiák összpontosítása, a felsooktatási funkciók számára történo hasznosítása, ami természetesen a partnerek számára is elonyöket kell hogy biztosítson.

Legkiszolgáltatottabbak a diákok, akik életük legértékesebb éveit úgy töltik el, hogy csak esetlegesen találkoznak azokkal a szellemi értékekkel, amelyek elsajátításán életük folytatása múlik. Remény a reménytelenségben, hogy a legtehetségesebbek, legszerencsésebbek és legélelmesebbek a jelenlegi feltételek között is megtalálják a számukra megfelelo lehetoségeket.

A felsooktatás jelenleg a "sem nem piac, sem nem terv" állapotában van, ezért a helyzet egyszerre reménytelen és nem komoly.

CSEPELI GYÖRGY [Élet és irodalom 2002./9.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010