Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

5. Az ellenfél felderítése és a pszichikai felkészítés

Mivel minden taktika annyit ér, amennyit az ellenfél hagy belőle megvalósítani, nem mindegy, milyen információja van egy csapatnak a másik 11-ről. Az "ipari kémkedés" a fociban régóta ismert, a mai napig a válogatott és kupaellenfelek élőben is megnézik a következő partnert, és a sportszerűség szabályai szerint kérésre kicserélik meccsfelvételeiket is. A taktikai háború része persze, hogy egyes fontos meccsek előtt rendre "eldugnak" egy-egy kulcsembert sérülésre hivatkozva, hogy aztán az éles mérkőzésen a "beteg" makkegészségesen megjelenjen. De az is gyakori, hogy az edzők egy-egy idősebb, már kevesebbet bíró csillagot  kezdéskor kispadra ültetnek,majd szükség esetén pályára küldik megfordítani a mérkőzést. Ilyen játékos volt pályája végén José Altafini a Juventusban, Klaus Fischer a nyugatnémet válogatottban, vagy Zámbó Sándor az Újpestben. A nevesebb gárdák azonban ritkán tudnak igazán meglepetést okozni taktikai szempontból, mivel szinte állandóan szerepelnek a műholdas közvetítésben és már minden mozdulatukat ismerik még az amatőr nézők is.

A "tudományos" módszerrel dolgozó trénerek egész videotékát, kartotékrendszert alakítanak ki a legnagyobb csapatokról, játékosokról, erősségeikről, gyengéikről, sőt, Egil Olsen norvég szövetségi kapitány az 1994-es vb előtt számítógépes játékba táplálta be az összes ellenfelet, és így fiai a valódi meccs előtt "terepasztalon" gyakorolhattak. Napjaink egyik legjobb 11-es hárítója, az olasz Pagliuca dossziét vezet a világ összes komolyabb bűntetővégrehajtójáról, arról, hogy hová, milyen erővel, milyen lábbal, milyen cseles előmozdulattal lövik a 11-est.

Az előrelátóbbak, amikor az ellenfél már megérkezett a meccs helyszínére, kilátogatnak az edzésre is, felfigyelhetnek bizonyos figurákra, amit súlykol a csapat. Egy alapos feltérképezés során pontosan be lehet mérni, melyik játékost mivel lehet "megverni" (egylábas, gyengén fejel, lassan fordul, esetleg könnyen ideges lesz..), illetve hogy az ellenfél ászainak mivel lehet kihúzni a méregfogát, érdemes-e alkalmazni követő emberfogást, vagy elég a zóna, esetleg vegyes védekezés kell. Ha egy csapatban sok a technikás és robbanékony játékos, előszeretettel alkalmazzák az "altatós stílust", az ellenfél kicsalogatását saját térfeléről, hogy aztán egy gyors ritmusváltással be lehessen indítani a védelmet. Ha az ellenfél védelmében túlsúlyban vannak a nagytestű, jól fejelő játékosok, a legjobb földön tartani a labdát, és háromszögelésekkel kijátszani őket.

Nagyon fontos része a taktikai felkészítésnek az ellenfél kapusának pontos elemzése. Például: ha a kapus nagydarab, lomhább mozgású, akkor érdemes neki messziről, laposan lőni, de nincs sok értelme az ívelgetésnek. Ellenben ha egy portás szívesen áll kint a kapuból, bejöhet egy-egy "hulló falevél" (azaz olyan, belsővel megnyesett labda, amely a levegőben kap falsot) ellene.(Így nyert 1995-ben KEK-et a Zaragoza az Arsenal ellen: a spanyol játékos észrevette, hogy Seaman kapus messzire kijött kapujából és 50 méterről beívelte a labdát).  Ha a kapus nem elég labdabiztos, gyakran kiejti a labdát, akkor a csatárokat arra kell bíztatni: minden kipattanóra mozduljanak és így tovább...

Azt sem árt, ha egy-egy kupatalálkozó előtt tudja az edző, melyik játékos érkezik sárga lappal. Az a focista ugyanis kevesebbet fog kockáztatni, mivel a második sárga automatikus eltiltást jelent. Sajnos akadnak olyan szakvezetők és játékosok, akik azt is figyelembe veszik, hogy az ellenfélnek milyen sérülései voltak, vannak, és szándékosan a sérült tagra mennek rá.

Bár azt tartják: egy jó csapat mindig saját játékát játssza, nem lehet nem figyelembe venni az időjárás és a talajviszonyokat. Az erős szelet ki lehet használni távoli lövéseknél, beíveléseknél, de - ellenszél esetén - meg is tréfálhatja a csapatot egy-egy furcsán lecsapódó labda. Gyakran védekeznek vesztes csapatok edzői azzal, hogy mély volt a pálya, vizes a fű. Rossz kifogás, mert az ellenfél is azon játszott...Az azonban fontos, hogy egy csapat tudjon alkalmazkodni a pálya állagához: nem vall például nagy taktikai érzékre, hogyha a csatárok esőben rövidpasszos háromszögelésekkel, gurigázásokkal próbálnak operálni, ellenben meg sem kísérlik a távoli lövéseket. Mindez nem jelenti azt, hogy a "pengés" játékosok, akik inkább technikájukból, fantáziájukból élnek, mintsem küzdenitudásukból, nem élnek meg vizes talajon, sőt! A labdabiztonság, a technika éppen itt érvényesülhet, hiszen egy nehezen forduló védő könnyen "leragadhat, vagyis képtelen elindulni a sárban, elcsúszhat.

Mindebből akár azt is le lehetne szűrni, hogy ma már a foci minden pillanata megtervezett, és nincsen helye a rögtönzésnek. Holott a tapasztalat azért éppen azt mutatja: azok lesznek a nyerő csapatok, amelyekben néhány játékos bármikor elő tud rukkolni valami váratlan megoldással. Egy kizárólag "becsületes iparosokból", azaz küzdő, harcos, de szellemességnek híján lévő játékosokból álló csapattól nem várható igazán kiemelkedő eredmény, legfeljebb részsikerek.

A felkészülés fontos része a táplálkozás. Ma már a legtöbb csapat mellett külön szakorvosok foglalkoznak a helyes étkezéssel. Az elmúlt évtizedekben eldőlni látszott a vita, hogy sokkal hasznosabb a sportteljesítmény szempontjából a minél több szénhidrát - főleg tésztaféle - mint a fehérjében gazdag hús, mivel az előbbi könnyebben lebomlik a szervezetben. Itt előnyben vannak az olyan nemzetek, mint például az olaszok, akiknek étkezési kultúrájukban komoly szerepe van a tésztának, az átállás nem könnyű. 1986-ban Mexikóban a csúfos magyar bukás egyik okának próbálták beállítani azt is, hogy a magyar csapatra "tésztakúrát" erőltettek egyik napról a másikra a megszokott hazai ízek helyett, de ezt csak a szenzációhajhász sajtó ötlötte ki . Azzal azonban ma már mindenki egyetért, hogy a gyümölcs, a zöldféle feltétlenül kivánatos. Aligha képzelhető el manapság egy jó csapat ebédje, vacsorája szabad salátabár nélkül.

A legjobb taktika sem ér semmit, ha egy csapat formaidőzítése nem megfelelő. Nincs sok értelme például holtidényben, vagy a felkészülési időszakban sorozatban játszani és győzni a különböző jól fizető, de különösebb sportértékkel nem bíró tornákon, hogyha utána a tétmeccsekre elfárad a csapat, vagy nem kovácsolódik össze kellőképpen. Jónéhány esetet említhetünk, amikor egy gárda az előkészületek során "világverőnek" tűnt, aztán óriási kudarcok következtek. 1966-ban a vb előtt az olaszok óriási fölénnyel nyertek minden barátságos mérkőzést - utána kiverte őket Észak-Korea. 1986-ban a magyarok leiskolázták hazai pályán a brazilokat, a következményeket ismerjük...1993-94-ben Kolumbia sikert sikerre halmozott, a világbajnokságon aztán alaposan leszerepeltek. Később a játékosok a szövetséget vádolták azzal, hogy - anyagi és presztizs-okokból "agyonjátsszatták" őket.

A fizikai, taktikai felkészülés mellett igen fontos, hogy lelkileg is ráhangolódjanak a játékosok egy-egy meccsre, vagy tornára. Egyre több játékosnak van kabalája: a kapusok szinte valamennyien tartanak a hálóban egy kis csomagot, megköpködik a kapufát, sok játékos fontos meccs előtt nem borotválkozik, vagy éppen kopaszra nyiratkozik. Mások a csuklójukra kötnek kis szerencseszalagot, vagy kis nyakláncot vesznek fel a találkozóra. Van, aki még arra is ügyel, hogy melyik lábával lép először a pályára. Híres játékosok ragaszkodnak első sikereik mezszámához: Cruyff 14-es, Gerd Müller 13-as-ban játszott egész válogatottbeli pályája során, a 10-es mez pedig valóságos "mágikus erővel bír": ha belegondolunk, hogy Puskás, F. Walter, Pelé, Sivori, Platini, Matthaus és további világklasszisok egész sora játszott benne, érthető. Egyes csapatok fontosabb találkozók előtt ragaszkodnak legjobban bevált mezükhöz: például az Ajax híres piros-fehér mezében éveken át nem vesztett kupameccset.

Főleg latin országok csapatainál szokás a kezdőrúgás előtti keresztvetés, de a meditálás, a relaxáció egyre elterjedtebb. Roberto Baggio például buddhista elmélyüléssel koncentrál. De az edzőknek is megvan a maguk kabalájuk: Helmut Schön kockás, simlis sapkája, Mészöly Kálmán kockás zakója, vagy Enzo Bearzot pipája fogalom.

Játékosok és edzők a mai napig vitatják az "edzőtáborok" hasznát, amikor sokszor hetekre elzárják a csapatot a külvilágtól. 1974-ben kisebb felhördülést okozott, hogy a holland vb-csapat táborába egy hét után beengedték a feleségeket, barátnőket, mert az összezártságtól egyre idegesebbek lettek a fiúk. Azóta már sportpszichológusok mutatták ki: sokkal károsabb a teljesítményre a kényszerű önmegtartóztatás, mint a kiegyensúlyozott szexuális élet.

Egy-egy edző hitelét játékosai előtt gyakran nem is szakmai hozzáértése jelenti, hanem az, hogy miként tudja fanatizálni játékosait, mennyire bízik bennük. Legendássá vált, hogy Verebes József valahányszor új csapathoz került, azzal kezdte: "Nem ismerek jobb csapatot maguknál". És sokáig (Videoton, Győr, MTK) el is hitték neki. Sebes Gusztáv saját gyermekeiként szerette az Aranycsapat tagjait. Enzo Bearzot akkor is kitartott saját, nyögvenyelős csapata mellett, amikor már mindenki keresztrefeszítette őket - és végül vb-t nyertek. De Rinus Michels-t, Helenio Herrerát sem csupán azért nevezték Mágusnak, mert óriási stratégák voltak. Napjainkban az egyik legkíválóbb pedagógusnak Nevio Scalát, a Parma edzőjét tartják. Ez a csendes, halkszavú egykori középpályás szinte ismeretlenekből kovácsolt nagycsapatot, többek között azáltal, hogy a játékosoknak nemcsak futballista-kvalitásaira, hanem emberi tulajdonságaira is épített. De nem lehet megmosolyogni azokat a nemzeteket, mint például a brazilokat, vagy az afrikaiakat, akik "pszichológus" gyanánt varázslót alkalmaznak a csapat mellett. Nálunk egyre több olyan gyúró működik, aki egyben természetgyógyász is (például Bodnár József, a Ferencváros gyúrója) -  tehát egy kicsit varázsló...

A taktikai irányítás nem merül ki az előzetes megbeszéléseken, hiszen a legtöbb edző a mérkőzés közben folyamatosan irányít. Van aki szóval, bekiabálással, van aki egyezményes gesztusokkal, vagy - mint az olasz Giovanni Trapattoni - füttyjelekkel. A csapatkapitány az edző meghosszabbított keze a pályán taktikai szempontból is - ő az, aki kritikus helyzetben váltásra ösztönzi társait, vagy a pálya széléről újabb utasítást kér az edzőtől. Ezért is szükséges, hogy a csapatkapitány bírja az egész csapat bizalmát, és ha kell, vitás kérdésekben közvetítő legyen a mester és a játékosok között.

Vitatható pszichológiai szempontból a célprémium előzetes beigérése. (Persze igazi profiknál nem okozhat gondot). Előfordulhat ugyanis, hogy ha nagy pénz lebeg a játékos előtt, a nagy akarásnak nyögés lesz a vége. Nem szerencsés az sem, ha nem szabnak gátat az idény közbeni szerződés-tárgyalgatásoknak. Ha ugyanis egy futballista állandóan azzal foglalkozik, hogyan adja el magát a következő szezonra, nem csupán dekoncentrált lesz, hanem még kímélni is fogja magát, nehogy egy sérülés keresztülhúzza a számítását. 1958-ban Altafini azért került ki a későbbi világbajnok brazil csapatból, mert már a torna idején arra figyelt: előnyös szerződést tud-e kötni a Milannal.

Csapathűség, nemzeti szinek? A mai világban talán kicsit anakronisztikus ezekre hivatkozni, de aligha lehet mindegy egy játékosnak, hogy minden második héten a Bernabeu-stadionban, a Parc des Princes-ben, a Wembley-ben, a San Siróban vagy az Üllői úton játszhat. A nemzeti válogatottak sikere pedig a nemzet önbecsülésének része. Elég arra gondolni, milyen hatást váltott ki az 1954-es NSZK-magyar döntő a két országban - a németeket a nácizmus bukása után először tapsolta meg a világ -, de Franciaország sem érezte magát Napoleon óta oly dicsőnek, mint amikor Platiniék megnyerték az EB-t.

A pszichológia része az is, hogy nincs jó csapat nyerő emberek nélkül - akik nem feltétlenül a legnagyobb sztárok, a legtechnikásabb játékosok. Ők azok, akik magukkal húzzák a csapatot, példát mutatnak, nem engedik meg a megadást. A magyar labdarúgás egyik rákfenéje, hogy hosszú évek óta nincsenek ilyen nyerő embereink. Még a legnagyobb tehetségek is megbénultak, görcsössé váltak a nagyobb ellenfelekkel szemben, és inkább kerékkötői lettek a játéknak. Pedig a profi világban okozhatnak meglepetést kiscsapatok is, mint például a Casino Salzburg, amelynek tagjait inkább feldobta, hogy az UEFA-kupa döntőben a Bajnokok Ligája legjobb 16 csapata közé kerülhettek. 1985-ben a Videoton diadalmenetét éppen határtalan hitének, lelkesedésének köszönhette - különben hogy verhették volna ki az európai sztárokkal teletűzdelt Dinamo Zagrabot, a Paris-St-Germain-t, vagy a Manchester Unitedet? Ugyanakkor számtalan példa van magyar kupacsapatoknál arra, hogy eleve feltett kézzel mentek ki a pályára, azzal a céllal, hogy minél kisebb vereséggel ússzák meg a meccset. Ilyenkor szoktak bekövetkezni az öt-hat gólos katasztrófák.

Nem kis segítség a csapatnak, ha tudja: jóban-rosszban kitartó közönsége van. Közhely, hogy a Ferencváros 12. játékosa a Fradi-publikum. Az Üllői út ezért oroszlánbarlang a legnagyobbak szemében is.

Ha a foci pszichológiájáról van szó, nem lehet nem szót ejteni a sajtó szerepéről. Az újságírók természetüknél fogva kiváncsiak, lesik a szenzációt, a botrányt, a zaftos címlapsztorit. És általában igen kritikusak - ritkán dícsérnek, igaz, akkor nagyon, és annál többet kötözködnek, fanyalognak. Edzők, játékosok vérmérsékletüktől függően állnak hozzá a sajtóhoz. Van, aki duzzog, és nem áll szóba az újságírókkal (ez a profiknál megintcsak ritkán elképzelhető, mivel a legtöbb szerződésben még a nyilatkozási és autogramm-adási kötelezettség is benne van), van, aki az újságok hasábjain kezd el veszekedni, de vannak, akik derekasan állják a sarat. Például a német Berti Vogts-ot nem tudták kikezdeni az 1994-es vb kudarca miatt. Nálunk azonban elég gyakori, hogy az edző, a kapitány még azt is a rosszindulatú újságíróra fogja, ha a játékosnak nincs egy értékelhető mozdulata a meccsen. Kétségtelen, hogy a futballista is ember, és akárcsak a színészt, érzékenyen érintheti alakításának bírálata. Az azonban komoly játékosnál nem elképzelhető, hogy valaki azért "bénul meg" a pályán, mert rosszat írtak róla az újságban. Ráadásul a sajtónak mindig vannak "kedvencei", akiknek sokmindent elnéznek, és vannak olyanok, akik valami miatt nem élvezik kegyeiket. Ma már klasszikus történet, hogy a magyar örökös gólkirályról, Deák "Bambáról" egy tudósító így írt: "Deák hat gólján kívül semmi sem csinált". Egy "közszereplést vállaló" egyénnek azonban számolnia kell azzal, hogy nem szeretheti mindenki, és ez nem befolyásolhatja teljesítményét.

Göbölyös N. László [Változó Világ 2.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010