Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A palesztin menekültügy - a kurdoké mellett - a mai Közel-Kelet egyik legégetőbb problémája. 1947 és 1949 között körülbelül félmillió arab hagyta el az akkori Palesztina, a mai Izrael területét (a palesztinok minimum hétszázezerről beszélnek) Az idő előrehaladtával a menekültek száma, családtagjaik születésével, több millióra szaporodott.

Az arab-zsidó konfliktus története egyidős a cionista mozgalom történetével. Israel Zangwill nem mondott igazat akkor, amikor állította: egy "földnélküli nép" tér vissza egy "nép nélküli földre". A cionista vezetők - a zsidó nemzeti otthon megteremtése érdekében - törekedtek arra, hogy minél több földet szerezzenek meg Palesztinában. A földeket gyakran Damaszkuszban vagy Bejrutban élő arab földbirtokosoktól vásárolták meg. A tiltakozás nem sokáig váratott magára: 1891-ben már arab előkelők tiltakoztak az ellen, hogy zsidók földet szerezhessenek Palesztinában, és követelték, hogy vessenek véget a zsidó bevándorlásnak.

A cionista földvásárlásokat intéző Zsidó Nemzeti Alap (KKL) viszont folytatta politikáját. Az 1908-as esztendő Purim ünnepét már komoly arab-zsidó villongások kisérték. 1914-ben hozzávetőlegesen félmillió arab és kilencvenezer zsidó élt az országban.

Az elso világháború után a Népszövetség Nagy-Britanniára bízta Palesztina igazgatását. Az új gazda szabályozni kívánta a földeladásokat. Az 1920-ban meghozott Land Transfer Ordinance szerint hozzájárulás kell a föld eladásához, és a vevő csak palesztinai lakos lehet. Az arab parasztok, a fellahok nem adhatják el a földet, amíg nem kapták meg a teljes vételárat.

1939-ben már 450 ezer zsidó élt Palesztinában, de az arabok létszáma még mindig ennek kétszerese volt. Bár a cionisták pénzért vették a földet, arab szemszögből a bevándorlók nem jó szándékú civilizatőrök, hanem az "arab földet" kisajátító, azt eltulajdonító telepesek voltak.

Az arab többség nyomasztotta a cionista vezérkart, és a cionista mozgalmon belül több transzfer-elképzelés is felmerült: eszerint az arab lakosságot át kell telepíteni egy másik országba, a helyükre pedig zsidókat kell telepíteni. Ben-Gurion környezetében is hangoztattak efféléket, de ő visszautasította ezeket az elképzeléseket.

A második világháború, a holocaust után százezrek keltek útra, Palesztinába. Számukra az ENSZ menekülttáborokat hozott létre, melyeket a cionisták láttak el élelemmel. A Jewish Agency, mely a zsidó nép politikai képviselőjének tartotta magát, rögtön megkezdte a harcot a zsidó állam létrehozásáért. 1945 május 27.-én petícióban fordult a brit kormányhoz: nyilvánítsa Palesztinát zsidó állammá, s 100 ezer embert azonnal engedjen be az országba. Churchill elhárította a kérést, érezvén, hogy az idő nem neki dolgozik, mivel a brit koalíciós kormány szétesőben volt. Az új munkáspárti kabinet, mely július végén lépett hivatalába szintén hamar kiábrándította a cionista vezérkart.

Az angol-amerikai vizsgálóbizottság 1946-ban végiglátogatta Csehszlovákiát, Lengyelországot, Németországot és Ausztriát, ahol a túlélő zsidóság képviselői sokszor keményvonalasabb álláspontot képviseltek, mint maga a Jewish Agency. Ezután a vizsgálóbizottság Kairóba utazott, ahol az arab vezetők egyöntetűen elutasító véleményét hallgathatta meg. A bizottság tízpontos javaslata 1946 május 1.-én jelent meg. Gyakorlatilag a mandátumpolitika folytatására szólított fel, de az engedélyezhető certifikátok számát 100.000-re emelte fel. A jelentést mindkét fél ingerülten fogadta: a zsidók kevesellték, az arabok sokallták a számot s általános sztrájkra szólítottak fel.

Az ENSZ közgyűlése november 29.-i, 181.számú határozatában végül Palesztina felosztása mellett döntött. A határozat végrehajtását 1948 május 14.-re tűzték ki. Ekkor az arabok létszáma kilencszáznyolcvanezer volt, miközben a zsidóké időközben hatszázötvenezerre nőtt.

Közben az Arab Liga sem pihent: 1947 márciusa és decembere között legalább öt találkozót tartottak, s minden kompromisszumos javaslattól elzárkóztak. November 30-án arab támadások indultak a jisuv falvai és városai ellen. Az arab világ több zsidó közössége (Damaszkusz, Bagdad, Bejrut stb.) pogromokat volt kénytelen elszenvedni: csak a jemeni Ádenben 76 zsidót öltek meg. Ezzel kezdetét vette az arab országok zsidó lakosságának kivándorlása, amely később, az észak-afrikai (főleg marokkói) zsidóság kivándorlásával az ötvenes-hatvanas években érte el csúcspontját. 1950. július 5-én törvénybe iktatták a Visszatérési Törvényt (Huk-hasvut), mely a világ bármely részén élő zsidónak felajánlja az izraeli állampolgárságot.

Palesztina közben hadszíntérré változott. A hadüzenet nélküli háború akkor kezdődött, amikor egy Naharijából Jeruzsálembe tartó buszra rálőttek arabok: öt zsidó meghalt. Az Egyiptomban élő, korábban a balkáni SS-hadtest megteremtésében segédkező jeruzsálemi mufti is uszított a zsidók ellen. 1947 december 1-én az arab Legfelső Bizottság háromnapos sztrájkfelhívása nyomán arab fiatalok felgyújtották a jeruzsálemi városközpontban lévő zsidó üzleteket. Tel-Aviv déli részében jaffói arabok támadták meg a Hatikva-negyedet.

Bár a jisuv ekkor még nem fejtette ki maximális erejét, Ben-Gurion az "agresszív védekezés" technikáját javasolta: "Minden egyes támadásra döntő csapással kell tudnunk válaszolni, le kell rombolnunk a falut vagy ki kell űznünk a lakosságot, és el kell foglalni a helyét." Leszögezte, hogy a Negevet ért támadáskor sem szabad kitelepíteni a zsidókat. Az arab támadások eközben nap-nap után követték egymást.

1947 december 11.-én az angol alsóházban Creech-Jones kihirdette a mandátum végét, de ezzel csak a zsidó állam kikiáltása, és nem a béke előtt nyílt meg az út. 1948 januárjától kezdve Palesztinában az arabok és zsidók közti erőszakos cselekmények egyre sűrűbben követték egymást.

A Szochnut földterületi osztályának igazgatója, Joszef Weitz azt kérte Ben-Guriontól, hogy űzzenek ki minden arabot a zsidó állam területéről. Ben Gurion ezt elutasította. Weitz ekkor a helyi Hagana-szervezeteket kezdte arra bátorítani, hogy a zsidó földeket bérlő arab gazdákat lakoltassák ki, s házaikat rombolják le.

Mivel a támadások tovább folytak Jeruzsálem zsidó negyedei ellen, a Hagana megszüntette az "egyéni elbírálás" politikáját. Mikor a Jeruzsálem nyugati részén élő arabok elhagyták otthonaikat, 1948 február 5-én Ben-Gurion engedélyezte zsidó lakosok beköltözését. Erről tájékoztatta a Munkapárt vezetőit is: ami megtörtént Jeruzsálemben "az megtörténhet az ország nagy részén is - ha kitartunk... hat, nyolc, esetleg tíz hónap alatt jelentős változások állhatnak be az ország lakosságának összetételében". Február 15-én a zsidók elfoglalták Caesareát. Mivel az arabok házai a zsidóktól bérelt földeken épültek, távozásra szólították fel az arabokat. Akik nem akartak menni, azokat kiűzték, és házaikat felrobbantották.

Részben a zsidó védelmi erőtől való indokolt félelem, részben pedig a környező arab országok propagandája miatt megkezdődött az arab lakosság Palesztinából való kivándorlása. 1948 áprilisában-májusában a haifai arabok menekültek el - erre egyébként a damaszkuszi székhelyű Arab Legfelsőbb Bizottság is bíztatta őket. Az 1948. június 11-én kötött első tűzszünet után Izrael ellenőrizte Kelet- és Nyugat-Galileát, valamint - nagy nehézségek árán - a Tel-Aviv és Jeruzsálem közötti korridort. Az észak-déli vasútvonal mentén fekvő Lidda lakosait kiűzték: ötvenezer ember menekült Transzjordánia irányába.

1948 október 21-én Izrael katonai közigazgatást vezetett be az izraeli arabok számára: biztonsági zónákat jelöltek ki, és megtiltotta az állandó lakosoknak, hogy engedély nélkül távozzanak. A nem ott lakók csak engedéllyel léphettek be. A szabályok alapján a katonai kormányzat a biztonsági zónákból kitelepíthette a lakosságot: ezt történt 1949 nyarán három arab faluban.

1949-ben, egy Lausanne-ban megrendezett konferencián az USA arra akarta rávenni Izraelt, hogy a félmilliónyi palesztin menekültből legalább két-háromszázezret fogadjon vissza, de a zsidó állam ezt elutasította. December 8-án, az ENSZ közgyűlése létrehozta az Izraelből elmenekült arabokkal foglalkozó szervezetét, az UNRWA-t. Izrael csak azokért a menekültekért vállalt felelősséget, akik az ország határain belül maradtak: ok voltak a "belső menekültek". Sokan közülük azért nem tudtak visszatérni lakóhelyükre, mert házaikat a harcok során lerombolták. A zsidó állammal szomszédos országokban táborokat hoztak létre a menekültek számára, ahol az UNRWA biztosította az ellátást. Eközben Izraelben 1950-51-ben több olyan törvényt hoztak, amelyek a menekültek földjeinek nagyobb részét állami tulajdonba vették.

A menekülteket az arab országok kormányai szándékosan tartották táborokban. 1996-ban még mindig az UNRWA gondoskodott majd kétmillió menekültről, illetve azok sokadik generációs leszármazottairól Jordániában, a Nyugati Parton, a Gázai övezetben, Dél-Libanonban és Szíriában.

1951-ben John B. Blanford, az UNRWA igazgatója tervet dolgozott ki: eszerint egy év alatt százmillió dolláros költséggel 150-250 ezer palesztin menekültet letelepítenék az arab országokban. Az arab országok elutasították ezt a tervet. Kizárólag Jordánia adott nekik teljes jogú állampolgárságot, és integrálta a menekülteket. Az izraeli kormány - tekintettel az arab országokból, javaikat hátrahagyva elmenekült többszázezer zsidóra - a menekültek kérdését egyfajta lakosságcserének fogta fel. Az Arab Országokból Menekült Zsidók Szövetségének álláspontja szerint az igények kiegyenlítettek.

A palesztin menekültek problémáját az arab országok aduként használták Izrael ellen, hiszen Jordánia kivételével sehol sem törekedtek integrálásukra. A zsidók kezdetben békés együttélésre törekedtek arab szomszédaikkal, de - látván az ellenséges hangulatot - kész helyzet elé akarták állítani őket, és arra törekedtek, hogy minél kevesebb arab éljen a zsidó állam határain belül. A nemzetállami logika ezt követelte meg, hiába gondoltak mást erről a baloldali cionisták. Mára a palesztin menekültek ügyét Jasszer Arafat és a palesztin vezetés sikeresen emelte be a forró politikai témák közé.

Novák Attila [Szombat, 2002./2.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010