Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

1. A szurkoló lélektana

A szurkolót sokféleképpen próbálták már meghatározni. Mondták "különleges állatfajtának", aki mérkőzéstől mérkőzésig él, együtt lélegzik a csapattal, ereiben a vér a klub színeivel azonos és ha kell, vérét ontja az együttesért, soha nem cserél klubot, még akkor sem, ha a csapat a harmadosztályban esik ki. Mondták "pótcselekvőnek", aki a munkahelyén, otthon, az iskolában, meg se mukkan, bezzeg a stadionban neki van a legnagyobb hangja, minden erejét és dühét az ellenfélre, a bírókra zúdítja, mielőtt visszatér papucshősi szerepébe. Mondták "ezerfejű szövetségi kapitánynak", aki a legrangosabb mesteredzőnél is jobb összeállítást tud, aki kidolgozná, ha hagynák, a világverő taktikát, aki nagykabátban is berúgja a helyzetlabdát a falábú csatár helyett. És mondták "a leghűségesebb szerelmesnek", aki minden kudarc után megfogadja, hogy soha a lábát nem teszi be többé stadionba, hogy lehúzza kedvenceinek képét a wc-n, a jövőben legfeljebb a sakknak hódol, mint sportnak, aztán a következő, tétnélküli meccs előtt fél nappal már idegesen nézi az óráját, hogy "most öltöznek be a fiúk, most indulnak melegíteni..."

Külön kell választani az elvakult, a sportértékkel nem sokat törődő szurkolót a "szakértőtől", aki csak a "márkás" meccsekre megy ki, vagy azokat nézi otthon, esetleg baráti körben, vagy egy kocsmában néhány haver társaságában a tévén. Abban persze nem különböznek, hogy mindkettő másnap kioktatja környezetét a lesgól mibenlétéről, egyik sem tűri el, ha az általa pazar játékot produkáló csapatot lefitymálják. Az előbbinél a klubszív, a másiknál pedig a saját szakértelem a tét. Persze ez utóbbinak is lehetnek kedvencei. Igen szórakoztató például manapság végighallgatni két focirajongót, akik közül az egyik az olasz Calciót isteníti, míg a másik a Bundesligáért él-hal. Még véletlenül sem értenek egyet, még véletlenül sem dícsérik a másik kedvenc bajnokságát, és ha netalántán összekerülnek a kupákban bálványaik, a győztes valósággal kéjes kárörömöt érez a vesztessel szemben.

Ugyancsak külön kategória az utazó drukker és az, aki csak az otthoni meccsekre vonul ki. Az utazók akár a világ végére is elmennek a csapattal, még akkor is, ha annak semmi esélye sincs. Ők nemcsak stabil bérletesek, hanem azok, akikre az egyesület is mindig számíthat, ha meccs-túrákat szervez nekik, akár repülővel, akár busszal. De nem ritka az sem, hogy a helyszínt a legelszántabbak stoppal közelítik meg.

Az "utazók" természetesen idegen városban, idegen földön hangosan tudtára adják a helyieknek, hogy megérkeztek: nemcsak megfelelő színű öltözékeikkel, sapkáikkal, sáljaikkal, hanem dalaikkal, csatakiáltásaikkal. Ma már minden valamire való csapatnak saját indulója, himnusza van. Ezt a szokást a 60-as évek végén az angolok terjesztették el, az 1970-es vb-n résztvevő csapat himnusza, a "Back Home" még slágerlistát is vezetett. Nálunk a legnépszerűbb csapat, a Ferencváros jár az élen az indulókban ("Fradi volt, Fradi lesz, míg a földön ember lesz"), de egy évtizede az MTK bajnokcsapatának dala, a "Meglátja, mester, menni fog" is igen populárisnak számított. Már a 60-as évek végén próbálkoztak azzal a fogással, hogy egy-egy nagy futballsztár önálló lemezt adjon ki. Így lett sláger Albert Flórián és a köztudottan nagy Fradi-drukker Aradszky László táncdalénekes közös lemeze, Olaszországban José Altafini és Gianni Rivera énekelt, később sikereket aratott fekete korongokon is Kevin Keegan, a Liverpool kétszeres aranylabdása, majd a 80-as években Ruud Gullit, akinek reggae-dalaiban már a toleranciáról, a szurkolók közti békéről szól. Nyugaton már komoly hagyománya van az egyes csapatok "rajongóklubjainak" - amelyeket nemcsak a csapatról, hanem egyes kedvencekről, vagy nagy elődökről neveznek el (például a Juventus-hívek egyik klubja a tragikusan fiatalon elhúnyt nagy libero, Gaetano Scirea nevét vette fel). Ezek az összetartó csoportok állandó helyeken táboroznak le a stadionok lelátóin transzparenseikkel, így egyesítik saját lokálpatriotizmusukat a klubszeretettel és a "bandázással".

Régen kialakult a "vezérszurkoló" intézménye is: Magyarországon néhai Zöllei János, alias Kalap egyetlen szavára beindult a Fradi-kórus, spanyolajkú közegben pedig legendás a hatalmas dobjaival felvonuló Manolo. Ezek a kicsit hóbortosnak tűnő, de szeretetre méltó figurák szabják meg a rigmusrendet, de sokszor megóvják a szurkoló-tábort egyesek túlkapásaitól is. E könyv szerzője is emlékszik arra, amikor Kalap néhány durva bekiabálás után közölte: "Kuss, itt csak a hajrá Fradi mehet!" Az angol kupadöntőkön régi hagyomány, hogy egy karmester a találkozó előtt megénekelteti a két tábort.

Bizonyos csapatok drukkerének lenni sok esetben politikai-társadalmi állásfoglalás is. Nálunk korábban - legtöbbször nem is alaptalanul - kialakultak bizonyos skatulyák, mely szerint az angyalföldi  Vasas munkáscsapat, (sőt, 1945 és 1990 között az MDP-MSZMP csapatának tartották, mivel a Vasas Szakszervezet Támogatása mellett ott volt a fő szurkolók között az ország első embere, Kádár János is), az MTK-nak a zsidó származásúak szurkolnak, (a csapatot a 40-es években, a zsidótörvények idején ki is zárták a bajnokságból), a Fradi-tábor pedig a jobboldali elemeket tömöríti.(Ez onnan ered, hogy a 30-as évek végétől több jobboldali párt, így a nyilasok is igyekezték kihasználni a Fradi népszerűségét). Az Újpesti Dózsa elmúlt éra-beli népszerűségét némiképp csökkentette, hogy elkönyvelték "rendőrcsapatnak", mivel a lila-fehérek a Belügyminisztériumhoz tartoztak. Ez persze így egyik esetben sem igaz, különösen nem ma, amikor a támogatók szinte mindenűtt multimilliomosok, pártállásra, etnikai eredetre való tekintet nélkül.

De például Spanyolországban a Barcelonának, vagy az Athletic Bilbaónak szurkolni ma is egyet jelent a katalán, illetve a baszk autonómia melletti állással, szemben a spanyol királyság egységét szimbolizáló Real Madriddal. A 70-es évek egyik legjobb spanyol csatárát, a baszk származású Quinit például azért rabolták el, mert a Barcelonában játszott, és az ETA baszk szeparatista szervezet így nyilvánította ki nemzeti önérzetét. Angliában Arsenal-szurkolónak lenni egyet jelent a társadalmi unalommal való egyetértéssel, az olyan világgal ,ahol nem történik semmi - mert a csapat csak biztosra megy, meccseik egyáltalán nem látványosak. Glasgow-ban a Rangers a protestánsok, a Celtic a katolikusok csapata, a Bastia a korzikai nemzettudat megtestesítője. Amikor a 80-as évek elején a Bastia Párizsban francia kupát nyert, a korzikai szurkolók úgy ünnepeltek, mintha maga Napóleon tért volna vissza...Belgiumban a flamandok az Anderlechtnek, a Brugesnek, azaz a Bruggének szurkolnak, a vallonok kedvence a Standard Liége.

Rómában a Lazio inkább a módosabb rétegeké, az AS Rómával szemben, míg Torinóban a Juventus a "Nagyasszony". A 90-es évek elején  például sokan szembefordultak a Milannal, mert a Berlusconi-féle hegemonisztikus törekvések megtestesítőjét látták benne. A csapat elnöke ugyanis az elektronikus sajtó és a futball után saját pártot alapított Forza Italia néven, ehhez felhasználta reklámhordozónak legjobb játékosait, végül meg is nyerte a parlamenti választásokat. Más kérdés, hogy - vállalatainak pénzügyi botrányai miatt - idő előtt lemondani kényszerült.

A kevésbé fejlett országokban a futball a társadalmi feszültségek levezetésére is szolgál. Dél-Amerikában - Braziliában, Uruguay-ban, Argentínában - bukott már meg rendszer egy-egy vb-kudarc után. Haitiban 1974-ben valóságos ópium volt a népnek a futballisták tisztes helytállása az NSZK-beli világbajnokságon, miközben az ország a világ egyik leggyilkosabb terror-rendszerében élt, a Duvalier-diktatúrában. Ugyanezen a vb-n az NDK-NSZK találkozó többet jelentett a Fal keleti részén élőknek, mint egy nagyszabású családegyesítés. Az külön történet, hogy a meccsen az NDK nyert - némi hallgatólagos nyugatnémet beleegyezéssel, ugyanis így Beckenbauerék elkerülték a döntőbe jutáshoz a nehéz ágat. Jugoszláviában Tito halála után még éveken át az egyik fő összetartó erő a kosárlabda és a futball volt:  1991-ben a BEK-döntőt a Crvena Zvezdával együtt nyerték meg szerbek, horvátok, szlovének, crnagoraiak. A Steaua Bukarest 1986-os BEK-sikere ideig-óráig takargatta a Ceausescu-rendszer  sötét oldalait, de ma is tartják magukat hellyel-közzel azok a túlzó vélemények, melyek szerint a magyar 1956 nem következett volna be, ha Puskásék 1954-ben megnyerik a világbajnokságot.

A szurkolói magatartás mozgatója részben saját csapatának az utolsó leheletig való buzdítása, másrészt pedig az ellenfél és hívei megfélemlítése. E pszichológiai háborúnak számos eszköze van: a túlharsogás már a meccs előtt a városban a fontosabb "stratégiai pontok" megszállásával, aztán a stadionban - hangzavar, petárdák, füstbombák, szerpentinek és fülsíketítő hangszerek segítségével - olyan arénahangulat teremtése, hogy a riválisnak már a játékoskijáróban remegjen a lába. Az olyan csaknem tökéletes akusztikájú stadionok, mint a genovai Marassi, a barcelonai Nou Camp, vagy a bécsi Práter különösen alkalmasak e lélektani hadviselésre. Spanyol és latin-amerikai stadionokból terjedt el az "ollézás", amikor az ellenfél percekig nem ér labdához - magyarul ugyanúgy megalázzák, mint a vörös posztó körül kergetett bikát a torreádorok. Mára már a dalrepertoár nemzetközivé lett: szinte mindenűtt közkedvelt az Aida bevonulási indulója, az amerikai polgárháború híres dala, az Égi lovasok, a Pet Shop Boys Go West-je, a Beatles Yellow Submarine-je, ("a legnagyobb király") és örök angol sláger a Szentek mennybemenetele.

Győzelem esetén az ünneplés is közös. Ma már Európában sem ritka az olyan karneváli hangulat, amit a brazilok, argentinok rendeznek egy-egy városban siker esetén, amikor a csapat és a szurkolók végleg egyetlen családdá forrnak össze. Az 1982-es spanyolországi vb idején terjedt el számos európai városban, hogy a főtereken nagy kivetítő vásznakon "közvetítették" a találkozókat (ügyes vendéglősök, kocsmárosok étellel-itallal is ellátták a rajongókat) - majd következhetett mindjárt helyben a nagy vigasság, vagy éppen a mély gyász.

A hangadók azonban manapság sajnos sokszor a "kemény mag-beliek", vagy az "ultrák", a "káosz-pártiak", csoportjaik mostanság egységes szerelésben, hatalmas zászlókkal jelennek meg a stadionban. Nem lehet őket egyértelműen sem huligánoknak, sem neonáciknak nevezni, bár kétségtelen, hogy e két meghatározás közül valamelyik - vagy mind a kettő - sok ultra-csoportra ráhúzható. (Mint a nálunk is megjelent White Power, vagy az Aryan Army-csoportok). Ezek a bandák - a sport ürügyén - valójában ellenségnek tekintik az ellenfelet, megpróbálnak lehetetlen légkört teremteni a mérkőzésen, de nem riadnak vissza a fizikai erőszaktól sem.

Sok esetben az ultrák már a meccs előtt randaliroznak - főleg vasuti kocsikat, buszokat, kocsmákat törnek össze (csoda, ha a nagy kupameccsek előtt lezárják a nagyobb pályaudvarok restijét?) - és keresik az összecsapás lehetőségét az ellenfél táborával, komoly munkát adva a rendőrségnek. Közülük jónéhányan aligha látják a mérkőzést: vagy bekasztlizzák őket, vagy pedig olyan részegek, hogy semmi nem jut el tudatukig a találkozóból.

Az első ultrák sajátos módon épp a sportszerűségből évtizedeken át példát mutató angolok közül kerültek ki - a Wolwerhampton gárdáját kezdték kisérni a 70-es évek elején skinheadek. Azért ott, mert a közép-angliai munkásvárosban igen sok volt a bevándorló, főleg az indiai, pakisztáni származású, és az ő jelenlétük zavarta főleg a fiatal angol jobboldaliakat. Később a szigetországi rajongók egészen rémséges hírnévre tettek szert. Ma Európa-szerte a legrosszabb híre az Internazionale, a Lazio, a Borussia Dortmund, a Feyenoord, és a Manchester United drukkereinek van, de itt-ott letették névjegyüket - és nemcsak itthon - a Fradi és az Újpest ultrái is, akik a két csapat meccseit az utóbbi időben rendszeres utcai harcokban folytatják. Sokat mond egy felirat, amely újra és újra megjelenik egy metróaluljáróban, hiába festik le: Mocskos Fradi, oi!, alatta Mocskos UTE, oi!. De óva intünk mindenkit, aki bármelyik csapat híveit a bőrfejűekkel azonosítaná.

2. Botrányok, tragédiák, nemzetközi szankciók

Az elvakult szurkolás, a végsőkig felfokozott szenvedélyek, és a sokszor tehetetlen, vagy indokolatlanul agresszív rendőrségi fellépés következtében jónéhány tragédiát jegyzett fel a futballtörténelem. Csak néhány elborzasztó eset: 1950-ben tömeges öngyilkosság követte a Brazilia-Uruguay vb-döntőt - több tucatnyi brazil szurkoló vetette le magát a Maracana tetejéről a mélybe; mert nem tudták elviselni, hogy az egyik legnagyobb futballnemzetet éppen saját hazájában fosztják meg a világbajnoki címtől?  A legsúlyosabb eset 1964-ben történt, amikor egy Peru-Brazilia mérkőzésen, Limában a hazaiak közismert provokátora, bizonyos La Bomba (aki már korábban is több mérkőzésen okozott botrányt)  berohant a pályára egy meg nem adott gól miatt. Ezrek követték, mire a rendőrség könnygázzal, sortűzzel akart tömeget oszlatni: négyszázan taposták egymást halálra, és több rendőrt agyonütöttek, több rendőrkutyát szabályosan széttéptek. A tragédiát William S. Burroughs, az amerikai beat-irodalom nagy öregje írta meg Rock és mágia című esszéjében.

1969-ben az El Salvador-Honduras vb-selejtező után szabályos háború tört ki a két közép-amerikai állam között, mert a hondurasiaknak nem adtak meg egy 11-est, és ez El Salvador továbbjutását jelentette. 1985 az európai kupák fekete éve: a brüsszeli Heysel-stadionban a BEK-döntő előtt a Liverpool és a Juventus szurkolói összeverekedtek, egy tribünrész leszakadt alattuk - 39-en vesztették életüket, többségükben olaszok. 1988-ban az angliai Bradfordban tűz ütött ki a petárdáktól - 90 volt a halálos áldozatok száma. 1989-ben Németországban egy Törökország elleni mérkőzés előtt valóságos pogromot rendeztek a német újfasiszták a török vendégmunkások között. 1995 tavaszán Olaszországban felfüggesztették a bajnokságot, mert egy Genova-Milan találkozó előtt leszúrtak egy fiatal genovai szurkolót. Dél-Amerikában már évtizedekkel ezelőtt is előfordult, hogy a nézőtérről lelőtték a játékvezetőt, vagy valamelyik játékost - "elkeseredésből". 1994-ben a világbajnokság után, melyen Kolumbia válogatottja a nagy remények után leszerepelt, Medellin városában egy feldühödött szurkoló lelőtte Andrés Escobart, azt a kolumbiai hátvédet, akinek öngólja miatt kiesett a csapat. Azokat az eseteket, amikor egyes vandál csoportok "csak" átrendezték a vendéglátó városokat,  már nem is igen jegyzik...

Az UEFA és a FIFA Heysel után megszigorította a rendbontások miatti szankciókat. Mindenekelőtt a nemzetközi mérkőzéseket fogadó stadionokban meg kellett szüntetni az állóhelyeket, és a szembenálló táborokat jól el kellett különíteni egymástól. A rácsok ugyan a jóérzésű drukkereket sértik, mert kicsit "majomketrecben" érezhetik magukat, de az ő érdekük is. Ma már a rendezők feladata, hogy a vendégcsapat szurkolói épségben távozzanak, ezért rendszerint külön-külön engedik ki őket a stadionokból - akár egy óra eltérés is lehet a két távozás között. Igen kemény pénzbüntetéseket rónak ki arra a rendező egyesületre, amelynek mérkőzésén bármilyen tárgyat bedobálnak a pályára, legyen az üveg, kő, vagy éppen papirszerpentin - akár eltalál valakit, akár nem - súlyos, vagy visszaeső esetben pályabetiltás következik a pénzbüntetés mellett. Ebben a nemzetközi grémiumok igen következetesek, nem mérlegelnek kis és nagycsapatok között: az 1994-95-ös Bajnokok Ligája szériában egy bedobott kólásdoboz miatt - amely eltalálta a Casino Salzburg kapusát - a Milan három hazai meccsét semleges pályán kényszerült játszani.

A nemzetközi szövetség szigorát sajnos a Ferencváros szurkolóinak - és főleg az egyesületnek is - tapasztalnia kellett az 1995-96-os Bajnokok Ligája mérkőzései kapcsán. Előbb egyes zöldfehér drukkerek minősíthetetlen viselkedése miatt a Fradi brüsszeli és zürichi fellépése után sújtották a csapatot közel 100 svájci frankos bűntetéssel, majd nemzetközi tiltakozás középpontjába kerültek a zöld-fehérek, mert az Ajax elleni találkozón rasszista jellegű huhogással jeleztek minden alkalmat, valahányszor a hollandok egyik feketebőrű játékosa labdához ért. Sajnos ez a szokás is Angliából terjedt el. A szélsőségeseket eddig sem a szurkolótábor normális része, sem pedig az egyesület vezetése nem tudta megfékezni.

Heysel után az angol csapatokat hat évre kitiltották az európai kupákból. Szurkolóikat azonban csak egy évvel később engedték a kontinensre lépni, és akkor is  csupán korlátozott számban. Ma már minden rendező ország hatóságának joga, hogy hazatoloncolja azokat a szurkolókat, akik jegy nélkül érkeznek egy találkozó színhelyére. A csapatok közti megállapodások ugyanis biztosítanak bizonyos számú jegyet a vendégdrukkereknek. Sok esetben még azt is megszabják nekik, hogy milyen útvonalon közelíthetik meg a stadiont, hová érkezhetnek, hol szállhatnak meg. Angliában próbálkoznak azzal a módszerrel is, hogy minden szurkoló fényképes igazolványt kap, és aki balhéba keveredik, azt rögtön ki tudják szűrni, és legközelebb nem engedik be a pályára. Németországban, Hollandiában és Olaszországban van néhány szuperultra, akiket immár minden komolyabb rangadó előtt begyűjtenek a rendőrök, biztos, ami biztos, alapon. 1995 őszén több olasz egyesületnél bevezették a hitelkártya-módszerrel működő bérleteket, ezeket ugyanúgy le lehet tiltani, mint a bankokhoz rendszeresített mágneskártyákat. Ugyancsak olasz kezdeményezés, hogy a bajnoki idény előtt minden egyesület nyilvánosságra hozza azoknak a listáját, akiket nem kivánatosnak minősítettek stadionjaikban.

Számos európai országban nagyobb összecsapás előtt a stadion egy bizonyos körzetében bezárják az italmérő helyeket. A mérkőzésen a játékvezető által észre nem vett szabálytalanságokon túl ma már a közönség renitenseinek kipécézésében is felhasználhatják a videófelvételeket. Célprémium is van: minden nagyobb tornán odaítélik a legsportszerűbb közönségnek a fair play-díjat.

A közönség vadjainak megfékezésében persze döntő szerep jut a játékvezetőnek. A szövetségek erre is gondolnak: amelyik bíró túlságosan a tribün hatása alá kerül, kapkodni kezd, egy-egy rossz ítéletet megpróbál kompenzálni egy másik rosszal, egy ideig aligha vezethet komolyabb meccset. De a játékosoknak is tilos hergelni a publikumot: aki ma kirohan a nézők közé ünnepelni, - vagy felmászik a rácsokra - annak minimum sárga lap jár. A közönségnek obszcén módon mutogató játékos komolyabb szanckióra számíthat. Szerencsére kirívó esetnek számít, amit 1995 elején Eric Cantona, a francia foci fenegyereke cselekedett egy angol bajnokin. Kiállítása után kiment a közönség közé és egyszerűen lerúgta az őt gúnyoló szurkolót. Nyolc hónapra tiltották el mindennemű sporttevékenységtől. A sportszerű búzdítást azonban legegyszerűbb még mindig úgy kiváltani a tömegből, hogy a csapatok maguk is sportszerűen játszanak, és nem rendeznek ámokfutást foci címén a pályán.

3. Illemkódex szurkolóknak

Mindenekelőtt el kell fogadni, hogy az ellenfél is szórakozni vágyik, és erre mindenkinek joga van. Éppen ezért az ellenfél szurkolóinak tisztelete ugyanolyan kivánatos, mint a játékosoké. Tehát mellőzzük a trágár ócsárlást, és nem ártana felhagyni a nálunk mostanában dívó cigányozás, zsidózás, anyázás és a zászlóégetés szokásával. (Ez utóbbira különösen érzékeny szokott lenni az ellentábor). Tény, hogy a legkönnyebb a rossz bíróra, partjelzőre fogni a csapat kudarcát, ennek ellenére nem túl sportszerű már a kivonuláskor "három a hülye" felkiáltással fogadni a "sporikat". Az egyéb becsületsértő bekiabálásokról már nem is beszélve. A játékvezető is ember, ő is tévedhet, és tévednek a legjobbak is, de ha eleve előítélettel fogadják őket, ez negativ módon befolyásolhatja működésüket. Ha a hazai közönség mindjárt, minden ok nélkül kikezdi a bírót, a sípos ember könnyebben fog a hazaiak ellen fújni, ezt sose felejtsük el - hacsak nem igazán erős jellem. Szász Péternek 1977-ben készült gyönyörű filmje, a Szépek és bolondok állít a középpontba egy minden körülmények között korrekt futballbírót. Kissé idealizált benne Ivicz sporttárs- Kállay Ferenc ma már klasszikus alakításában - de valójában ez az a tisztesség, amit az igazi sportemberek elvárnak a bíróktól.

Jó lenne, ha a legveszettebb szurkolók is megértenék: a botrányokozás, a dobálás, a verekedés legtöbbször saját csapatukat sújtja. Éppen ezért eleve felesleges a stadionba botokkal, szúró és vágószerszámokkal, üvegekkel felszerelkezve érkezni - ezeket az éber rendezők amúgy is elkobozzák, élesebb helyzetben be sem engedik a harcra készeket a pályára.

Ugyancsak durva illetlenség nemzetközi mérkőzésen az ellenfél himnuszának kifütyülése. (A közelmúltban a Magyarország-Izrael mérkőzés előtt a vendégcsapat nemzeti énekét egy szélsőjobboldali csoport náci jelszavakkal zavarta meg, de máskor sem hagyták, hogy a vendégszurkolók kulturáltan végighallgathassák himnuszukat). A gyakorlat bizonyítja, hogy az ilyen megnyilvánulásokért vissza szokott járni a kölcsön - esetleg nemcsak szóval, vagy füttyel, hanem veréssel is. Ijesztő, hogy egy-egy botrányos meccs visszavágója előtt a két tábor már revansra készül. Kirívó eset volt, hogy amikor 1993-ban Pozsonyban  a csuklyás szlovák kommandósok összeverték a Fradi-drukkereket, mindenki rettegett a zöld-fehér kemény mag bosszújától. És a Zöld Sasok hívei nem kis önmérsékletről tettek tanúságot, mert Budapesten nem volt súlyos összecsapás magyarok és szlovákok között.

Sok gondot okoz mostanában, hogy - bajnoki és kupagyőzelmek esetén - a szurkolók elözönlik a pályát. Valószínűleg még évekig fognak beszélni a kispesti rendőrattakról, amikor a boldog Fradi-szurkolókat valósággal szétverték a lovasrendőrök, a bíróság pedig azokat a ferencvárosi játékosokat ítélte el, akik híveik védelmére keltek. Nyugat-Európában már tapasztaltabbak a rendőrök és a rendezők is, körültekintőbben védik meg a szurkolók örömétől a futballistákat, de azért ott is előfordul, hogy egy-egy sztár alsóneműben jut csak be az öltözőbe. Nagyon sok múlik a rendőrök és a rendezők összehangolt munkáján, valamint azon is, hogy a szurkolókkal milyen kapcsolatot tudnak kialakítani. Másik negatív példa nálunk, hogy a rendezők, különböző őrző-védő egyesületek tagjai, gyakran provokálják a szurkolókat, akik aztán bele is mennek hamar a verekedésbe - és ilyenkor rendre a rövidebbet húzzák.

Ha a szurkoló külföldre is követi csapatát, sose feledje, hogy egy kicsit nemzetét is képviseli. Kulturálatlan viselkedésével saját hazájáról állít ki bizonyítványt, a diplomáciai bonyodalmakról nem is beszélve. Kellemetlen egy ország miniszterelnökének, vagy külügyminiszterének folyton elnézést kérni állampolgárai magatartása miatt, vagy elhatárolódni tőlük. (Az angol és a holland kormányfőnek volt ebben része többször is az elmúlt években). És a nagykövetek, konzulok sem azért vannak állomáshelyükön, hogy randalírozó honfitársaikat kiváltsák a fogdából. Inkább dalversenyben, rigmuspárbajban, esetleg bolond öltözékben és arcfestésben  legyenek nagyok és eredetiek. Számtalan példa volt már rá, hogy a jó hangulatú szurkolótáborokhoz feleslegesnek bizonyult a nagy készültség. E sorok irójának felejthetetlen élmény volt, amikor Genovában a Sampdoria-Honvéd találkozó után az olasz szurkolók sorfalat álltak a stadionból távozó magyarok autóbuszainak és megtapsolták őket, vagy amikor Londonban, a Parma-Anwerpen KEK-döntő másnapján a győztes olaszok, a vesztes belgák és a semleges angolok együtt söröztek több pub-ban is.

Ajánlatos lenne a külföldi utak során, hogy a szurkolócsoportoknak ne csak sportélményt nyújtsanak, hanem mutassák be nekik az adott ország, város nevezetességeit, hangulatos helyeit. Nem ártana, ha a szurkoló felszerelné magát egy kisszótárral is. Mindezek segítenének a ma is élő nemzeti, faji és egyéb előítéletek leküzdésében.

A szurkolói magatartás javítását elő lehet segíteni a közönségtalálkozókkal, szurkolói ankétokkal, amelyeket a legtöbb nagy egyesület rendszeresen tart. (Nálunk ebben is a Ferencváros jár élen, de a Vasasnál is régi hagyománya van ezeknek a találkozóknak). Nyugaton gyakoriak azok a "nyilt napok", amikor a drukkereket beengedik az edzőtáborokba, ahol bepillanthatnak a nagy mérkőzések előkészületeibe, és személyes közelségbe kerülhetnek a játékosokkal. Ha megértik: egy-egy nagy siker mögött milyen komoly munka áll, talán elgondolkodnak azon, hogy érdemes-e mindezt néhány olcsó és felesleges botránnyal tönkretenni.

Göbölyös N. László [Változó Világ 2.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010