Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Valószínűleg a romantikus vallomáslíra alakította ki azt a hiedelmet, amely szerint a lírai költő verseiben kitárja előttünk a lelkét. A valóság ellenben az, hogy csak ritka, kivételes alkalommal van módunk bepillantani az alkotók belső világába. Ilyen rendkívüli pillanat volt József Attila életében 1936 májusa. A látvány olyannyira zavarba ejtő, hogy mélyre hatoló magyarázatáról lemondva megelégszem annak puszta felidézésével.

   A címben megjelölt év és hónap az egyik legjelentősebb József Attila-vers, A Dunánál megszületésének időszaka. Mint a költő annyi más remekműve, ez is megrendelésre készült alkalmi darab, a Levegőt!, a Thomas Mann üdvözlése vagy a Hazám fajtájából. Megírásának külső indítékai tehát pontosan megadhatók. A Szép Szó szerkesztősége megbízta a költő barátját és szerkesztőtársát, Fejtő Ferencet, hogy az 1936-os könyvnapra szerkessze meg a folyóirat különszámát Mai Magyarok Régi Magyarokról címmel. Fejtő felkérte a Szép Szó munkatársait, de más szerzőket is (köztük a kor magyar irodalmának olyan vezéralakjait, mint Babits Mihályt Móricz Zsigmond és Kassák Lajos), hogy készítsenek portrét a magyar történelmi múlt egy-egy nagy alakjáról. A megbízást József Attila is elvállalta.

   Verse, témaválasztását tekintve, pontosan beleilleszkedik ebbe a közös vállalkozásba. A befejező strófában, utalva a különszám címére, szavait a "mai magyarok"-hoz intézi, s a "régi magyarok" közül, akiket a műszövegében név szerint megemlít, a kiadványban Árpád fejedelemről, a honalapítóról, valamint Werbőczi Istvánról és Tripartitumáról külön portrét is olvashatunk. Ez azt mutatja, hogy a költő tudatosan alkalmazkodott szerkesztőtársa és szerzőtársai koncepciójához. A Dunánál a kötet élére került, s így mintegy a "vezércikk" szerepét volt hivatva betölteni, azaz költői emelkedettséggel megpendíteni az esszék közös alapgondolatait.

   A koncepció kialakítását szolgáló értekezlet után József Attila eltűnt barátai szeme elől. A kézirattal csak a legutolsó pillanatban készült el, s a nyomdában maga is részt vett a tördelés munkafolyamatában. A késlekedés jelzi, hogy az alkotási folyamatban váratlan nehézségek merülhettek föl. De hát ez a lehető legtermészetesebb dolog, a formateremtés nagyon sok más alkotónál is kínlódások árán, gondolati és poétikai akadályok leküzdése révén megy végbe.

   Csakhogy 1936 májusa egyben az időszak is volt, amikor a költő írásos pszichoanalitikai vallomásainak zöme született. Az Átmentem a Párisiba (május 14.) és a Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben (36. máj. 22. és 24.) című szövegek keltezése fölöslegessé teszi ennek bizonygatását, de - mint látni fogjuk - a Sárgahajúak szövetsége is ugyanekkor jött létre. Egyedül a Pszichoanalízis című "komédia" kelte bizonytalan. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy elegendő elolvasni a prózai vallomásokat, hogy az olvasó tisztába jöjjön azzal, mi zajlott le a költő lelkében a megírás pillanatában. Mivel a bennük foglalt emlékek, kijelentések, ítéletek a költő analitikus kezelése során bukkantak föl, fogalmazódtak meg, igazi jelentésük kiderítése alapos mélylélektani ismereteket követel, módszeres interpretáció eredménye lehet csupán.

   Az út, amely a tematikus szám kollektív tervétől vezet az alkalmi vers születéséig, gondolatilag rekonstruálható. A szabad asszociációs szövegek keletkezése az analitikus kúra munkamódszerei, szempontjai ismeretében ugyancsak végigkövethető. Mi azonban sem egyik, sem másik utat nem választjuk, hanem abból indulunk ki, hogy a költeményt és a mélylélektani vallomásokat ugyanaz a személy, ugyanabban az időpontban hozta létre. Az egyidejűleg folyó, de más-más irányba tartó, más-más típusú szellemi termékeket produkáló tevékenység ugyanabból a forrásból fakadt, ugyanannak az alanynak a megnyilatkozása volt. Erre a mélyebben fekvő, homályba burkolózó hordozóra szeretnénk fényt vetni. Ezt akkor tehetjük meg, ha szembesítjük, összevetjük az alkalmi ódát a pszichoanalitikai írásokkal, illetve - az egyszerűség kedvéért - elsősorban azok egyikével, a Szabad-ötletek jegyzékével.

   Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy a két típusú szöveg tud egymásról. A Sárgahajúak szövetségében találhatunk egy szekvenciát, amelynek segítségével a szöveg közreadója, Szőke György keletkezésének idejét megállapította: Vámház tér. Dinnyék. Lépcsők, rakodópart: Egy helyszín merül tehát föl a költő emlékezetében, amelyen valaha tartózkodott. Ismerjük ezt a helyet. A Duna-parton, szemben a Gellértheggyel, a Szabadság híd közvetlen szomszédságában. Azonos tehát azzal a helyszínnel, amelyet a költő A Dunánál nyitóképében idéz föl: "A rakodópart alsó kövén ültem, / néztem, hogy úszik el a dinnyehéj: Nem kevésbé tanulságos párhuzamot kínál az alkalmi óda egyik, korábban kizárólag történetfilozófiai szempontból értelmezett felszólítása: "a múltat be kell vallani". Olyan mondat ez, amely egy analitikus orvos szájából természetesebben hangzik, mint egy történetfilozófuséból. Ez az a maxima, amelynek engedelmeskedve írta a költő a verssel egy időben készült pszichoanalitikus szövegeit.

   Az analitikus vallomások és az óda szomszédsága azonban korántsem feszültségmentes. "Verset kellene írni, már tegnapelőtt kellett volna szállítanom. Nagyon jó az, hogy Magának minden jó, akármit írhatok és éppen azt, ami eszembe jut: E mondatokat az Átmentem a Párisiba című szövegben olvashatjuk, amely voltaképpen egy, Gyömrői Edithez, pszichoanalitikusnőjéhez írott, szabálytalan levél. A Dunánál tehát, mert hiszen ez a szóban forgó vers, május 12-e, a megadott határidő után két nappal még meglehetősen távol áll a megvalósulástól. Valami egészen más foglalkoztatja a költőt, s ez a más, önnön lelkének vallatása, ölt testet az Átmentem a Párisiba című írásban és társaiban. Az alkotás nagy és kellemetlen szellemi erőfeszítést kíván tőle, helyette szívesebben produkál szabad asszociációkat.

   Ugyanennek a feszültségnek mélyebb és ijesztőbb dimenzióit tárja fel a Szabad-ötletek jegyzéke. A költő mindenekelőtt azt a fenyegető kijelentést teszi, hogy abbahagyja a versírást: "nem írok verset". A Szabad-ötletek másik helyén egyenesen tagadja, hogy versei igazi énjét fejeznék ki. Valódi mivolta analitikus szövegeiben tárul föl: "a Rubin azt mondta: téged mindenki szeret, hiszen a verseid te vagy / a verseim nem én vagyok: az vagyok én, amit itt írok". A Dunánál, mint látni fogjuk, bizonyos értelemben nem más, mint óriási szellemi erőfeszítés a "ki vagyok én?" kérdés megválaszolására. Végül pedig a versírást képmutatásnak, őrültségnek, szélhámosságnak minősíti: "nemsokára indulnom kell / mutatnom kell, hogy valaki vagyok / jönnek egymásután a kéziratokkal az őrültek / minek írnak, az öncsalás, szélhámosság".

   A három pszichoanalitikus szöveg a vers születésének más-más stádiumával állítható párhuzamba. Az Átmentem a Párisiba a határidő szorításában születik, de még A Dunánál megfogalmazása előtti stádium terméke. A Sárgahajúak szövetsége a vers indító képére való utalással az egyidejűséget sugallja. A Szabad-ötletek jegyzéke az a szöveg, amely - pusztán kronológiailag nézve - követheti a verskézirat leadását. Mindenesetre a verssel ez hozható a legszorosabb közelségbe és ezért a legkiáltóbb ellentétbe is.

   Ha a vers május 22-e előtt megíródott, akkor azt nehéz megérteni, hogyan reagálhatott a költő saját remekművére úgy, ahogyan a legsúlyosabb kudarcra szokás. Ha a Szabad-ötletek jegyzéke készült korábban, akkor szinte elképzelhetetlen, hogyan bírt a legmélyebb kétségbeesésből egy pillanat alatt fölnőni az óriási teljesítményhez. Az, hogy a két szöveg párhuzamosan alakult ki, ép ésszel elgondolhatatlan. Elhallgatással fenyegetőzni, a hivatásába vetett hitének elvesztését deklarálni, miközben élete egyik legjelentősebb alkotását fogalmazza meg? Abban a tudatban írni, hogy amit tesz, az öncsalás, szélhámosság, hogy verse nem fejezi ki önnön lényegét? Nos, ez paradoxon a javából. Márpedig a három lehetőség közül az egyik megvalósult. A világirodalomban nem ismeretlen jelenség, hogy ugyanaz a szerző más típusú szövegeiben (levél, önéletrajz, napló, mások által feljegyzett szóbeli vallomás stb.) olyan képet nyújt magáról, amely összeférhetetlen a műalkotásokban megformált önarcképpel. Határesetté az a körülmény teszi József Attila esetét, hogy a két, egymásnak ellentmondó önreprezentáció lényegileg egy időben születik.

   Nyilvánvalóan azzal a jelenséggel állunk szemben, amelyet az "alkotói válság" kifejezéssel szokás megjelölni. Nem az első és nem az utolsó eset József Attila életében az ilyen krízis, amikor a költő elhallgatással fenyegetőzik, a mondanivaló hiányával küzd. A hasonló helyzetekből mindannyiszor egy-egy remekmű alkotásával emelkedik ki. Mégsem szabad könnyedén elsiklanunk fölötte. A csüggedés emez állapotai a végső kétségbeesést előlegzik. A Dunánál megszületését megelőző vagy kísérő válság súlyosságát a költő másfél év múlva bekövetkező öngyilkossága visszamenőleg hitelesíti. A Szabad-ötletek jegyzékében megfogalmazott önbecsmérlő, a hivatás értelmét megkérdőjelező kijelentések tehát nem üres szavak. A vers és az analitikus írások közötti alkotáslélektana paradoxon nem oldható föl felületes magyarázattal.

   A műbeli én és a magánemberi személyiség iskolásan evidens szétválasztása semmi esetre sem oldja meg a problémát. Annál is kevésbé, mert a műalkotás sohasem percek, órák és napok alatt születik. Előzményei sokszor évekkel korábbi ötletekre, előmunkálatokra, diszpozíciókra vezethetők vissza. Másfelől pedig a költői szerepválsággal kapcsolatba hozható gondolatai sem pillanatnyi, május 14-hez, vagy május 22-hez köthető, múló ötletek voltak. A két szövegtípus abszolút értelemben egykorú. Szellemi ikrek, amelyeknek vonásai teljes mértékben eltérőek, de amelyekről tudni kell, hogy eredetük közös. E közös eredetről, A Dunánál és az analitikus emlékidézés szerves összefüggéséről Vágó Márta őrizte meg a költő egy roppant érdekes vallomását: "Gyakran említette, hogy a nagy versei sohasem jöttek volna létre, ha az analízisben nem értette volna meg a gyerekkori dolgok összefüggését a későbbiekkel. Ott oldódtak fel az elfojtott mondanivalók... Például A Dunánál egy soráról: mint édesanyám, ringatott, mesélt / s mosta a város minden szennyesét - Ha anyám nem lett volna mosónő, ez a sor így, nem juthatott volna eszembe, de hogy eszembe jutott - magyarázta -, versírás közben, az már csak azért volt, mert akkor már feltámadtak a konkrét emlékek az analízisben. - Addig nem voltak konkrét emlékeid? - kérdeztem csodálkozva. - Nem, talán utáltam is mindenre visszagondolni, azért... - Nagyot sóhajtott. - Eleinte sokat sírtam az analízisben, mikor lassan jöttek az emlékek... Akkor a részletek elmosódottak voltak - mondta elgondolkozva -, nem voltak képeim - megrázta a fejét, szemét kimeresztette: - nem is tudom, hogy írtam volna tovább, mi lett volna akkor?"

   Amikor a továbbiakban, az összehasonlítás során elénk tűnik az az ellentétrendszer, amely szembeállítja a prózai vallomásokat a költeménnyel, egy pillanatra se tévesszük szem elől az idézett sorokat, amelyek ellenkezőleg, egymásrautaltságukat, szétszakíthatatlanságukat hangsúlyozzák. Máskülönben a költői én nyugtalanító kettőssége, párhuzamossága, ellentmondásos egysége két különálló lapos metszetnek adja át a helyét. Lássuk tehát: hogyan ítél az egyik én, és hogyan a másik? Hogyan építi föl a világot a költő, és hogyan alakul ki a pszichoanalitikus szövegek szerzőjének világa?

   Igaza van a költőnek, amikor a fenti idézetben A Dunánál két sorát - "S mint édesanyám, ringatott, mesélt / s mosta a város minden szennyesét" - az analitikus emlékidézésből származtatja. A Szabad-ötletek jegyzékében párhuzamok egész sora kínálkozik a versrészlet hátteréül. "Drága mamának" nevezi őt, majd megvallja iránta való egykori szeretetét: "talán csak azért szerettem a mamát, mert ennem adott, volt hova hazamennem". Mindez azonban elenyésző ahhoz a nagyszámú, tiszteletlen hangnemben, olykor kifejezetten durván megfogalmazott, súlyos szemrehányáshoz képest, amellyel a mamát illeti: "ki mondta anyámnak hogy szüljön meg / hogy dolgozzon értem". Az édesanyja alapvető érdemeit, a világra hozás és a munkával való áldozathozatal értelmét kérdőjelezi meg itt a költő. De kiássa az egykor elszenvedett sérelmek, verések emlékeit is: "én ettem meg a buktákat" - utal az ismert gyermekkori jelenetre, amikor torkossága miatt édesanyja véresre verte. A "jaj mama ne tessék bántani", "anyám kivert engem" feljajdulások talán ennek a jelenetnek a filmkockái. Hangot ad az elszenvedett sérelmek miatti bosszúállás vágyának, s az anyjával szemben elkövetett vétkek miatti lelkifurdalás is megszólal.

   Az apa szerepe más módon problematikus az írásban. Említést tesz ugyan róla: "mit szerethetnék az apámon él", de ennél fontosabb az a sokatmondó hallgatás, amelybe burkolja alakját. A mélylélektani önvallomásokban tehát a szülőgyermek viszony - különféle módon - konfliktusos oldalai nyomulnak előtérbe.

   A Dunánál-ban ellenben - s ez némileg beárnyékolja a költőnek Vágó Márta által megörökített, idevonatkozó állítását - a szülő-gyermek viszonyról alkotott kép következetesen konfliktusmentes. A költő kiszűr minden kínos emléket. Édesanyjával való kapcsolatából csakis az idilli jellegű mozzanatokat rögzíti. Az idézett hasonlat után nyomban újra fölbukkan az anya alakja: "És mint termékeny, / másra gondoló anyának ölén / a kisgyermek..: A következő megjelenés különlegesen szép. József Attila itt annak a költőnek a képzetét állítja elénk, aki inspiráció nyomán alkot, s ezt az ősrégi toposzt úgy újítja föl, hogy az ihlető géniusz helyébe a szülőt állítja, amint az gyermekét betűvetésre tanítja: oly módon, hogy ceruzát tartó, gyakorlatlan kezét vezeti a papíron: "Verset írunk. Ők fogják ceruzámat / én érzem őket és emlékezem:

   A III. rész első versszaka a szülők és a gyermek összeforrottságát fokozza tovább. Az édesanyjával való szoros és mély kapcsolatát egy archaikus táplálási mód, a csócsálás, az ételnek az anya által való előzetes megrágása segítségével érzékelteti: "Anyám szájából édes volt az étel". A Szabad-ötletek jegyzékében ennek épp az ellentéte történik. Ott a halálos beteg anyától való biológiai természetű viszolygást úgy juttatja kifejezésre, hogy felidézi a jelenetet, amikor a kórházban tett látogatásakor a betegtől érintetlenül hagyott (!) ételt nem bírta megenni: "amikor a klinikán feküdt csontig lesoványodva / nem ettem meg az ételt, ami ott volt kihűlve az éjjeliszekrényén / éjjeliedény / talán ettem belőle mégis és azért köpködök".

   A versben az apjával kapcsolatban tett kijelentés - "apám szájából szép volt az igaz" - az igazmondás-hazugság dilemmáját veti föl. Apjára nem emlékezhetett a költő, mert az kétéves korában elhagyta őt és a családot, kivándorolt az országból, és végképp eltűnt az életükből. Ez a cserbenhagyás természetesen sokat foglalkoztatta József Attilát, s olykor, mint a Csak most... kezdetű versben, mentséget is talált rá. Itt azonban, túltéve magát a tényeken, mesterségesen pótolta ezt a hiányt. Leegyszerűsítés lenne azonban úgy beállítani a verses és prózai szöveg viszonyát, hogy József Attila az utóbbiban apjáról őszintén, az igazságnak megfelelően gondolkodik, míg az előbbiben eltér a valóságtól. A pszichoanalitikai szöveg bizonyos helyein ugyanis nyíltan bejelenti, hogy asszociációi közé hazugságokat kevert: "hazugsággal fogom vegyíteni az igazat, mégse szolgáltatom ki magamat teljesen". És csakugyan, nem egy helyen rajta lehet kapni azon, hogy állításai mögül hiányzik a valóságfedezet. A történetfilozófiai óda idézett apaképét, éppúgy, mint a pszichoanalitikai naplónak azokat a helyeit, amelyekre utaltunk, a valósághoz való viszonyukat tekintve álemlékeknek nevezhetjük. A különbség arra korlátozódik, hogy az utóbbiban kicsinyít, főleg önnönmagát rágalmazza meg, míg a versben szépít, elmos, "javít" a valóságon.

   De még ha ugyanarról a jelenségről beszél is, ezt egészen más felfogásban és hangfekvésben teszi az egyik és a másik szövegben. A Szabad-ötletek jegyzékében egykori önmagát a szülők egymással való harmonikus kapcsolatának kárvallottjaként mutatja be: "mikor csecsemő voltál, megcsalt az apáddal", míg A Dunánál-ban ez a sérelemérzet emelkedett mélabúvá finomul: "Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt".

   A szülő-gyermek téma csúcspontját a III. rész 2. versszakában éri el, ahol ez a szoros kapcsolat erőt adó testi-szellemi azonossággá lényegül át: "Megszólítanak, mert ők én vagyok már; / gyenge létemre így vagyok erős: József Attila tehát maradéktalanul feloldja azt a konfliktust, amelyre a pszichoanalitikus szövegek a szülő-gyermek viszony témáját építették. A Dunánál-t jellemző beállítottságot ahhoz a módhoz hasonlíthatjuk, ahogyan Marcus Aurelius Elmélkedéseinek első könyvében felsorolja elődeit és tanítóit, akik követendő példát mutattak számára az erényes életre: "Atyám, hallomásom és emlékeim szerint, maga volt a szerénység és férfiasság. Anyámtól tanultam az istenfélelmet, a jótékonyságot" stb.

   Az emlékek és az ítéletek ilyszerű válogatása nem a versszerűség vagy a műfaji jelleg egyenes folyománya, hiszen például a nem is oly sokkal korábban született Kései sirató című versben a vádak és sértések özönét zúdítja édesanyjára, éppúgy, mint pszichoanalitikus vallomásaiban. Ha tehát igaz, hogy A Dunánál szülő-gyermek témája az analitikus emlékidézés előzetes "tréningjének" köszönheti anyagát, akkor ez az anyag alapos kontrollon, átdolgozáson ment át, egy adott ponton még protézist is kapott, s nem eredeti nyerseségében kerüli a műbe.

   A szakadék, amely a szülőkhöz való kétféle viszony között feltárul, végighúzódik az ön meghatározás, önjellemzés területén is. Annak, hogy a költő alkalmi ódájában óriási erőfeszítéseket tesz az önmeghatározásra, egy jellegzetes mondattípus gyakori felbukkanása a közvetett bizonyíték. E mondattípus az első személyű alany: "Én" és a létige "lenni" pólusaira épül "Én úgy vagyok"; "Ebből vagyok"; "ők én vagyok már"; "több vagyok a soknál"; "az Ős vagyok"; "A világ vagyok". A felsorolt mondatok alany-állítmányra redukált tartalma nem több, mint közvetlen önmeghatározás, önnön létének, személyazonosságának állítása. Teljes üzenetüket figyelembe véve öngazdagító meghatározásokká bővülnek ki, ami legtágasabban és legnyilvánvalóbban "A világ vagyok" kijelentésben mutatkozik meg. De az idézett mondatokba, mint fogaskerekekbe, más állítások kapcsolódnak, amelyek ugyancsak az énnek ezt a felfokozódását szolgálják: "s én lelkes Eggyé így szaporodom"; "török, tatár, tót, román kavarog / e szívben". Ezt az önmeghatározásra törekvő makacs igyekezetet torpedózza meg, ennek az önállításnak az érvényét vonja kétségbe a Szabad-ötletek szerzője, amikor a fentebb már idézett kijelentést teszi: "verseim nem én vagyok, az vagyok én, amit itt írok".

   Az ellentét a két írás között e ponton válik alapvető jelentőségűvé. A Dunánál öngazdagító mondataira ugyanis, mint alapra, a pozitív önértékelések egész sora épül. Az én a biológiai múltba a lehető legmélyebben gyökerezőnek érzi magát. A történelmet ellentmondásaival együtt belső világába kebelezi be. A szülőkkel való kapcsolata harmonikus, ő maga tanulékony, s ennek jutalmaként rendkívül gazdag szellemi vagyon örökösének tudhatja magát. Embertár-saihoz a jelenben a szimpátia érzései kötik, a jövőben bizakodik, és ennek érdekében tettre-késznek mutatkozik. Alighanem idézetek nélkül is tudni lehet, a vers mely részleteire utalunk.

   A pszichoanalitikus önvallomásokban adott önjellemzés minden lényeges ponton ellent-mond a fent vázolt idealizált önarcképnek, s ha az előbbieket fogadnánk el a költő hiteles port-réjának, azt is el kellene ismernünk, amit a Szabad-ötletek jegyzékében versei és igazi önmaga különböző voltáról állít. Itt csak néhány, közvetlenül belátható példára hivatkozunk: "jobb volna megdögleni"; "nincs igazság"; "betörő leszek / tolvaj leszek / rablógyilkos leszek"; "aki agresszív, boldogul"; "hozzám ne legyen jó senki mert megölöm"; "a csecsemőket teherkocsi alá kell tenni / a terhes asszonyokat teherautó alá" stb.

   Az ideális és önleleplező önarckép emez oppozíciós rendszeréből egyetlenegy elemet emelünk ki, azt, amely mindkét szövegben alapvető szerepet játszik: a munkához való viszonyt mint az önértékelés kulcskérdését. A Szabad-ötletek egyik vezérmotívuma a munka elutasítása, panasz a munkakényszer miatt, a munkából élők megvetése: "dolgozni / mindig csak dolgozni / mindig csak dolgozni"; nem akarok dolgozni / nem fogok dolgozni / inkább meghalok / eddig sem dolgoztam eztán sem fogok / ő se dolgozik / Hatvany sem dolgozik / Kapaport sem dolgozik / Illyés Gyula sem dolgozik; "a munkások dolgoznak / dögöljenek meg / úgy kell nekik / betörő leszek.., dolgozzon a Judit, a buta állat" stb. stb.

   A Dunánál második strófájának témája ugyancsak a munka, de értékelését egy világ választja el az előbb olvasott mondatokétól. Mintha nem is ugyanaz az ember írta volna, ráadásul ugyanakkor. A költő a Duna hullámainak gyönyörködtető játékát hasonlítja az ugyanilyen gyönyörködve szemlélt munkamozdulatokhoz: "Mint az izmok, ha dolgozik az ember, / reszel, kalapál, vályogot vet, ás, / úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el / minden hullám és minden mozdulás", majd dolgozó édesanyját idézi föl nagy gyöngédséggel: "s mosta a város minden szennyesét". Ez a visszatekintés ellentétbe állítható azzal a panasszal, amellyel korábbi verseiben a dolgozó és a kisgyerekkel nem törődő anyát illeti: "Mért görbítetted mosásnak a hátad?" (Kései sirató); "Hagyja a dagadt ruhát másra, / Engem vigyen föl a padlásra" (Mama). De ugyanez az ellentét áll fenn A Dunánál részlete és a Szabad-ötletek jegyzékének a munka kapcsán a mamára tett durva kijelentése között: "dolgozzon a mama / dögöljön meg".

   Az óda II. részében a munka témája újra jóváhagyó értelemben bukkan föl: "kapáltak, / öltek, öleltek, tették, ami kell", s a Szabad-ötletek jegyzéke ezzel a ponttal is felesel: "én nem akarok kapálni / én nem őrzöm a disznókat / én nem hajtom ki a libákat". A téma a szülő-gyermek viszonnyal párhuzamosan jut el csúcspontjára: a költő azonosul a munkával, vállalja a tevékeny életet, léte egyik alapértékének tekinti azt: "nem akarok dolgozni" - idéztük a Szabad-ötletek jegyzékéből. Nem meglepő, hogy itt ennek épp a fordítottját olvassuk: "... Én dolgozni akarok. Elegendő / harc, hogy a múltat be kell vallani... / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés:'

   A terjedelmi korlátok miatt ezen a ponton félbe kell szakítanunk az egyidejűleg született két univerzum részletesebb, de így is csak vázlatos összevetését. Megelégszünk annak jelzésével, mely területekre terjeszthetnénk ki az eddig elmondottak érvényét. A felvázolt ellentét a vallomások és a költemény világról alkotott víziójában is tevékenyen jelen van. A Dunánál a rend és az egyensúly világát tárja elénk, a Szabad-ötletek a káoszét, az egyensúly hiányáét. Az óda és a pszichoanalitikus szövegek formateremtő elve ugyancsak ellentétbe állítható egymással. A Dunánál az emlékezés, a múlthoz való viszony verse. Olyan emlékezéselmélet áll mögötte, amely építő, gazdagító, a cselekvésünket megalapozó szellemi hatalomként értékeli az emlékezést. Ez a bergsoni teória, amely alapul szolgál a versnek. A Szabad-ötletek mögött, ehhez nem kell különösebben bizonyítékokat keresni, a freudi teória áll, amely a gyermekkor kínzó, gyötrő emlékei felelevenítésének gyakorlatában realizálódik.

   Mindeme életanyagbeli, gondolati, világképi előfeltételek a két szövegtípus poétikai-esztétikai szintű szembesítéséhez vezetnek el. Németh G. Béla elemzései után világosan látható, hogy A Dunánál tudatosan eleget tesz a klasszikus óda műfaji követelményeinek, annak minden lényegi formai, hangnemi, tematikai összetevőjével együtt. Az is ismeretes, hogy a Szabad-ötletek jegyzéke akarva-akaratlanul bizonyos fokig az avantgárd szabad versek sajátságait reprodukálja. Ilyen értelemben a szigorú, fegyelmezett forma és a szürrealizmusra emlékeztető szabad asszociálás áll egymással szemben.

   Az elmondott és a csak vázlatosan ismertetett összehasonlítás végeredményeképp megállapíthatjuk, hogy a Szabad-ötletek és A Dunánál esetében két, egymás hatását minden tekintetben lerontó, egymással minden szinten összeférhetetlen szöveggel állunk szemben. A szakirodalom a két József Attila-képpel külön-külön számolt el. Hosszú ideig az a felfogás dominált, amely szerint a költő betegsége, az őt ért csapások ellenére megőrizte baloldali politikai elkötelezettségét, felemelte szavát a közösség aktuális gondjainak megoldása érdekében. A Dunánál e koncepció egyik legfőbb bizonyítékaként szolgált. Később ennek a felfogásnak az ellenhatásaképp a költő kései korszakát a betegséggel való viaskodás, a befelé fordulás időszakának tekintették, amely a politikailag aktív költőénél emberileg hitelesebb, esztétikailag magasabb rendű művek megteremtésének szolgált keretül. A Szabad-ötleteket is - egyebek között - emez átalakulás bizonyítékaként kezelték.

   Csakhogy sem egyik, sem másik felfogás nem állja meg a helyét, mert - mint láttuk - a két írás lényegében egyidejűleg született, keletkezési sorrendjük nem állapítható meg biztonsággal. Sőt, igen sok lényegi alkotóelemük elvont szinten közös, ha élesen vitázva is, de utalnak egymásra. Csakis olyan portré jelenthetne megoldást, amely mindkét végletet tartalmazza, s dinamikus, netán ellentmondásokkal terhes, de a képtelenséget valamiképp elkerülő magyarázatot kínál rájuk. Egy ilyen megoldásnak természetesen távolról sem vagyunk a birtokában, de a helyzet tudatosítása mégiscsak előrelépés a leegyszerűsítő magyarázatokhoz képest. Abban az irányban kell továbblépnünk, amely felé József Attila A Dunánál két sorával mutatja az utat: "Mintha szívemből folyt volna tova, / zavaros, bölcs és nagy volt a Duna:' (Kiemelés tőlem. T. Gy. ) Olyan képet kell nyújtanunk az alanyról, aki ezt a kétféle, olyannyira eltérő típusú művet létrehozta, hogy egyaránt tartalmazza a Szabad-ötleteket író József Attila zavaros lelki tartalmait és A Dunánál bölcs kiegyensúlyozottságát. Ez a két ellentmondó minőség csak olyan nagy költőkben kaphat egyszerre reprezentatív képviseletet, mint ő volt.

   Elemzésünket azzal a konklúzióval zárhatjuk, hogy József Attilával foglalkozni emberlétünk legrejtélyesebb, legmegrendítőbb titkaival való foglalkozást jelent. Ettől a kifürkészhetetlen mélységtől és tökéletességtől annyira izgalmas ma is alakja és költészete.

Tverdota György

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010