Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A keleti hadjárata során Indiáig nyomuló Nagy Sándor (i.e. 336-323), akitől - Arisztotelész neveltje lévén - nem állt távol a tudományos érdeklődés, egyszer annak a kívánságának adott hangot, hogy indiai filozófusokkal találkozzék. Erre odavezették néhány emberhez, akik teljesen meztelenül üldögéltek a forró sziklákon, és sem ruhát ölteni, sem nézeteikről nyilatkozni nem kívántak a görögök kedvéért. Később egyikük mégis csatlakozott a visszahúzódó hellén sereghez, mígnem - az idegenek legnagyobb megdöbbenésére - önként máglyára feküdt meghalni. A Kalanosznak nevezett aszkéta azért tette ezt, mert - miként Sztrabón, az időszámításunk kezdetekor élt nagy görög földrajztudós a hadjárat túlélőinek fennmaradt beszámolói alapján Geógraphikájában leírja - az indiaiak "a testi betegségeket a leggyalázatosabb dolognak tartják, aki tehát magán ilyesmit vesz észre, tűz által végez magával, amennyiben máglyát rak, bekeni magát, ráfekszik a máglyára, megparancsolja, hogy gyújtsák meg, és elég anélkül, hogy megszólalna". Ám beszámol Sztrabón olyan esetről is, amikor az Augustus Caesarhoz érkezett indiai követek egyike égette el magát Athénban, csakhogy ő éppenséggel azért, mert élete mindeddig túlságosan is sikeres volt, s nem akarta, hogy "késedelmeskedése folytán valami nem kívánatos csapás érje...."

Változatosságában varázsos vallási világ, amit az indiai szubkontinens immár ötezer éve kínál. Az i. e. 4. században keletkezett Mahábhárata, amely 100 ezernél több verssorával valószínűleg minden idők leghosszabb szent eposza, állítja Indiáról: "ami itt nincs meg, az egyáltalán nem is létezik".

Ma a népesség 82,7 százaléka a hinduizmus követője ugyan, a képet azonban rendkívül tarkává teszi a rengeteg (állítólag 330 millió) isten és istennő egyikének vagy másikának, illetve ugyanazon istenség egyik vagy másik avatárájának (megtestesülésének) a többi fölé helyezése, esetenként monoteizálása. Ugyanez az eklektika jellemzi a szertartásokat, amelyek a szélsőséges aszketizmustól az állatáldozatok bemutatásán át a szexuális rítusokig terjednek. Nem vallási szertartásként, de titkon máig elő-előfordul az is, hogy özvegyen maradt asszonyok elégettetik magukat...

Erős az iszlám befolyása, a muszlimok a lakosság 11,2 százalékát teszik ki, 2,6 százalék a keresztények és 1,9 százalék a szikhek aránya. A buddhizmus szülőföldjén a buddhisták ma mindössze, 0,7 százaléknyian vannak, s ők sem az egykori Buddha-hívők leszármazottai, hanem az 1950. évi alkotmánytól kapott lehetőség nyomán tértek át. A dzsainák aránya 0,5 százalék, az egyéb felekezetek (zsidók, párszik stb.) kategóriájába pedig a népesség 0,4 százaléka tartozik.

1. A bráhmanizmus és a heterodox vallási közösségek

A bráhmanizmus a védikus vallásból alakult ki, amely a Védákról, a legrégibb ma is használt szent könyvekről kapta a nevét. A Véda szankszrit szó, s "tudás"-t, szent ismeretet jelent. Négy Véda van: a Rigvéda 1028, az istenekhez szóló himnuszt tartalmaz, a Jadzsurvéda mantrák (varázsigék), a Számavéda énekek gyűjteménye, az Atharavéda pedig szertartáskönyv az áldozati tűz papjai számára. A Védák legősibb darabjai árja közegben sok száz évvel azt megelőzően keletkeztek, hogy az i.e. II. évezredben Kelet-Európából bevándoroltak Indiába, a késeiek Indián belül, helyi hagyományokat is beolvasztva.

Ilyen hagyomány bőven volt. Az Indus völgyében már az i.e. III. évezredben fejlett civilizáció alakult ki, amely rokonságot, sőt kapcsolódásokat mutat a mezopotámiai sumer kultúrával, s amely a Mohendzsodárótól Harappáig húzódó (ma Pakisztán) 640 kilométeres sávban i. e. 2300-1800 között élte virágkorát. Az emberek - a mágiára jellemzően - a természet erőit tisztelték, a termékenység elsődleges szimbólumaként pedig az anyát, a nőiség attribútumait - mellek, csípő - erősen kiemelő idolok nagy száma jelzi ezt. Feltártak a régészek lingam (phallosz) ábrázolásokat is, s a szakrális tánc szerepét bizonyító, valamint jóga-pozitúrájú figurákat. Kétségtelen, hogy a szvasztika (horogkereszt), már az árják előtti időszakban létezett.

A sokértelmű brahma szó eredeti jelentése "áldozat", a védikus vallás lényege, az istenek imádásának elsődleges módja ugyanis az áldozati szertartás volt. Ehhez sok brahman - pap - kellett, mert más ölte le az állatot, más gondozta az áldozati máglyát, megint más mondta a mantrákat stb. És egy-egy nagy ünnepségen sok száz tehenet is feláldoztak! Évszázadokon át tartó sajátos osztálytagozódás során így alakult ki és került a társadalom csúcsára a brahmana varna, a papi kaszt, amely később magába foglalta a papok minden rokonát és leszármazottját, ma pedig ide tartozik az értelmiségi foglalkozásúak és a hivatalnokok zöme is, ők valamennyien bráhminok. Végül brahmanáknak nevezik a Védákhoz írott magyarázó szövegeket, amelyek már nem az áldozatot, hanem annak elvégzőit, a papokat állították középpontba. A kifejlődött brahmanizmusban a pap - a Védák kizárólagos birtokosaként - különleges privilégiumokat élvezett, az alsóbbrendűeknek nemcsak őt kellett szentként tisztelniük, de a feleségét, sőt a tehenét is!

A társadalmi hierarchia második fokán a ksatrija varna állt, amelybe rádzsák, nemesek, harcosok tartoztak. A vaisja varna a földműveseket, kereskedőket, kézműveseket, a sudra varna a szolgákat foglalta magába (a varna szó "szín"-t jelent, kasztoknak a portugálok nevezték el ezeket). A kaszton kívüli haridzsanok - az "érinthetetlenek", vagyis páriák - tömegeinél már csak az idegenek voltak megvetettebbek.

Az i. e. 7. századtól új szent iratok, az upanisadok ("titkos tanítások") csatlakoztak a Védákhoz, a nevükből is kivehetően reformelképzelésekkel. E tanításokban - későbbi nevükön Védantákban - nyerte el végleges formáját a karmától (cselekedetek összességétől) függő lélekvándorlás, és a szanszárából, az újraszületések örökös ismétlődéséből való kiszakadás keresésének tana. Az ind filozófiai gondolkodás eme első alkotásai a Brahman fogalmát személytelen Világlélekként értelmezték, amelynek része az atman, az egyéni lélek. (A mai hindu teológia Brahmát a Trimurti - Istenhármasság - "Teremtő" tagjaként tiszteli, ám kevésbé, mint a "Fenntartó" Visnut és a "Pusztítva Megújító" Sivát.) Az upanisadok jelentőségét növelte, hogy a ksatriják számára is hozzáférhetőek voltak. Később az upanisad tanítás a hat brahmanista ortodox darsána (irányzat) egyikévé lett, számunkra az ortodoxia iskolái közül fontosabb még a szánkhja és a jóga.

Az i. e. 6. század végére az indiai városok fejlődése és a kereskedő réteg gazdasági befolyásának növekedése miatt a merev kasztszerkezet már nem fedte teljesen a valós társadalmi tagozódást, és a bráhmanizmus nem adott kielégítő válaszokat az új kérdésekre. Ez a körülmény hívta életre a különféle heterodox (eretnek) közösségeket. Ami bennük közös: nem vallásként keletkeztek, hanem mint etikai-filozófiai rendszerek, vezetőik nem papok (sőt nem is bráhminok kasztjába tartozók), hanem tanítómesterek voltak, akik tehát nem egyházat, hanem iskolát alapítottak, jóllehet ezek az iskolák kolostorszerűen működtek, a tanítványok pedig szerzetesként viselkedtek. Alapítójának szándékától függetlenül lett világvallássá a buddhizmus, és szívósan továbbélő vallássá India határain belül a dzsainizmus. A heterodox iskolákat "erdei filozófiáknak" is nevezték, mert követőiket a világtól való elfordulás jellemezte.

A heterodoxiában akadtak ateista, materialista irányzatok is. Ezeknek ugyanúgy megvolt a maga ősi előzménye, mint a többi darsánának; az ateisztikus-agnosztikus világkép már a Rigvéda egyes alkotásaiban felrémlik. Csaknem háromezer éves az a részlet, amely Szabó Lőrinc fordításában A teremtés himnusza címmel ismert, s a teremtésről ekként szól: "Nem volt semminek nemléte, se léte,/ nem volt levegő és fölötte kék ég. /Hol volt a világ? Mi takarta, védte? / Hol volt a magasság és hol a mélység? (....) Megtudtak-e mást is, akik kutattak? / A titkokat bejárni volt-e szent ész? / S ha istenek is csak azóta vannak, / ki mondja meg, mi volt a teremtés? / Ő, akitől van, aki a világra / őrködve néz, aki a maga őse, / Ő, aki csinálta vagy nem csinálta: / Ő tudja! tudja!... Vagy nem tudja Ő se?"

Semmilyen istenben nem hittek - az ortodoxok szemében ezért erkölcstelennek számító - ádzsivikák, akik a világot teremtetlennek, öröktől fogva és örökkön létezőnek tartották. Filozófiai alapgondolatuk az erőszakmentesség és a determinizmus volt, a lélekvándorlás tanát elfogadták ugyan, de karma helyett "végzet"-et emlegettek (nijati). A közösség csak hosszú és fájdalmas beavatás után fogadott be új tagot (a jelöltnek például ki kellett tépnie a haját), eleinte mezítelenül jártak. Elnevezésük - "meghatározott életmódot követelő" - is e sajátosságokkal függ össze. Materialisták voltak a csárvákák, akik szerint a világegyetem állandóan változik, s benne az ember nem egyéb, mint tudattal rendelkező tevékenységének az összessége. A dzsainizmus előzményének számító tittháknak (tittha: "gázló", "rév", illetve - filozófiailag - az azt megtalált ember), nihilista irányzatuk is volt, a saktizmus követői pedig szexuális orgiákban keresték a megváltást. Ezek az iskolák elenyésztek vagy beolvadtak a hinduizmusba, de például a sakták máig önálló irányzatot képviselnek a hinduizmuson belül: hitük központjába a női nemiség kultuszát állítják, szerintük Siva isten is csupán Sáktija (női "erő"-forrása) által nyeri el teremtő lényegét.

A dzsainák közösségének alapítója (a tittha tanítás nagy reformátora), Vardhamána Mahávira "megvilágosodásakor" kapta a Dzsina ("Győztes") nevet, s ezzel mozgalmának is névadója lett. Buddha kortársa volt, de személyesen nem találkoztak. A dzsainák lelküket szigorú aszkézissel akarták kiszabadítani a világból, s hogy testük is mihamarabb kiszabaduljon, gyakran vállalták az éhhalált, miközben az öngyilkosságot elítélték. Hitük szerint a karma ilyetén megsemmisítésével szabaddá lett lelkük a világegyetem legfelső régiójába kerül, s ez a végcél. Dzsina az éhhalállal érte el célját, 72 évesen, valamikor az i. e. 6. század végén, az 5. század elején. Életében - és tanításában - nem ismerte el a Védák szentségét, sem semmiféle konkrét vagy absztrakt istenséget, a világot ő is teremtetlen valóságnak tartotta, amelyet két alapelv egysége alkot. Ezek: a dzsiva ("élő", "lélek"), és az adzsiva ("nemélő"/"nemlélek"). A dzsiva tudattal rendelkező princípium, amely testet ölthet. Az adzsiva tudattalan és ötféle: anyag, mozgás, mozdulatlanság, tér, idő (az anyaghoz sorolta a tüzet, hangot, fényt stb. is). A dzsivát képesnek tartotta a körforgásból való kilépésre - az elmondottak szerint... A dzsainizmus máig a legaszketikusabb vallás Indiában, egyik irányzatának szerzetesei, a digambarák ("égruhájúak"), ma is mezítelenül járnak - ilyeneket láthatott Alexandrosz.

2. A történeti Buddha: a herceg, az aszkéta, a jógi

Buddha kétségtelenül történeti személy volt, noha ezt egyetlen általa leírt sor sem bizonyítja, nagy hatású etikai-filozófiai rendszerét tanítványai öntötték írásos formába. Az első életrajz, az Asvaghósa tollából született Buddhacsirata-kávja is 600 évvel későbbi. Természetes hát, hogy sok csodás elem vegyült az i.e. 563 körül született és a Sziddhártha ("aki elérte célját") nevet kapott Buddha életének leírásaiban. Utólag isten lett belőle, holott ő embernek is igen szerény volt, életében elhárított magától minden ünneplést. Csupa legenda a Lalita Visztara, egy másik Buddha-életrajz is, pedig ez a szigorúbb, az eredeti tanokhoz inkább ragaszkodó irányzat, a hinajána ("kis szekér") szellemiségét tükrözi, már a buddhizmus kettészakadása után.

Eszerint utolsó megtestesülése előtt Buddha évezredekig a Tusita mennyország lakója (vagyis: isten) volt. Anyja - a ksatriják lakta Sákja rádzsaság választott fejedelmének, Suddhódanának a felesége, Májá asszony - egyszer különös álmot látott. Az istenek a Himalájára röpítették és egy virágokkal behintett ágyra fektették, majd trombitálással egy fehér elefánt szállt alá az égből, s ormányával a testébe hatolva megtermékenyítette. A Buddhacsarita-kávja szavaival: "Az ég Királynőjére szállt a lélek, s fenséges méhét a Menny áthatotta." (Mint Szűz Máriát félezer évvel később a Szentlélek.) A jós brahmanok így fejtették meg az álmot: Májá fiút szül, aki világuralomra lesz hivatott, vagy világformáló mester válik belőle. Az apa természetesen az előbbit ambicionálta, nem sejtette, hogy fia már az anyaméhben meditációval töltötte el a tíz holdhónapot. A születést csodás események kísérték: virágeső esett, vakok láttak, süketek hallottak, bénák jártak, hangszerek maguktól megszólaltak, vadállatok megszelídültek. És rengett a föld. Az anya néhány nap múlva meghalt, hogy testét "profán célra" férfi többé ne használhassa...

Sziddhártha Gautama (az utóbbi nemzetségnév) pompában nőtt fel. Tizenhat éves korában feleségül adtak hozzá egy erényes és szép ksatrija lányt, Gópát (ez valóság), de kívüle 84 000 (!) ágyas várta, hogy vele háljon (ez legenda, a szakjáknál monogámia volt). A négy kikocsizás meg - amelyek során először aggastyánt, aztán egy gyógyíthatatlan bélpoklos beteget, majd egy halottat látott, hogy végül egy aszkétával találkozzék - egyszerűen példázat arról, hogy az öregség, a betegség és a halál minden ember számára elkerülhetetlen, de megnyugvást adhat a léleknek az amúgy is átmeneti és véletlen örömökről való önkéntes lemondás. Az aszkéta életmódot már a szánkhja és a jóga darsána ajánlotta az üdvösség-keresőknek, az életet már ezek azonosították a szenvedéssel.

Sziddhártha Gautama tizenhárom évet töltött a feleségével, s akkor hagyta el 29 évesen, amikor az fiat szült neki. "Ráhula megszületett. Új bilincs keletkezett. Ez sem ver gúzsba engemet" - mondta egy legenda szerint hűvösen a születés hírére. Levetette előkelő ksatrija öltözékét és a szamanák ("aszkéták", a heterodoxia követői) csuháját öltve örökre elhagyta a családját. Fejedelmi otthona helyett a kolduló vándor remeték otthontalanságát választotta...

A megváltáshoz vezető utat keresve Gautama tanítványként szegődött olyan mesterekhez, akiket tisztelt. A többi között mintegy két esztendőt töltött Kálamánák, a szánkhja darsána mesterénél, hogy tanulmányozza a brahmanizmusnak ezt az iskoláját. A szánkhja lényege a dualisztikus realizmus, amelynek két princípiuma a Purusa ("ember", itt a világot passzívan szemlélő emberi "szellem") és a Prakriti (a nem teremtett "ősanyag", "őslétező", amelyet folytonos vibráció feszít, mozgásban vannak, ám lélektelenek). Káláma végül szánkhjamesterré avatta Sziddhárthát, aki azonban nem érezte, hogy közelebb került volna ahhoz, amit keres. Ezért Kálámát elhagyva Ráma jógacsárjánál (jógamesternél) lett tanítvány.

Tudjuk, a jóga már az árják bejövetele előtt, a dravida őslakosság körében is létezett. A szó pontos jelentése: "leigázás". "Eredetileg és alapjában véve az elme és a test tökéletes leigázását jelenti, olyan állapot elérését, amely kikapcsolja az egyént a földi világból, még gondolatait és beszédkészségét is megszünteti" - olvasható Téchy Olivér 1986-ban megjelent Buddha című monográfiájának magyarázó részeiben. (E kiváló mű jegyzeteiből az is kiderül: a honfoglalás millenniumi ünnepségeire 1896-ban Indiából két egyetemista fiú érkezett, s itt niródhába - a jógagyakorlatok legmagasabb fokát jelentő "tetszhalálba" - merültek. Nyolc napon át feküdtek mozdulatlanul a közönség szeme láttára. Az esetet többen leírták, közöttük egy német nyelvű folyóiratban dr. Török Aurél orvos, ám ő az eljárást hipnózissal magyarázta, vagyis nem értett belőle semmit.) A jógagyakorlatok vallásos célját - egyesülni Isvarával, a Legfőbb Lélekkel - az upanisadok fogalmazták meg.

A hathajóga a test és az életenergiák kontrolljával, a mantrajóga mágikus varázsformulák ismételgetésével, a bhaktijóga ájtatos odaadással, a dzsnyánajóga tudás útján, a karmajóga vallásos vállalások teljesítésével kívánja elérni az áhított Egyesülést. A rendszer bonyolultságát jelzi, hogy csupán a hathajógának nyolc fokozata van, s például a másodiknak (nijama - "önfékezés") öt alfokozata. Speciális szabályai vannak a testtartásnak, a légzésnek, a hideg és meleg, az éhség és szomjúság elviselésének, a pszichikai apparátus lekötését szolgáló koncentrálásnak egy fizikai pontra, a meditáció egy meghatározott területre irányításának stb. A nyolcadik, a legmagasabb fokozat az a bizonyos niródha ("elnyomás", "megszüntetés"), amit a két indiai Budapesten bemutatott.

Buddha korának Indiájában minden igényesebb filozófiai rendszer vagy vallási szekta megalapítójának erkölcsi kötelessége volt kévalinná lennie ("aki megjárta a teljességet" - vagyis a niródhát). Ez alól Buddha sem lehetett kivétel. Nos, amit Ráma jógacsárjánál tanulhatott, azt is hamar megtanulta, s mestere tilalma ellenére - leghűségesebb szerzetes társai segítségével - niródhába merült. A jógaiskolákban ez volt az elérhető csúcs, aki ebből a tetszhalálból visszajött (nem mindenki tudott, s nem is mindenki akart visszajönni), azt szentként tisztelték. A lemerülés mikéntjét titoktartás övezte, csak annyit tudni, hogy a mantramondás mellett valamilyen "morzsolt fűnek" (narkotikum?) döntő szerep jutott a különleges állapot előidézésében. Sziddhártha Gautama tehát - egy erdei tisztáson, a szabadban - elérte ezt az állapotot. Mozdulatlanul feküdt, látszólag nem is lélegzett, orra és a fülei valamilyen vattaszerű tömítéssel be voltak dugva.

A niródhában lévőt szigorúan őrizni kellett, Sziddhárthát azonban egy időre magára hagyták társai. Eközben elbitangolt állataikat kereső pásztorfiúk botlottak belé a tetszhalott szamanába. Azt hihették, hogy piszácsa (dögvészt előidéző szellem). Nem csak piszkálni kezdték, holott érinteni sem lett volna szabad, hanem leköpdösték, levizelték, tövissel szurkálták. El akarták zavarni, ne árthasson a csordának... Szerencsére még idejében visszaérkeztek a társak, óvatosan megtisztították a mocsoktól, majd kiemelték a niródhából.

Ez a nap fordulópontot jelentett Sziddhártha Gautama életében: egyszerre elege lett minden aszkézisból, mindörökre szakított a jógával, többé éhezni sem volt hajlandó. Társai, akik arra számítottak, hogy a kevalinná lett Sziddhártha most maga fog jógaiskolát nyitni, teljesen megdöbbentek, és megvetéssel fordultak el tőle. Nem értették, mert nem kaptak magyarázatot. Pálfordulásán túl Gautama ellen szólt az is, hogy ezekben a napokban a család küldötteként nála járt az apósa, hogy térjen haza, mert "királyi bölcsek nagy neme sarjához méltatlan dolog űzni a kolduséletet" (Buddhacsarita-kávja). Ám ő ekkor is nemet mondott, s pontosan a kolduló szerzetesek vándor életéhez tért vissza. Magadha rádzsaságában járva azonban megfogadta: innen nem megy tovább, amíg rá nem jön a megoldásra, amelyhez - ennyit már tudott - az éhezés és a jóga nem visz el. Ellenkezőleg, ezek a test mellett a lelket is elgyöngítik, megnehezítve ezzel a keresést.  

Sziddhártha Bódh Gajá városában hét teljes héten át ült elmélkedésbe mélyedve egy fügefa alatt, mígnem a negyvenkilencedik napon, holdtöltekor, éjféltájban elérte a bódhit ("megvilágosodás"). Felismerte, miként lehet a szenvedések által meghatározott emberi létformából eljutni a megváltást jelentő nirvánáig. És mindjárt úgy döntött: felismerését nem mondja el senkinek...

Nagy Károly [Változó Világ 40.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010