Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Általánosan elfogadott meghatározás híján a globalizáció fogalmán többnyire valamilyen, az egész bolygóra kiterjedő folyamatot értünk, amelynek kulturális, gazdasági és szociális komponensei vannak, és amely idővel feltehetőleg valamiféle integrált, egységes földi kultúrát hoz létre. E folyamat nagyon komplex, és nemcsak megértésétől, de még elfogadott elvek alapján történő leírásától is igen távol vagyunk, arról pedig, hogy idővel természettudományos egzaktságú, prediktív modelljeit hozzuk létre, egyelőre még elmélkedni sem igen érdemes. A globalizációs folyamatot illetően a jövőhorizont távolsága évtizedekben, években, de még napokban sem mérhető.

Hasonlóan komplex rendszereket tanulmányoz viszont a biológia meglehetős sikerrel, tehát legalább ezért érdemes a kialakult biológiai módszereket elemezni, előfordulhat, hogy megfelelő módosításokkal ezek a globalizáció természetét illetően is hasznunkra lehetnek.

A biológia akkor vált egzakt természettudománnyá, amikor a pontos leírások és fogalmi klasszifikációk mellé az evolúciós elméletet is felvette fegyvertárába. A darwini evolúciós elmélet vizsgálódásunk szempontjából lényeges alapgondolata az, hogy a dolgok, jelenségek, folyamatok megértéséhez, nem elegendő azok jelenlegi, éppen észlelhető formáit leírni és tanulmányozni, noha a dolgok természetéről ezek is igen hasznos adatokat szolgáltatnak. Egy struktúrát, egy adott viselkedési formát azonban csak akkor érthetünk meg a maga teljességében, ha kialakulásának történetét is megismerjük. A modern biológia meghatározó elméletei lényegében evolúciós történetek. Tisztában vagyok azzal, hogy a társadalomtudósoknak nem kell bemutatnom a történetiség fogalmát: régóta ismert és használt koncepció ez a társadalomtudományokban. A biológia történetei azonban olyan hosszú időtartományokat ívelnek át, amelyek alapján bizonyos fokú általánosítás is lehetséges, továbbá - és a jelen tanulmány szempontjából ez a leglényegesebb különbség - a biológiai történetek mindig több szerveződési szintet érintő elméletek, s ez lehetővé teszi, hogy az elmélet ne pusztán leírás, hanem lényeges szempontokat érintő magyarázat is legyen.

Az emberi természet hatása a kultúrákra

A társadalomtudományok hajlamosak a vizsgálat tárgyát, éppen komplexitása miatt, leszűkíteni egyetlen szerveződési szintre. Ezt a hibát a biológia is elkövette, úgy látszik, hogy ez minden tudományos rendszer kifejlődésének kezdeti, primitívnek mondható szakaszát jellemzi. A biológia néhány évtizede még jóformán kizárólag formai és taxonómiai leírásokkal, valamint magas szintű élettani vagy ökológiai folyamatok vizsgálatával foglalkozott. A biológusok jó része meg volt győződve arról, hogy az alacsonyabb szerveződési szinteken zajló folyamatok, például a kémiai folyamatok, ismeretének semmiféle magyarázó szerepe nincs, elvileg nem is lehet, a biológiai folyamatok megértésében, mert ezekre csupán a biológiai szerveződési szintre korlátozódó törvényszerűségek érvényesek. Ez a filozófiainak is tekinthető gondolati korlát az elmúlt ötven évben kitűnő kémikusok majd biológusok munkájának köszönhetően leomlott. A biokémiából kifejlődött molekuláris biológia látványos sikerei minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy a filozófiai egysíkúság veszedelmes tana helyett a rendszerek komplex, több szerveződési szintet érintő megközelítése az eredményekhez vezető út. Elég talán itt a humán genom projekt sikerét és jól kirajzolódó társadalmi hatásait említenem annak illusztrálására, hogy néhány kémiai képlet periodikus sorba rendezése miként adhat magyarázatot komplex orvosi, pszichológiai és társadalmi jelenségek előfordulására.

Mostanra talán a társadalomtudományok is eljutottak a fejlődésnek abba a szakaszába, amelyben egyértelművé válik, hogy a társadalmi problémák megértése a leírással nem fejeződik be, és talán mód van arra is, hogy a több szerveződési szinten folyó vizsgálatok együtt prediktív értékű magyarázatokat is szolgáltassanak.

E leegyszerűsített, részletesebb kidolgozásra szoruló magyarázó séma bemutatását azzal az állítással kezdem, hogy a globalizációs folyamatokat csak az emberi természet biológiai tényezőinek ismeretében érthetjük meg. Másképp megfogalmazva: az ember által létrehozható kultúrák milyenségét, variabilitását - így a globális kultúráét is - az emberi természet biológiai alapjai korlátozzák.

A humán viselkedési komplex

Az emberi természet biológiai gyökereinek feltárásához érdemes nyomon követni az emberi viselkedés evolúciójának lényegesebb eseményeit, attól az időtől kezdve, hogy legközelebbi rokonainktól, a csimpánzoktól elváltunk, egészen a modern emberi civilizáció és kultúra kialakulásának kezdetéig, vagyis körülbelül negyven-ötvenezer évvel ezelőtti időkig (Csányi 1979, 1980, 1989a, 1992a, 1992b)

Ebben az evolúciós folyamatban az ember új, fajspecifikus, az állatvilágban kizárólag rá jellemző, genetikailag meghatározott viselkedési jegyekre tett szert, amelyek alapvetően meghatározzák szociális magatartását.

Legközelebbi állatrokonaink, a csimpánzok és a bonobók vagy törpecsimpánzok. Az ember és a csimpánzok genetikai anyaga mindössze egy százalékban különböző. A csimpánzzal és a bonobóval közös ősünk, majd e két fajtól elválva a közös ős további leszármazottai szociálisan fejlett állatok voltak. Laza csoportokban éltek, a csoportok nagy területeket foglaltak, ivadékaikat sokáig gondozták. A laza csoportszerkezet, amely a csimpánzra is jellemző, lényegében azt jelenti, hogy minden egyed önállóan keresi a táplálékát, a táplálékforrásokért erős a versengés, ebből következően az egyedek meglehetősen agresszívek, de a terület megtartása, prédaszerzés vagy esetenként a ragadozók elleni védekezés céljából kisebb közös akciókra is képesek, és ilyenkor elviselik egymás közelségét. A közös tevékenység csupán egészen kis hányadát teszi ki napi elfoglaltságaiknak. Egyedül alszanak, és igyekeznek egyedül táplálkozni. Egyetlen kivétel a szoros, több évig folyamatosan fennálló anya-kölyök kapcsolat: az anya táplálékát és hálóhelyét is megosztja a kölykével.

A csimpánzok csoportjainak életében alárendelt szerep jut a szexualitásnak, a bonobókéban viszont több funkciója is van, ugyanúgy, mint az ember életében. A szexuális érintkezés a fogamzóképes időszakon kívül is gyakori, a szerepe az agresszió csökkentése és a stressz oldása.

A viselkedésformák listáját kiegészíthetjük az esetenkénti kezdetleges szerszámhasználattal, botok, kövek alkalmazásával és a kommunikációnak az állatokra jellemző rendszerével, amely 20-25 előre meghatározott, genetikailag kötött "üzenet" átadására képes. A kommunikáció az agresszió, a rangsor, a játék, a párkapcsolatok és az anya-kölyök kapcsolatok szabályozására szolgál, valamint segít felismerni a külső veszélyeket és szervezni a közös védekezést.

A már társadalomnak tekinthető csoportkultúrákban élő modern ember biológiai tulajdonságait szemügyre véve azt látjuk, hogy a nyilvánvaló átfedések mellett feltűnően nagy különbségeket is találunk. Az emberi csoportkultúrákban a csoportszerkezet nagyon szoros, a csoport zárt, általában állandó vagy hosszabb időre szóló települési helye van. Mind az egyént, mind a csoportját egészen különös, más fajoknál csak kivételesen megjelenő konstrukciós tevékenység jellemzi. A konstrukció az anyagi, a szociális és az absztrakt struktúrákra is kiterjed. A csoport tagjai az erőforrások megszerzése és a konstrukciós tevékenység közben folyamatosan és magas szinten együttműködnek. A csoporton belüli agresszió minimális. A csoportok közötti kapcsolat a kooperációtól a totális agresszióig terjedhet.

A primitív állati kommunikációt felváltotta az emberi nyelv, kifejlődtek a szerszámhasználat és -készítés technikailag bonyolult formái, kialakult a fogalmi gondolkodás. Fokozódott a szexualitás, tovább nőtt a gyermeknevelésre fordított idő és energia. Jelentősen növekedett a korai szocializáció szerepe. A legfeltűnőbb talán az, hogy a csoportok individualizálódtak, a konstrukciós tevékenység, a nyelv, a hiedelemrendszerek, a vallások, a szokások kultúrává integrálódtak, és minden csoportot egyedi létezővé tesznek. A csoportindividualizáció evolúciós szempontból is meghatározó folyamat, mert az egyedi szelekció helyett beindulhatott a csoportszelekció biológiai mechanizmusa (Alexander és Borgia 1976), amely lehetővé teszi azt a sokkal gyorsabb fejlődést, amelyet kulturális evolúciónak nevezünk (Csányi 1989a).

Az ember viselkedési tulajdonságainak biológiai alapjai egy koevolúciós folyamatban jelentek meg, amelyben folyamatos kölcsönhatás volt a fejlődő kultúra és az éppen adott, de variábilis biológiai alapok, a gének között. Más szavakkal: már a legegyszerűbb kultúra megjelenése után már a kulturális környezet szelekciós nyomása alakítja a további genetikai változásokat. Amint megjelentek a kultúra kialakítására alkalmas tulajdonságok, akár protoformában is, amint létrehoztak valamiféle kulturális szerkezetet, azonnal megváltozott az a környezet, amelyben ez a genetikai változás megmérettetett (Donald 1991). A kultúrára való képesség egyre hatékonyabban alakítja át az eredeti biológiai környezetet, alapvetően meghatározva ezzel a szelekció irányát.

A gének és a kultúra kölcsönhatása nagyon jól felismerhető, ha szemügyre vesszük, hogy e több millió évig tartó folyamatban milyen fajspecifikus biológiai tulajdonságcsoportok alakultak ki az embernél.

A humán specifikus tulajdonságok komplexe a csoportélet körül alakult ki. A csoportban élő állatoknál a csoport méreteit alapvetően meghatározza a környezetben található erőforrások szerkezete. Az emberi evolúció során a csoportméret, a lokális erőforrásoktól viszonylag függetlenül feltűnően megnő. A kulturális evolúció kezdeti szakaszában, a csoporttársadalmak kialakulása idején száz-százötvenre teszik a csoportok létszámát (Dunbar 1996).

Nyilvánvaló, hogy szoros csoportszerkezet csak akkor alakulhat ki, ha a csoporton belül visszaszorul, minimalizálódik az agresszió, mert a magas agressziós szint szétteríti a csoportot. Az ember őseinek el kellett viselniük egymás fizikai közelségét, ki kellett küszöbölniük mindazokat a konfliktusforrásokat, amelyek a rokon fajoknál magas agressziós szinthez vezettek. A csoporton belüli agresszió csökkenése viszont együtt járt a csoportok közötti agresszió növekedésével, az idegengyűlölet kifejlődésével. A szoros csoportszerkezet kialakulásának második feltétele a szexuális rivalizáció csökkenése, mert ha ez magas marad, akkor az állandó konfliktusok szétzilálják a csoportot, valamint nem teszik lehetővé a munkamegosztást, a kisebb, vadászó hím alcsoportok ideiglenes távollétét. Majom rokonainknál ez a probléma a poligámia visszaszorulásával, a monogámia és a párkötődés kialakulásával oldódott meg, amit a szexualitás funkciójának változása tett lehetővé. Az emberi szexualitás az utódok létrehozásán kívül stresszoldó és örömszerző funkciót is felvett. Ez az örömszerző funkció az embernél a szexuálpszichológia tanúsága szerint együtt járt a párkötődés kialakulásával is. Az emberi szexualitás erősíti a párkapcsolatot, létrehozza azt a hosszabb-rövidebb ideig tartó monogám viszonyt, amely lehetővé teszi a szexuális versengés minimalizálását.

A különböző kultúrákban az intézményesített párkapcsolatok rendszerei megfelelnek ennek a biológiai alapnak. A kultúrák kb. 40 százalékában találunk intézményesített monogámiát, de az intézményesített poligám társadalmakban is monogám a férfiak nagy része, csak a rangsor legtetején állók valódi poligámok (Murdoch 1967). Továbbá mind a monogám, mind a poligám társadalmakban megtaláljuk az ellenkező irányú devianciákat: a monogám társadalmakban a barátnők, illetve a prostitúció formájában, a poligám társadalmakban pedig a kedvenc és főfeleségek intézményében. Egy százas skálán, ahol a zérus felelne meg a tiszta monogámiának és 100 a poligámiának, morfológiai jegyei alapján az ember körülbelül a 10-es és a 15-ös érték között helyezkedik el, tehát erős, de nem teljes a monogám tendencia, és valószínűleg az egyedi genetikai variabilitás is szerepet játszik megnyilvánulásában.

Az embernek van még egy teljesen új tulajdonsága: hűséges a csoportjához. A csoportban élő állatok viszonyait egyértelműen az egyes egyedekhez fűződő kapcsolatuk határozza meg. Eddigi ismereteink szerint az állati elme képtelen a csoportot úgy elképzelni, mint valamilyen, a konkrét tagjaitól független entitást. Nos, az emberi elme absztrakciós képessége éppen ezt teszi lehetővé. Az ember számára a csoport önálló, absztrakt létezőként jelenik meg, mint tőle látszólag független szociális konstrukció (Berger and Luckman 1967). Az emberi motivációs rendszerek új tulajdonsága az a feltétlen lojalitás és hűség, amely a csoporthoz tökéletesen szocializálódott tagokban kialakul. Gyakran előfordul, hogy az ember saját hátrányára nyújt jelentős segítséget csoportja tagjainak, ha ez szükséges, az életét is feláldozza csoportjáért: csupa olyan tulajdonság, amely az állatvilágban ismeretlen. Az állatoknál a szülők segíthetik utódaikat, a hímek készek megvédeni nőstényeiket, de ez jól kiszámítható individuális genetikai érdekek szolgálatában áll, és meglehetősen korlátozott. Az embernél a genetikai érdek mellett megjelenik a csoportérdek, az absztrakt csoportentitás iránti feltétlen hűség, és viselkedésbiológiánk meghatározó jegye lesz.

Az új tulajdonságok másik csoportjába olyan, látszólag különböző tulajdonságok tartoznak, mint a nyelv- és tárgyhasználat, valamint az absztrakt gondolkodás. Ezek azonban visszavezethetők egyfajta nyitott konstrukciós képességre, amely az állatvilágban az ember előtt csak protoformákban létezett. Az állati kommunikáció nem gondolatok közlésére szolgáló rendszer, hanem belső állapotok összehangolására szolgáló, élettani szabályozó mechanizmus. Az állati kommunikáció 15-25 különböző, genetikailag pontosan meghatározott üzenete az információátadás szempontjából zárt rendszer komponensének tekinthető (Csányi 1994).

Az emberi nyelv funkciója ettől teljesen eltérő. Nemcsak érzelmi állapotokra vonatkozó "üzenetváltás", hanem gondolati reperezentációk cseréjére alkalmas médium, amellyel jelent, múltat, jövőt, szándékot, tervet, elképzelést, alternatívákat lehet megjeleníteni a nyitott, és elvileg végtelen számú üzenetet közvetítő rendszerben. Alkalmas arra, hogy a környezetben - beleértve a nyelvet használó csoportot mint környezetet - előforduló jelenségek, tárgyak, akciók és aktorok nyelvi reprezentációt nyerve új struktúrákban, új kombinációkban, a valóság rekonstrukcióiként jelenjenek meg. Ezáltal absztrakt, virtuális realitás jön létre, amelyben az objektumok - legyenek tárgyak vagy személyek, valósak vagy képzeltek reprezentációi - tulajdonságait a nyelv használója adományozza. A nyelvi objektumok viselkedése a nyelvhasználó kreatív képességének függvénye. A virtuális realitás azáltal, hogy a képzelt objektumok bármiféle formát és viselkedést felvehetnek, kitágítja a beszélők cselekvési terét, de egyfajta korlátként is működik, mert az objektumok csak azokat a tulajdonságokat vehetik fel, amelyekkel megáldjuk őket. Az emberi elme képes ideális rendszereket elképzelni, pontot, egyenest, kört, síkot vagy a jó és a rossz végleteit létrehozni. Lehetővé válik a matematika feltalálása, és ugyancsak lehetséges szellemvilágot elképzelni démonokkal, tündérekkel, jóságos vagy haragvó istenekkel.

Az eszközkészítést, főként a szerszámok használatát és készítését sokáig úgy tekintették, mint az ember felsőbbrendűségének egyetlen és lényeges bizonyítékát. Azóta tudjuk, hogy számos állat használ tárgyakat, szerszámokat, sőt, némelyikük el is készíti azokat. Néhány éve egy számlálás 80 állatfajról mutatott ki ilyen tulajdonságot (Mundinger 1980). Az állati szerszámhasználat azonban speciális: egy-egy faj csak valamilyen meghatározott konkrét célra használ eszközt. E képessége genetikailag adott, a tanulás csekély mértékben finomítja. Az ember esetében a tárgyak használata és készítése izomorf a nyelvi kompetenciával és az absztrakt gondolkodással. Ez is egyfajta nyitott rekonstrukciós képesség, amelynek segítségével a tárgyaknak új, elgondolt formákat és tulajdonságokat adunk, működésüket logikai szabályrendszerekhez igazítjuk, ezáltal gépeket, technológiákat teremtve.

Az előbbi két tulajdonságcsoport az alapja az emberi csoport aktivitásának, amely merőben más, mint az állatcsoportoké, és előzmények nélküli. Az ember meghatározó biológiai tulajdonsága az előbbiekben vázolt konstrukciós készség, amely azonban nemcsak mint egyedi tulajdonság jelentkezik, hanem általában csoportaktivitásként. A szociálisan fejlett állatoknál is megfigyelhető csoportaktivitás, bizonyos fajta kooperáció: a csimpánzok és a kutyafélék például közösen vadásznak, azonban az állati kooperáció minden formája nélkülözi a konstrukciós készséget.

Az emberi kooperáció ezzel szemben tanulási folyamatokon is nyugvó komplementer természetű kölcsönhatás: a közös feladat kisebb részekre van felosztva, szerepek, tervek, változatok készülnek még a tevékenység megkezdése előtt. A csoport tagjai e résztevékenységeket elosztják egymás között, együttműködésük tehát kiegészítő jellegű, és valamilyen előre meghatározott közös célt szolgál. Az emberi csoportok kooperációját az "individuális akcióterv " előzetes konstrukciója jellemzi, ez vezet a csoportok individualizációjához és a csoportszelekció mechanizmusának kialakulásához. Az individuális akcióterv nyelvi konstrukció, elemei tanultak, tehát ebben is alapvetően különbözik az állati kooperáció alapjául szolgáló "genetikai akcióterv"-ektől. Jellemző rá az is, hogy az ember hajlandó az akcióterveket, később a komplexebb ideákat, a csoporton belüli rangsorban elhelyezni, és a domináns akciótervnek éppen úgy alávetni magát, mint a domináns csoporttársnak.

Kétségbevonhatatlanul a konstrukciós képesség, a szoros csoportszerkezet és csoporthűség, a nyelv és absztrakciós készség adja az individuális akciótervek végtelen gazdagságát, és ezek tették lehetővé a kulturális evolúció igen gyors felfutását. E képességekhez társult egy sor olyan mechanizmus, amely szintén csak az embernél jelenik meg mint biológiai tulajdonság, és arra szolgál, hogy a csoport tagjainak aktivitását szinkronizálja. Hiába jelent volna meg a magas szintű konstrukciós készség az egyedekben, ha nem alaknak ki szinkronizáló mechanizmusok, a csoport képtelen lenne egységes aktivitásra. Sokféle speciális élettani mechanizmust ismerünk, amelyek segítik a szinkronizációt.

Az az emberi készség, hogy könnyen elfogadunk valamilyen szabályrendszert, például a közösségi normákat, szintén a csoporttagok viselkedésének szinkronizációjához vezet. Az érzelmi szinkronizációnak is számtalan módja van, a ritmusokra, zenére, énekre, táncra képes és fogékony ember e tevékenységek során csoportjában egyfajta elme- és viselkedés-szinkronizációban vesz részt.

Végül ki kell emelnünk a fentebb vázolt tulajdonságcsoportok kölcsönhatásának néhány különös következményét. A szoros csoportstruktúra, a konstrukciós aktivitás, a szinkronizációs készség egyfajta zárt visszacsatolási hurkot hoz létre. Az izolált csoport konstrukciós aktivitásának jó része magára a csoportra irányul, amelyet a szinkronizáció felerősít, a csoporthűség és annak kísérő jelenségei tartósítanak, vagyis a csoport önmagát konstruálja. Ennek többféle következménye van. Az egyik a különböző szabályrendszerek, normák és a nyelv felszíni struktúráinak kialakulása. Ahogyan a nyelvet tanuló gyermek képes a nyelvi környezetből elvonatkoztatni az adott nyelvi környezetre érvényes szabályrendszert (amelynek csupán tudományos modellje a nyelvészek által leírt nyelvtan), ugyanúgy képes az egyén egy csoport tagjainak interakcióiból felismerni és - egyéb tulajdonságainak köszönhetően - követni valamiféle szabályrendszert, ezáltal megerősíteni azt. A nyelv, a rokonsági rendszerek, a rítusok, de a mindennapi gyakorlat is ilyen módon jelenik meg és rögzül a kultúrákban, hozzájárulva a már említett csoportindividualitáshoz.

Az ember nagyon fontos biológiai tulajdonsága a szocializációra való képesség, az a biológiai és kulturális folyamat, amelynek során, az egyedi fejlődés nagymértékben irreverzibilis folyamataiban a csoport tagjai megtanulják a nyelvet, csoportjuk szokásait, és kialakulnak biológiai alapú kötődéseik a csoport tagjaihoz, kulturális eszméihez, és kialakul bennük a csoport iránti feltétlen hűség. Ha az egyén optimális méretű izolált csoportba születik - emberi evolúció jó részében ez volt az általános -, a szocializáció tökéletes lesz. A csoportszintű kulturális eszmék: a hűség, a közös akciók kérdéseiben a csoportban nem alakulhat ki ellenvélemény, hiszen mindenki - a szülők, a rokonok, a csoport minden felnőtt tagja - azonos nézetek, szokások hordozója. Ez a szocializációs folyamat rögzíti a csoport szerkezetét és magasabb struktúráit, a csoport csak generációk során változhat, egészen apró lépésekben, a szocializációs folyamat kizárja a nagyobb változásokat.

Az emberi és az állati csoportokat egy jellegzetes kettősség különbözteti meg. Az emberi csoport autonóm egységként, saját tervekkel, célokkal, identitással és gondolkodással jelenik meg, és ettől elválaszthatatlanul e tulajdonságok belső differenciálódásával, tehát a csoporttagok egyéni szerepeivel, funkcióival, kooperáló akcióival, önálló, személyes gondolkodásával. Az állati elme izolált, egyéni tapasztalatain elgondolkodhat ugyan, de minden ismerete kizárólag a saját tevékenységéből származik. Az emberi kultúrák tagjai a nyelv, a tárgyak, a szokások révén állandó kapcsolatban vannak csoportjuk magasabb szintű akcióival és gondolkodási folyamataival. Ebből következően generációkra visszamenőleg használhatják mások tapasztalatait is, de a csoport minden gondolatát , -akcióját ki-ki maga is feldogozhatja az elméjében. A feldolgozás, az egyéni gondolkodás eredménye a kommunikáció révén visszahat a csoportelmére. Ez az organizáció egyébként feltűnően hasonlít az agy és a neuronok közötti kapcsolatrendszerre.

Az új biológiai tulajdonságokat az emberi individuum, az egyén és a csoport közötti viszony szempontjából vizsgálva megállapíthatjuk, hogy lényegében négy döntő változás történt:

Az első, hogy az emberi csoportokban közös hiedelmek alakulnak ki. Az ember az identitását kifejező kultúra kritika nélkül elfogadja, kívánja, hiszi a csoport kulturális eszméit, mítoszait, vallását, ideológiáját.

A második változás az, hogy az ember képessé válik arra, hogy a csoportjához tartozókkal közös akciókban, magasrendű kiegészítő kooperációban vegyen részt abban a keretben, amelyet a kulturális eszmék meghatároznak.

A harmadik változás szerves kiegészítője az első kettőnek: a kulturális eszmék és a kulturálisan vezérelt akciók folyamatosan közös konstrukciókat hoznak létre a nyelvi, a gondolati, a szociális és az anyagi világban.

Végül a negyedik változás az, hogy az ember szoros érzelmi kötődést alakít ki a csoportjával, és az állatoktól eltérően a csoport érdekében az egyéni és genetikai érdekeivel esetleg szöges ellentétben álló magatartásra is hajlandó, azaz képes akár önfeláldozásra is.

A fenti négy tulajdonság lényegében megfelel az ember különleges, veleszületett rendszerszervező képességének. Viselkedésbiológiai szempontból a rendszerszervező képesség az ember alapvető, nembeli tulajdonsága. Minden emberi kultúra emberek, tárgyak, viselkedésformák, eszmék bonyolult rendszere. A különböző komponenseket éppen a rendszerszervező tulajdonság organizálja és integrálja emberi kultúrává. Az olyan mesterséges kulturális rendszerek, amelyekben a négy rendszerszervező tulajdonság valamelyike nem nyilvánulhat meg akadály nélkül, működésléptelenek.

Eddig a csoportokon belül működő mechanizmusokat vettük szemügyre, de valószínűleg már a kulturális evolúció korai periódusában megjelent egy olyan szabályozórendszer, amelynek szintén vannak biológiai alapjai, de benne a kultúra és a biológiai meghatározók közreműködésének arányát még nem ismerjük: ez pedig a csoportok közötti egyezkedési mechanizmusok kialakulása.

A csoporthűséggel együtt járt a csoportgyűlölet, a xenofóbia kialakulása (Eibl-Eibesfeldt 1992). A korai csoportok evolúciójának lényeges komponense volt a csoportok izolációja és a csoportok közötti antagonizmus. Az evolúciós sikerek nyomán az alkalmas és üres területek egyre zsugorodnak, a rátermettebb csoportok az optimális méretet meghaladva szétválnak, mint addig, de a szétválók egyre inkább egymás közelében maradnak. Ilyen helyzetben minden csoportot egyre több olyan csoport veszi körül, amelyek ugyan különböznek tőlük, és élik a maguk életét, de értik a nyelvüket, és szokásaikat, a kultúrájukat sem tekintik megvetendőnek, és ezekkel a csoportokkal osztozni kell az erőforrásokon. Már nem az általános harc vagy az elvándorlás a két lehetséges alternatíva, már nincs hova menni. Megjelennek az egyezkedési mechanizmusok, amelyek segítik a csoportokat, hogy valamilyen módon felosszák egymás között az erőforrásokat. E mechanizmusokat vizsgálva azt találjuk, hogy sok bennük a racionális elem és a feszültség is, de hiányoznak vagy gyengék az együttműködés, a feltétel nélküli hűség, az önfeláldozás, a közös hiedelmeken alapuló morális támogatás elemei. A csoportok egyezkedésében két autonóm rendszer lép csoportszintű kölcsönhatásba. Az egyén számára, aki vagy az egyik, vagy a másik csoporthoz tartozik, ez a kölcsönhatás egészen másképp jelenik meg, mint a saját csoportjával kialakított kapcsolat. A közös akciók helyett a kompromisszum, a közös kulturális hiedelemrendszer helyett a megkülönböztetés, az óvatos elutasítás, a lojalitás helyett a kis csalás, az ügyeskedés, a megtévesztés lesz hasznos mechanizmus.

A csoportegyezkedési mechanizmusok tovább csökkentették az agressziót, megakadályozták az emberi populációk biológiai szabályozó mechanizmusainak érvényesülését, és megnyitották az utat a mai megapopuláció kialakulásához, amelyben élünk.

A populációk gyors növekedésének egyik következménye a csoporttársadalmak izolációjának megszűnése. A különböző nyelvű, kultúrájú csoportok már nem tudnak eltávolodni egymástól, más-más egyezségek alapján, de egymás mellett élnek még akkor is, ha esetenként az egyezségek helyett időnként háborúznak egymással. Az egyezségek hamarosan törzseket, törzsi szövetségeket, az újabb korokban államokat hoznak létre, amelyekben a korábbi csoportkultúrák tagjai gyakran egymással keveredve élnek. Megtanulják egymás nyelvét, ellesik egymás szokásait, keverednek a családok. Hatalmas kihívás ez a csoporttársadalom számára, mert amíg a csoport izolált volt, a tökéletes szocializációban részesült csoporttagnak nem voltak választási, döntési problémái. A csoport kultúrájában minden adva volt, amiről egyáltalán gondolkodni, beszélgetni lehetett. A csoport "mindent" tudott: ismerte a gyakorlati tevékenységek lehetséges módjait, az elképzelhető világok összes változatát. Mindenre volt biztos válasza, mert a csoport kultúráját kialakító eszmék sokgenerációs evolúciós folyamatban csiszolódtak egymáshoz. A különböző csoportok eszméi egy-egy lehetséges, vagyis a gyakorlatban bevált eszmecsoporthoz, ideaorganizációhoz tartoztak. A kultúrák nagy keveredése nemcsak az embereket keverte össze, hanem az ideákat is. A tennivalók módját, a fontos tabukat, az ehető és ehetetlen ételeket, a szokásokat, a tündéreket és démonokat, az isteneket. Nagyon sok jó is származott a keveredésből, új kombinációk jelentek meg, hihetetlenül felgyorsult az eszmék evolúciója. De egy addig ismeretlen kihívás is várt az egyénekre, a csoport tagjaira. Melyik eszme jó és melyik rossz? Melyik módon a legjobb vetni és aratni? Melyik a leghelyesebb eljárás a halottak temetésére? Milyen istenek vannak, és hogyan kell velük bánni? Megjelent a jó és a rossz. Az egyénnek döntenie kellett, ez volt valójában a bibliai bűnbeesés történelmi ideje. És erre nem készített fel bennünket az evolúció.

Csányi Vilmos [Magyar Tudomány, 2002./6.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010