Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Az emberi szocializáció akkor tökéletes, akkor épít fel harmonikus személyiséget, ha a gyermeket kétely nélküli, kiegyensúlyozott világ veszi körül. Ez volt a helyzet a csoporttársadalomban. A csoportkultúra védőburkában élő embernek nem kellett fontolgatnia a jó és a rossz megkülönböztetését, nem kényszerült egyéni döntésre és nem volt egyéni felelőssége. A döntéskényszer hiánya nemcsak az eszmékre vonatkozott, hanem magára a csoporthoz tartozásra is. A tökéletesen szocializált ember nem kívánja elhagyni csoportját, és nem tud beilleszkedni egy másikba. A tökéletlenül szocializált egyén viszont állandóan keresi a saját csoportját. A csoporthoz kötődés, illetve a saját csoport felismerése két különböző folyamat. A csoportfelismerésnek régen nem sok szerepe volt az ember életében. A csoporttársadalom tagja, ha elvesztette csoportját, maga is elpusztult, választási lehetősége nem volt. A csoporthoz fűződő biológiai kötődéseink oly erősek, hogy azokat minden körülmények között ki kell elégítenünk a csoporthoz kötődés elképzelésével. Kötődnünk kell valamilyen létező vagy elképzelt csoporthoz, vagy akár egy társadalmi manipulációval elképzeltetett pszeudocsoporthoz.

A kultúrák keveredésével átalakult szabálykövető képességünk is. A természetes csoportkultúrában meg sem kellett fogalmazni a szabályokat, mert a szocializáció folyamán szociális tanulás révén mindenkibe beleivódtak. Az ideák alapján szerveződött nemzetek, vallások, államok működéséhez immár nem elegendő a fejlődő gyermek képessége a szabályok felismerésére és követésére. Megszületnek a kimondott, leírt törvények, jogrendek, azok az organizáló eszmék, amelyek a természetes szabályok helyére lépve képesek akár sok százmillió ember tevékenységének megszervezésére is (Csányi 1989b).

A szabály- és csoportszervező eszmék működésének következménye az is, hogy a csoporttársadalom szociális, tevékenységi és spirituális egysége megbomlott. Bonyolult differenciálódás eredményeképpen ma vannak külön vallási csoportjaink a spirituális tevékenységre, különféle csoportjaink szociális tevékenységre, úgymint iskolák, egyesületek, pártok, ismét más csoportokban végezzük mindennapi munkánkat, és megint másokban éljük mindennapi életünket. Ezek egy részéhez valódi csoportkötődési mechanizmusok kötnek, másokhoz szervező ideák. A kétféle kötődés hatékonysága, szervezőereje egészen különböző.

Az egyszemélyes csoport

A megapopulációban élők természetes csoportjai a történelem folyamán nagyon gyorsan redukálódtak. A nemzetségből nagycsalád, a nagycsaládból nukleáris család lett, és ma a magukat legfejlettebbnek tekintő államok polgáraik individuális, személyes autonómiájára büszkék. A csoportkultúrában a személyes autonómiának nem sok tere lett volna: a csoport tagjai egész napjukat együtt töltötték, közösen vettek részt a rítusokban, együtt szerezték meg és fogyasztották el táplálékukat, és emellett folyamatosan beszélgettek. A felmérések szerint a ma élő archaikus társadalmak tagjai idejük legnagyobb részét beszélgetéssel töltik (Lee 1969). A beszélgetés a csoportnak mint magasabbrendű egységnek tulajdonképpen a gondolkodási folyamata, ebből alakul ki a csoport tevékenysége, mindennapi gyakorlata, hiedelmei, közös konstrukciói. Nincs magánélet, nincs külön szoba, izoláció, ezek mind az ismeretlen tömeg biológiai hatása ellen manapság kialakult védekező mechanizmusok. A modern szervező eszmék természetesen a saját érdemüket hangsúlyozzák. Autonóm, szabad személyiség vagy, aki meg akarja valósítani önmagát - mondjuk az életét szervezni kezdő fiatalembernek -, ha a párodat megtalálod, ő is ilyen lesz. Köss ügyes kompromisszumokat, egyezkedj, hogy jól járj, és a másik se veszítsen. Szó sincs lojalitásról, örök hűségről, erkölcsi kötelességről, önfeláldozásról. Ezek a jól ismert tanácsok a csoportok közötti egyezkedési mechanizmusokat mintázzák.

Az autonóm személyiség a végső csoportredukció, az egyszemélyes csoport, amely akcióit, konstrukcióit maga szervezi, hiedelmeit maga válogatja, már csak önmagához hűséges, de kész egyezkedni másokkal. A modern társadalomban tehát folyamatosan csökken a biológiai kötődés szerepe (nő az elidegenedés, ahogy ezt a társadalomtudósok más oldalról megfogalmazták), és a társadalom szerkezete egyre inkább az egyszemélyes csoportok, az autonóm egyének egyezkedési struktúráival írható le.

A pszichológiában és a biológiában járatlan ember szemében ez nem tűnik olyan borzalmasnak, mint amilyen valójában, pedig arról van szó, hogy a modern társadalom megfosztja az embert embersége alapvető jegyének megnyilvánulásától, a csoportkötődés normális kialakulásától, s ennek aztán a legkülönbözőbb mentális zavarok, neurózisok lesznek a következményei.

Az ember csoportszervező tulajdonságai biológiai természetűek és ugyanúgy, mint az alapvető élettani igények, folyamatosan kielégülésre törekszenek. A modern társadalmakban ezért szerveződik számtalan és igen különféle csoport. Minthogy a szocializáció nem természetes módon történik, ezekhez a csoportokhoz egészen gyenge a kötődésünk, amit a csoportok folyamatos felbomlása is mutat. A kötődés gyengeségét a modern ember azzal igyekszik ellensúlyozni, hogy egyidejűleg sok csoport tagja lesz, térben és időben elválasztva sokféleképpen próbálja meg kielégíteni csoportigényét.

A megapopulációban az individualizmus által kialakított biológiai szükséglet kielégítésére a technika számtalan álmegoldást is kínál. A média egyik funkciója, hogy folyamatosan prezentáljon pszeudocsoportokat, amelyek kielégítik azt a biológiai igényünket, hogy egy jól ismert csoport tagjai legyünk. A népszerű szappanoperák a Szabó család, a Dallas szereplői ilyen pszeudocsoportok, de a híradókban látható nemzetközi személyiségek jól ismert csapata is az. Az embert mindig fölöttébb érdekelte csoportjának döntési folyamata, amelynek egykoron ő is aktív részese volt. A különböző elnökök, politikai vezetők pszeudocsoportja azt sugallja, hogy ott vagyunk a döntéshozók között. Ez egyben azt a látszatot is kelti, hogy a problémák jó kézben vannak, van megoldásuk, a kirakati döntéshozók valamiféle tudományos, prediktív modell alapján döntenek. A mindennapi eseményekből viszont újra és újra kiderül, hogy a döntéshozók a társadalmi eseményeket napokra sem látják előre, nincsenek prediktív modelljeik, a jövő teljesen kiszámíthatatlan, pedig a környezetvédelmi, energiagazdálkodási és egyéb problémák elemzése azt mutatja, hogy sok évtizedre előre tekintő politikai döntésekre lenne szükség. A pszeudocsoportok iránti igényünk médiaszolgálata tetézi, mert elfedi a bajt.

Globalizáció egyszemélyes csoportokból?

Az egyszemélyes csoportok kialakulása éppúgy nem az utóbbi években kezdődött, mint a globalizáció folyamata. Az individualizmus a társadalmak hierarchizálódásával azonnal megjelent, és azóta is egyre gyorsuló sebességgel fejlődik, legfeljebb ideológiáinak, közöttük a klasszikus liberalizmusnak a megjelenése tűnik nagyon közelinek. A globalizáció első konstruktőrei a kereskedők, a gyarmatosítók és a misszionáriusok voltak, őket különösebb feltűnés nélkül követték a világot behálózó közlekedési, szállítási, postai és egyéb kommunikációs szolgáltatások.

A kulturális evolúció során mindig egy zárt rendszer alakul ki, amelynek ember, tárgy és ideakomponensei szoros funkcionális kapcsolatban vannak, és a rendszer fejlődésével párhuzamosan folyamatosan csökken a változtathatósága. Az egyensúly állapotában - ha a külső körülmények is egyensúlyban vannak - a kulturális rendszer stabilizálódik, és gyakorlatilag időtlen időkig replikálódhat változatlanul, mert belső szabályozása a változásokat hatékonyan kiküszöböli, ezáltal a jelentől semmiben sem különböző jövő kiszámíthatóvá válik. A kulturális evolúció utolsó néhány tízezer éve azonban a stabilis kultúrák külső hatásokra történő felbomlásáról szólt, és elindult az egyetemes emberi kultúra kialakulása, amelynek valószínűleg utolsó, legizgalmasabb fázisában vagyunk. A felbomlott kultúrák nem tűnnek el nyom nélkül. Hiedelmeik, technikáik, értékeik valamiféle közös olvasztótégelybe kerülnek, belőlük alakul ki az egyetemes új kultúra szövete. Ez az átalakulás azonban rendkívüli mértékű szelekcióval és a variabilitás iszonyú csökkenésével jár. Csak azok a kulturális komponensek maradhatnak fenn, amelyek egymással való kölcsönhatásaikban képesek funkcionális egészet létrehozni. A funkcionális egész kialakulása azonban nem a hagyományos értékek mentén történik, hanem racionalitás központú. A jövő elképzelésében nem az értékek kiválasztása dominál, hanem a "hogyanok", a különböző technológiai lehetőségek végletekig kifejlesztett jövőbeli változatai, anélkül, hogy a miértekre akár egy szót is vesztegetnénk (Ellul 1965).

Az értékvesztés miatt kialakult korlátok nélküli technológiai fejlődés a kultúra rendszerét nem a stabilis, zárt állapot felé tereli, hanem kiszámíthatatlan, jósolhatatlan nyitott állapotba, amelyről nem lehet tudni, melyik pillanatban borul fel, mikor hoz létre irreverzibilis, vissza nem fordítható változásokat. Mikor szünteti meg a rendszer létezéséhez elengedhetetlenül szükséges feltételeket.

A kulturális evolúció hosszú ideig a csoporttársadalmakban és lassan zajlott. Olyan lassan, hogy a kialakuló kultúrák egy koevolúciós folyamatban képesek voltak az ember viselkedésgenetikai adottságait is megváltoztatni a kultúrára való képesség specifikus emberi tényezőit kialakítani, az embert az állatvilágból végleg kiszakítani. Ezek a változások az emberi természet öröklött részévé tették a rendszerszervező tulajdonságokat. Fajunk biológiai adottsága, hogy vonzódik a közös akciókhoz és a közös konstrukciókhoz, hogy ezeket közös hiedelemrendszerek alapján teszi, továbbá, hogy elismert csoportjaiban képes érdekeit a csoporttal kialakuló új rendszernek mint új, magasabb szintű egységnek vélt vagy valós érdekei mögé szorítani. A sikeres emberi evolúció az egész bolygóra kiterjedő megatársadalmat hozott létre, amelyben az ember rendszerszervező tulajdonságai, alaptermészete szerint változatlan aktivitással nyilvánulnak meg, de a természetes, emberi léptékű, biológiai szabályozó faktorokkal is kontrollálható méretű, néhányszáz fős, csoportok helyett a racionális rendszerszervezés tíz és százmilliós szupercsoportjai jelentek meg hadseregek, nemzetek, államok, világvallások, nagyvállalatok formájában. Az ember e csoportokhoz nem kötődik a maga természeti adottságai szerint, rendszerszervező képességeinek minden szálával, hanem jobbára csupán egy vagy két funkció mentén. A nagy hadseregek és a bürokrácia például a szabálykövetés és a rangsor kialakításának tulajdonságán keresztül szerveződnek, a politikai pártok egyedül a hatalommegosztáson alapszanak, nem alkotnak valódi csoportokat, csak látványos virtuális akciókban közösködnek. A család elvált a közös akciók színhelyétől, a munkától, a közös konstrukciókból szolgáltatás lett, és végül kiüresedett az egyéni érdek feláldozásának funkciója is, mert a megatársadalmakban élő ember reakciója a természetes szociális környezet elveszítésére az egyszemélyes csoport kialakítása lett. A csoporttársadalmakban az egyéni vetélkedés a minimumra redukálódott, ehelyett a csoportok vetélkedtek egymással. Ez a rendszer megadta az embernek a nélkülözhetetlen érzelmi stabilitást és a csoport feltétel nélküli védelmét, de a csoportok vetélkedésén keresztül a kreativitás forrásai is megmaradtak (Carneiro 1967).

A megatársadalmakban élő egyszemélyes embercsoportok állandó versenyben vannak egymással, ez a megatársadalmak hihetetlen kreativitásának forrása. Ennek ára az érzelmi stabilitás véglegesnek tűnő elveszítése, a közös értékrend helyett a személyes értékek megjelenése. Ez különösen súlyosan érintheti a rendszer stabilitását. A csoporttársadalmak képesek voltak szabályozni a közösség létszámát, mert ezt megkívánta a csoportérdek. Az egyszemélyes csoportok esetében a személy feletti csoportérdek nem működik, a szaporodás egyéni megfontolások kontrollja alatt áll, ennek következménye, hogy az emberiség minden technikai és tudományos haladása ellenére sem képes megállítani a népességrobbanást, és mindaddig nem is lesz erre képes, amíg a szaporodást nem tudja újra a magasabb szintű csoportérdek értékei közé illeszteni. Populációdinamikai szempontból az ember a biológiai adottságok fogságában van, és kulturális eszközei jelenleg elégtelennek látszanak a megoldásra.

A csoporttársadalom egyensúlyban volt a környezetével már csak azért is, mert a környezetet elhanyagolható mértékben zsákmányolta ki. Hiedelmei, kulturális ideái a bioszféra létét nem veszélyeztették. A megatársadalom elpusztította a tőle független ősi bioszférát, amit ma természetnek vélünk, az valójában agrárművelés alatt álló erdő, szavanna vagy rét, s evolúciós szempontból olyan fiatal, hogy fennmaradásának esélyeiről semmit sem tudhatunk. Az ember kiirtotta maga alól a természetet, és néhány kiválasztott állat- és növényfajjal meg a pusztuló bioszféra maradványaival egy ökológiailag üresnek tekinthető térben lebeg. Vagy egyre gyorsuló sebességgel zuhan. Ki tudja?

A csoporttársadalmak kis méreteiknél fogva bolygónk fizikai paramétereit érdemben nem befolyásolták, élvezték a sok millió éve kialakult klimatikus egyensúlyt. A megatársadalmak energiafogyasztása és szennyezőanyag-termelése hihetetlen léptekben változtatja meg a Föld felszínének hőmérsékletét, gázainak összetételét, a besugárzással felvett energia mennyiségét, és ezzel kiszámíthatatlan változásokat indukál.

A bizonytalanságok ellenére, a biológiai szerveződési szintről szerzett ismereteinket megfontolva a globalizációs folyamat két lehetséges útja rajzolódik ki.

Az egyik az, hogy a globalizációt valamiképp sikerül összekapcsolni a szocializációs folyamattal: olyan ideológiákat kifejleszteni, amelyek központi értékei a népesség kicsi mérete, a bioszféra ápolása, a környezetszennyezés és a túlzott energiafogyasztás erkölcstelensége lesznek. Ha ezeket mindenki, de legalább a többség a szocializációs periódusban elfogadja, akkor akár az egyszemélyes csoportokból mint építőkövekből is kialakulhat egy globális kultúra. Ennek már látszanak bíztató jelei, az emberi jogok, a környezet védelme olyan globális eszmék lehetnek, amelyek első pillérei lehetnek a globális kultúrának.

A másik út az lehet, hogy ha az individualizálódási folyamatokon felülkerekedik valamilyen erőteljesebb csoportszervező eszme, anélkül, hogy a különbözőségeken kívül az új csoportok antagonizmusát is kiváltaná. Nyitott, területhez kötött, de nem területet igénylő regionális szerveződések vagy például a befogadó kultúrnemzet koncepciói lehetnek ezek csírái. Ekkor az új típusú, magasabbrendű szerveződések koalíciói, egyezkedései alapozhatják meg az átfogó, globális kultúrát.

Irodalom

1. Alexander, E. O. and Borgia, G. (1976): Group Selection, Altruism and the Levels of Organization of Life. Ann. Rev. Ecol. Syst. 9, 499-474.

2. Berger, P. I. and Luckman, T. (1967): The social construction of reality. New York: Anchor Books.

3. Carneiro, R. L. (1967): On the relationship between size of the population and complexity of social organization. Southwestern Journal of Anthropology, 23, 234-243.

4. Csányi, V. (1979): Az evolúció általános elmélete. Budapest, Akadémiai Kiadó.

5. Csányi, V. (1980): The General Theory of Evolution. Acta Biol. Hung. Acad. Sci. 31 409-434.

6. Csányi, V. (1989a): Evolutionary Systems and Society: a general theory. Durham: Duke University Press.

7. Csányi, V. (1989b): Shift from group to idea cohesion is a major step in cultural evolution. Futura Vol. 8, No. 1, 36-42.

8. Csányi, V. (1992a): The Brain's Models and Communication In: Thomas A. Sebeok and Jean Umiker-Sebeok (eds.) "The Semiotic Web", Berlin: Moyton de Gruyter. 27-43.

9. Csányi, V. (1992b): Ethology and the Rise of the Conceptual Thoughts. In: J. Deely (ed.) "Symbolicity", Lanham: University Press of America, 479-484.

10. Csányi, V. (1994): Etológia Budapest,Tankönyvkiadó.

11. Csányi, V. (2000): The "human behavior complex" and the compulsion of communication: key factors of human evolution. Semiotica 128-3/4, 45-60

12. Donald, M. (1991): Origins of the Modern Mind. Cambridge, Mass.: Harvard University Press.

13. Ellul, J. (1965): The technological society. Jonathan Cape, London

14. Eibl-Eibesfeldt, I. (1982): Warfare, Man's Indoctrinability and Group Selection. Z. Tierpsychol, 60, 177-198

15. Lee, R. (1969): Kung Bushmen Subsistence: An Input-Output Analysis. In: P. Vayda (ed.) Environment and Cultural Behavior. Garden City, New York: Natural History Press.

16. Mundinger, P.C. (1980): Animal Cultures and a General Theory of Cultural Evolution. Ethol. Sociobiol. 1, 183-223

17. Murdoch, G. P. (1967): Atlas of Ethnography Pittsburg: University Pittsburg Press.

Csányi Vilmos [Magyar Tudomány, 2002./6.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010