Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

1. Célok és eszközök

A köznyelv nem igazán tesz különbséget a kémkedés, a hírszerzés és a felderítés között. Mindhárom fogalom jelölheti azt a titkos tevékenységet, amelynek célja egy másik állam katonai, politikai és gazdasági titkainak megszerzése akár tisztességes, akár kevéssé tisztességes eszközökkel.

A kémkedéssel kapcsolatos fogalmak köréből a felderítő munka a leginkább körülhatárolható. Már az egyiptomi fáraók is alkalmaztak olyan katonákat, akik saját öltözékben, vagyis nem álruhában jártak a hadsereg előtt, hogy az ellenség létszámát, fegyverzetét, készleteit és csapatainak elhelyezését kikémleljék. A legtöbb ország hadijoga ezeket a felderítőket tényleges katonáknak tekinti s elfogásuk esetén általában nem is kémekként bánik velük. Inkább a nyelvhasználat tesz bizonyos különbséget kémek és hírszerzők között. A kémkedés pejoratív jelentése miatt Jean Pierre Alem: L(Espionnage et le Contre-Espionnage című könyve szerint az ellenfél kémkedik, az ő emberei a kémek. A hírszerzést ügynökök vagy titkos ügynökök végzik a saját érdekek szolgálatában.

Ez a megkülönböztetés természetesen nem általános és nem is kötelező, mint ahogy magától értetődően az elmúlt történelmi korszakokra sem általánosítható, hiszen Egyiptomban moharék végezték a hírszerző munkát, Bizánc hadseregében  cursoroknak nevezték őket s közéjük sorolhatók sok más között a középkori olasz államok brávói is. Bár a történelemírás nem sok figyelmet szentel a hírszerzőknek, a legkiválóbbak is a történelem epizódjainak regényes feldolgozásaiban lépnek elénk, a hírszerzés, illetve a kémkedés esetenként fontos szerepet játszott a döntések előkészítésében. Julius Caesar a terület felkutatása után foglalta el Galliát. A perzsa kémeknek döntő szerep jutott az ókor nagy világháborúiban. Szinte valamennyi nagy hadvezér - Dzsingisz kántól Napóleonig - épített a hírszerzők információira. Másrészt nem kis része volt a szovjetek kezdeti vereségében annak, hogy Sztálin nem hitt, vagy nem akart hinni a hírszerzők jelentéseinek a készülő német támadásról.

A titkok kikémlelésére azóta van szükség, amióta egyes embercsoportok, népek vagy országok a titkolódzás fátyla mögé húzódnak, s egy másik embercsoport, nép vagy ország, akár hatalmi megfontolásból, de gyakran védelmi célból megpróbál e titkok birtokába jutni. Vagyis a hírszerzés, illetve a kémkedés szinte egy idős a hadviseléssel, s így eredete is a történelem homályába vész. Ugyanakkor a kémkedés a második legősibb mesterség, ha nem idősebb is annál, amelyet az emberiség a legöregebbnek vél, s amely tulajdonképpen a hírszerzést is elég gyakran szolgálja. Koronként természetesen más és más volt a hírszerzők szerepe és feladatköre. Már a legősibb időkben sem kizárólag katonai jellegű értesülések megszerzésére használták őket. Kezdetben sem pontos térképek, sem használható földrajzi leírások nem készültek, nem álltak rendelkezésre olyan követi jelentések sem, amelyek megbízható képet adtak az ellenséges ország lakosságának harci kedvéről, erkölcsi moráljáról és sok más, a katonai tervek elkészítéséhez szükséges adatról.

A feladatok köre az idők során bővült és változott. A hírszerzők részben a hadviseléshez nélkülözhetetlen, tehát a határokon túli területekről származó adatokat kémlelték ki, másrészt a titkosszolgálatok tevékenységében - és ennek számos példáját látni a római birodalomban, Bizáncban, később Velencében is - koronként és országonként előtérbe került a besúgás, a cselvetés, az intrika, majd jó pénzért a tőr, a méregpohár és az orgyilkosság is államérdekből vagy államérdeknek feltüntetett személyes okok alapján. A mai kor titkosszolgálatai sem kizárólag adatokat gyűjtenek; több kémszervezethez olyan részleg is tartozik, amely puccsok szervezésével, személyek elrablásával, intézmények és személyek elleni merényletek szervezésével, pszichológiai hadviseléssel foglalkozik. A titkosszolgálatok tevékenységére általában jellemzők az ilyen jellegű akciók, de ezeket a módszereket főként akkor alkalmazták, amikor a világpolitikai helyzet a két szuperhatalom közötti feszültség állandósulása miatt rendkívül élessé vált. Nemcsak Allende chilei elnök megbuktatása volt titkosszolgálati munka következménye. Titkos ügynökök rabolták el Eichmann ex náci vezetőt és a "tőr és köpeny lovagjai" szerepet játszottak Trockij meggyilkolásában is.

A titkosszolgálati munka sokoldalúsága magyarázza, hogy nem mindenki vállalkozhat az ügynöki feladatkörre. Magától értetődő, hogy az olyan lényegtelennek látszó, bár fontos tennivalók elvégzésére, mint amilyen az ellenfél napilapjainak vagy telefonkönyveinek átböngészése s az érdekesebb információk kiszűrése, nem kell különösebb ügyesség. Már nagyobb szakértelmet igényel a kémholdak felvételeinek értékelése. Az igazi, egyéni munkához viszont ezerfajta tudnivaló elsajátítása szükséges, beleértve a kódolást, a rádiózást, válságos körülmények között a túlélés mikéntjét, és sok más egyéb között a különböző fegyverek használatát is. A hírszerző iskolákon sokféle ismeret megtanulható. De a szakma művészei, vagyis a mesterkémek nemcsak a mesterség fogásait ismerik, hanem különleges adottságokkal is rendelkeznek.

A kémek munkája, rendkívül nehéz és kockázatokkal teli. Ennek ellenére sokan választják ezt a pályát. Vannak, akik azt gondolják, hogy azonnal igen magas jövedelemhez jutnak. De ha szerepet is játszik a pénz, feltehetően csak a különleges képességű ügynökök kapnak igazán magas fizetéseket. Többen kalandvágyból lesznek hírszerzők. Mindig is voltak és mindig is lesznek olyanok, akiknek életeleme a veszély. Számukra a kémkedés az iskolapadtól a koporsóig tartó kalandot jelenti. Van aztán a kémeknek egy olyan fajtája, amelyik jobb meggyőződése ellenére valamilyen zsarolás nyomán kezd dolgozni egy idegen állam titkosszolgálata számára. Ilyenek kerülnek ki a bűnözők közül, akiket szabadon bocsátásuk ellenében kényszerítenek kémfeladatok elvégzésére. Általános gyakorlat a szexuális zsarolás is. A szovjet titkosszolgálat női ügynökei nyugati politikusokat csábítottak el. Az együttlétről fényképek készültek, és azzal fenyegették meg áldozatukat, hogy vagy kettétörik karrierjüket, vagy számítanak szolgálataikra. Végzetes szenvedély vagy sértettség, esetleg bosszúvágy is közrejátszhat a hírszerző munka vállalásában. Ideológiai motiváció áll a Sorgek és a Julius Rosenbergek elhatározása mögött, amikor is a hazájukkal szemben álló ország számára juttatnak el kémanyagot. A hírszerzői munka mozgatója lehet a hazaszeretet is. A második világháború idején a legismertebb angol értelmiségiek az Intelligence Servicenél dolgoztak, az ellenállási mozgalmak tagjai pedig Franciaországtól Jugoszláviáig a náciellenes erőket segítették fegyverrel és hírszerző tevékenységgel is.

A hírszerzés egyik legfontosabb legális formája a diplomácia. Charles Wighton "The Greatest Spies of the World" című könyvében azt írja, hogy "a diplomácia és a kémkedés nem más, mint ugyanannak az éremnek a két oldala". Ez így volt már a diplomácia gyermekkorában is, amikor a követeket általában meghatározott feladat elvégzésére küldték és amikor még ismeretlen volt a más országban huzamosabb ideig tartózkodó követi rendszer. De ezen a valamennyi fél által gyakorolt módszeren akkor sem változtattak, amikor évekre, esetleg évtizedekre egy külföldi udvarhoz akkreditálták őket. Megbízatásuk úgy szólt, hogy gyűjtsenek információt minden lehetséges eszközzel s ezeket juttassák haza akár legális, akár illegális módon. A követségek természetesen ma is információkat gyűjtenek a fogadó országról. Annak ellenére, hogy ezzel mindkét fél tisztában van, csak ritkán utasítanak ki diplomatákat kémkedés vádjával. Ilyen esetekben az érintett ország külügyminisztériuma általában ugyanannyi diplomata azonnali hazatérését kezdeményezi az illető országból, mint ahány diplomatát neki kellett hazahívnia.

Szinte a kezdetektől nemcsak hivatásos hírszerzők ténykedtek, hanem alkalmi kémek is. A karavánok jöttek-mentek áruval megrakodva, egyik országból a másikba s a hosszú utakat bejáró kereskedők hozták-vitték az információkat is. Az európai udvarok főként ily módon értesültek a távoli földrészek politikai és gazdasági eseményeiről, nemcsak a népvándorlás korában, hanem később is. A karthagóiak, a velenceiek, a görögök és a törökök egyaránt fontos szerepet játszottak a karaván-kémkedésben. A kezdeti időkben a rabszolgákat is felhasználták a kémkedésre. A perzsa birodalom különböző népeiből a görög városállamokba elhurcolt rabok, ha módjuk volt rá, fontos információkat juttattak el szülőföldjükre. A felszabadított rabszolga pedig gyakran kész volt egykori urának szívességet tenni. Sokszor alkalmazták a menekülés trükkjét. Még az is előfordult, hogy az állítólagos szökevény, aki később természetesen visszatért urához, megcsonkíttatta magát.

A középkori kémek skálája azért lehetett rendkívül változatos, mivel a "fejlett nyugati országokból" évszázadokon keresztül özönlöttek a várépítők, a földre, címre éhes lovagok, az orvosdoktorok és kalandorok, nők férfi öltözetben és férfiak női ruhában. Az emberi fantázia szinte kimeríthetetlen. De ugyanez történt a későbbiekben is. Az ügynökök a XIX. és a XX. században is sűrűn cserélgették, illetve cserélgetik álruháikat. Voltak és vannak köztük titkárok és szobalányok, újságírók és vendégprofesszorok, inasok és üzletemberek. Életük így kettős, a fedő foglalkozás védelmében gyűjtik információikat. A kettősség más vonatkozásban is jellemző a kémek bizonyos csoportjára. A kettőskémekről van szó. Ezek - az esetek egy részében - a pénz miatt vállalkoznak az ellenfél, vagy egy harmadik állam szolgálatára. Gyakoribb azonban, hogy a letartóztatást csak úgy tudják elkerülni, ha vállalják az ellenfél "kiszolgálását" is. Nem egy esetben előfordult, hogy a másodállású hírszerző eredeti megbízóit tájékoztatja helyzetéről s azok készítik elő és juttatják el hozzá az ellenfélnek szánt ál- vagy fél-, esetleg hamis információkat.

Eddig az emberek által végzett hírszerző munkáról esett szó. Századunkban a technika az ügynökök legjobb segítőtársa. Az elektronikus kémkedésre akkor figyelt fel a világ, amikor az Egyesült Államok bizonyítékként tárta a világ elé a Kubába telepített orosz rakétákról készített légi felvételeket. A válasz sem váratott sokáig magára. Hruscsov viszont azokat a felvételeket mutatta be, amelyek az amerikai U-2-es kémrepülőgép 16 ezer méter magasságban történt lelövéséről készültek. Azóta újabb és újabb technikai eszközöket kapott a hírszerzés, köztük a legfontosabbak azok a katonai műholdak, amelyek szüntelen vándorútjuk során légi felvételek százezreit készítik katonai és gazdasági létesítményekről.

A megszerzett információk eljuttatása ugyancsak a technika felhasználásával történik. Amikor erre még nem volt mód, mert hiányoztak a megfelelő eszközök, a legváltozatosabb módozatokat találták ki. Előfordult, hogy egy rabszolga leborotvált fejére írták az üzenetet s a hírvivőt csak akkor indították útnak, amikor a haja újra kinőtt. A görögök például előszeretettel alkalmazták a fényjeleket. Több száz kilométer távolságra is el tudták juttatni az információkat. A mongol kánoknak a korabeli világ legtökéletesebb futárszolgálata állt rendelkezésükre. De meglehetősen korán használták a galamb-postát, a diplomáciai üzenetek között is sok titkos információ jutott el a címzettekhez, és a hírszerzők vándorbotban, cipőben sőt még tortában is eldugták üzeneteiket.

Az üzenetek kódolását nagyon korán, már a római korban elkezdték. Ezt a módszert alkalmazták később is, amikor rejtjeles táviratban vagy rádión továbbították a híranyagot. A rádió különösen nagy szerepet játszott a második világháború évei alatt. Radó Sándor, aki Dóra álnéven dolgozott, így juttatta Svájcból Moszkvába a német hadvezetőség legfontosabb döntéseit és terveit, amelyekről hírszerző társainak sikerült tudomást szerezniök. Napjainkban a titkos ügynökök az általuk megszerzett anyagot gyakran előre megbeszélt rejtekhelyre rakják. Ez kizárja annak veszélyét, hogy a hírszerzőt és összekötőjét együtt lássák, viszont azzal a kockázattal jár, hogy bizonyítékot szerezhetnek az ellen, akit a kémelhárítás már gyanúba fogott.

2. Hősök vagy becstelenek a hírszerzők?

A kémkedésnek - éppen Janus-arcú jellegéből fakadóan - kettős megítélése van. A hírszerző munkájáért, megbízói részéről, komoly elismerésben részesül: kitüntetik, hősként emlegetik, neve esetleg a történelem lapjaira is rákerül. Ugyanezt a hírszerzőt (kémet) az ellenfél üldözi, mindenáron igyekszik kézre keríteni és ha elfogja, a legritkább esetben van csak kegyelem a számára. Az ókor elfogott kémeit rövid úton a másvilágra küldték. Sokan úgy tűntek el, hogy nyomuk sem maradt. Később sem kegyelmeztek a kézre került kémnek, csak azok maradtak élve, akiktől azt remélték, hogy életükért cserébe gazdát cserélnek. De a háborús körülmények közt foglyul ejtett kémeknek még erre sem volt igazán esélyük.

A hírszerzés, kémkedés jogi rendezése sokáig váratott magára. Csak azután került rá sor, hogy a XVIII. század végén a régi feudális jellegű hadseregek helyett új nemzeti hadseregek szerveződtek s megváltozott a hadviselés módja is. Mindez természetesen együtt járt azzal is, hogy a háború régi szabályait és szokásait megsemmisítve megteremtették azt a modern harci jogrendszert, amelybe a hadviselés új szakágai is beleértendők. Ennek szellemében a nemzetközi jog - az 1874. évi brüsszeli deklaráció szerint - végül is a következőkben határozta meg a kém fogalmát: Azt a személyt kell kémnek tekinteni, "aki titokban, vagy hamis ürüggyel olyan helyen gyűjt, vagy igyekszik gyűjteni értesüléseket, amelyet az ellenség megszállva tart és ezt oly szándékkal teszi, hogy szerzett értesüléseit a másik félnek kiszolgáltassa." Ezzel szemben olyan személyek, "kik katonai jellegük, vagy küldetésük titkolása nélkül az ellenségtől híreket szereznek" - hírszerzőknek tekintendők.

Az 1907. évi hágai konferencia, amely a szárazföldi háború törvényeit és szokásjogát kívánta kodifikálni, a modern hadijog szellemében azt szögezte le, hogy megengedettnek kell tekinteni a hadicselt és minden olyan eszköz használatát, amely szükséges ahhoz, hogy tájékozódni lehessen az ellenségről, illetve arról a terepről, ahol az ellenség tartózkodik. Az 1907-es egyezményhez csatolt szabályzat 30. cikkelye értelmében a tetten ért kémet előzetes ítélethozatal nélkül nem szabad megbüntetni. A Magyarországon 1913-ban ratifikált megállapodás 30. cikkelyének megfelelően, a hadseregéhez visszatért járőrt, ha az ellenség később elfogta, előző cselekedeteiért nem lehetett felelősségre vonni. Egy további cikkely intézkedett arról is, hogy nem lehet kémnek tekinteni azokat, akik katonaruhában próbálnak értesüléseket szerezni az ellenség területén. Ugyanezt erősítette meg az 1977-ben Genfben aláirt, de még 1954-ben Hágában kötött egyezményhez csatolt kiegészítő jegyzőkönyv.

Ma az elfogott hírszerzőket a legtöbb állam katonai büntető törvénykönyve, háború esetén, súlyosan bünteti. De többnyire csak a mesterkémeket, illetve a hírszerzőhálózat vezetőit szokták a legsúlyosabb büntetéssel sújtani, amennyiben nem cserélik ki őket az ellenfél által foglyul ejtett saját hírszerzőkért. A másod-, harmadrendű vádlottak - amennyiben nem koncepciós perekről van szó - sokkal kisebb büntetésekkel is megússzák. Békeidőben a kémek ellen hozott ítéletek általában enyhébbek.

Jellemző az a statisztika, amely az Osztrák-Magyar Monarchia hadbíróságai által az első világháború idején tárgyalt kémeseteket tekinti át. 1914-ben 58 olyan kém került bíróság elé, aki Oroszország javára kémkedett. Közülük 38-at halálra ítéltek. 11-en, 10-20 évig terjedő börtönbüntetést kaptak, nyolcnak pedig 10 évnél rövidebb időre szólt a bírói ítélete. Ugyanebben az esztendőben 36 olyan személyt állítottak bíróság elé, akik Szerbia javára kémkedtek. Az ő esetükben 28 halálos ítélet született és kettőt ítéltek halálra a montenegrói kémek közül is. 1915-ben tetőzött a monarchia elleni kémkedési láz. 202 bírósági eljárás folyt. Tizenkét vádlottat felakasztottak vagy agyonlőttek. 1916-ban 182 kémperben ítélkeztek, 50 személyt ítéltek halálra. Sok volt köztük a szerb kém. Ezeknél lényegesen enyhébb ítéletet kaptak az angol, a francia és az olasz hírszerzők. 1918-ra lényegesen lecsökkent a kémtevékenység. Mindössze 11-en álltak katonai bíróság elé, s négy esetben hoztak halálos ítéletet.

Kémkedés és kémelhárítás

A kémeket minden korban üldözték, s valamennyi országban akadályozni igyekeztek működésüket. Korábban inkább a véletlen segített ártalmatlanná tételükben. De még gyakrabban az, ha valaki elárulta őket. A kémelhárítás a modern államszervezetek kialakulásával, a rendőri, illetve a katonai tevékenység speciális válfajaként jött létre. Ma már a világ valamennyi országában kémelhárítók vadásznak a hírszerző szervezetek embereire. A mesterkémek helyére pedig egyre inkább a hírszerző szervezetek léptek és ez a hírszerzés nagyüzemi jellegének kialakulásához vezetett. A hírszerző szervezetek - elsősorban a két nagy világégés, majd a hidegháború körülményei között - olyan hatalmas apparátusokká nőttek, amelyek a legmodernebb technikai berendezéseket, s a kémek és elemzők ezreinek szakértelmét és bátorságát használják fel ugyanarra a célra, mint tették ezt az ókorban, vagy a középkorban azok a kémek és hírszerzők, akik rátermettségükön és ügyességükön kívül sokszor alig rendelkeztek más eszközzel.

Ónody György [Változó Világ 24.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010