Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Az Európai Parlament (előtte Közgyűlés) tagjai eleinte a tagállamok parlamenti képviselői közül kinevezett személyek voltak. 1979-től kezdődően egységes szabályok szerint, közvetlenül a tagállamok választópolgárai választják a képviselőket. Évente egy rendes ülésszakot tartott, minden év márciusának második keddjén ült össze. Tagjainak többsége, illetve a Tanács vagy a Bizottság indítványozhatta rendkívüli ülésszak összehívását is. Az Európai Parlament saját tagjai közül elnököt és elnökséget választott és megállapította saját ügyrendjét. A Parlament ülésein a Bizottság tagjai részt vehettek, ott a hozzájuk intézett kérdésekre választ adtak. Döntéseit általában a leadott szavazatok abszolút többségével hozta; kivételt ez alól a Római Szerződésben meghatározott esetek képeztek. Hatáskörébe tartozott a Bizottság elleni bizalmatlansági indítványról szóló döntés meghozatala is. A bizalmatlansági indítványról a tagok nyílt szavazással, az indítvány benyújtásától számított legalább három nap elteltével döntöttek. Ha a leadott szavazatok legalább kétharmada, az összes tagnak pedig legalább fele a bizalmatlansági indítvány elfogadása mellett szólt, a Bizottság tagjai kötelesek voltak testületileg lemondani és az új Bizottság kinevezéséig ügyvivő testületként eljárni. (Ilyen eset az EGK történetében nem fordult elő, de később volt rá példa.)

A Római Szerződésben (RSZ) elképzelt Parlament szerepe az elmúlt évtizedek során jócskán megváltozott. Az Európai Közösséget létrehozó szerződés az eredeti elképzelések szerint a szervezet vitafórumának, konzultatív szerepet betöltő intézménynek szánta a Parlamentet. A létrehozáskor 142 képviselőt delegálhattak a tagállamok a Parlamentbe; ez a szám az 1973-as bővüléssel 198-ra, majd a közvetlen választások 1979-es bevezetésekor 410-re nőtt. A mediterrán csatlakozási menet végeztével a parlamenti képviselők száma 518 lett, a negyedik közvetlen választások alkalmával, a német újraegyesítés diktálta megváltozott helyzetben (1994-ben) a választópolgárok 567 fő delegálásáról dönthettek. 1995 óta, az Unió századfordulói 15-ös taglétszámának kialakulásával a képviselők száma 626 fő lett. Az 1997-es Amszterdami Szerződés 700 főben kívánja előirányozni a Parlament képviselői létszámát, ez azonban a bővülési folyamat várható erősödésével nehezen volt összhangba hozható; a 2000-ben elfogadott Nizzai Szerződés 732 parlamenti képviselővel számol, ebből 535 fő az akkori 15 tagállam képviselői helyeit tölthetné be és mindössze 197 fő jut az újonnan csatlakozni kívánó 12 tagállamra (Törökország figyelmen kívül hagyásával). Magyarország képviselői helyeinek száma 20 fő lehetne, ami valamivel kevesebb, mint a hozzá hasonló lélekszámú Görögországé (22 fő - 10,5 millió lakos), Belgiumé (22 fő - 10,2 millió lakos), vagy Portugáliáé (22 fő -9,9 millió lakos)

A képviselők megválasztására a tagállamok saját választási rendszere szerint kerül sor; a képviselőket többnyire párthoz tartozás alapján jelölik és választják meg. A választásokat ötévente tartják a tagállamokban. A tagállamok mandátumainak száma a népesség számától függ. A mandátumok országok szerinti századvégi megoszlása a következő:

Az egyes tagállamokban eltérő szempontok alapján jelölik a leendő parlamenti tagokat, Csakúgy, mint a Bizottság tagjait. Néhány tagállamban a leköszönő, míg másokban pedig a feltörekvő, fiatal politikusokra szavazhatnak az állampolgárok.

A képviselők megbízatása öt évre szól. Tevékenységüket, akárcsak a hazai törvényhozásokban, parlamenti frakciókban fejtik ki. Korábban arra vonatkozó elképzelés is volt, hogy a képviselők vagy ABC-sorrendben, vagy nemzetiségük alapján foglaljanak helyet a Parlamentben, ez azonban megbukott. A frakciók nem nemzetiségi, hanem politikai irányzatok, nézetek szerint csoportosulnak. Frakcióalakításhoz a Házszabály szerint legalább 29 képviselő szükséges, ha mindannyian egy tagállamból származnak, ez a szám 23-ra csökken, ha a frakcióalakításban két tagállam képviselői vesznek részt. 18 képviselő is elegendő egy frakcióhoz, ha ezek három tagállamot képviselnek és 14, ha négy tagállam képviselőiről van szó. A századfordulón több politikai csoport működik a Parlamentben:

* az Európai Szocialista Párt (Party of European Socialists - PSE) Csoportja,

* az Európai Néppárt (European People's Party - PPE) Csoportja,

* az Európai Liberális Demokrata és Reform Párt (European Liberal Democratic and Reformist Party - ELDR) Csoportja,

* az Európai Egyesült Baloldal/Északi Zöld Baloldal Konföderáció (Confederal Group of the European United Left - GUE/NLG),

* Unió a Nemzetek Európájáért (UEN),

* Demokráciák és Különbségek Európája (EDD),

* a Zöld Csoport az Európai Parlamentben (V),

* Független Képviselők Technikai Csoportja (TDI),

* Függetlenek, frakción kívüliek (NI).

A képviselőcsoportok szerepe - a parlamenti demokráciákban alkalmazott szokásoknak megfelelően - jelentős. Részt vesznek a parlamenti tisztségek elosztásában, a támogatások odaítélésében, a plénum elé kerülő előterjesztések előadójának kijelölésében. E jogköreinek gyakorlásához szükséges összhangot a frakcióüléseknek megfelelő, ún. csoportheteken alakítják ki. A frakciók működése - még a szavazásokon való részvétel hiánya és az ehhez kapcsolódó szankciók alkalmazása tekintetében is - nagyjából követi bármely hagyományos parlamenti berendezkedés struktúráját. Ugyanakkor - szemben az egyes államok törvényhozásaival - az Európai Parlament képviselőcsoportjainak mégis eltérő a helyzete. Az eltérés oka az, hogy a tagállamokban a választásokat követően a választási küszöböt elért pártok valamennyien mandátumokat, parlamenti helyeket szereznek. A parlamentbe bejutott pártok közül ennek megfelelően általában a győztes párt alakíthat kormányt. A kormányalakítás a választásokon elért eredménytől függően vagy koalíciós kormány létrehozását jelenti, vagy a győztes párt egyedül alakít kormányt.

Ezzel szemben az Európai Parlamenthez nem kapcsolódik a szó valódi politikai értelmében vett kormány. A kormány klasszikus értelemben a törvényhozásnak felelős, vezetőjét - a kormányfőt - a választásokon legtöbb szavazatott elért párt jelöli; a kormánytól, vagy a miniszterelnöktől a törvényhozás megvonhatja bizalmát. Az Európai Parlament - sajátos helyzetéből adódóan - ettől eltérően működik, mivel nincs olyan szerv, amely a Parlament közvetlen alárendeltségében kormányfunkciókat töltene be, így a parlamenti csatározások sem egy támogatandó vagy ellenzendő szervezet köré, hanem az egyes kérdésekben többnyire informálisan kialakított érdekösszefüggések mentén tömörülnek. A sokszínű, eltérő nézeteket, értékrendet képviselő frakciók között sokszor nehéz az összhang megteremtése, ráadásul a Parlament fennállása óta egyetlen politikai szervezetnek sem sikerült soha abszolút többséget szereznie. Emiatt lényegesebb politikai kérdésekben paktumok kialakítására lehet szükség a baloldali és a jobboldali pártok képviselői között.

A Parlament átfogó irányítását a parlamenti elnök és 14 alelnök látja el. Tisztük a parlamenti ciklus felére, azaz két és fél évre szól, ennek elteltével a tisztségeket újraosztják. Megválasztásuk a parlamenti képviselők abszolút többségével történik. A legismertebb parlamenti elnök maga Robert Schuman volt, aki 1958 és 1960 között töltötte be ezt a tisztséget.

A Parlament legfőbb szerve a plenáris ülés, amely az összes képviselőből áll. A plénum napirendjét maga állapítja meg, határozathozatali rendjében főszabályként a jelenlévő képviselők egyszerű többsége érvényesül. Munkájának felgyorsítása érdekében három különleges eljárási szabályt állított fel a Parlament Házszabálya: sürgős, hatáskör-delegációs valamint jelentés és vita nélküli eljárásokra van lehetőség. A sürgős eljárás kezdeményezésére a házelnöknek, valamely parlamenti bizottságnak vagy 23 képviselőnek, illetőleg a Bizottságnak és a Tanácsnak van joga. Ebben az esetben jelentősen lerövidül a parlamenti vitára fordítható idő, ezért az előterjesztőnek meg kell indokolnia, miért szükséges a sürgős eljárás (az esetek egy jó részében a Tanács saját határidőgondjainak megoldására javasolja a sürgős eljárás megkezdését).

A hatáskör-delegálási eljárás szintén az ügymenet gyorsabbá tételére szolgál. Ebben az esetben a plénum helyett valamely parlamenti bizottság gondoskodik az ügydöntő határozat meghozataláról. Ha akár a képviselők egytizede, akár az érintett bizottság egyharmada a hatáskör delegálása ellen foglal állást, az ügydöntő határozat meghozatalára bizottsági szinten nem kerülhet sor. Ilyen eljárás indítványozására a házelnök, bármely bizottság vagy 23 képviselő jogosult. Jelentés és vita nélküli eljárásokra gyakorlatilag csak jelentéktelen kérdésekben kerül sor, ebben az esetben hiányzik az előterjesztés és annak megvitatása.

A parlamenti képviselők munkájukat a plenáris ülésen kívül bizottságokban is folytatják. A testületi pozíciók elosztásában a frakcióknak van szerepe, a legnagyobb képviselettel rendelkező párt választhat a tisztségek között. A bizottságok élén elnök és alelnökök állnak - ők alkotják a tisztségviselők bizottságát, a "bureau-t". A tisztségviselők bizottsága mellett működik az úgynevezett koordinátori bizottság. E két szerv irányítja az adott parlamenti bizottság munkáját, jelöli ki az adott kérdés előterjesztőjét, illetve diszponál az egyes feladatok felett. A Parlamentben működő állandó bizottságok száma 1994-ig 18, azóta 20 (önálló bizottsággá vált a halászat és az intézményügy). A bizottságok

* kül- és biztonságpolitikai,

* mezőgazdasági és területfejlesztési,

* költségvetési,

* gazdasági és pénzügyi, iparpolitikai,

* energiaügyi, kutatási és technológiafejlesztési,

* külgazdasági,

* jogi és állampolgári,

* szociális, foglalkoztatásügyi és munkahelyi környezeti,

* regionális politikai, regionális tervezési és regionális szervezeti,

* szállítási és turizmusügyi,

* környezet-, közegészség- és fogyasztóvédelmi,

* kultúr-, ifjúságügyi, nevelési és média,

* fejlesztési és együttműködési,

* emberi jogi és belügyi,

* költségvetési ellenőrzési,

* eljárási, mandátumvizsgáló és összeférhetetlenségi,

* nőjogi,

* halászati,

* intézményi,

* állampolgári kérelmek

ügyekre felállítva lefedik a társadalmi élet és a Parlament működésének minden területét.

Az állandó bizottságokon kívül a Parlament bármely egyedi kérdés kivizsgálására vizsgálóbizottságot alakíthat, egy-egy újonnan felvetett, speciális témakörben nem állandó bizottság vagy az állandó bizottság albizottságának felállítása is elképzelhető. A vegyes parlamenti bizottságok a társult államok parlamentjeivel, az interparlamentáris delegációk pedig harmadik államokkal, nemzetközi szervezetekkel tartanak kapcsolatot.

A parlamenti munka érdemi része a bizottságokban folyik, jogalkotási, ellenőrzési, beszámoltatási, valamint vizsgálati feladatokat látnak így el. Előkészítik a Parlament ülésén megtárgyalandó kérdéseket, az illetékes bizottság jelentése alapján folyik a plénum eljárása. Parlamenti bizottsági eljárásra a képviselők egyéni indítványai, a Közösségek Bizottságának előterjesztései, illetve a parlamenti bizottság saját kezdeményezésű jelentései alapján kerülhet sor. A beérkezett előterjesztés kezelésével, feldolgozásával előadót (egy parlamenti képviselőt) bíznak meg, aki elkészíti a bizottság állásfoglalását, a jelentést, amelyet a plénum elé terjeszt. Ezeknek a jelentéseknek szigorú formai és tartalmi követelményrendszert kell kielégíteniük, mivel a Parlament ezek alapján hoz döntést. A Római Szerződést módosító újabb és újabb megállapodások - először az Egységes Európai Akta, majd a Maastrichti Szerződés - egyre bővítették a Parlament hatáskörét; így jutott el a szervezet odáig, hogy társulási megállapodás megkötése, vagy új tagállam felvétele csak a Parlament abszolút többségi döntésével lehetséges.

A Parlament hatáskörének bővülése a Közösségek intézményrendszerével szembeni sorozatos kifogások eredménye volt. Kifogásként merült fel, hogy a szervezet nem demokratikus felépítésű, mert a legfontosabb döntéseket nem a tagállamok állampolgáraiból álló Parlament hozta meg, hanem a polgárok által kevésbé ellenőrizhető bürokraták. A "demokratikus deficit" kiküszöbölése érdekében igyekeztek növelni a Parlament szerepét.

A Parlament hatásköre, tevékenysége alapvetően három csoportba sorolható:

a) a jogalkotással kapcsolatos feladatok,

b) a költségvetéssel kapcsolatos feladatok és

c) az Unió funkcióinak ellenőrzésével kapcsolatos feladatok.

Ad a) A Parlament szerepe a közösségi jogalkotásban ma is konzultatív jellegű, nincs általános normatív hatásköre. Ugyanakkor az Egységes Európai Okmány megszületését követően a konzultatív jelleg együttműködéssé, majd később közös bizonyos területeken döntéshozatallá alakult. A közös döntéshozatal, az ún. "együttdöntési eljárás" egyes ügyekben a Tanács és a Parlament közös eljárását jelenti.

A jogalkotási tevékenységhez szorosan kapcsolódó terület a Parlament saját önigazgatásának kérdése. A Parlament - az alapító szerződésekben nevesített keretek között - maga határozza meg a saját működésére irányadó szabályokat, azaz: a Parlamenten belüli tisztségviselők megválasztásának, a döntéshozatali mechanizmusoknak, az apparátus feladatainak részletes szabályozása a plénum hatáskörébe tartozik. Sajátos kérdés a parlamenti képviselők megválasztására vonatkozó szabályozás; a századfordulóig nincsenek egységes szabályok, minden tagállam saját választási rendszerét alkalmazza, de az egységes eljárás megalkotására maga a Parlament élhetne indítvánnyal a Tanács felé. Hasonlóan problematikus a Parlament székhelyének a kérdése: a plenáris üléseket Strasbourgban, a bizottsági üléseket Brüsszelben tartják, a titkárságot pedig Luxembourgban helyezték el.

A döntéshozatalban a Parlament szerepe nem felel meg a parlamentáris rendszerekben megszokott, hagyományos jogalkotói hatáskörnek. Az egyes eljárások során a Parlamentnek különböző jogosítványai vannak: információszerzés, konzultáció, együttműködés, hozzájárulás vagy döntés. Az Európai Uniós Szerződés által bevezetett információszerzési jogkör elsősorban a második és harmadik pillér elemeinél gyakorolható; a kül- és biztonságpolitika, illetve a belügyi és igazságügyi együttműködés körében a Parlament egyetlen jogosítványa, hogy a más szervek által meghozott döntésekről tudomást szerezhet.

A konzultáció joga az egy fordulóban tárgyalt kérdések tekintetében illeti meg a Parlamentet (konzultációs eljárás). Ilyen esetekben a Parlament részleteiben megismerheti az előterjesztett javaslatot, arról véleményt formálhat és ezt a véleményt a döntéshozóval közölheti is. Ha véleményét a Tanács nem kéri ki, döntést nem is hozhat. Abban az esetben, ha a Parlament véleménye elutasító, és ezt a Tanács vagy a Bizottság mégsem kívánja figyelembe venni (a Parlament véleménye nem köti a Tanácsot), a Parlament gyakorlatilag tetszőleges időn keresztül obstruálhatja a javaslatot azzal, hogy újból és újból megtárgyalhatja és ezzel a döntést elodázza.

A kétfordulós tárgyalást igénylő kérdésekben a Parlamentet megilleti az együttműködés joga (együttműködési eljárás). Az ilyen eljárásban az első forduló a konzultációs eljáráshoz hasonló: a Parlament véleményt nyilváníthat. Ha a vélemény elutasító, a javaslatot a második fordulóban a döntéshozó Tanács csak egyhangú döntéssel fogadhatja el. Ha a Parlamentnek módosító indítványai vannak, azokat átadja a Bizottságnak. A Bizottság az indítványoknak megfelelően egy hónapon belül átdolgozza a javaslatot, majd átadja a Tanácsnak döntésre. Ha a Parlament indítványait a Tanács elfogadja, a döntést minősített többséggel kell meghoznia; ha a Parlament módosító javaslatait a Tanács nem kívánja figyelembe venni, akkor egyhangú szavazással. Ezt az eljárást kell többek között a környezetvédelem, illetve a közlekedés területén alkalmazni.

A Parlament a három fordulós eljárásokban együttdöntési jogot gyakorolhat (együttdöntési eljárás). Az eljárás első két fordulója megegyezik az együttműködési eljárás első két fordulójával; ha azonban a Tanács nem kívánja a Parlament módosító indítványait figyelembe venni, addig nem hozhat döntést, amíg egy harmadik fordulóban nem folytak egyeztetések a felek között. Ehhez közvetítő bizottságot állítanak fel, amely egyenlő részben parlamenti képviselőkből és tanácsi tagokból áll. Ha az egyeztetés során konszenzus alakul ki, azt a Parlament kapja harmadik olvasatra; ekkor a Parlament még mindig hozhat elutasító döntést. Ilyen esetben a Tanács nem hozhatja meg a javaslat szerinti döntést. Ugyanakkor a Tanács is visszautasíthatja az egyeztetett álláspont elfogadását; döntés természetesen ebben az esetben sem születik. Ez az eljárás jeleníti meg a hatályos szabályozás szerint a Parlament jogalkotói jogosítványainak csúcsát; noha ügydöntő szerepe nincs, akaratával mégis döntően befolyásolhatja, illetve adott esetben megakadályozhatja valamely határozat meghozatalát. Az együttdöntési mechanizmus érvényesül a belső piaci, a kutatás-fejlesztési, környezetvédelmi, fogyasztóvédelmi kérdésekben, azaz azokon a területeken, amelyek az Unió állampolgárainak életviszonyairí közvetlenül hatást gyakorolnak.

A Parlament hozzájárulási jogosítványa az új tagok felvétele és a nem tagállam országokkal kötendő társulási megállapodások megkötése területén érvényesül. Hasonlóan a Parlament hozzájárulásához kötöttek a személyek és áruk szabad mozgásának alapelvével, a strukturális alapok céljainak meghatározásával, illetve a parlamenti képviselők egységes eljárás alapján történő megválasztásával kapcsolatos kérdések is. Ezekben az esetekben a Parlament hozzájárulásának hiánya a vétóval egyenértékű, így ilyen döntések a Parlament nélkül egyáltalán nem hozhatók. Több alkalommal is előfordult, hogy utóbb a Bíróság semmisnek nyilvánított egy-egy Tanács által hozott határozatot, mivel hiányzott a Parlament kötelező egyetértése. (Roquette Fręres S.A. c. Tanács, Maizena GmbH. c. Tanács)

Ad b.) Az Európai Unió költségvetése az egyik legfontosabb, a működési folyamatok mindegyikére hatást gyakorló kérdés. A költségvetés nagyságrendjére jellemző adat, hogy 1996-ban pl. az Unió költségvetési főösszege 76 milliárd ECU-re rúgott. Bevételi oldalán szerepelnek a közös vámbevételek, a harmadik országokból származó mezőgazdasági termékekre kivetett lefölözések, a tagállamokban beszedett általános forgalmi adó egy része (az összes forgalmi adónak cca. 1,4%-a), illetve a tagállamokra kirótt hozzájárulások összege, amely a bruttó hazai termék arányában minden tagállam tekintetében egyedileg kerül meghatározásra. A bevételek legnagyobb hányadát, megközelítőleg felét az általános forgalmi adóból származó forrás teszi ki, további majdnem egyharmada a tagállamok befizetéseiből, közel egyhatoda a vámbevételekből származik.

A költségvetés kiadási oldalán nagyjából 50%-os arányban az agrárpiaci intervenciós kiadások szerepelnek, közelítőleg a bevételek egyharmadát strukturális támogatásokra fordítják, a fennmaradó rész nagyjából egyenlő arányban oszlik meg a külső (harmadik országokkal szembeni) támogatások, a belső politikai területek kiadásai, igazgatási költségek és egyéb költségek között.

A költségvetési eljárás egyben politikai küzdőtér is, hiszen a tagállamok egy része nettó befizető, egy másik része (különösen a mediterrán térség) pedig nettó támogatottak. Színesíti a képet az is, hogy az egyes tagállamokon belül aktuálisan milyen belpolitikai harcok folynak, illetve milyen lobbi-érdekek kerülnek felszínre. Ezek tükrében a költségvetési kérdéseknek - mint az Unió működését alapvetően befolyásoló forrás-újrafelosztási hadszíntérnek - kiemelt jelentősége van. Ezt támasztja alá az is, hogy mindhárom alapszerződés külön szabályozza a költségvetés elfogadásához vezető folyamatot, majd a Közösségek egyesítése után, külön megállapodásokat szenteltek a költségvetés konszenzuson alapuló elfogadásának.

A költségvetés elfogadására évente kerül sor, előre meghatározott menetrend szerint. A Bizottság feladata, hogy a költségvetési előirányzatokat összegyűjtse, rendszerezze és az első előzetes költségvetés tervezetét előkészítse. Ennek benyújtási határideje minden év szeptember 1. A Tanács a Bizottság tervezetéről minősített többséggel dönt (vagy változatlan formában elfogadja, vagy egyszerű többséggel változtathat rajta), majd október 5-ig megküldi - immár saját javaslataként - a tervezetet a Parlamentnek. Ha a Parlament a javaslatot ebben a formában elfogadja, vagy 45 napon át nem nyilatkozik, a javaslatot elfogadottnak kell tekinteni. Megjegyzendő, hogy a Parlament a gyakorlatban a már vázolt finom politikai játszmák következményeként sosem fogadja el a javaslatot az első alkalommal.

Ennek megfelelően a Parlament általában módosításokat kíván a költségvetés egyes fejezetei körében átvinni. Ha a módosítás kötelező kiadásokat érint, akkor javaslattételi joga van, amelyet a jelenlévő képviselők többségével érvényesíthet; ha a módosítás nem kötelező kiadásokat érint, vagy a költségvetés főösszegére vonatkozik, az összes képviselő többségével megváltoztathatja az érintett tételt.

A Parlament javaslata visszakerül a Tanácshoz, ahol a kötelező kiadások körében a Parlament döntése felülbírálható, a nem kötelező kiadások körében viszont nem. A kötelező kiadások körét az alapszerződések határozzák meg: itt elsősorban a mezőgazdasági támogatások köre, illetve harmadik államokkal kötött nemzetközi egyezményekben előirányzott költségek szerepelnek. Ha a Tanács elfogadja a Parlament által javasoltakat, ezen a ponton befejeződik az eljárás. Ha azonban nem, a kötelező kiadások körében végérvényesen a Tanács dönt, a nem kötelező kiadások körében viszont - bizonyos korlátok között - a Parlament.

Ha végképp nem sikerül a költségvetést minden érintett számára elfogadható formában megfogalmazni, a Parlament végső esetben, a Római Szerződés 203. cikkének 8. bekezdése szerinti fontos okból a teljes tervezetet visszautasíthatja; ebben az esetben a következő évben az Unió aktuális költségvetés nélkül, az előző évi bázisadatok szerint gazdálkodhat, amíg a Tanács új javaslatot nem terjeszt elő. Ha az eljárás sikeres, a Parlament elnöke aláírja a költségvetést és határozatot hoz az elfogadásról.

Ad c.) A Parlament ellenőrzési jogköre az Unió bármilyen tevékenységére kiterjedhet. Így felügyeleti jogkört gyakorol a Bizottság bizonyos tevékenységei felett is. Kétharmados szótöbbséggel bizalmatlanságot szavazhat a Bizottsággal szemben; ha a bizalmatlansági indítványt, a Parlamenten keresztülmegy, a Bizottság testületileg lemond.

Szerepe van a Bizottság elnökének kinevezésében is, ugyanis a kinevezést megelőzően a tagállamok konzultálnak a testülettel. A Maastrichti Szerződés megkötése óta a Parlament hozzájárulása nélkül nem nevezhető ki a Bizottság elnöke és tagsága sem. A Házszabály alapján a Bizottsághoz vagy egyes tagjaihoz vitára nem tűzött, vagy vitára tűzött szóbeli, illetve írásbeli kérdések intézhetők, illetve a Bizottság interpellálható is. Az írásban feltett kérdést is, a választ is az Unió hivatalos lapjában megjelentetik. A kérdésekre adott válaszok rendkívül nagy információtömeget képviselnek, de még nagyobb információforrás a Bizottság tisztségviselői által készített beszámolók, jelentések tömege.

A Parlament ellenőrzi a költségvetés végrehajtását is; e jogkör gyakorlása ténylegesen a Parlament költségvetési bizottságának kezében van. A Parlament véleményt alkothat az egyes programok végrehajtásának célszerűségéről, illetve a zárszámadás elfogadása előtt értékeli a költségvetés végrehajtását. A zárszámadás elfogadása szintén a Parlament hatáskörébe tartozik; ezzel kapcsolatban azonban arra is rá kell mutatni, hogy a zárszámadás elutasításához sem az alapdokumentumok, sem más jogszabályok nem fűznek semmilyen szankciót. Politikai felelősségvállalásra sem került még eddig sor, azaz a zárszámadás elutasítása eddig nem eredményezte a Bizottság lemondását. A Parlament Házszabálya arra is lehetőséget ad, hogy a bizottságok meghallgatást tartsanak. A meghallgatások érdemben arra szolgálnak, hogy a döntéshozó szervek a megfelelő információk birtokában hozhassák meg az ügydöntő határozatot.

Ugyancsak ellenőrzési céllal szokás felállítani a különleges kérdések, egyedi jogsértések kivizsgálására hivatott parlamenti vizsgálóbizottságokat. Ennek jogszabályi hátterét a - Parlament egyéb jogköreit is kibővítő - Maastrichti Szerződés teremtette meg. Az Európai Uniós Szerződés (Maastrichti Szerződés) általában hangsúlyozottabbá tette a Parlament jogérvényesülést biztosító jogát. E hatáskörében eljárva lehetőség nyílik arra, hogy az Unió bármely polgára beadványt intézzen a testülethez. Az állampolgári panaszt az illetékes parlamenti bizottság (Panaszügyi Bizottság) vizsgálja meg. A polgárok a közösségi intézmények eljárásaival szemben élhetnek beadványokkal. A Panaszügyi Bizottság kapcsolatban áll a Bizottsággal, és a Tanáccsal, a tagállamok ombudsmanjaival, illetékes parlamenti bizottságaival.

A testületnek lehetősége van a jogérvényesítés segítése terén fellépni a Bíróság előtt is, de aktív és passzív perképessége nem azonos terjedelmű, - korlátozott. Amint az a fentiekből is kitűnik, az Európai Parlament szerepe jelentősen megváltozott az elmúlt évtizedek során. Működése a jogalkotási folyamathoz kapcsolódik, költségvetési jogkörei vannak, és valójában a Közösség felügyelő testülete. Az Európai Uniós Szerződés Parlamentet megerősítő rendelkezései ellenére a testület hatásköre korlátozottabb, mint a parlamenti demokráciák országgyűléseié. A Nizzai Szerződés növelni fogja a Parlament szerepét a jogalkotásban, lényegesen több esetre teszi az együttdöntési eljárást kötelezővé és jelentősebb eszközöket is biztosít majd a Parlament számára.

Hernádi Eleonóra [Változó Világ 51.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010