Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A határokat ekkor már jó ideje mindenütt ostromolták a barbár népek. Vonzotta őket Róma gazdagsága, de szorította saját fejlődésük dinamikája is. A 300-as években északkelet felől új népek hullámai indultak el: a Fekete-tenger környékére északról leszivárgott germán eredetű gót törzsek a római birodalom balkáni határai felé, majd Pannónián keresztül Itáliába, egy nyugati germán törzs, a vandálok, Spanyolországon keresztül Észak-Afrikát foglalták el. Attila ellen a catalaunumi (Troyes) ütközetben a rómaiak a gótok segítségével még szívós ellenállást tudtak tanúsítani, mert maga a nép félt a hunoktól. A "civilizáltabb" gótoktól viszont már kevésbé tartottak, sőt, az elnyomott néptömegek milliói a felszabadítókat látták bennük. A vizigót Alarich könnyen el tudta foglalni Itáliát, mert csapataihoz 40 ezer rabszolga és ugyanennyi szabad kizsákmányolt csatlakozott. A vandálok a százezernyi rabszolga belső lázadozására támaszkodva tudták feldúlni Rómát.

A rabszolga-gazdálkodás válságba jutott. Mind több nagybirtokos jött rá, hogy a rabszolgáit érdekeltté kell tenni a termelésben. Ezért némi személyes szabadságot és földet adott nekik, s bár azoknak termékeik túlnyomó részét még uruknak kellett adniuk, a maradékkal már ők rendelkeztek. E "colonus" rendszerből alakult ki a jobbágyság. A birodalomba 476 után hódítóként benyomuló keleti gótok, majd a 6. század vége felé az északról jövő longobárd rablócsapatok harcosai a régi földműves lakosságot, a rabszolgákat colonus-jobbágyként foglalkoztatták, ők maguk pedig hűbérurakként rendezkedtek be a régi erősségek romjaiból kialakított rablófészkeikben. A népvándorlás egymást követő hullámai és a belső zavarok így jelentősen megváltoztatták Itália arculatát, a nagy városok a sok dúlás következtében fokozatosan elnéptelenedtek. Volt idő, amikor a birodalom egykor milliós lélekszámú fővárosának romjai között mindössze 20-30 ezer ember élt. A széthullott birodalom területén a lovagi birtokokat hűbéri kötelékkel összefogó számos tartomány alakult ki. A közbiztonság megszűnt, a lovagi és a címer nélküli rablók egyaránt szabadon garázdálkodtak. A lakosság a jobban védhető hegygerincekre, fecskefészekként egymáshoz tapasztott házakba húzódott.

Az egykor hatalmas birodalom nyugati részének szétbomlása, az 500-as évek után egymást követték Itáliában a kisebb-nagyobb gót, longobárd királyságok, anélkül, hogy erős központi hatalom alakult volna ki. A longobárdok a róluk elnevezett lombard síkságon a nemzetségi csoportok között felosztott földeken gazdálkodó szabad parasztokkal rendezkedett be földművelő gazdálkodásra. A 8. században új hódító jelentkezett: a villámgyorsan terjeszkedő mohamedán arabság átcsapott Szicíliába, majd Dél-Itália egyes részeibe is befészkelte magát. A szaracén uralom virágzó kertgazdaságokat létesített. Rómában viszont 756-ban új hatalom körvonalai kezdtek kibontakozni: az egyházi államot kialakító római püspök - a pápa egyházi főhatóságát a volt birodalom egész nyugati része, amelyet Nagy Károly hódításai nyomán a frankok hajtottak uralmuk alá - elismerte. Nagy Károlyt, jelképesen III. Leo pápa koronázza hatalmas, Itáliára, Germániára és Galliára kiterjedő birodalma császárává. Közben az Abruzzói hegyekben, Subiacóban Szent Benedek, Buddháéhoz hasonló legendákkal színesített élete során megalapította az első szervezett szerzetesi rendet, amely fő rendházát (a kolostor ma is fennáll) a nápolyi medencében fekvő Monte Cassinóban építette fel. Az Itáliából szétáramló szerzetesek bizonyultak a pápaság legmegbízhatóbb katonáinak. A korai középkorban rendjeik, monostoraik voltak az írástudás, a civilizáltabb gazdálkodás őrhelyei.

A 10. században Itália északi és középső része a frank birodalmat felváltó német-római birodalom keretében élt (I. Ottót szintén a pápa, XII. János koronázta meg Rómában 962-ben), míg Szicíliát a 11. században normann kalandor-lovagok foglalták el, akik fokozatosan Dél-Itáliát is hatalmuk alá kerítették. A 11. és 12. század a német-római császár és a pápa szüntelen viszálya jegyében telt, amelyben a tétet a gazdag itáliai városok jelentették. Az egyházat megreformáló VII. Gergely még vezeklésre tudta kényszeríteni Canossánál (1077) IV. Henrik császárt, ám Rőtszakállú (Hohenstauf) Frigyes később több hadjáratban diadalmaskodott a lombard városokkal és a pápai seregekkel szemben, s unokája, a nápolyi és szicíliai király, II. Frigyes főként Itáliából irányította a Német Birodalmat (1198-1250). Állandósult a császár hívei, a ghibellinek és a pápa hívei, a guelfek háborúja, és a főurak meg az erős és önállósuló városállamok (Milánó, Firenze, Genova, Velence) hol az egyik, hol a másik oldalon ütöttek pártot. Csupán Frigyes halálát követően, a franciák támogatásával tudott végül a pápaság végleg győzedelmeskedni a püspökök kinevezési jogát illetően, s ekkortól szűnik meg a német császárok befolyása az itáliai politikára.

A 11. században a kulturáltabb arab államokat az Ázsia felől jövő harcias szeldzsuk-török törzsek vetették uralmuk alá, sőt Bizáncot is szorongatták. A Kelettel kapcsolatos kereskedelem megszakadása érzékenyen érintette Velence, Genova, általában az itáliai kereskedelem érdekeit. Ennek hatására II. Orbán pápa 1095-ben keresztes-hadjáratot hirdetett. A zsákmányra és keleti grófságokra áhítozó lovagok mellett a jobbágyság is tömegesen vette fel a kereszttel díszített hadi öltözetet, mert így vélt szabadulni szorongatott helyzetéből. Az első keresztes hadjáratok a török-arab viszályok által szétforgácsolt szíriai és palesztinai területeken sikerekkel jártak, és kisebb katolikus hűbéri országok alapítására vezettek. E hadjáratok finanszírozását, a harcosok és az utánpótlás szállítását busás sáp ellenében túlnyomórészt Velence és Genova látta el, arra is számítva, hogy a meghódított területeken gyarmatokat is alapíthat.

A keresztes háborúk igazi mozgató erői az 1202-ben indult negyedik hadjárat során váltak nyilvánvalóvá. Ezt Velence nyíltan kereskedelmi műveletté változtatta. A lovagokat rábírta, hogy adósságaik fejében segítsenek a magyar királytól elhódítani Zárát, majd közös megegyezéssel a Szentföld helyett, a belső trónviszályoktól feldúlt görög császárság elfoglalására indultak, amihez a pápa (III. Ince) is hozzájárult, hogy a görögkeleti egyházat fennhatósága alá vonhassa. Így 1204-ben Dandolo dózse a keresztes hadak segítségével elfoglalta és kirabolta Konstantinápolyt. A birodalom egyharmad részét Krétával és az összes görög szigetekkel Velence közvetlen uralma alá vonta, a meghódított terület többi részén megalakult latin császárság lovagi vezetőit pedig a patrícius-kalmárok érdekeik szerint mozgatták. A két évszázadig tartó keresztes háborúk alatt az itáliai városokban nagy vagyonok és készletek halmozódtak fel. A lovagság Európa-szerte igyekezett az Itáliában és Keleten látott, kulturáltabb módon élni és öltözködni. Ennek következtében eladósodott az olasz cégeknél. Számos itáliai iparág virult fel, így a textilipar, a hajóépítés, a fegyvergyártás és vasipar. Keleti tapasztalatok alapján meghonosították a selyemhernyó-tenyésztést, a papírgyártást, a cukornád felhasználását. Sok új növény is ekkor került Itáliába (rizs, citrom, őszibarack). Megélénkült a pénzforgalom, megalakultak az első bankházak. Ebben nagy része volt a pápaságnak is, mert a távoli országokban lerótt Péter-fillérekhez bankügyletek révén jutott hozzá. A gazdasági-társadalmi viszonyok megváltozása, a fejlettebb termelési mód bevezetése a világszemlélet, s ennek következtében a művészi kifejezési formák alapvető megváltozását is magával hozta. A kapitalizmusnak ebből a korai hajnalából fakadt a reneszánsz, az a kulturális, művészi áramlat, amely Itáliát több évszázadra Európa szellemi vezetőjévé, művészi mintaképévé emelte.

A reneszánsz

Nem véletlen, hogy e változások elsőnek éppen Itáliában mentek végbe, ahol a társadalmi-gazdasági fejlődés messze megelőzte a hűbéri rendbe merevült Európát, és ahol a hűbéri termelési viszony a maga zárt teljességében a pápaság és az élénk kereskedés miatt voltaképpen nem is alakult ki. A mozgékony szellemű kereskedők, ipari vállalkozók és bankárok, a mozgalmas helyi politikai életbe bonyolódott városlakók az élet értelmét már nem a túlvilági boldogság kiérdemlésében, hanem a földi lehetőségek kihasználásában, az itteni boldogulásban keresték. Az emberi elmék - már csak üzleti vagy termelési érdekből is - mind mohóbban kezdték kutatni a természet jelenségeit, törvényszerűségeit, s így felfedezték annak szépségeit is. Nagy hatással járt a fejlett és az egzakt tudományokra inkább támaszkodó arab kultúrával való érintkezés is.

Ebben az időben Itália Európa szellemi vezetője, és több évszázadig marad még tanítómestere. Számos kereskedelmi és pénzügyi (kisebb mértékben ipari, mezőgazdasági) szakkifejezés olasz eredetű. Itáliában fejlődött ki a gazdasági, politikai igazgatás tudománya, a katonai szaktudomány. Az olasz művészet irányította évszázadokig egész Európa ízlését és esztétikai tudatát. A reneszánsz világnézete nem csupán kiválasztott keveseké. A kereskedők, bankárok mellett kialakult jelentős értelmiségi réteg, az orvosok, jogászok, adminisztrátorok, pedagógusok és művészek légiója, a "nuova gente" (új emberek), akik minden porcikájukban magukénak érezték a humanizmust. A 14-15. század az olasz városállamok színes, gazdag históriája, erőskezű fejedelmekkel, akik ádáz harcot folytattak egymással. Veronában a Scaligerek, Milánóban a Sforzák és a Viscontik, Firenzében a Medicik nevéhez fűződik e kor története. Genova, Velence, Siena és Lucca: a köztársasági városállamok egymással versengve gazdagodtak. Velence a 14. században Európa legjelentősebb tengeri hatalma. Kialakultak valamennyi városállamban az önigazgatás demokratikusnak mondható formái, kifejlődött a kereskedelem, a bankok szervezete és a biztosítás. Az olasz reneszánsz értelmiségre jellemző a materiális valóság szenvedélyes kutatása és az új ismeretek alkalmazása. Amalfi hajósai fedezik fel a nagy tengeri utak lehetőségeit megnyitó iránytűt és a csillagászati tájolást. Velencei tengerészek rajzolják az első valósághű térképet. A gyakorlati emberek mohón alkalmazzák a tudományos eredményeket. A velencei Marco Polo Ázsián át eljut Kínába, és hírt hoz a legendás Zipanguról. A Föld gömbölyű? - a genovai születésű Columbus elindul, hogy nyugat felé hajózva érje el Indiát. Elsőnek a toscanai Amerigo Vespucci írja le és térképezi fel az elért, s később róla elnevezett új világrészt. Más népek felfedezéseit is Itáliában fejlesztik tovább, és alkalmazzák a gyakorlatban: így Galilei holland minta után tökéletesítette a távcsövet. A Kínából származó puskaport olasz condottierik alkalmazták először a hadászatban. A már fejlett papírgyártással és litográfiával dolgozó Olaszországban alkalmazzák leggyorsabban és legszélesebben a német Gutenberg nyomdatechnikáját. Számos egyetemen a középkori teológiai és jogi tudományok mellett előtérbe nyomulnak az orvosi- és természettudományok.

A humanista művészek, értelmiségiek rendkívül sokoldalúak. Giotto, Dante, Leonardo da Vinci, Michelangelo alkotásai fémjelzik ezt a korszakot, és még számosan szobrászok, építészek, festők, írók, művészettörténészek és muzsikusok, miközben mások a matematika, geometria és fizika - elsősorban a mechanika - problémáival foglalkoznak. Bruni firenzei kancellár felveti a világi iskoláztatást és a nők oktatását. Felvirágoznak a már középkortól működő egyetemek Bolognában, Padovában. E virágkor végét jelezte 1494-ben VIII. Károly francia király váratlan hadjárata, amely Itáliát újból idegenek uralma alá helyezte. Utána a nyüzsgő reneszánsz világ felett a 16. században elsöpörtek a francia-spanyol nagyhatalmi harcok, az "olasz háborúk" viharai. A gazdag Itália városai ugyanis kívánatos falatot jelentettek mindkét dinasztiának, s a komor Habsburg V. Károly császár csapatai 1526-ban a páviai csatában foglyul ejtik a pápával szövetkezett I. Ferenc francia királyt, ezt az igazi reneszánsz fejedelmet, és vandál módon feldúlják Rómát (Sacco di Roma, Róma "kizsebelése" 1527-ben). További csapás, hogy a kereskedelmi útvonalak fokozatos áthelyeződnek az Atlanti-óceánra, s ez egyre súlyosabb nehézségeket támaszt a korán kibontakozott itáliai új rend számára. A reneszánsz fénykorának számító 16. század közepétől elkezdődik Itália fokozatos visszaesése.

A feltörekvő török nagyhatalom végleg ledönti a bizánci császárság romjait, uralma alá hajtja a Földközi-tenger keleti és déli medencéjét, a balkáni félszigetet, és Magyarország szívéig hatol. Velence még sokáig szívósan küzd pozícióiért pénzzel, vesztegetéssekkel, néha hősies harcokkal is. Jóllehet a lepantói csatában 1571-ben a spanyolokkal szövetkezve megsemmisítik a török hajóhadat, Törökország mégis fokozatosan elfoglalja Velence keleti birtokait, s ezzel Itália gazdasági virulásának fő forrása, a keleti kereskedelem halálos sebet kap. Spanyolországnak közben ölébe hull Amerika, a portugálok közvetlen tengeri utat találtak Afrika megkerülésével Indiához és a legendás fűszerszigetekhez. A világforgalom az óceánokra tolódik át, ahol megjelennek Hollandia és Anglia hajói is. Anglia maga kezdte feldolgozni gyapjúját, ami eddig az olasz ipar egyik fő nyersanyaga volt. Az olasz ipar piacai nagy részét elvesztette, sorvadni kezdett, beköszöntött az ipari munkanélküliség. A városállamok (comunék) korábban mozgalmas élete elálmosodott, a gazdag polgárokból hűbéres birtokos réteg alakult, újból előtérbe nyomult a feudális élet. A felhalmozott gazdagság (különösen a bankműveletekben) még sokáig kamatozott ugyan, és egy-két évszázadig fedezetet nyújtott a nagyarányú építkezésekre és a művészetek virulásához, de Európa gazdasági fejlődése és a politikai súlypontok más területekre tolódtak. Itália mind gazdasági, mind kulturális téren elveszítette európai vezető szerepét, miközben a társadalmi és szellemi fejlődést a pápaság által elindított ellenreformáció veri béklyóba.

Itália hanyatlása

Érzékeny veszteség érte ugyanis a félszigetet a feudális egyház válságával is. A teljesen világiassá vált pápai udvar és a példáját Európa-szerte követő főpapság erkölcsi értékvesztése (a bűnbánó cédulák pénzért való árusítása) erélyes reakciót váltott ki. Egy fanatikus szerzetes, Savonarola a firenzei szegénységre támaszkodva már 1500 táján kísérletet tett az egyház megtisztítására. Mozgalma azonban önmagába roskadt, és Savonarolát elégették Firenze főterén. A wittenbergi Luthert viszont már nem lehetett megégetni, mert pártolták azok a fejedelmek, akik a pápától való elszakadást és a nagy egyházi birtokok elkobzását saját hatalmuk erősítésére akarták felhasználni. Luther és Kálvin reformációja a bomló feudális rend és a - főként Európa északi felében - frissen fejlődésnek indult polgárság ellentéteit fejezte ki. A reformáció Itáliát közvetve érintette: hatására az itáliai életben ekkor még centrális hatalmi súlyt képviselő pápaság befolyása Európa jelentékeny hányadában válságba jutott, sőt megszűnt.

A visszahatás erőteljes volt: a pápaság - főként a szerzetesrendek s az újra szervezett inkvizíció segítségével - megindította az ellenreformációt, amely főként a Habsburgok uralma alatt álló területeken és Franciaországban ért el sikereket. 1534-ben, a később szentté avatott Loyolai Ignác megalapította a jezsuita rendet. Az Itália birtoklásáért vívott több évtizedes harcok nyomán a 16. század végére rögzültek, és hosszú időre, a 19. századig megmerevedtek az olasz kisállamok körvonalai, az idegen uralom és a széttagoltság állandósult. Lombardia nyugati része Milánóval spanyol, később osztrák Habsburg tartománnyá vált. Bergamótól Udinéig Velence maradt az úr, míg a nyugati Alpokban és a torinói medencében a Savoyai-Piemonti nagyhercegség, Toscanában a Mediciek hercegsége alakult meg. A Dél-Olaszországot és Szicíliát egyesítő nápolyi királyság az Aragóniai, később a spanyol Bourbon családé, az egyházi állam pedig Bolognától a nápolyi határig terjedt. Genova jelentéktelenné hanyatlott, sőt többször idegen uralom alá került. A Pó folyótól délre Toscanáig a Habsburg császársághoz több-kevesebb hűbéri szállal kapcsolódó kisebb fejedelemségek húzódtak meg (Mantova, Parma, Piacenza, Ferrara). Az osztrák Habsburg-ház ezeket fokozatosan elnyelte, még Toscana is az egyik oldalágának uralma alá került. Ezen a helyzeten csak a francia forradalom és Napóleon hadjáratai változtattak: az osztrákokat egy időre kiűzték a franciák, s 1805-ben létrejött az Itáliai Királyság, Napóleonnal az élén.

Gyapay Dénes [Változó Világ 49.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010