| | |
Amikor
1894 nagyhetében hosszú haldoklás után Torinóban elhunyt Kossuth
Lajos, az olasz kormány különvonatot biztosított a koporsó hazaszállítására.
Minden állomáson, még a legkisebbeken is vörösinges, vén garibaldisták
sorakoztak, hol ketten-hárman, hol sokan, aszerint, hogy hányan maradtak
meg az olasz szabadságharcból. Feszes állásban tisztelegtek, s
meghajtották tépett zászlóikat a Kormányzó kocsija elôtt. Aligha
találhatnánk szebb és pontosabb szimbólumot annak érzékeltetésére,
hogy mennyire azonos irányú volt Kossuth és Garibaldi munkássága. A
kortársak mindkettőjüket Európa legjelesebb "népbarátai" között
tartották számon.
Giuseppe
Garibaldi és Kossuth Lajos elsô személyes találkozására – jelen
ismereteink szerint – 1854-ben Londonban került sor azon az ebéden,
amelyet George Saunders amerikai konzul adott az európai forradalmi
mozgalmak nevesebb vezetôi részére. Barátságos szavakon, a személyes
szimpátia kezdeti megnyilvánulásain túl persze nemigen nyújthatott többet
ez a találkozó. Az évtized végére azonban megváltozott a történelmi
helyzet és környezet: a nagyhatalmi érdekkonfliktusok esélyt adtak a
forradalmi tervek némelyikének realizálására.
A
forradalom szegény majmai?
Ám Kossuth is, Garibaldi is sajátosan kényes helyzetbe kerültek azáltal,
hogy az osztrák abszolutizmus ellen küzdve nem csupán a szárd-piemonti
monarchiának, hanem – Cavourékon keresztül – a sokat bírált
francia önkényuralkodónak, III. Napóleon császárnak is szövetségesei
lettek. A kritikát a maga jellegzetes, maróan gúnyos stílusában a
kortárs Karl Marx fogalmazta meg legélesebben. Garibaldit, Kossuthot és
társaikat egyenesen a "forradalom szegény majmainak" titulálta
III. Napóleon állatkertjében! Cikkeiben Marx így állította fel a
konkrét dilemmát: 1. származhat-e valódi haszon a néptömegek számára
az önkényuralkodók hatalmi harcaiból, és 2. szabad-e egy zsarnok segítségét
elfogadni egy másik zsarnokság megdöntésére? Ha így áll a kérdés,
akkor egyértelmű a válasz: 1. nem származhat haszon, mert nekik nem érdekük,
és 2. nem szabad elfogadni, mert zsarnok csak zsarnokságot adhat, így törvényszerűen
csalódás és bukás a "segítség" következménye.
Csakhogy
van egy harmadik kérdés is: az események vajon mindig követik-e a
zsarnokok szubjektív akaratát? Vagyis ki lehet és szabad-e használni
vetélkedésüket olyan helyzetek megteremtésére, amelyek kényszerpályáján
azután a változások szükségképpen túljutnak az uralkodók szabta
korlátokon? A válasz nyilvánvaló – a legcsattanósabb bizonyíték rá
Garibaldi nevezetes dél-itáliai hadjárata. Kossuth azon kijelentésére
pedig, hogy hazája felszabadítására akár az ördöggel is szövetkezne,
Marx sem tudott mást mondani, mint hogy akkor csupán arra vigyázzon,
nehogy a bukott angyal a végén ôt magát vigye el…
Az elvi fenntartások ellenére vállalt cselekvés közössége fűzte
tehát össze 1859 nyarától a Garda-tónál elôretörô olasz tábornokot
és az évtizedes reményei beváltásáért minden korábbinál nagyobb
eséllyel dolgozó magyar exkormányzót. Tanárky Gyula naplójából
tudjuk, Kossuth miként fogadta Palermo elfoglalásának hírét:
"Nagy ember Garibaldi, igazán nagy ember – mondá az öreg."
Ne
szaporítsuk ellenségeinket!
Mindketten – koruk liberális és demokrata elveinek elkötelezettjeiként
– republikánusok voltak, s csupán népfelszabadító céljaik
nagyhatalmi biztosítéka érdekében fogadták el a monarchista erôk közreműködését.
A teendôk sorrendjével, idôzítésével kapcsolatos nézetkülönbségeik
miatt azonban természetesen akadtak olyan periódusok, amikor eltérôen
ítélték meg a feladatok nagyságát és szükségességét. Az elsô
ilyen idôszak 1860 szeptembere volt, amikor – miként azt Kossuth
feljegyezte – "a turini kabinet aggódva értesített Garibaldi szándokáról,
Rómát s ott a franciákat megtámadni s kért, tegyek kísérletet ôt a
veszélyes szándoktól eltéríteni." Ám a magyar kormányzó elsôsorban
saját meggyôzôdését követte, amikor diplomatikus levélben fordult
elvbarátjához.
Kossuth e gondolatait – sarkítottabb kifejezésekkel – megírta Türr
Istvánnak is. Kifejtette: bár Nápolyhoz közelebb van Róma, mint
Velence, mégis az Adria királynôjének visszaszerzése a soron következô
lépés, amely Itália egyesítésének folyamatát a szabadságküzdelmek
és nagyhatalmi érdekellentétek európai élvonalában tarthatja.
"Istenem! – kiált fel levelében – hisz eljô az idô, amikor a
franciák vagy elhagyják Rómát, vagy ki kell onnan kergettetniük, de
elôször egyetértve a magyarral, szét kell törni az osztrákot. Ez oly
világos, mint az, hogy kétszer kettô négy." Ám ha Garibaldi a
potenciálisan osztrákellenes franciákkal rúgja össze a port,
"akkor az osztrák megvan mentve, akkor mindennek vége. Mindennek!
[…] Én, ki Garibaldit kimondhatatlanul tisztelem, írok neki –
fejezte be a Türrnek szóló levelet, lelkére kötve: – Az Istenért
tehát: vigyázzanak, vigyázzanak!"
"Ne szaporítsuk ellenségeinket – tér viszsza ez az alapgondolat
a Garibaldinak 1860. szeptember 14-én Torinóból elküldött Kossuth-levélben
–, minden napnak megvan a maga feladata. […] Elôbb […] Ausztriával
kell végezni", nyújtson hát kezet a diktátor a közös akcióra.
Ugyanakkor az emigráns magyar kormány (a Magyar Nemzeti Igazgatóság)
is emelkedett hangú, a két nemzet "természetes szövetségét"
hangsúlyozó hivatalos jókívánságot küldött a vörösinges vezérnek.
Mindezeket a leveleket Kupa Hömér ezredes épp a volturnói csata elôestéjén
adta át a casertai fôhadiszálláson. Tanárky Gyula késôbb Kupától
úgy hallotta "Garibaldi komor, magába fordult volt" az üzenet
vételekor. Nyilván megértette Kossuth igazságát, de érezte, sôt látta
a magáét is: a Via Appia márványköves országútját, amelyen önkéntesei
elérhetik az Örök Várost. Ám lelki szemeivel azt is fel kellett
fedeznie, hogy katonáival szemben, valahol kék egyenruhás piemonti
csapatok kanyarodnak rá ugyanarra az útra…
A
forradalom exportja ellen
Tudjuk, a vörösinges tábornok végül nem kezdett polgárháborút, és
átadta Dél-Itáliát a franciákkal szövetséges Viktor Emánuel szárd-piemonti
királynak, a létrejövô egységes Itália uralkodójának. Elhárult
tehát a Róma miatti francia–olasz konfliktus veszélye, s 1861 tavaszán
Türr altábornagy többször is egyeztette Caprerán azokat az ún.
operacionális terveket, amelyek célja egy újabb magyar szabadságküzdelem
megindítása volt Garibaldi, az olasz monarchia és a Balkánon készülôdô
magyar emigrációs csapatok egyidejű, közös akciójával. Kossuth
felfogása szerint a magyaroknak a vörösinges vezér "nélkülözhetetlenül
szükséges", de csakis a királyi sereggel "kombinációban",
annak részeként! Kizárólag a torinói diplomácia tudta ugyanis biztosítani
azt a nagyhatalmi jóváhagyást, amellyel a magyar emigráció vezetôje
vállalhatónak vélte egy újabb felkelés kockázatát, az elkerülhetetlen
véráldozatok roppant erkölcsi felelôsségét.
A romantikus túlzásokkal oly sokszor vádolt Kossuth reálpolitikai
evidenciának tekintette, hogy megfelelô nagyhatalmi garanciák nélkül,
önmagában még egy Garibaldi is kevés a magyarországi feladatra.
Biztosíték híján minden jóakarat a visszájára fordul, hiszen így a
magyarság véráldozata érdemi hazai eredmények helyett idegen
hatalmakat segít csupán! Többször kijelentette: "Ellenzem és
ellenezni fogom mindig azt, hogy akár Garibaldi, akár Cavour, akár
Viktor Emánuel, akár Napóleon, akár a nagy mogul, akárki a világon
hazámat puszta diversioképpen vérbe, lángba borítsa; hazámat célnak
akarom, nem majomkörmöknek, melyekkel más magának a parázsból a
gesztenyét kikaparja." Emiatt Kossuth komolyan tartott attól, hogy
nálánál kevésbé aggályos emigránstársai – Türr István, Klapka
György, Pulszky Ferenc és mások – mind a hazára, mind magára
Garibaldira nézve kockázatos kalandba sodorják a vörösinges tábornokot.
Hasonló aggodalomnak adott hangot Ihász Dániel is: "Pulszky et
consortes […] bizony még bajba viszik azt a becsületes, nagylelkű
Garibaldit – írta egyik levelében az olaszországi magyar légió
1861-ben kinevezett parancsnoka. – No, de remélem, bármit zsongjanak
is fülébe a hízelgôk, lesz annyi józan esze, hogy ilyen bolondot nem
csinál."
Nem csinált. A Caprerára érkezô Pulszkynak ugyanis kifejtette, hogy
sajnálja, miszerint Kossuth "csak rendes [értsd: monarchista]
sereggel véli Magyarországot felszabadíthatónak". Azt is leszögezte,
hogy nem vállalkozhat a forradalmi szikra fellobbantójának kétes
szerepkörére. "Engem puskalövéssel szokás meghívni, a puskadörgés
szavára indulok, amerre a szabadság hív – olvashatjuk válaszát
Pulszky emlékirataiban –, s ott leszek minél elôbb, azaz szándékom
van ott lenni: a kimenet és siker nincs a kezemben. Én nem veszem
magamra a felelôsséget, hogy másokra feltoljam magam; de bárhol küzdjön
is a szabadság a zsarnokság ellen, kötelességemnek tartom, barátaimmal
együtt csekély erônkhöz képest részt venni a harcban."
Tiszta beszéd volt ez, nem véletlenül fogadta Kossuth ekképpen:
"E nyilatkozat egészen méltó volt Garibaldihoz, s csak növelte a
tiszteletet, mellyel jellemének adóztam." Ezáltal ugyanis a vörösinges
tábornok nem csupán a maga népfelszabadító küldetését óvta meg a
veszélyes illúzióktól. A "forradalom exportját" elutasítva,
végsô soron Kossuth mellett foglalt állást a magyar emigráció belsô
vitájában.
Csorba
László [Rubicon,
1992./2.] | | |
