Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Az NSZK-ban a kereszténydemokrata-szociáldemokrata nagykoalíció, majd főképpen a szociáldemokrata-szabaddemokrata koalíciós kormány megalakulása után az NDK-val kialakított kapcsolatokban közeledés volt érzékelhető. Ennek az enyhülésnek azonban nem csak nyugatnémet körökben, nevezetesen a kereszténydemokraták soraiban voltak ellenzői, hanem az NDK-ban is. Az NSZEP vezetésében jónéhányan nem lelkesedtek azért, hogy az addig ősellenségnek kikiáltott szociáldemokratákkal, személy szerint Willy Brandttal kell a megegyezést keresni. Még Honecker is óvott a német-német kapcsolatok helytelen értelmezésétől. 1972 januárjában a határvédelmi alakulatoknak tartott beszédében is így fogalmazott: „Köztársaságunk és az NSZK viszonya egymáshoz olyan, mint mindkettőnk nexusa egy másik államhoz. Az NSZK számunkra külföld, sőt még több: imperialista külföld.”

A Szovjetunió német politikájának változása azonban természetesen alapvetően befolyásolta az NDK álláspontját is. 1970 augusztusában Brandt és külügyminisztere, Walter Scheel a szovjet fővárosban aláírta a Moszkvai Szerződést. Ez a megállapodás lezárta a két ország konfrontációját és normalizálta kapcsolatukat. Ezt követte decemberben a lengyel–NSZK szerződés aláírása Varsóban. (Különben ekkor történt az az emlékezetes esemény, hogy Brandt térdre hullva rótta le kegyeletét a varsói gettó áldozatainak emlékműve előtt.) 1971 decemberében az egykori megszállók Nyugat-Berlinben szentesítették a négyhatalmi megállapodást, amelynek értelmében Nyugat-Berlin külön politikai egység, tehát nem része az NSZK-nak. A szovjet fél biztosította az NSZK-t, hogy a Nyugat-Berlinbe vezető utakat zavartalanul használhatja. Nyugat-Berlin új, külön politikai egység státuszát kifejezte az a körülmény, hogy a Szovjetunió a városban főkonzulátust nyitott.

Ennyi külföldi egyezkedés után következtek a német-német – immár kormányok közötti – lépések. Először részletkérdések kerültek napirendre. 1971 decemberében az úgynevezett tranzitegyezményt írták alá a kormányok megbízottjai, amely szabályozta a személyek és teheráruk közlekedését az NSZK és Nyugat-Berlin között, tehát az NDK területen keresztül. Aztán 1972 májusában a közlekedési megállapodásban a felek kötelezettséget vállaltak, hogy a két ország egész területén a forgalom minden vonatkozásában a nemzetközi szabályok előírásai szerint járnak el. Ez a megegyezés azért volt fontos, mert lehetővé tette, hogy az NSZK lakói saját gépkocsijukon utazhassanak az NDK-ba, illetve azon keresztül Nyugat-Berlinbe.

Júniusban kezdődtek meg a tárgyalások, és 1972 decemberében aláírták az Alapszerződést. „Mindkét államnak fennhatósága saját állami területére korlátozódik. Mindkét állam bel- és külügyekben tiszteletben tartja egymás függetlenségét és önállóságát.” A szerződés a belnémet határokat sérthetetlennek nyilvánította. Ezzel államhatárnak minősítette az NDK és az NSZK között húzódó határvonalat, amelyet Bonn eddig makacsul csak „zónahatárnak” titulált. Az Alapszerződés elfogadásával az NSZK lemondott arról, a megalakulása óta hangoztatott igényéről, hogy egyedüli jog szerinti képviselője a németségnek. Ezzel semmi sem maradt a bonni politika alappillérét képező Hallstein-doktrinából, amelynek értelmében az NSZK csak azokkal az országokkal volt hajlandó diplomáciai kapcsolatba lépni, amelyek nem ismerik el az NDK-t.

Az Alapszerződésben a felek nem tudtak megállapodásra jutni az állampolgárság kérdéséről. Az NDK szerette volna a megállapodásban rögzíteni, hogy két német, NSZK- és NDK-állampolgárság van. Bonn nem ment bele ebbe a megoldásba. Ragaszkodott ahhoz, hogy az NDK lakói továbbra is igényt tarthassanak az NSZK állampolgári jogokra. Ezzel biztosította, hogy az NDK-ból nyugatra távozók automatikusan NSZK-állampolgárok lehessenek, minden tekintetben azokkal azonos jogon folytathassák életútjukat.

Az Alapszerződés megkötése nyomán 1974 júniusában Kelet-Berlinben NSZK állandó képviselet nyílt. Ez ugyan nem volt nagykövetség. A képviselet elnevezéssel Bonn megkerülte azt, hogy hivatalosan felvegye a diplomáciai kapcsolatot a másik Németországgal. De még az intézmény bejáratán levő tábla felírása is tanúsította: az NSZK kirendeltséget tart fenn az NDK fővárosában, és az hivatalos állami szervként intézi a két ország egymás közti ügyeit.

Az egyezmények és az ezt kiegészítő részletmegállapodások – így például a nyugat-berlini szenátussal 1972-ben kötött, az átlépési engedélyek megadását szabályozó megegyezés – nyomán jelentősen megnőtt a személyforgalom. Már 1973-ban 8 millió NSZK és nyugat-berlini lakos járt az NDK-ban. 1970-ben ezek száma még csak 2,6 millió volt. Az NDK-ból sokkal kevesebben juthattak az NSZK-ba. 1964 után a nyugdíjasok megkapták a kiutazási engedélyt, így 1970-ben egy millió idős ember járt odaát. A nyugdíjasoknak abból a meggondolásból biztosították ezt az utazási kedvezményt, hogy ha nem térnének vissza – mint már amúgy sem aktív dolgozók –, nem hiányoznának a munkahelyen, viszont nyugdíjuk fizetésének elmaradásával az állami kiadások csökkennének. A munkaképes korban lévőknek általában csak „sürgős családi ügyekben” engedélyezték az utazásokat. 1982-ben, amely az engedélyezésben csúcsév volt, mindössze 45 700 NDK-állampolgár mehetett legálisan az NSZK-ba. A Nyugat a keletnémetek elsöprő többsége számára elérhetetlen, tiltott terület maradt.

Az Alapszerződés létrejötte után rohamos léptekkel haladt előre az NDK nemzetközi elismerésének ügye. Már 1972 decemberében az eddigi államokon kívül további 20 lépett diplomáciai kapcsolatba az NDK-val, köztük a semleges Svédország, Svájc és Ausztria. 1973-ban ezekhez újabb 13 csatlakozott, köztük már NATO-tag is volt: Olaszország és Hollandia. 1974-ben megkapta az NDK az Egyesült Államok diplomáciai elismerését is. 1978-ig az NDK a világ 123 országával létesített diplomáciai kapcsolatot.

A Varsói Szerződés tagállamaival már évtizedekkel azelőtt rendezettek voltak az NDK kapcsolatai. Ennek csak még nagyobb hangsúlyt adott, hogy a Szovjetunióval 1974 októberében 25 évre szóló barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötöttek. A NDK megnyitotta a vele határos két szövetséges ország felé határait: vízummentessé tették a közlekedést Lengyelországba és Csehszlovákiába. Ez aztán rendkívül kibővítette a három ország lakosainak egymás közti kapcsolatait. A 70-es évtizedben évi átlagban 9 millió NDK állampolgár látogatott Lengyelországba és Csehszlovákiába, onnan pedig 8 millióan jöttek Kelet-Németországba. Az utazásoknak nem kis hányada „bevásárló turizmus” volt, de nagy tömegek ismerkedtek egymás országának nevezetességeivel, kulturális életével, és sok baráti kapcsolat is teremtődött a látogatók, üdülők között. Különösen Lengyelország sokszínűbb közélete, kulturális viszonyai, később pedig a Szolidaritás szakszervezeti szövetség mozgalma volt hatással az NDK-ból érkezőkre, főleg az értelmiségi körökre. (Hasonló jelenségek voltak tapasztalhatók a 80-as években a magyarországi turizmussal kapcsolatban is, amint arról még a továbbiakban szót ejtünk.)

A nemzetközi szervezetekben is megkapta az NDK az őt megillető helyet. 1972-ben felvették az UNESCO-ba, az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetébe. 1973. szeptember 13-án pedig bekövetkezett a legnagyobb nemzetközi áttörés: 133. tagként az Egyesült Nemzetek Szervezetébe is felvették – természetesen az NSZK-val egyidejűleg. 1980-ban pedig az NDK két évre az ENSZ Biztonsági Tanácsának egyik, úgynevezett nem állandó tagja lett.

A különböző társadalmi berendezkedésű államok békés egymás mellett élését szorgalmazó több évtizedes politikai akcióknak mintegy megkoronázása volt az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet, amelyen 33 európai ország és az Egyesült Államok, valamint Kanada képviselői 1972 novemberétől maratoni tárgyalásokat folytattak egymással. A csúcsértekezletet 1975. július 30–augusztus 1. között tartották Helsinkiben a 35 ország állam-, illetve kormányfőinek részvételével. Az NDK küldöttségét Erich Honecker, az NSZK-ét Helmut Schmidt vezette, aki az előző évben váltotta fel a kancellári poszton Willy Brandtot. (A két német államférfi személyesen itt találkozott és tárgyalt egymással először.) A résztvevők által aláírt okmány megfogalmazta a békés egymás mellett élés tíz alapelvét: az államok szuverén egyenlősége, szuverenitásuk tiszteletben tartása; tartózkodás az erőszakkal való fenyegetéstől és az erőszak alkalmazásától; a határok sérthetetlensége; az államok területi integritása; a vitás kérdések békés megoldása; be nem avatkozás a belügyekbe; az emberi jogok tiszteletben tartása; a népek egyenlő jogainak és önrendelkezési jogának biztosítása; az államok együttműködése; emberi jogi kötelezettségek teljesítése a kölcsönös bizalom jegyében.

Az európai ügyek további alakulásában mindmáig fontos szerepet tölt be a szerződésnek az emberi jogok védelmét kimondó paragrafusa. Ebben a résztvevő államok kötelezettséget vállaltak, hogy az emberi jogokat, a szabadság alapjogait, köztük a gondolati, a lelkiismereti, a vallási vagy meggyőződési szabadságot faji, nemi, nyelvi vagy vallási hovatartozástól függetlenül mindenki számára tiszteletben tartják. Ez a vállalt kötelezettség aztán még sok gondot okozott az NDK-nak csakúgy, mint a Szovjetunió vezette szövetségi rendszer többi országa kormányainak is. A nyugati oldal minden adandó alkalommal fejükre olvasta, hogy milyen törvényekkel, intézkedésekkel, ellenzéki beállítottságú csoportok és személyek elleni fellépéssel sértik meg a Helsinkiben megkötött megállapodásnak az emberi jogok védelmét biztosító szabályait.

Nemes János [Változó Világ 48.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010