Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A görög monarchia belső válságára az 1908-as krétai események és a nyomában bekövetkező katonai puccs tett pontot. Az ifjútörökök konstantinápolyi hatalomátvételét kihasználva, 1908. október 10-én Kréta deklarálta csatlakozását az anyaországhoz, ám Athén cserbenhagyta a szigetet. Az attikai goudi helyőrségből kiinduló tiszti mozgalom, amely a Katonai Liga bázisát képezte 1909. augusztus 15-én puccsot hajtott végre a fővárosban, majd a kormány eltávolítása után Eleftheriosz Venizelosz, krétai politikushoz fordultak. A Venizelosz vezette Liberális Párt győzött a következő évben megtartott választásokon.

Eleftheriosz Venizelosz 1864-ben született Krétán. Az 1910-es választásokat követően kormánya élén modernizációs programot valósított meg. Világos volt számára, hogy a Nagy Eszme csak az antanttal szövetségben valósítható meg, ám így fokozatosan szembekerült a németbarát Konstantin királlyal. 1916-ban Thesszalonikbe menekülve ellenkormányt alakított. Bár jelentős szerepet játszott abban, hogy Görögország a megfelelő oldalra állt a világháborúban, 1920-ban mégis vereséget szenvedett a választásokon. Az 1920-as évek belpolitikai válságainak a végét jelentette 1928-as választási győzelme és kormányalakítása. Sikerült rendeznie az ország gazdasági helyzetét, ám a világgazdasági válság felszámolta az eredményeket, így Venizelosz 1932-ben lemondott. 1935-ben kiderült, hogy szerepet játszott a készülő katonai puccsban, az ellene forduló közhangulat elől Párizsba menekült, ahol 1946-ban meghalt. (A Ta Nea görög napilap 1999-es közvéleménykutatása szerint a görögök Eleftheriosz Venizeloszt tartották a 20. század legjelentősebb görög személyiségének. Venizelosz olyan kiemelkedő személyiségeket  előzött meg, mint Andreasz Papandreu, Georgiosz Papanikolau – aki a méhnyakrák megelőzésében ért el komoly eredményeket, róla nevezték el a „PAP"-tesztet –, Melina Mercuri, Konsztantinosz Karamanlisz, Maria Callasz és Mikisz Teodorakisz.)

Venizelosz reformjai modernizálták a közigazgatást, az oktatást, egyszerűsítették az adórendszert, a munkások jogainak védelmére szociális törvények születtek. A földkérdés sajátos megoldásaként agráralapot hoztak létre a birtokáról önként lemondó földbirtokosok kártalanítására. Venizelosz felismerte, hogy a Nagy Eszme megvalósítása lehetetlen a hadsereg korszerűsítése nélkül, ellenkező esetben bekövetkezik az 1897-es tragédia.

Az 1911–1912-es olasz–török háborúban a Porta elvesztette észak-afrikai területeit, és csak az olaszokkal szemben fellépő arab ellenállás mentette meg a katasztrofális vereségtől. Az olasz siker jelzésértékű volt a makedón kérdésben területi vitákat folytató Bulgária, Görögország, Montenegró és Szerbia számára: ellentéteiket félretéve, az orosz diplomácia közvetítésével 1912 tavaszán megkötötték a Balkán-szövetséget és 1912 október elején hadat üzentek a Portának. A minden fronton vereséget szenvedő oszmán hadsereg novemberben fegyverszünetet kért. Az 1913. májusi londoni béke értelmében a birodalom Európában csupán az Enez–Midye vonalat tarthatta meg, a többi határról a győztesek képtelenek voltak megállapodni.

A háborúban legnagyobb részt vállaló és ennek megfelelően a legnagyobb területeket követelő Bulgáriával szemben jelentkező görög–szerb összefogást Szófia gyors katonai akcióval igyekezett szétválasztani. Az 1913 június–július folyamán lezajlott második Balkán-háborúban a bolgároknak a görög–szerb seregek mellett szembe kellett néznie a román és a már legyőzött oszmán csapatokkal is. A vereség végleg pontot tett a nagybolgár álmokra. Az 1913. augusztusi bukaresti békében Görögország végleg megszerzte Epiruszt, Dél-Makedóniát, Nyugat–Thrákiát, Krétát, Híoszt, Lészvoszt és Számoszt. A görög állam területe és népessége kétszeresére nőtt (118 ezer km2, 4,8 millió lakos) – ez egyértelműen Venizelosz politikáját igazolta.

I. Györgyöt, aki 1913 tavaszán gyilkosság áldozatává vált, fia, Vilmos német császár sógora, a németbarát Konstantin követte a trónon. A világháború kitörésekor az uralkodó a semlegességet választotta, bár egyértelmű volt, hogy a további görög terjeszkedés kizárólag az antant révén érhető el. A Konstantin politikájával elégedetlen Venizelosz Szalonikiben 1916 őszén ellenkormányt alakított, amelyet Anglia és Franciaország elismert. Amikor 1917 júniusában, néhány hónapos antantblokád után francia csapatok szálltak partra Pireuszban: a király kisebbik fia, Sándor javára lemondott trónjáról. Bár 1917 júliusában Athén hadat üzent a hözponti hatalmaknak, a görög sereg csupán 1918 szeptember közepén lendült támadásba a makedón fronton.

A görögök hadba lépése csak részben volt elég, hogy a háborút lezáró békekötés során az antant figyelembe vegye a görög területi követeléseket: a bolgárokkal és oszmánokkal aláírt béke alapján Görögország megkapta Bulgária égei-tengeri partvidékét, görög igazgatás alá került az Égei-szigetek és Kis-Ázsia nyugati része (ez utóbbiról 5 év múlva népszavazásnak kellett döntenie), de az Észak-Epiruszra és a Dodekániszoszra vonatkozó görög igények az olasz ellenérdekeltség miatt teljesítetlenek maradtak. Venizelosz úgy vélte, hogy a görög sereg képes lesz fegyverrel rákényszeríteni a törököket a békepontok betartására Kis-Ázsiában, ám 1921 első negyedében a görög csapatok súlyos vereségeket szenvedtek Ismet pasa seregétől Inönünél, majd a szeptemberi görög offenzíva is kudarcot vallott. A vereségek eredményeként a görögök 1922 szeptemberében elhagyták Kis-Ázsiát. Az 1923-ban aláírt lausanne-i béke értelmében Törökország megtarthatta Kelet-Thrákiát, Gök eadát és Bozcaadát a Dardanellák kijáratánál, emellett népességcserére került sor, amelyben másfél millió görög és 400 ezer török települt át az anyaországba.

A 20-as évek belpolitkai válságait – trónfosztás, köztársaság kikiáltása (1924), Pangalosz tábornok katonai hatalomátvétele (1925) – főként a kis-ázsiai beavatkozás és a lausanne-i békét követő népességcsere indukálta Átmeneti változást csak Venizelosz választási győzelme és kormányalakítása jelentett 1928-tól. A liberális politikus a gazdaság stabilizálása mellett külpolitikai sikereket is elért az Olaszországgal 1928-ban, Jugoszláviával 1929-ben, Törökországgal 1930-ban aláírt barátsági egyezmény révén. A világgazdasági válság azonban felszámolta az eredményeket, így 1932-ben lemondott. Az 1933–1935 közötti belpolitikai patthelyzetet a konzervatívok a restaurációval kívánták megoldani: II. György 1935. november 25-én foglalta el a trónt, majd 1936 áprilisában miniszterelnökké nevezte ki Jannisz Metaxasz tábornokot, aki feloszlatta a parlamentet. Jóllehet célja az athéni és bizánci civilizáción alapuló Harmadik Görög Kultúra megteremtése volt, ez inkább a Harmadik Birodalom görög változatát jelentette: betiltották a politikai pártokat, felfüggesztették a polgári szabadságjogok gyakorlását, eltörölték a sztrájkjogot, sajtócenzúrát vezettek be és a fasiszta köszöntést alkalmazták. Külpolitikai téren a tengelyhatalmakhoz közeledett, de szüksége volt az angol, francia támogatásra is, amely átmenetileg védelmet jelentett számára a balkáni olasz törekvésekkel szemben. Mivel azonban nem reagált az olasz provokációkra – 1940. augusztus 15. a Hellé nevű hadihajó elsüllyesztése a tinoszi öbölben –, Mussolini elérkezettnek látta az időt a támadásra. Az olaszok határincidenseket provokáltak, majd ultimátumot intéztek a görög kormányhoz, amelyet az elutasított, ám az 1940. október 28-án Albánia felől meginduló olasz támadás gyorsan összeomlott és a görög seregek benyomultak Albániába.

Metaxas 1941 elején bekövetkezett halála után Alexander Kozirisz lett a miniszterelnök, aki Angliához fordult segítségért. Az 1941. április 6-án Jugoszlávia felől meginduló német támadással szemben a görög, brit, ausztrál és új-zélandi csapatok azonban tehetetlennek bizonyultak. Athén, Thesszaloniki, Kréta, az Égei-szigetek jelentős része és a török–görög határzóna német, Thrákia és Makedónia bolgár, míg az ország többi része olasz megszállás alá került. II. György király és a görög sereg maradványai Krétára, majd Egyiptomba menekültek. Az idegen megszállókkal szemben gyorsan kibontakozó ellenállási mozgalmat a Görög Nemzeti Demokratikus Szövetség (EDESZ) és a később kommunista befolyás alá kerülő Nemzeti Felszabadítási Front (EAM) irányította. Utóbbi saját fegyveres erővel is rendelkezett (ELASZ), amely 1942 közepén szabotázsakciókat kezdett. Az ELASZ működése, amely komolyan veszélyeztette a németek észak-afrikai utánpótlását, nem gátolhatta meg a görögországi zsidóság szinte teljes megsemmisítését: 87%-uk elpusztult a haláltáborokban. Az ELASZ sikereihez hozzájárult a britek által 1942-től nyújtott támogatás, az olasz kiugrás és a többi fronton elszenvedett német vereségek is. Az ELASZ tevékenysége, a német kudarcok és a szovjet hadsereg 1944 szeptemberében megkezdett bulgáriai akciója következtében 1944 novemberére a német csapatok elhagyták Görögországot.

Az ELASZ létszáma 1944-re elérte a 125 ezer főt és az ország területének egy jelentős részét ellenőrzése alatt tartotta, így Papandreu kormányának és a briteknek komolyan számolniuk kellett vele. (A britek 1944 októberében szálltak partra Patraszban.) A kormány a királyt tette felelőssé Metaxasz 1936-os hatalomra jutásáért, ezért nyilatkozatot írattak vele alá, miszerint az uralkodó csupán az államforma sorsáról rendezett népszavazást követően térhet haza. Churchill és Sztálin október 9-én, a hírhedt cédulaegyezménnyel – Görögország angol befolyási övezet – megállapodtak a befolyási övezetek felosztásáról, ami azt is jelentette, hogy a balkáni események a továbbiakban teljesen függetlenek lesznek a belső folyamatoktól, kizárólag a nagyhatalmak álláspontja lesz a döntő.

Az EAM vezetői az 1944 őszén megígérték, hogy fegyveres erőiket nem használják fel a hatalom megragadására, ám gyorsan kiderült, hogy valamennyi partizánalakulat a nemzeti kormány hatáskörébe kerül és a görögországi brit csapatok parancsnoka alá rendelik őket, sőt az ellenálló ELASZ s egységekkel szemben bevetésre kerültek a kollaboráns Colakoglu–Rallisz-kormány alakulatai is. A kormány és az EAM közti feszültség 1944. december 4-én a „kis polgárháború" kitöréséhez vezetett, amelyben brit csapatok védték a kormány érdekeit. A szembenálló felek 1945. január 12-én Varkízában megállapodást kötöttek, amelynek értelmében az ELASZ-t lefegyverezték, helyére sorozott hadsereg került, és megegyeztek, hogy 1945 végéig választást rendeznek.

A választásra csak 1946 tavaszán került sor, amelyet az EAM bojkottált, mivel közben hazatért Dachauból Zahariadisz, a kommunista párt főtitkára, aki bírálta a pártvezetőket a megkötött egyezményekért. A választás így a jobboldal sikerét hozta, amelyet megerősített, hogy az államformáról kiírt népszavazás, a helyzet stabilizálása érdekében, a monarchiát támogatta (68%). Az ország felszabadításáért legnagyobb áldozatot hozó EAM és a mögötte álló kommunista vezetők, akik nem felejtették el II. Györgynek Metaxasz hatalomra juttatását, ügyük elárulásának tartották a népszavazás eredményét. A polgárháború kirobbanását előidézte, hogy az ország északi területeit az EAM ellenőrizte, amellyel szemben a kormány megkísérelt fellépni, mivel a kommunistákat támogató és Görögországgal északon határos országok, Albánia, Jugoszlávia és Bulgária a szovjet befolyási övezethez tartoztak.

1946 októberében Markosz Vafiadisz megalakította a Görög Demokratikus Hadsereget, amely birtokában tartotta az ország északi részét. Bár a 25 ezres partizánsereg hátrányban volt a 300 ezer fős kormányerőkkel szemben, a világháborúban bevált gerilla harcmodor alkalmazásával sikeresen szállt szembe a túlerővel. 1947 tavaszára Anglia képtelen volt tovább finanszírozni a görög kormány támogatását, ezt  washingtoni nagykövete jelezte is a Fehér Háznak. A kommunista expanzió globális feltartóztatását 1947 márciusában meghirdető Truman-doktrínát követően az athéni kormány amerikai pénzügyi és katonai segítséghez jutott, amelynek összege 1949-re elérte a 4 milliárd dollárt. A mindkét részről atrocitásokkal kísért háború lezárását meggyorsította az 1948 tavaszi–nyári kormányoffenzíva, valamint Sztálin és Tito konfliktusa, amelyet követően a kommunista blokkból kirekesztett Jugoszlávia fokozatosan az Egyesült Államok felé közeledett. A számára kilátástalan helyzetben a Görög Kommunista Párt 1949 októberében elrendelte a fegyveres harcok beszüntetését, majd megkezdődött tagjainak emigrálása a szocialista országokba.

Az 1950–1967 közötti időszak három politikai csoport küzdelmét hozta: a jobboldalon a hadsereg főparancsnoka, Papagosz tábornok által vezetett Görög Tömörülés, a centrumban Plasztirasz tábornok liberális Centrum Haladó Uniója, a baloldalon Passzalidisz professzor Egyesült Demokratikus Baloldala állt. Az időben érkezett amerikai segítség megakadályozta a „görög dominó" eldőlését, amelyet az ország NATO-csatlakozása 1952-ben, illetve a török és jugoszláv féllel 1953-ban megkötött Balkán-paktum stabilizált. Az 1952-ben a Görög Tömörülés élén hatalomra került Papagosz által végrehajtott hadsereg- és pénzreform megteremtette a korszerű haderő és a következő évtizedek gazdasági fejlődésének alapjait. A komoly bel- és külpolitikai sikereket elérő Papagosz számára kudarcot jelentett, hogy a görög–török és görög–angol konfliktussal fenyegető ciprusi kérdés 1955-ben megjelent a nemzetközi színtéren.

Papagosz halálát követően, 1955-ben Pál király Kosztantinosz Karamanlisz makedón származású politikust nevezte ki miniszterelnökké, akinek neve összeforrt az elkövetkező négy évtized görög történelmével. A Görög Tömörülés helyett modern konzervatív pártot alapított, a Nemzeti Radikális Uniót, amellyel három választáson is győzelmet aratott (1956, 1958, 1961), így nyolc éven át miniszterelnökként irányította az országot. Gazdasági reformjai fenntartották a gazdaság fejlődését, míg az 1959-es garanciaegyezmény értelmében Görögország – Anglia és Törökország mellett – a ciprusi függetlenséget garantáló hatalom lett. Sikereit beárnyékolta a királyi házzal való konfliktusa, amelyet követően 1963 nyarán az önkéntes száműzetést választotta. Vetélytársa, az 1963-ban miniszterelnökké lett Georgiosz Papandreu reformjai (oktatás, amnesztia) eredményesek voltak, de kivívták a szélsőjobb haragját is. A király 1965-ben lemondatta Papandreut, ám az 1967 májusára kiírt választásokra már nem került sor.

1967. április 21-én a Georgiosz Papadopulosz ezredes vezette tiszti csoport puccsot hajtott végre: a parlamentet feloszlatták, a politikai pártokat, társadalmi szervezeteket  betiltották, a királyt pedig száműzték, amikor ellenpuccsot akart végrehajtani decemberben. A tisztogatások a hadsereg mellett elérték az egyetemeket, a közigazgatást és az egyházat is. Bár az emberi jogok tiszteletben tartása mellett kiálló Benelux- és skandináv államok követelésére Athént kizárták a gazdasági szervezetekből, a sztrájk és a munkahelyi szervezkedések tiltása miatt az országban számos külföldi cég telepedett meg, amelyek biztosították az egyenletes gazdasági fejlődést, de nem pótolták a nemzetközi szervezetek tagságával járó előnyöket. Az Európa Tanácsból való kizárást a junta csak úgy tudta elkerülni, hogy 1969-ben kilépett a szervezetből. 1973 nyarán kikiáltották a köztársaságot, amelynek elnöke a puccs vezetője, Papadopulosz lett.

Az 1973 őszén kezdődő diáktüntetések az egyetemi autonómia és a társadalmi szervezetek helyreállítását, a növekvő gazdasági problémák megoldását követelték. A megmozdulások kíméletlen vérbefojtását követően az ezredesi junta tábornoki rezsimmé alakult át: Papadopuloszt a titkosrendőrség feje, Joannidesz váltotta fel, aki a hírhedt ciprusi akcióval próbált meg javítani az instabillá  vált belpolitikai helyzeten. 1974. július 15-én Makariosz érsek elnök eltávolításával államcsínyt hajtottak végre a szigeten, majd megsértve az 1959-es garanciaegyezményt, bejelentették a sziget Görögországgal való egyesítését. Törökország, amely a garanciaegyezmény értelmében az egyik garantáló hatalom volt, csapatokat küldött a szigetre és megszállta annak mintegy 40%-át. Az athéni junta már nem volt képes kiállni az elszenvedett külpolitikai kudarcot: Gizikisz tábornok hazahívta Párizsból Karamanliszt.

Kosztantinosz Karamanlisz az 1907-ben született politikus a II. világháború után vált a görög politikai élet meghatározó alakjává. 1946–1955 között több kormányban miniszter. 1955-ben létrehozta a konzervatív Nemzeti Radikális Szövetséget; 1955–1963 között miniszterelnök volt. 1963-ban Párizsba emigrált, ahonnan 1974-ben, a katonai diktatúra bukása után tért haza. 1974-ben megalakította és választási győzelemre vezette az Új Demokrácia Pártját, így 1974–1980 között ismét ő lett Görögország miniszterelnöke. 1980–1985 között köztársasági elnök. Elnöki tevékenységét fémjelezte, hogy 1986-ban a parlament módosította az alkotmány köztársasági elnökre vonatkozó paragrafusait, csökkentve az elnök hatáskörét. 1990-ben ismét a Görög Köztársaság elnökévé választották. 1998 tavaszán utóda, Sztefanopulosz magyarországi látogatása idején hunyt el.

Andreasz Papandreu – 1919-ben született politikus, közgazdász, a „dinasztia” második tagja. 1940-ben az Egyesült Államokba távozott, ahonnan 1961-ben tért haza. 1963–1965 között miniszter apja kormányában, majd 1965–1967 között a Centrum Párt parlamenti képviselője. A katonai hatalomátvételt követően megalapítója és elnöke a Pánhellén Felszabadítási Mozgalomnak, majd 1974-től a Pánhellén Szocialista Mozgalomnak (PASZOK) is. 1977–1981 között a parlamenti ellenzék vezéralakjaként markáns baloldali párttá formálta a PASZOK-ot, amely komoly vetélytársa lett a konzervatív Új Demokrácia Pártjának. 1981-ben választási győzelemre vezette a PASZOK-ot: 1981–1989 miniszterelnök, 1981–1986 között védelmi miniszter is. Az 1993-ban megtartott választásokat követően 1996-ban bekövetkezett haláláig ismét miniszterelnök. Fia, Georgiosz Papandreu 1999 februárja óta a Görög Köztársaság külügyminisztere.

Karamanlisz, az Új Demokrácia néven konzervatív pártot alapító veterán politikus 1974 novemberére írta ki az első szabad választásokat, amelyet pártja nagy fölénnyel nyert meg a Centrum Unió és a szocialista PASZOK előtt. A következő évek során a liberális Centrum Unió fokozatosan eltűnt a politikai színtérről, amely így a két nagy párt, az Új Demokrácia és a PASZOK küzdőterévé vált. Az 1974 decemberében megtartott népszavazás döntött az államformáról: a szavazók 70%-a a köztársaságot támogatta. A következő év tavaszán lezajlott helyhatósági választásokkal és az új alkotmány bevetésével befejeződött a demokratikus intézményrendszer kiépülése.

Pintér Attila [Változó Világ 45.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010