Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Az USA-ban például számos precedens értékű bírói döntés mondta ki, illetve erősítette meg ezt az elvet, (11) de ezt számos európai ország (például Németország, Svájc, Svédország, Hollandia) jogrendszere is elfogadja. Franciaországban a jogértelmezés alapján a beteg döntését még abban az esetben is el kell fogadni, ha az életmentő orvosi beavatkozást a beteg kifejezetten azzal a szándékkal utasítja vissza, hogy ezzel saját halálát idézze elő. (12) Azonban fontos lenne annak világos meghatározása, hogy mikor, milyen kritériumok alapján fogadható el egy beteg életmentő beavatkozást visszautasító döntése cselekvőképes ember döntéseként. A válasz a már említett elv: a beteg csak tájékozottan utasíthat vissza bármely orvosi beavatkozást, vagyis csak akkor, ha döntése valószínű következményeit felmérni képes. Ha megértette, hogy mi történne vele, ha elfogadná a kezelést, s mi lesz az eredménye annak, ha visszautasítja azt. Milyen szintű megértést kell megkövetelni ahhoz, hogy a beteg döntését (beleegyezését vagy elutasítását) elfogadhassuk tájékozott ember döntéseként? A szakirodalom által javasolt úgynevezett "mozgó" kritériumot lehet alkalmazni. Eszerint ennek mindig attól kell függenie, hogy mekkora a döntés tétje. Ha a döntés tétje kicsi, akkor a beteg részéről alacsonyabb szintű megértést is el lehet fogadni, míg ha a beteg egy nagyon fontos, számára nagy haszonnal kecsegtető (például életmentő) beavatkozást utasít el, akkor a mércét nagyon magasra kell emelni, vagyis a betegtől a következmények nagyon pontos megértését kell megkövetelni. Úgy szoktak fogalmazni, hogy minél közelebb áll a beteg döntése az orvoséhoz, annál alacsonyabb szintű megértéssel is meg lehet elégedni a beteg részéről. Míg ha a beteg döntése radikálisan különbözik az orvosétól, s az orvos megítélése szerint a beteg nagyon "rosszul járna", ha döntését elfogadnák, akkor a beteg döntése csak akkor fogadható el tájékozottnak, ha a döntése eredményeként rá váró következmények nagyon pontos megértésén alapul. (13)

A/ variáció 22. § (1) "A cselekvőképes személy - későbbi esetleges cselekvőképtelensége esetére - közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban általános érvénnyel egyes vizsgálatokat, beavatkozásokat megtilthat."

Ez a törvényhely az USA-ban s egyes európai országokban (például Dánia) már meghonosodott living will (élő végrendelet) rendelkezéseket próbálja körülírni. Ez nagyon időszerű, s ezért ennek bevezetése a hazai egészségügyi jogba csak helyeselhető. A living will törvényi szabályozása azonban sokkal bonyolultabb probléma annál, semmint, hogy három bekezdésben szabályozni lehetne. Szükséges ugyanis, hogy mind a beteget megvédjük bizonyos visszaélések lehetőségétől, mind az orvos számára biztosítsuk a lelkiismereti szabadság jogát ebben a vonatkozásban. Ezért ezeket a garanciákat - az USA-beli tapasztalatok alapján - be kellene építeni a törvénytervezetbe. Például életfenntartó kezelés élő végrendelet alapján csak terminális állapotú betegnél szüntethető meg, s itt is csak akkor, ha a haldoklás már elkezdődött. (14) Az élő végrendelet csak akkor érvényes, ha azt meghatározott időközönként, például 5 évenként megújítják, (ez a feltétel szerepel a 22. §. (3)-ban) s ekkor is csak abban az esetben, ha azt az illető a terminális diagnózis megállapítása kapcsán két héten belül újból megerősíti. (Ez a feltétel viszont már nem szerepel a törvénytervezetben.) Terhes asszony nem készíthet élő végrendeletet, illetve az esetében nem érvényes. [Ez a feltétel szerepel a 20. § (4) bek.] Garanciákat kell teremteni az élő végrendelet önkéntességének a biztosítására is, így például idősek otthonában írt élő végrendelet az USA-ban általában csak akkor számít érvényesnek, ha azt betegjogi képviselő jelenlétében írták meg. Az élő végrendelet írása nem lehet feltétele annak, hogy valakit idősek otthonába felvegyenek, stb. A beteg az élő végrendeletet bármikor, akár szóban is visszavonhatja, annak teljesítését az orvos lelkiismereti okból megtagadhatja, s ilyenkor a beteg kezelését más orvosnak átadhatja. De ha az élő végrendelet szerint jár el, jogi védettséget élvez. Az ily módon bekövetkező halál biztosítási szempontból nem számít öngyilkosságnak. Élő végrendelet eltüntetése vétség, de hamisítása bűncselekmény, stb. (15)

Néhány - a visszautasítással kapcsolatos - betegjog explicit deklarálása még világosabban körülírná a betegek ezzel kapcsolatos jogosítványait.

Ide tartozna annak kinyilvánítása, hogy a beteg nemcsak orvosi beavatkozásokat utasíthat el, hanem azt is, hogy a beavatkozást egy adott személy (például egy adott orvos, vagy például orvostanhallgató) végezze el. A nem beleegyező beteget nem szabad az általa elutasított beavatkozás elfogadására fenyegetéssel, hátrányok kilátásba helyezésével kényszeríteni, hanem alternatív beavatkozást kell felajánlani a számára. Mindenféle büntetés, zaklatás nélkül megfelelő kezelésben kell részesíteni azt a beteget is, aki visszautasítja, hogy részt vegyen az orvosképzésben, aki visszautasítja az orvosi kísérletekben való részvételt, aki bizonyos vizsgálati vagy kezelési eljárásokat elutasít, vagy aki - az orvos megítélése szerint - erkölcsileg kifogásolható életmódot folytat, illetve vét az egészséges életmód szabályai ellen. (16)

AZ EGÉSZSÉGÜGYI DOKUMENTÁCIÓ MEGISMERÉSÉNEK JOGA

24. § (9) "A beteg halála esetén törvényes képviselője, közeli hozzátartozója, valamint örököse jogosult a halál okával összefüggő, vagy összefüggésbe hozható, továbbá a halál bekövetkezését megelőző gyógykezeléssel kapcsolatos egészségügyi adatokat megismerni, az egészségügyi dokumentációba betekinteni, valamint azokról - saját költségére - másolatot kapni."

Ez a szakasz a beteg halála esetén csak "a halál okával összefüggő, vagy összefüggésbe hozható, továbbá a halál bekövetkezését megelőző gyógykezeléssel kapcsolatos egészségügyi adatok megismerését teszi lehetővé a törvényes képviselő, illetve a hozzátartozó számára. Ez túl szűk körű, s nem teszi lehetővé a boncjegyzőkönyv olyan adatainak a megismerését, melyek ugyan nincsenek kapcsolatban a halál okával, illetőleg az azt megelőző gyógykezeléssel, viszont a beteg közeli hozzátartozói számára (akik legtöbbször a beteggel genetikai rokonságban vannak) orvosilag fontosak lehetnek. (Az elhunyt rokonainak például genetikai rokonságuk miatt esetleg hajlamuk lehet ugyanarra a betegségre, melyben az elhunyt szenvedett, de melyről ő nem tudott, s melyet csak a boncolás tárt fel, de mely betegség ugyanakkor nem volt a halál oka, s nem volt kapcsolatban az azt megelőző gyógykezeléssel, s így eme paragrafus szerint nem lenne a hozzátartozóknak megmutatható. A hozzátartozóknak ezért érdekük fűződhet ahhoz, hogy megtudják, milyen elváltozásokat találtak az elhunytnál, hiszen lehet, hogy nekik ugyanerre a betegségre van hajlamuk, s ennek kifejlődését megfelelő életmóddal ki tudják védeni.) Ez a törvényhely továbbá arról sem tesz említést, hogy a beteg megtilthatja azt, hogy egészségügyi adatait halála után hozzátartozói megismerjék. Ezért egyértelműen le kellene e helyütt szögezni, hogy a közvetlen hozzátartozóknak joguk van az elhunyt orvosi dokumentációjába, boncjegyzőkönyvébe betekinteni, azokról saját költségen fénymásolatot készíteni, feltéve, ha ez ellen az elhunyt életében nem tiltakozott. Ilyen szabályozás van érvényben Ausztriában (17), Franciaországban (18), Svájcban. (19)

Helyes lenne annak deklarálása is, hogy a kórháznak a betegről készült orvosi dokumentációt minél hosszabb ideig, de legalább 25 évig meg kell őriznie, s az iratokat - azok kiselejtezése előtt - a betegnek fel kell ajánlania, hátha meg akarja őrizni azokat. (20)

AZ ORVOSI TITOKTARTÁSHOZ VALÓ JOG

25. § (6) "A betegnek joga van ahhoz, hogy vizsgálatára és kezelésére olyan körülmények között kerüljön sor, hogy azt beleegyezése nélkül mások ne láthassák, ill. ne hallhassák, kivéve a sürgős szükség és a veszélyeztető állapot esetét."

Nem világos, miért kell kivételt tenni e szabály alól sürgős szükség és veszélyeztető állapot esetén. Ezekben az esetekben is törekedni kell a beteg magánszférájának a tiszteletben tartására, s a kivétel azt sugallja, mintha ez ezekben az esetekben nem lenne kötelező. Ugyanakkor természetesen utalni lehet arra, hogy ha e feltételek biztosítása sürgős szükség vagy veszélyeztető állapot esetén nem lehetséges, akkor a beteg ellátása elsőbbséget élvez a magánszférához való jog tiszteletben tartásával szemben.

E helyen a jogszabály nem tesz említést arról, hogy az orvosnak, illetve az egészségügyi dolgozónak titoktartási kötelezettsége van a többi orvos, illetve egészségügyi dolgozó felé is, vagyis közülük csak azokkal közölhet a betegről szóló bizalmas információt, akik a beteg kezelésében részt vesznek, s ezekre az információkra szükségük van. Minden egyéb esetben (beleértve a tudományos, továbbképzési stb. célú közléseket is) a beteg esetét csak név nélkül szabad ismertetni.

A BETEG KÖTELEZETTSÉGEI

A 26. § (2) "A beteg - amennyiben ezt egészségi állapota lehetővé teszi - köteles az ellátásban közreműködő egészségügyi dolgozókkal az alábbiak szerint együttműködni:... d) a gyógykezelésével kapcsolatban tőlük kapott rendelkezéseket betartani..."

Ebben a fejezetben a törvénytervezet visszatér az 1972-es egészségügyi törvényben oly kedvelt szófordulathoz, mely orvosi utasításról, rendelkezésről beszél, melyet a beteg köteles lenne betartani. Ez teljesen szemben áll a betegjogok szellemével. Az orvosnak nincs a beteg felé utasítási joga, s a betegnek nincs olyan kötelessége, hogy az orvos utasításait betartsa. Az orvos és a beteg ugyanis - a tájékozott beleegyezés szellemében - közösen döntenek a beteg esetén alkalmazandó eljárásról. Eme folyamat során az orvos tájékoztat, tanácsot ad, de a végső döntés joga a betegé. Ha az orvos tanácsát a beteg nem fogadja meg, ez lehet részéről ésszerűtlenség, de semmiképpen sem kötelességszegés.

A BETEGJOGI KÉPVISELŐ

Nagyon jó, hogy a betegjogi képviselő intézménye bekerült a törvénytervezetbe, mert ez fontos feltétele a betegjogok érvényesítésének az egészségügyi intézményekben.

A törvénytervezetből azonban kimaradt a betegjogi képviselő néhány fontos feladata. Ide tartozik mindenekelőtt az, hogy minden egészségügyi intézményben biztosítani kell, hogy legalább egy betegjogi képviselő dolgozhasson. Fontos feladata a betegjogi képviselőnek, hogy segítséget nyújtson a betegnek abban, hogy az speciális betegtámogató csoportokat találhasson. Célszerű lenne azt is megkövetelni, hogy minden egészségügyi intézmény évente jelentésben számoljon be a betegjogok (betegpanaszok) intézményi helyzetéről, s azokról az intézkedésekről, melyeket az intézmény a betegjogi helyzet javítására foganatosított. Az egyes kórházakban dolgozó betegjogi képviselők intézményén kívül létre kellene hozni a Betegjogi Képviselők Központi Irodáját azon betegpanaszok fogadására, melyeket nem egy adott intézményhez kívánnak benyújtani. (21) Szervezetileg fontos lenne, hogy a betegjogi képviselők intézménye ne függjön az egészségügyi hierarchiától (például a tisztiorvosi szolgálattól), hanem attól függetlenül működhessen.

AZ EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁSOK RENDSZERE

78. § (3) "Ha a beteg az egészségi állapota alapján kialakított orvosi vélemény szerint az indokoltnál magasabb szintű egészségügyi szolgáltatónál kívánja az ellátást igénybe venni, jogszabály az ellátás igénybevételét megalapozó jogviszony függvényében az igénybevételt korlátozhatja, illetve feltételhez kötheti."

Ez az elméletben indokolható, s a törvénytervezetben is deklarált progresszív betegellátás elvének megfelelő szabályozás a gyakorlatban nagyon veszélyes lehet. Rendkívül nehéz ugyanis megmondani, mely ellátási szint az, amely fölött már az indokoltnál magasabb szintű egészségügyi szolgáltatóról beszélhetünk. Különösen, ha tekintetbe vesszük azt is, hogy minél feljebb megyünk a progresszív ellátás létráján, a beteg - legalábbis elvben - annál jobb személyi és tárgyi felszereltségű egészségügyi intézményekkel fog találkozni, ahol gyógyulási esélyei is jobbak. Ha eme törvényhelyet nem egészíti ki annak részletes meghatározása, hogy mely állapotokban pontosan mely szint az, ami "jár" a betegnek, s ami fölött már az indokoltnál magasabb szintű szolgáltatóról van szó, akkor ez a paragrafus visszaélések forrása lehet. Ha ugyanis egyedül az orvosi judícium dönt ilyen esetekben, akkor ez alapot szolgáltathat a beteg "megzsarolására", a valamely beavatkozásba bele nem egyező, vagy valamivel egyet nem értő beteg engedelmességének kierőszakolására, s egy paraszolvencia által áthatott egészségügyi rendszerben hálapénz kikényszerítésére is.

AZ EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓK JOGAI ÉS KÖTELEZETTSÉGEI

129. § (1) "A kezelőorvos joga, hogy a tudományosan elfogadott vizsgálati és terápiás módszerek [119. § (3) bekezdés b) pontja] közül - a hatályos jogszabályok keretei között - szabadon válassza meg az adott esetben alkalmazandó, általa, illetve az ellátásban közreműködő személyek által ismert és gyakorolt, a rendelkezésre álló tárgyi és személyi feltételek mellett végezhető eljárást.

(2) A választott vizsgálati és terápiás módszer alkalmazhatóságának feltétele, hogy

a) ahhoz a beteg az e törvény szabályai szerint adott tájékozott beleegyezését adja...."

Ez a szakasz paternalisztikus szellemiségű, és szemben áll a modern orvos-beteg viszony alapelvével (s egyben eme törvény betegjogi részével is), mely az orvos és a beteg közös döntését tekinti követendő példának. Az orvos ugyanis nem szabadon dönt a tudományosan elfogadható terápiás alternatívák között, hanem legfeljebb szabadon mérlegel, és javasolja a betegnek az egyik vagy a másik alternatívát. Az alternatívák közötti döntést azonban az orvos és a beteg együtt hozzák meg, s nem az orvos egyedül. Nem arról van tehát szó, amit ez a szakasz sugall, hogy az orvos egyedül dönt, s ebbe a beteg vagy beleegyezik, vagy elutasítja azt, hanem arról: az orvos és a beteg kölcsönösen tájékoztatván egymást (az orvos a beteget a tudományos lehetőségekről, a beteg az orvost pedig a saját preferenciáiról, értékrendjéről) együtt döntenek, most már informáltabban, mint ahogyan bármelyikük is döntene külön-külön. Ezért csak annyit szabadna itt deklarálni, hogy a kezelőorvos joga, hogy a vizsgálati és terápiás alternatívák között - a hatályos jogszabályok adta keretek között - szabadon mérlegeljen, s az általa legmegfelelőbbnek ítélt eljárást javasolja a betegének. Ennek során azonban a tájékozott beleegyezés korábban már érintett elvei szerint kell eljárnia, s így a beteget az összes létező - orvosilag elfogadható - diagnosztikus és terápiás alternatíváról tájékoztatnia kell. A végső döntés joga pedig minden esetben a betegé. Ha a beteg döntését az orvos ésszerűtlennek tartja, meg kell próbálnia betegét az általa legjobbnak tartott eljárás elfogadására rábeszélni, végső soron azonban mindig a beteg joga az orvosilag elfogadható diagnosztikus és terápiás alternatívák között választani.

A 131. § (5) "Az orvos a beteg ellátását akkor is megtagadhatja, ha....

b) a beteg együttműködési kötelezettségét [26. § (2) bekezdés] súlyosan megsérti, így különösen, ha a kapott utasításokat rendszeresen és szándékosan nem tartja be..."

Már utaltunk rá, hogy az e helyütt hivatkozott 26. § (2) d) pontja elfogadhatatlanul paternalisztikus szellemiségű, amikor a beteg kötelességévé teszi, hogy az orvosi utasításokat tartsa be, hiszen az orvosnak nincs a beteg felé utasítási joga. Mint már sokszor említettük, az orvos és a beteg közösen döntenek az orvosilag elfogadható diagnosztikus és terápiás alternatívák között, s nem dönthet ebben az orvos egyedül.

Ha a 26. § (2) d) pontja, s a 131. § (5) b) pontja együtt elfogadásra kerül, ez voltaképpen teljesen megsemmisítené a tájékozott beleegyezés modern elvét, s teljesen a hagyományos. atyáskodó orvos-beteg viszonyt állítaná vissza. Ezen paragrafusok szerint ugyanis az orvos utasíthatná a beteget bizonyos diagnosztikus és terápiás alternatívák elfogadására a 26. § (2) d) pontja alapján, az abba bele nem egyező beteget pedig egyszerűen elküldhetné, nem vállalva a további kezelését a 131. § (5) b) pontja alapján. Így a beteg joga egyszerűen arra korlátozódna, hogy egyetértsen orvosával, hiszen ellenkező esetben nem kapna semmiféle kezelést. Ez a tájékozott beleegyezés modern doktrínájának karikatúrája lenne.

A  fentiek helyett éppen annak törvényi kimondása lenne szükséges, hogy a beteget akkor is megfelelő orvosi kezelés illeti meg, ha visszautasítja bizonyos gyógyszerek, vizsgálatok, kezelési formák vagy eljárások alkalmazását. Explicit módon ki kellene mondani, hogy a nem-beleegyező beteget nem szabad megbüntetni, presszióval, fenyegetéssel a beavatkozás elfogadására kényszeríteni, hanem egy alternatív, számára elfogadható orvosi beavatkozást kell felajánlani.

Ez nagyon fontos, hiszen betegek elmondása szerint a gyakorlatban előfordul, hogy például egy bizonyos - nem veszélytelen - diagnosztikus beavatkozást elutasító beteget együtt nem működés címén egyszerűen elbocsátanak a kórházból, ily módon megfosztva őt a további kivizsgálás és kezelés lehetőségétől. Az ily módon megfenyegetett beteg persze sokszor mégis beleegyezik, de ez természetesen már a "megzsarolás" eredménye, s nem egyeztethető össze a tájékozott beleegyezés elvével. Hasonló a helyzet akkor, amikor oktatókórházban a medikusoktatás során történő betegbemutatásba bele nem egyező beteget fenyegetik meg azzal, hogy ha elutasítását fenntartja, elbocsátják a kórházból. Mivel a beteg úgy érzi - súlyos betegség esetén nem is mindig alaptalanul -, hogy szakmailag és műszerezettség tekintetében gyengébben ellátott kórházban nem gyógyulna megfelelően, kelletlenül beleegyezik. De ez megint csak nem szabadon adott tájékozott beleegyezés, hiszen a beteg számára az, hogy elbocsátják abból a kórházból, amely szerinte egyedül alkalmas állapota kezelésére, sokszor voltaképpen indirekt módon a halállal való fenyegetés. Ilyen presszió természetesen megengedhetetlen, s szükség lenne ennek explicit kimondására.

135. § (1) "Amennyiben a kezelőorvos úgy ítéli meg, hogy a beteg teljes körű tájékoztatása súlyosan veszélyeztetné a beteg állapotát, a beteg általános tájékoztatását követően belátása szerint:

a) felajánlja a betegnek, hogy kívánja-e a részletes tájékoztatást, vagy lemond erről és egyben megjelöli azt a személyt, akit az orvosnak részletesen tájékoztatnia kell;

b) a beteg részletes tájékoztatása helyett a 14. § (2) bekezdése szerint feljogosított személyt tájékoztatja."

Ez az előírás nehezen értelmezhető. Ha ugyanis a beteg a 14. § (2) bekezdése szerint kijelölte azt a személyt, akit helyette tájékoztatni kell, nem világos, hogy miért adja meg az orvosnak ez a törvényhely az a) pontban foglalt lehetőséget (vagyis miért kell még egyszer megkérdeznie a beteget, hogy akarja-e a tájékoztatást) Ha pedig a beteg nem jelölt ki a 14. § (2)-nek megfelelően ilyen személyt, akkor csak az a) lehetőség marad az orvos számára. Vagyis nem világos, hogyan dönthet szabadon az orvos az itt felajánlott a) és b) alternatíva között. Hiszen ha a beteg a 14. § (2) szerint kijelölte azt a személyt, akit az orvosnak helyette tájékoztatnia kell, az orvos csak a b) alternatívát választhatja, ha nem jelölte ki, csak az a) alternatívát.

AZ EMBEREN VÉGZETT ORVOSTUDOMÁNYI KUTATÁSOK

E fejezet szabályozása megfelelő, de egy ponton kiegészítésre szorul.

A 159. § (4) bekezdése kutatás végzését cselekvőképtelen, illetve korlátozottan cselekvőképes személyen akkor is elvégezhetőnek tartja, ha a hozzátartozó ebbe beleegyezését adta. Nem tesz említést azonban ez a törvényhely arról a modern követelményről, amely ilyenkor a cselekvőképtelen személynek vétójogot biztosít, vagyis az ő tiltakozásával még terápiás kísérlet sem végezhető el. Így foglal állást egyebek között az Európa Tanács "Emberi jogok és biomedicina" című, 1996-os konvenciója is. (22) Így ezen feltétel beiktatása a törvénybe szükséges lenne. Eme törvényhely egyéb tekintetben is túlságosan szűkszavúan, s nem eléggé specifikusan szabályoz. Ezért a szabályozás során a CIOMS ezzel kapcsolatos irányelveiből néhány fontosabbat szerepeltetni kellene a törvény szövegében is. (23)

Kovács József [...]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010