Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Ezzel a tanulmánnyal az a célom, hogy az Alfred Kroeber és Talcott Parsons közötti, a kultúra és a társadalom fogalmának használatáról kötött megállapodás tudománytörténeti jelentőségét felbecsüljem. Ez a szöveg alkalmat ad arra, hogy feltérképezzem azt a szövegkörnyezetet, melyben egy ilyen paktum megszülethetett, illetve arra, hogy vázlatosan áttekintsem az antropológia és a szociológia viszonyának alakulását az Egyesült Allamokban. Noha Kroeber és Parsons hitt a fogalmi megkülönböztetés, a kategorizálás intézményformáló erejében, vállalkozásuk sikerét a tudományos intézmények tehetetlenségi nyomatéka, illetve számos nagy jelentőségu interdiszciplináris kutatás határsértő gyakorlata erőteljesen akadályozta.

I. Kroeber, Parsons és az ötvenes évek

1. Az ötvenes évek kontextusa

  A Kroeber és Parsons közötti megállapodás 1958-ban született, az Atomium, a szputnyik, a kibernetika és a rendszerelmélet korában. Az Egyesült Allamokbeli antropológia és szociológia két nagy tekintélyu, autoriter figurája olyan történelmi pillanatban írta alá diszciplináris határokat meghúzó paktumát, amikor a II. világháború utáni újjáépítés optimista lelkesedése a muszaki tudományok és a mérnöki pályák jelentős felértékelődésével járt. A modernitás korának csúcspontján úgy tunt, hogy minden tárgy, minden ember és minden gondolat helye a világban muszaki pontossággal meghatározható. A korszellemnek megfelelően a szociológusok és az antropológusok is az elméletek rendszerezésére, a módszertani technikák tisztázásra és racionális munkamegosztásra törekedtek.

  Az ötvenes évek egy másik szempontból is a muszaki tudományok évtizedének bizonyultak. A világháború utáni újjáépítés a világ legkülönfélébb pontjain nemzetközi vagy nemzeti államok által szervezett modernizációs programok beindítására adott lehetőséget. Alkalom nyílott egy szebb, kényelmesebb, technológiailag fejlettebb jövő nagy léptéku megtervezésére. Egész társadalmak életét volt hivatott alapjaiban megváltoztatni az a szemlélet és a hozzá kapcsolódó modernizációs stratégia, amit akkoriban "social engineering" névvel illettek és amit ma "társadalomturbózásnak" nevezhetnénk. A modernizáció és a racionalizálás újabb hulláma alól természetesen a szaktudományok sem vonhatták ki magukat. Minden diszciplina arra törekedett, hogy tudománnyá szervezze magát és hogy tudományosságát a rendszerezés technikájával teremtse meg. A tudománnyá szervezéshez elsősorban annak világos megfogalmazására volt szükség, hogy mi az a kutatási tárgy, sajátos nézőpont és vizsgálati módszer, mely egy diszciplinát más megközelítési módoktól különböző, autonóm szakterületté tesz. A rendszerezés technikáját pedig a kor legnagyobb hatású társadalomtudományi irányzata, a strukturalista funkcionalizmus kínálta. Ebben a gondolatkörben és értelmezési keretben az egyes társadalomtudományok úgy viszonyulnak egymáshoz, mint egy organizmus szervei, részelemei: részfunkciókat töltenek be, hogy a teljes rendszer harmonikus egyensúlyát biztosítsák. Az antropológia és a szociológia helyét is úgy kellett megfogalmazni a társadalomtudományok rendszerében, hogy egymástól jól elkülöníthető és egymást jól kiegészítő megközelítésmódokat, módszereket, elméleti reflexiókat kínáljanak.

2. Kroeber és a kulturális antropológia autonómiája

  Az amerikai kulturális antropológia rendszerezésében és modernizálásában Alfred Kroeber kiemelkedő szerepet játszott. Kroeber életútja szinte teljesen egybeesik tudományának fejlődési ívével. 1902-ben az első volt, aki antropológiából eljutott a Ph.D. fokozatig, mivel mestere, Franz Boas fizikából szerzett diplomával érkezett az Egyesült Allamokba, hogy azután a Columbia Egyetemen megalapítsa a huszadik század első évtizedeinek legnagyobb hatású antropológia tanszékét. Boas tanítványai közül Kroeber volt a leginkább hajlamos a tudományszervező rendszerezésre, így ő írta az első antropológia tankönyvet is, mely 1923-ban jelent meg (Kroeber 1923, 1948). Ez a könyv életben tartotta Boasnak azt a régi ideálját, hogy az antropológusok holisztikus embertudománnyal foglalkozzanak és az emberi lét minden aspektusát legyenek képesek tudományos igényességgel kutatni. Mestere mellett azonban szinte csak Kroeber volt az, aki jelentős tudományos tevékenységet folytatott a boasi antropológiának mind a négy szakterületén: megjelentek régészeti, fizikai antropológiai, nyelvészeti és etnológiai munkái is.

  Kroeber arra is érzékeny volt, hogy az antropológia határait is világosan meghúzza. A kulturális tájképek, egzotikus életvilágok történeti rekonstrukciója híveként nem nézte jó szemmel sem a pszichoanalitikus iskola, sem pedig a funkcionalista szociológia határsértéseit. A második világháború után, a kulturális antropológia veteránjaként nagy lendülettel fogott az antropológia intézményes alapjainak megszilárdításához. Ebben a munkájában nagy segítségére volt Clyde Kluckhohn, aki éppen ekkor indította be Talcott Parsonssal a Harvard Egyetem interdiszciplináris társadalomtudományi muhelyét, a Társadalmi Kapcsolatok Tanszéket (Department of Social Relations). Először is annak tisztázására volt szükség, hogy a kultúra fogalmának mi az a definíciója, mely legpontosabban megfogalmazza a kulturális antropológia kutatási tárgyát. Kroeber és Kluckhohn a közel háromszáz 1950 előtt megjelent kultúra-definíció értékelése után előállt egy olyan meghatározással, mely szerintük minden antropológus és társadalomkutató számára kielégítő lehet.*

  Kroeber a kulturális antropológia nemzetközivé tételében is fontos szerepet játszott. 1951-ben megszervezte az első nemzetközi antropológiai konferenciát (1951 International Symposium on Anthropology). Az előadások anyaga az általa szerkesztett Anthropology Today (Kortárs antropológia) címu gyujteményes kötetben 1953-ban jelent meg. A kötet felépítése és a szerzők listája modellértéku: a módszertani fogások és elméleti iskolák gazdag tárházát kínálja, valamint ismerteti azokat az eredményeket is, melyeket az antropológia egyes szakterületei ekkor fel tudtak mutatni (Kroeber 1953). A kötet szellemisége már azt a törekvést idézi, hogy a módszerek és az eredmények rendszerezésével megvalósuljon az antropológia elméleteinek és gyakorlatának sokszínu egysége.

3. Parsons és a társadalomtudományok rendszere

  Kroeber Kluckhohn révén ismerkedett meg Talcott Parsonssal, aki a szociológiai elméletek és gyakorlatok rendszerezésében játszott hasonlóan megkülönböztetett szerepet. Szemben Kroeberrel, Parsons nem mondhatta el magáról, hogy saját tudományának első, formatív generációjához tartozott. Pitirim Sorokinhoz és Florian Znanieckihez hasonlóan azonban ő is azok közé tartozott, akik az amerikai szociológiát a huszas évektől kezdődően az európai társadalomelméletek importjával frissítették fel. Parsons a Heidelbergi Egyetemen Alfred Weber, Karl Mannheim és Karl Jaspers óráit látogatta, de a legnagyobb hatást kétségtelenül Max Weber gazdaságtörténeti és szociológiai elméletei gyakorolták rá. Diplomáját a nyugati kapitalizmus szubsztantív, kulturális sajátosságairól írta, majd angolra fordította Max Weber Protestáns etikáját.

  Először a Harvard Egyetem közgazdaságtan tanszékén helyezkedett el; a szociológia tanszék megalakulásakor, 1931-ben pedig Sorokin mellé került. 1937-ben jelentette meg az azóta klasszikussá vált The Structure of Social Action (A társadalmi cselekvés szerkezete) címu kötetét, melyből Durkheim, Weber és Pareto elméleteit először ismerhette meg amerikai olvasó (Parsons 1937). A könyvben Weber cselekvéselméletét ötvözte Durkheim kollektív reprezentáció fogalmával és megállapította, hogy az emberi cselekvést egyszerre határozzák meg célok és a hozzájuk választott eszközök, valamint társadalmi normák és kulturális értékek. A kötet abból a szempontból is érdekes, hogy Parsons utal az egymást kiegészítő fogalmi sémák autonómiájára a társadalmi valóság értelmezésében. Ez pedig már megelőlegezi a szociológia és az antropológia társadalomtudományok között betöltött és egymást kiegészítő funkciójának rendszerszemléletu megközelítését.

  A második világháború utáni időszak gazdasági fellendülése kivételes lehetőségeket biztosított az újszeru társadalomtudományi vállalkozások beindítására is. A harvardi Társadalmi Kapcsolatok Tanszékét Parsons és Kluckhohn a pszcihológus Gordon Allporttal közösen, 1946-ban alapította. A tanszék felépítése és kurzusainak választéka a parsonsi rendszerszemléletet tükrözte: a társadalmi cselekvést strukturáló három nagy rendszer közül a személyiség rendszerének kutatása a pszichológia és szociálpszichológia, a kulturális rendszer vizsgálata az antropológia, a társadalmi rendszeré a szociológia feladata volt. A tanszéket az ötvenes évek során Parsons vezette, és számos ekkor megjelent rendszerező társadalomelméleti munkája mellett (Parsons 1951, 1954, Parsons és Shils 1951) éppen a tanszék hírneve tette őt a kor legismertebb és legbefolyásosabb szociológusává.

  Az eddigiek alapján úgy tunik, hogy ha csak Kroeber és Parsons tekintélyén múlna, az antropológia még ma is a kulturális különbségeket, a szociológia pedig, önmegtartóztató módon, a társadalomszerkezet és a rétegződés sajátosságait kutatná. Annak érdekében, hogy megvizsgáljuk, milyen alapon volt számonkérhető az antropológusok és a szociológusok diszciplináris fegyelme, tekintsük át először a különbségtétel történeti előzményeit és variánsait.

II. A különbség megfogalmazásai

1. Kultúra és társadalmi struktúra: fogalmi különbségtétel

  A kultúra fogalmának első antropológiai definícióját a brit Edward Burnett Tylor adta, az 1871-ben megjelent Primitive Culture (A primitív kultúra) címu, a kultúra evolucionista felfogását megalapozó muvében. Eszerint "[a] kultúra vagy civilizáció, a maga teljes etnográfiai értelmében, az az összetett egész, amely magában foglalja a tudást, hiedelmet, muvészetet, törvényt, hagyományt és mindazon egyéb képességet és szokást, amelyre az embernek a társadalom tagjaként szüksége van" (Tylor 1989 [1871]: 167). A kultúra tylori meghatározását több, mint harminc éven keresztül nem kérdőjelezte meg senki: nemcsak antropológusok, hanem szociológusok is elfogadták, idézték és alkalmazták (vö. Kroeber és Kluckhohn 1951: 85). Ennek nemcsak az volt az oka, hogy az "összetett egész" meghatározás kellően homályossá és ezáltal sokoldalúan felhasználhatóvá tette a definíciót,* hanem az is, hogy az evolucionista társadalomelméletben nem volt szükség különbséget tenni kultúra és civilizáció között: az egyes társadalmak közötti szubsztantív és formális (kulturális és morfológiai) eltéréseket ugyanazokra a fejlettségbeli különbségekre vezették vissza.

  Ami a társadalom fogalmát illeti, a legelső szociológiai jellegu definíció megjelenésének helyét és idejét nem lehet pontosan megállapítani. Az kétségtelen, hogy egy sajátos kutatási terület létrehozása érdekében az angol Herbert Spencer és nyomában a francia Emile Durkheim sokat tett a társadalom fogalmi körülhatárolásáért. Spencer "szuperorganizmus"-koncepciója szerint a társadalmi szervezet analóg a biológiai szervezettel, azzal a különbséggel, hogy a társadalom magasabb szinten van, több biológiai egyedet integrál. A "szuperorganizmus" Durkheimnél önmagában létező entitásként, társadalmi tények integrált együtteseként fogalmazódott újra. A társadalom ebben az objektivista felfogásban önmagát termeli, vagyis társadalmi tények létét csak társadalmi tényekkel lehet magyarázni, nem pedig intézmények vagy szokások egyéni szükségleteket kielégítő funkcióival, mint azt az utilitariánus gazdaságpszichológia hírdette.

  A spenceri-durkheimi "szuperorganizmus" az amerikai antropológia fogalmi készletében is feltunt, és ez éppen Alfred Kroebernek köszönhető. Kroeber azonban Spencer általános evolucionizmusával szemben értelmezte újra az egyes emberek cselekedeteit és gondolatait befolyásoló szuperorganikus entitást. Kroeber szerint nincs folytonosság az emberi cselekedetek biológiai, organikus aspektusai, illetve a kultúra és a társadalom által kondicionált összetevői között. A biológiai átöröklés és a kulturális elsajátítás, a tanulás között tehát különbséget kell tenni. Hasonlóképpen a biológiai egyedfejlődés során létrejött organizmus és a kulturális evolúció által létrehozott szuperorganikus kultúra is egymástól független muködéstörvényeknek engedelmeskedik. Kroeber erről a témáról szóló írásait az első világháború alatt jelentette meg, ezért ekkoriban civilizációról és nem a németes hangzású kultúráról beszélt, illetve az antropológia helyett is a történetírás kategóriát használta (Kroeber 1915, 1917).

  Az amerikai kulturális antropológia azonban tagadhatatlanul inkább a német bölcseleti és szellemtudományos hagyományban, mint a brit utilitarizmusban gyökerezett. Franz Boast és tanítványait a század első évtizedeiben az észek-amerikai indián kultúrák autentikus, tehát a fehér emberrel való találkozás előtti, még érintetlen állapotának történeti rekonstukciója foglalkoztatta.* Az írásos forrásokkal nem rendelkező társadalmakban a történetírás csak a tárgyi kultúra fennmaradt elemeire, a nyelvi sajátosságok feltárására és a helyi közösség idősebb tagjainak beszámolójára támaszkodhatott. Ennek megfelelően az antropológia történetének ebben az első szakaszában a régészeti, nyelvészeti és folklorisztikai kutatások voltak meghatározó jelentőséguek. A memória-kultúra gondolata és az a törekvés, hogy egy kultúrát a közösség tagjainak emlékezetéből rekonstruáljanak, illeszkedett abba a német romantikus történetírási hagyományba, mely szerint minden népcsoport kultúrája rendelkezik valami ősidőktől fogva változatlanul létező népszellemmel, esszenciális sajátossággal, mely megkülönbözteti minden más kultúrától. A civilizáció és a modernizáció folyamata, illetve a kapitalista expanzió veszélyt jelentett erre a kulturális autentikusságra. Ezért az első amerikai antropológusok a kultúrát Tylorral szemben éppen, hogy a civilizáció ellenpontjaként határozták meg.

  A népszellem herderi fogalma több genealógiai szálon hatott a boasi antropológiára. A német szellemtudományos történetfilozófiai hagyomány képviselőinek, elsősorban Diltheynek, Windelbandnak és Rickertnek a munkáiból azt a tételt szurték le az amerikai antropológusok, hogy minden kultúra egyenrangú és összemérhetetlen, önmagáért érdemli meg a figyelmet. Vagyis nem azért érdekesek ezek a kultúrák, mert a kulturális fejlődés általános törvényszeruségeinek muködését képesek illusztrálni, hanem azért, mert a sokszínu emberi lét egyedi és megismételhetetlen megnyilvánulásai. Ebből az következik, hogy egyik kultúra sem helyezhető a másik fölé valamilyen evolúciós skálán, önmagában egyik sem civilizáltabb vagy primitívebb, mint a másik. Az evolucionista szemlélet spekulatív természete miatt a tudományosság igényeinek is egyre kevésbé tudott megfelelni. Ez azonban magával vonta mindenfajta történeti rekonstrukció hitelének csökkenését is: az antropológusok nemcsak a nagyszabású evolúciós sémák propagálásától, hanem a folklorisztikai gyujtéseknek és élettörténeteknek az etnohistóriai írásokban való alkalmazásától is kezdtek tartózkodni.

  A huszas évektől az antropológusokat a diakron vizsgálatok helyett egyre inkább az kezdte érdekelni, hogy mi tart össze egy kultúrát a jelenben, melyek a kulturális integráció mechanizmusai.* Ezekre a kérdésekre kétféle, markánsan eltérő válasz született, mely alapját képezte az amerikai antropológia és szociológia elméleti szintu elkülönülésének is. Boas tanítványainak második generációja a herderi kulturális relativizmust a különböző pszichoanalitikai irányzatokkal* vegyítve megalakította a kultúra-és-személyiség iskolát. Ez az irányzat a kultúra mentális integrációját hangsúlyozta, vagyis azt, hogy a kultúrák felfoghatók összetett személyiségekként. Minden kultúrában léteznek modális személyiségtípusok, "nemzeti" karakterek, melyek szinte metonimikus viszonnyal képviselik kultúrájukat. A kultúra tanult viselkedés; ugyanakkor az alapvető személyiségtípus kialakulásában a kulturális hagyományok által meghatározott gyermeknevelési szokások játsszák a legfőbb szerepet. Tehát a kultúra és a személyiség egyfajta dialektikus viszonyban hat egymásra. Ruth Benedict szerint "minden társadalom kiválaszt bizonyos szakaszokat a lehetséges emberi viselkedések ívén" (Benedict 1934: 254). Másszóval egy adott kultúra akkor találja meg egyensúlyi állapotát, ha a lényegéhez tartozó témát koherens módon dolgozza ki, vagyis ha sikerül megvalósítania önmagát.

  A kulturális integrációnak, elsősorban a durkheimi hagyományra építve, kialakult egy olyan magyarázata is, amely inkább szociológiai és nem pszichológiai jellegu volt. A funkcionalizmus irányzata először a brit társadalomantropológiában terjedt el, szintén a huszas évektől kezdődően, Bronislaw Malinowski és A. R. Radcliffe-Brown elméleti újításai nyomán. Mindketten úgy gondolták, hogy a kultúra, illetve a társadalom intézményeinek létét egyensúlyfenntartó képességük legitimálja.* Ezeknek az intézményeknek Malinowski szerint az a funkciójuk, hogy az egyén szükségleteit elégítsék ki, Radcliffe-Brown szerint pedig az, hogy a szolidaritást, a társadalmi rendet tartsák fenn. A funkcionális integráció tézise tehát a társadalom intézményi tagoltságának, stukturált voltának hangsúlyozására épül. A radcliffe-browni strukturalista funckionalizmus az egyik olyan jelentős korszak az amerikai antropológia és a szociológia történetében, amikor a két diszciplína közötti határ elmosódott.*

  A harmincas években az amerikai szociológusok körében is felmerült a kultúra és a társadalmi rendszer közötti fogalmi különbségtétel szükségessége. Pitirim Sorokin az antropológusokat megelőzve foglalkozott a szimbólumok és jelentések kultúraformáló szerepével. Sorokin szerint a kultúrára a "logikai-jelentésteli integráció" a jellemző, mely alatt a stílusok, a jelentések, az értékek szerves egységét értette. A társadalmi rendszerre az "okozati-funkcionális" integráció a jellemző, melyben a pars pro toto elvet követve a társadalomszervezet részelemei egymással kölcsönös függésben muködve biztosítják a társadalmi egész dinamikus egyensúlyát (Sorokin 1937). Az a furcsa helyzet állt elő a harmincas évek második felében, hogy az ekkor az Egyesült Allamokban tanító Radcliffe-Brown a kultúra fogalmát, mint tudománytalant igyekezett kiírtani az antropológiából, ugyanakkor egy szociológus, Sorokin, azt hangsúlyozta, hogy egy társadalom tagjai nem belső, természetes tulajdonságok révén, hanem kulturális jelenségeken és azok értelmezésén keresztül kapcsolódnak egymáshoz: vagyis szimbólumok segítségével kommunikálnak.

  A második világháború után egymással párhuzamosan több antropológus és szociológus is a szimbólumhasználat tanulmányozásának fontosságát hangsúlyozta a kultúrák kutatásában. Parsons a weberi hagyományt követve a kultúrát olyan szimbólumrendszerként fogalmazta meg, melynek segítségével az emberek jelentéssel ruházzák fel cselekedeteiket,* és ezzel a szimbolikus antropológia előtt egyengette az utat. Az evolucionizmus modernizálója, Leslie White szerint pedig a szimbólumalkotó képesség különbözteti meg az embert az összes többi élőlénytől, ez teszi lehetővé a számára, hogy kultúrája legyen. Tehát a kultúra és a természet, a tanulás és az öröklés közötti kroeberi megkülönböztetés a szimbólumalkotás képességének tételezésével nyer értelmet. White a kultúra és személyiség iskola pszichologizmusát vehemensen kritizálva úgy vélekedett, hogy a kultúra nem az emberek fejében, hanem közöttük, testükön kívül, az extraszomatikus mezőben létezik (White 1989 [1959]: 220, 228). Amikor Kroeber és Kluckhohn 1951-ben közreadta a kultúra fogalmának reményük szerint széles körben elfogadható definícióját, kitért a viselkedési minták szimbólumok segítségével történő elsajátítására is. Fontos megemlíteni azt is, hogy Kroeber és Kluckhohn meghatározása hangsúlyozta a kultúra történetiségét és ezzel érveket adott az antropológia és a szociológia, illetve a kulturális sajátosságok és a társadalmi rétegződés vizsgálata közötti megkülönböztetéshez.*

  Az eddigiek alapján világos lehet, hogy az antropológia az Egyesült Allamokban gyakran kényszerült körvonalainak meghúzására és más, rokon érdeklődésu tudományoktól való elhatárolására, tehát védekező szerepbe.* Mint láthattuk, Kroeber és a boasi antropológia első generációja a biológiától, Radcliffe-Brown a tudománytalan történészi spekulációktól, White pedig a pszichologizáló törekvésektől igyekezte elhatárolni az antropológiát. A Kroeber és Parsons közötti megállapodás az antropológia és szociológia közötti különbségtétellel beleilleszkedik ebbe a különös hagyományba.

Vörös Miklós [Replika 1998.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010