Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Református kollégium a XVIII. században. – Errõl a legtöbb emberben poros iskolatermek, dogmatikus oktatás, sárga lapú könyvek, közösségben élõ diákok világa, nagy tudású, komor professzorok képe dereng fel. Míg azonban a professzorok oktatási stratégiájáról, könyveirõl beszélünk, s a kollégiumi életet, mint összezárt diákok minden oldalról szabályozott életét emlegetjük, alig jut eszünkbe, hogy ezek a diákok ugyanúgy tizen- és huszonéves fiatalemberek voltak, mint a mai középiskolai diákok és egyetemi hallgatók, s hogy a régi kollégiumokban sem csak a professzorok elõadásai nevelték a diákokat, hanem egymásra is hatottak, ahogy a mai diákok életét és szemléletét sem csak az oktatás, a tanárok által leadott tananyag határozza meg, hanem az önmûvelés, a barátok között lezajlott viták, beszélgetések is.

Ez egyfelõl fontos, másfelõl szükségszerû volt, mivel a professzorok csak az akadémiai tagozaton tanítottak, s az alsóbb évfolyamokat a praeceptorok, a magán- és köztanítók tanították, akiket a felsõbb évfolyamok tehetségesebb diákjaiból választottak ki. A kollégiumba kerülõ, tíz év körüli diák a középszintû oktatás során tehát elõször legalább hét-nyolc évig az akadémiai tagozaton tanuló diákoktól tanulta a latin nyelvet, a logikát, a poétikát, a retorikát. Noha a korabeli tankönyvek befolyásolták az oktatás menetét, a tanítók munkáját szabályozták és ellenõrizték az éves vizsgák és óralátogatások alkalmával is, a diákok szemléletének kialakításában a fiatal tanítók sokszor meghatározóbbak voltak, mint késõbb a professzorok. A kollégiumi kultúrát ezért nem annyira a professzorok, mint inkább az akadémiai ifjúság szemlélete, élete alakította, hiszen a tanítók ezt a kultúrát közvetítették az akadémiai tagozaton tanulókénál természetesen sokkal nagyobb létszámú kisdiákság felé. A kollégiumi kultúra kifejezés tehát nem azonos a Bajkó Mátyás által iskolakultúrának nevezett fogalommal. Bajkó Mátyás az iskolakultúra terminus alatt olyan összetett fogalmat ért, amely az intézményes oktatás és nevelés széleskörû jegyeit tartalmazza; a kollégiumi kultúra szó azonban nemcsak az intézményes, hanem az ezen kívüli oktatási és nevelési lehetõségeket is magába foglalja, tehát a diákok egymás közötti nem formális kapcsolatait, az önmûvelés lehetõségeit, a magánéletet és szemléletmódot, s ezek alanyi és közösségi alakítását stb. (Bajkó Mátyás: Kollégiumi iskolakultúránk a felvilágosodás idején és a reformkorban. Budapest, 1976. 9. o.)

A kollégiumi kultúrát a XVI–XVII. században leginkább a coetus intézménye, a diákönkormányzat szabályozta. Ennek a megléte szinte egyidõs a kollégiumok fennállásával; a szervezet mûködését már az 1600-as években keletkezett kollégiumi törvények is meghatározták. Az akadémiai tagozatra kerülõ fiatalemberek, akik aláírásukkal igazolták, hogy az iskola törvényeit magukra nézve elfogadják (suscribáltak), a coetus tagjaivá is váltak. A diákönkormányzaton belül minden diáknak megvolt a maga törvényekkel szabályozott pozíciója, amelyek elsõsorban az oktatás és nevelés rendjére vonatkoztak. A posztok betöltését elsõsorban a tanulmányi eredmény és a diák vagyoni helyzete határozta meg. (A coetus intézményét meghatározó törvényeket lásd : A Sárospataki Református Kollégium 1618-as rendszabályai és 1620-as törvényei: a latin szövegek és magyar fordításuk. Ford. és szerk. Szentimrei Mihály. Sárospatak, 1996.; illetve Békefi Remig: A debreceni, evangélium szerint reformált fõiskola XVII. és XVIII. századi törvényei. Budapest, 1899.) A coetusnak az egyik jelentõs intézménye volt az esküdt deákkar (primariusok), amelynek tagjai azok lehettek, akik az akadémiai tagozaton jelessel fejezték be a tanulmányaikat, valamint sikeresen letették a nagyon nehéz és hosszú esküdti vizsgát is. Számuk 12–14 fõ volt a XVIII. század végén. Közülük kerültek ki a köztanítók és az akadémia segédtanárai (praeses). A XVI. századtól õk kezelték a kollégiumi könyvtárat, közülük választották a seniort, aki a kollégiumi suscribált diákok gazdasági és fegyelmi ügyeit intézte, de a coetus egyéb vezetõ tisztségeit is az esküdt deákok viselték. Az énekkar vezetõje, a cantus praeses is esküdt deák volt a XVIII. századtól. Az iskolától szerény fizetést kaptak, s néhány évi munka után, megválva a Kollégiumtól, külföldi tanulmányútra mentek, hogy visszatérve a Kollégium oktatói lehessenek; esetleg valamelyik jelentõsebb helység tanítói, lelkészei lettek. (Szentimrei Mihály: Az esküdt deákok magyar könyvtára: Közmûvelõdési könyvtár Sárospatakon a reformkorban. In: Magyar Könyvszemle. 1980. 18-19. o.) A coetusnak, elsõsorban a primariusoknak a diákok mûvelõdésében játszott szerepét jól mutatja Kazinczy visszaemlékezése a Kollégiumról: „Érzeni kezdénk, hogy ránk ragad a leckéken, toldozott portéka; a természeti törvényt Grotiusnak De Jure Belli et Pacis címû vastag könyvébõl tanítá professzora, s midõn keze alá juték, a könyv közepében járt, s õ elégnek tartá a könyvet felolvasni, minden magyarázat, minden kikérdés nélkûl. Panaszolkodván magunk közt, hogy nem haladhatunk, egy igen nagy talentomú, sok tanúlású szavas primarius (így neveztetnek a tizenkét legelsõk a togátusok közt) tudatá velünk, hogy õ nekünk kész lesz adni privatissimákat mindenbõl. Egybe állánk tehát õtet hallgatni, s a mindentudónak valóban sokat köszönhetünk. Amit nem tuda, s nem tanúla is, megolvasá, s kész vala vele.” (Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete. In: Kazinczy Ferenc: Versek, mûfordítások, széppróza, tanulmányok. Budapest, 1979. 232. o.)

A primariusok az erkölcsi mûvelõdésre is nagy hangsúlyt fektettek. Már Harsányi István is kiemelte századunk elsõ felében, hogy az iskolai törvényeknek a XVII. századtól volt egy jelentõs passzusa, amely szerint nem szép, ha valakinek csak tudománya van, de erkölcse nincs. (Harsányi István: A pataki iskola képe a XVII. század elején. In: Sárospataki Református Lapok. 1942. 14. sz.) Hogy erre mennyire ügyeltek, Bessenyei György visszaemlékezése tükrözi leginkább: „Erköltsökre nézve ved fel Magyar Országba a Reformátusok Pataki, Debretzeni Oskolájokat, tsudát fogsz bennek találni. Annyi Ifiúságot meg tudnak együt tartani. Három száz nötelen legénynél, kiket Deákoknak neveznek, több lakik egyik Oskolába együt, kiknek idejeket tizenkét esztendötül fogva számlálhatod húszig, harmintzig vagy negyvenig. A gyermekeket, hét, nyóltz, kilentz esztendönél kezdve veheted tizenhétig húszig. Ezek ezer számokat meg haladván sokaságokra nézve mind egymás közt laknak, tanúlnak, élnek, esznek, isznak, hálnak. Hiszed é ha móndom, hogy köztök forogván nyoltz esztendös koromtúl fogva, soha életembe semminémü fertelmességröl nállok még tsak nem is hallottam. A mennyin vóltúnk a Pataki Collégiumba kitsinyek, nagyok, azon otsmányságoknak, Sodomiáknak még tsak neveiket sem tudtuk, mellyeket külsö Országokon sok helyeken mint mesterséget úgy üztek.” (Bessenyei György: A Holmi. Budapest. 1983. 244-245. o.) A kollégiumi mûvelõdésnek, a kultúra kialakításának nemcsak maguk a diákok voltak közremûködõi. A kollégiumi könyvtárak, az onnan kölcsönözhetõ dokumentumok is befolyásolták a diákok mûvelõdését. Ahogy Kazinczy írta: „És mégis Patak, minden fogyatkozások mellett, mely fiakat nevele már akkor is! Mert a tanulás inkább függ a tanuló szorgalmától, mint a tanítóétól, mert Pataknak húszezer kötetnyi bibliothecája van, s a könyvek a tanúlók szobáikba is kiadattak, mert az igyekszõ gyertyát gyújt a másika gyertyájánál,...” (Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete. In: Kazinczy Ferenc: Versek, mûfordítások, széppróza, tanulmányok. Budapest, 1979. 232. o.) S milyen nagy szerep jutott még a könyvtárban sem hozzáférhetõ könyveknek a nevelésben! Szintén Kazinczynál olvashatjuk: „...négyen - öten eldõlöngõzének ágyainkon, s mohón olvasák fennszóval Mészáros Ignácnak Karthigámját. Nekem kezemben vala könyvem, szemem papirosomra vala szegezve, de fülem a Tuszanói herceg feszes, erõltetett beszédû nyájasságait hallgatá, s Mészáros Ignác urat néztem az elsõ írónak a világon. Patakon nem vala a könyvnek több exemplárja egynél, s sokáig kelle várnom, míg azt birtokosától egy társam által, nem nekem, hanem neki, kikérhetém; s akkor a Bába-gödribe vevém magam, mely még akkor nem vala ellepve kertekkel és házakkal, s soha nem képzelt boldogságok közt éltem. Legfõbb óhajtásom az volt, hogy a könyvet bírhassam, de a kérést nem mertem atyámhoz tenni, rettegvén, hogy az neheztelni fog a szerelmes história olvasásáért.” (Kazinczy Ferenc: Az én életem. I. könyv: 1779-ig. Budapest, 1987. 67. o.)

A diákok a könyvtárban – noha az állomány tetemes részét teológiai szakkönyvek, retorikák és hasonlók tették ki – megismerkedhettek egyes kortárs munkákkal is, eljutottak a kollégiumokba a francia felvilágosodás legnagyobb alakjainak, Voltaire-nek, Montesquieu-nek, Rousseau-nak az alkotásai is, sõt a francia Enciklopédia is hozzáférhetõ volt a kollégiumi bibliotékában. Ami viszont hiányzott a diákok életébõl és lehetõségeibõl: a magyar nyelvû szépirodalom alkotásai. Ezek megismerését – elsõsorban a regényekét – tiltották a kollégiumi rendeletek, s csak az 1820-as évektõl kezdve olvashatták a diákok „hivatalosan”. Ha a tilalom ellenére hozzá is jutott valaki ilyen munkához, a többinek nagyon nehéz volt hozzáférni, mivel csak 1-2 példányban lehetett az egész Kollégiumban, s inkább csak felolvasás útján, vagy egy-két napra kölcsönkapott kötetekbõl ismerhették meg ezeket a diákok. A tudományos és irodalmi mûveltségnek azonban csak egy részét képezte a könyvtárban és az idõsebb diákoktól elsajátítható tudás, egy harmadik fontos tényezõje is volt kollégiumi kultúrának: maga a kollégiumi irodalom.

Nagy Júlia [Változó Világ 38.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010