Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Kormányok és pártok. Közigazgatás és jogrendszer

A fennálló európai monarchiák közül Dánia a legrégibb: első királyként Öreg Gormot (?-950) tartják számon. A jelenlegi államfőt adó Oldenburg-ház első királya I. Keresztély volt, aki 1448-ban került a trónra. Fia I. János néven uralkodott, majd ismét Keresztély, sorrendben a második következett. Ezután lett I. Frigyes a király, s így a dán történelem során a továbbiakban az uralkodókat felváltva hívták Keresztélynek (Christian) és Frigyesnek (Frederik), méghozzá úgy, hogy a Keresztélyek mindig eggyel nagyobb számot viseltek. Az Oldenburg-ház oldalágából származó első király, IX. Keresztély a Glücksburg-házból való volt, ám ez a királyi család, illetve az uralkodóház eredetén nem változtat. A fenti, egyszerűen memorizálható számtani sort a jelenlegi uralkodó, II. Margit személye változtatja meg, hiszen néhai édesapja és idősebbik fia, a trónörökös (hivatalos nevén: a koronaherceg) neve egyaránt Frigyes. Ez azt jelenti, hogy a jövőben a Keresztélyek és Frigyesek száma azonos lesz, a dán közvélemény szerint az iskolás gyerekek nagy örömére.

II. Margit az 1953. június 5-i alkotmánymódosítás keretében elfogadott új örökösödési törvénynek megfelelően lehetett államfő: ez a módosítás lehetővé tette a leányági örökösödést. Az 1940. április 16-án, tehát alig néhány nappal Dánia német megszállása után született trónörököst 1967 őszén vette nőül

Henri Jean Laborde Monpenzat francia gróf és diplomata, aki azóta a Henrik herceg címet viseli. 1972 elején a 73 éves IX. Frigyes súlyos influenzát kapott, amelynek szövődménye tüdőgyulladás volt. A nagybeteg királyt ráadásul szívroham érte, s január 14-én elhunyt. Az alkotmánynak megfelelően Hans Otto Kragh miniszterelnök a Christiansborg királyi palota erkélyéről kikiáltotta II. Margitot királynőnek. Az uralkodó szűkebb családjáról a leglényegesebb tudnivalók a következők: édesanyja, Ingrid anyakirálynő 1910-ben született és 1935-ben lett IX. Frigyes hitvese. Bár férje halála annak idején erősen megviselte, ma is jó egészségnek örvend. II. Margitnak két húga van: Benedikte hercegnő 1944-ben, Anna-Marie hercegnő pedig 1946-ban született. Frigyes trónörökös 1969. januári születésű, őt tehát királyi nagyapja még a karjában tartotta. A koronaherceg – aki egyébként 1998-ban, hivatalos látogatáson Magyarországon is járt – kemény katonai szolgálat teljesítésével és diplomáciai kiküldetéssel is bizonyította képességeit. Öccse, Joachim herceg 1995 novemberében vette feleségül Alexandra Christina Manley-t, azaz a jelenlegi Alexandra hercegnőt, akinek édesapja félig kínai, félig európai, hongkongi üzletember, édesanyja pedig osztrák. 1999-ben kisfiuk született, akit Nikolai William Alexander Frederik névre kereszteltek, ő tehát Nikolai herceg.

Az ország felségjelvényei közül a Dannebrogról, az égből 1219-ben leesett dán zászlóról Valdemar Sejr király kapcsán szóltunk. A legenda első írásos nyoma egyébként 1529-ből származik. Annyi bizonyos, hogy az említett uralkodó választotta külön a királyi ház és a hadsereg címerét, s első ízben észtországi hadjárata után viselték a fegyveresek azt a pajzsot, amelyen piros alapon fehér kereszt szerepel. Ennek alapja valószínűleg az, a keresztet ábrázoló zászló lehetett, amelyet a pápa a pogány észtekkel vívott harc elismeréseként adományozott a dánoknak.

A leggyakrabban használt, hivatalos dán nemzeti címer, az ún. „kis címer" három oroszlánt ábrázol, amelyeket kilenc szív vesz körül. Ez a legrégebbi dán felségjelvény. 1190 körül IV. Knud használta először. A „nagy címer" 1960 óta csak a királyi ház, az udvar, illetve a testőrgárda jelképe. Olyan összeállítás, amelyben Dánia középkortól számított történelmének valamennyi fontos mozzanata, továbbá Grönland és a Feröer-szigetek jelképe is szerepel. Nyilvánvaló, hogy méretei miatt hétköznapi használatra (például állami intézmények, hatóságok levélpapírjai stb.) alkalmatlan.

Az országnak nem csupán két címere, de két himnusza is van. Az általánosan használt nemzeti himnusz első sora és egyben címe igen találóan jellemzi Dániát: „Der er et yndigt land", azaz, „Van egy bájos ország". A verset A. G. Oehlenschlaeger (1779-1850), a zenét H. E. Kröyer (1798-1879) írta, később Th. Laub (1852-1927) és Carl Nielsen (1865-1931) dolgozta át. A másik himnuszt csak a királyi család jelenlétében szokták játszani. Címe: „Kong Christian stod ved höjen mast" („Keresztély király állt a büszke árbocnál"), és J. Ewald (1743-1781) Fiskerne (Halászok) című orerájából való, F. Kuhlau (1786-1832) átdolgozásában.

A dán alkotmány előzményei a 12. századig nyúlnak vissza. Addig a királyok helyett a tényleges államhatalmi, törvényhozói szerepet a Landsting, az ország három közigazgatási területének (Land) képviselőiből választott testület gyakorolta. Tagjai maguk közül választották meg a királyt, rendszerint az elhunyt uralkodó legidősebb férfi utódját, akinek szerepe azonban jórészt arra korlátozódott, hogy háború esetén a hadakat vezesse. A végrehajtó hatalom iránti igény a 11. század végén, a 12. század elején fokozatosan erősödött. A királyok ekkor már bűnösöket büntettek, s irányították az államigazgatást, sőt részt vettek a törvényalkotásban is. A 13. században az udvari törvényhozás, a Retterting egyfajta belső bíróságként működött. Ezt a folyamatot az egyház, sőt egy ideig a legnagyobb földesurak is támogatták. Ez utóbbiakkal azonban igen gyorsan megromlott a viszony, mert a király nem volt hajlandó megadni az általuk igényelt adómentességet. Erik Klipping (1259-1286) volt az az uralkodó, aki 1282-ben Danehof, vagyis Államtanács rendszeres összehívására kötelezte magát. Ez a „parlament" évente egyszer ülésezett, s rövidesen fontosabbá vált, mint a helyi önkormányzatra szűkült Landstingek. Az Erik Klipping által aláírt szerződés tekinthető az első dán „alkotmánynak", a Danehof pedig az első parlamentnek. A Danehof szerepe azonban fokozatosan halványult, mert a 14. század elején a testületen belül megalakult Rigsraad (Birodalmi Tanács) vette át a tényleges törvényalkotást. 1320-tól alakult ki a „charta-alkotmány" gyakorlata, amelyet akár „szerződéses alkotmánynak" is nevezhetnénk. A király ugyanis, trónra lépése előtt köteles volt aláírni azt a chartát, amely az adott privilégiumokat biztosította a főurak részére, továbbá amelyben az uralkodó kötelezte magát arra, hogy a tanácsot bevonja döntéseibe. Ez persze állandó erőpróbát eredményezett a király és a nemesség között, amelynek az 1536. évi dániai reformáció vetett véget.

Azzal ugyanis, hogy az elkobzott egyházi javak gazdája a király lett, a vetélkedés egy időre eldőlt – az uralkodó javára, aki formálisan az egyház fejévé vált. Időnként azonban az állandó testületeknél szélesebb körű gyűléseket is összehívtak: a „Herredagen" a nemesurak, a „Staendermöderne" inkább az egyházfiak és a polgárok testülete volt, bár mindkét esetben előfordultak személyi és hatásköri „átfedések" E gyűlések viszonylag csekély fontosságú ügyekben döntöttek, ám kibővítették a törvényhozás körét. A korabeli demokráciának III. Frigyes vetett véget. Az 1665. évi alkotmány megalapozta az abszolút monarchiát: mindenféle tanács és charta megszünt. Az új alaptörvény, a Kongelov („királyi törvény"), amely szövege szerint mindörökre szólt és megváltoztathatatlan volt, kimondta, hogy a király „az emberi törvények fölött áll, bírája egyedül a Teremtő". Hadat üzenhet és békét köthet, adókat vethet ki és vonhat vissza, ő az egyház feje és a hadsereg főparancsnoka. Az alkotmány csak két pontban tartalmaz megkötést: a királynak „az Augsburgi Nyilatkozat szerinti keresztény hitűnek", azaz lutheránusnak kell lennie, továbbá nincs joga felosztani az országot, vagy megosztani abszolút hatalmát. A leányági örökösödést a Kongelov megengedte, s bárcsak fiúutód hiányában, ez végülis nem igazán tekinthető megkötésnek.

Nem így történt 1953-ban. Az akkori bizottság az év januárjában fejezte be munkáját, s olyan alkotmánytervezetet készített, amelyet a kommunistákon kívül minden politikai párt támogatott. A parlament 1953 márciusában fogadta el az alkotmányt, amelyre ezúttal a választásra jogosultak 45,76 %-a mondott igent, s ez elegendő volt az elfogadáshoz. Édesapja távollétében a trónörökös, az akkor 16 éves Margit írta alá a kihirdető okiratot. Az alkotmányt azóta nem módosították, bár az Európai Közösségekhez történt csatlakozás, és az azt követő, a nemzeti szuverenitást érintő ügyekben többször is volt népszavazás.

Az 1953. évi alaptörvény fő vonásait a legcélszerűbb felsorolásszerűen bemutatni:

- Egykamarás, 179 tagú parlament (Folketing), amelyen belül két-két tagot Grönland, illetve a Feröer-szigetek delegál.

- A választásra jogosultak és a választhatók korhatára egyaránt 23 év. Ezt később, népszavazással 21, majd 18 évre csökkentették.

- A parlamentbe kerülés „küszöbe" az érvényes szavazatok 2%-a. A parlamentben nem lévő párt akkor indulhat az új választáson, ha megszerzi az előző parlamenti választáson részt vettek legalább 1/175-ének támogató aláírását.

- A király (az alkotmány, függetlenül a mindenkori személytől, így nevezi az uralkodót), nem felelős tetteiért, ám a miniszterek, „akik révén hatalmát gyakorolja", felelősségre vonhatók.

- A Folketing megbizatása legfeljebb négy évre szól. Új választást, a ciklus lejárta előtt a kormányfő írhat ki. Őt egyébként „államminiszternek" nevezik.

- Közhivatalnok (állami hivatalt betöltő személy), amennyiben megválasztják, anélkül lehet tagja a parlamentnek, hogy ehhez bármilyen hozzájárulásra lenne szüksége. A politikai párthoz tartozás semmiféle állami funkció betöltését nem akadályozhatja.

- A miniszterek nem szükségképp tagjai a Folketingnek. Őket a kormányfő választja ki, bár a kinevezést az uralkodó írja alá. A minisztereknek joguk van részt venni a parlament munkájában, szavazni azonban csak a képviselőknek van joguk.

- A kormányfő dönt a különféle minisztériumok létrehozásáról, átcsoportosításáról stb. Ezek felsorolását az alkotmány célszerűségi okokból nem tartalmazza.

- A dán alkotmány 56. paragrafusa szerint a parlamenti képviselő csak saját lelkiismeretének tartozik felelősséggel, választóinak nem. Az „átülés" ennek ellenére ritka.

- A miniszterektől a parlament által a bizalom egyenként is megvonható.

- Az alkotmány tartalmazza az Államtanács intézményét, amely az uralkodó elnökletével rendszeresen ülésezik, megvitatja a készülő törvényeket és a „fontosabb kormányzati intézkedéseket".

- Az újonnan megválasztott Folketing a választásoktól számított tizenkét hétköznapra déli 12 órakor ül össze. Ha a választások végeredménye nem egyértelmű, akkor az uralkodó összehívja valamennyi, az új parlamentbe bekerült párt képviselőit, és egyet közülük kijelöl kormányalakításra. Ezt hívják „Király(nő)-fordulónak". A kijelölés persze az uralkodónak előzetesen adott tanácsok alapján és a politikai realitások jegyében történik. Erre akkor kerül sor, ha a választási eredmény úgy „szóródik", hogy annak ismeretében sokféle koalíciós variáns képzelhető el, de amely önmagában nem utal arra, hogy egy párt gond nélkül tartós koalíciót alakíthat másokkal.

- A parlamenti „szezon" kezdete minden év októberének első keddje. Nyári és karácsonyi szünetet természetesen tartanak.

- Az alkotmány kiegészítése tartalmazza a leányági örökösödést.

A politikai pártok közül a legnagyobb a Szociáldemokrata Párt (dánul: Socialdemokratiet, hivatalos rövidítése: „S"). Az 1994. szeptember 21-i választásokon 34,6 %-ot (62 mandátum), az 1998. márciusi 11-i szavazáson 36 %-ot (63 mandátum) ért el. A pártot 1871-ben Louis Pio, Harald Brix és Paul Geleff alapította, a szocialista alapeszméknek megfelelő munkáspártként. 1924-ben vált a legnagyobbá, akkor a szavazatok 36,6 %-át szerezte meg, s először alakíthatott kormányt, Thorvald Stauning vezetésével. 1982-ig kevés kivétellel ez a párt volt legalább az egyik kormányzó erő, 1982 szeptemberétől 1992 januárjáig azonban ellenzékbe kényszerültek. A pártnak 1999-ben 80 ezer tagja volt, természetes szövetségese az ország legnagyobb szakszervezeti tömörülése, a Landesorganisationen (LO). A szociáldemokraták programja szerint céljuk a biztonságon, az emberi szabadságon és egyenlőségen nyugvó jóléti társadalom fenntartása. A gazdasági-társadalmi gondokat első megközelítésben hagyományosan a központi költségvetésből kívánja megoldani, ám e lehetőség klasszikus formájának a modern gazdasági környezet egyre kevésbé kedvez. Történelmileg azonban a párt nevéhez fűződik a „jóléti állam" 50-es években kialakult fogalma, amelyet ma a polgári-jobbközép pártok is programjuk részének tekintenek. Ennek révén az állami juttatások rendkívül széles köre vált a hétköznapi élet részévé. Bár a „jóléti" társadalom eredeti formája fokozatosan lazul, a juttatásoknak olyan nagy és szilárd „magja" van, amelyet lehetetlen teljességgel eltüntetni, s ez egyetlen pártnak sem célja. A modern dán szociáldemokrácia kiemelkedő alakja a 60-as évek végének, 70-es évek elejének neves politikusa, J. Otto Kragh, és a már nyugdíjas Anker Jörgensen, aki 1972-1982 között ötször volt kormányfő.

A Venstre, Dánia Liberális Pártja jelenleg a második legnagyobb párt. Neve szó szerint „baloldalt" jelent, amelynek a politikai pártok kialakulásakor az volt az üzenete, hogy különbözik a főúri-konzervatív jobboldaltól. A ma jobbközép liberálisnak tekinthető Venstre (rövidítése: „V") az 1870-es években szervezett népegyletekből, „alkotmányozó" egyletekből alakult ki, és később is alulról, a helyi önkormányzatokból kiindulva szerveződött. A pártot sokan és sokáig tartották ezért parasztpártnak, ami egy időben többé-kevésbé fedte is a valóságot, de már évtizedek óta nem igaz, hisz bázisát legalább ennyire a városi lakosság adja. A pártnak 1999-ben kb. 75 ezer tagja volt. A liberális alapelveknek a párt alkotmányában történő olvasásakor önkéntelenül Kirkegaard jut az eszünkbe: a szöveget az egyéni szabadságról, amely az emberi lét meghatározója, akár ő is írhatta volna. Gazdasági célkitűzéseik között első helyen az államadósság csökkentése, a központi költségvetés lefaragása áll. „A jóléti államot" írják a leginkább úgy lehet megvalósítani, hogy megadjuk az embereknek a választás lehetőségét az állami- és a magánszektor nyújtotta szolgáltatások között. A párt legszínesebb egyénisége a jobbközép Schlüter-kormányok külügyminisztere, Uffe Ellemann Jensen, aki az 1998. évi választási vereség után vonult vissza a politikai életből. A Venstre az 1994. évi választásokon 23,3 %-ot, 1998-ban 24 %-ot szerzett, s ez mindkét esetben 42 parlamenti helyet jelentett.

A Det Radikale Venstre (röviden: „RV"), „betű szerint" radikális liberális, önmeghatározása szerint szociálliberális párt. 1905-ben váltak ki a Venstre pártból, az első kongresszuson Th. Zahle, az alapító tartotta a beszédet. Ő később kétszer is volt kormányfő. A párt programja „egyaránt elveti a kapitalizmust és a marxizmust, ebben rejlik radikális jellege". Szerintük nem a gazdasági folyamatok határozzák meg a társadalmiakat: a demokrácia és a humanitás maga a cél, amely független a gazdaság mindenkori helyzetétől. Gyakorlati politikájában a párt egyformán közel, vagy ha úgy tetszik, egyformán távol áll a jobb- és a baloldaltól. Ezért mind a jobbközép polgári pártokkal, mind a szociáldemokratákkal alakított már kormánykoalíciót. Niels Helveg Petersen sokáig pártelnök volt, a 90-es években a szociáldemokratákkal alkotott koalícióban külügyminiszterként tevékenykedett. Az 1994. évi választásokon 4,6 %-ot (8 mandátum), 1998-ban 3,9 %-ot (7 mandátum) szereztek.

A Konzervatív Néppárt (Det Konservative Folkeparti, rövidítve „K", vagy „KF") jelenlegi formájában 1916-ban alakult a Jobboldali (Höjre) Pártból, bár annak számos tagja nem követte a változást, viszont sok új taggal bővültek. Célkitűzésük szerint jobbközép, a konzervatív eszméket megtestesítő politikai szervezet, amely az egyéni szabadságot részesíti előnyben és a lassú, nyugodt fejlődést kívánja megvalósítani. A szociáldemokratákkal és más baloldali és balközép pártokkal ellentétben azt vallják, hogy az állami szektor szerepe fontos, de a mostaninál kevesebb területen kell döntőnek lennie. Programjuk lényeges eleme az Európai Unióhoz jobban illeszkedő, tehát a jelenleginél alacsonyabb százalékokat tartalmazó adórendszer, főként a vállalkozók érdekében. Külpolitikai értékrendjének középpontja a NATO, s „az olyan nyugat-európai együttműködés, amely nem gyengíti az USA-val fennálló kapcsolatokat". A konzervatívok egyik legnagyobb politikusa Poul Schlüter, aki 1982-1992 között négyszer alakított kormányt. A párt az 1994. évi választáskor 15 %-ot (27 mandátum) szerzett, ám az 1998. márciusi szavazás katasztrófális volt számukra: 8,9 %-kal, azaz 16 parlamenti hellyel voltak kénytelenek megelégedni. Ennek oka főként a határozatlan, egymással is civakodó vezetés volt, amely azóta kicserélődött.

Szűcs R. Gábor [Változó Világ 34.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010