Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A kora középkori pápaság még nem mondhatta magát az egész nyugati egyház fejének, de a későbbi századokban kivívott tekintélye ezekben az időkben alapozódott meg. Hatalmának igazolása egyértelmű: a Szentírás szerint a keresztény egyházat a rangelső apostol, Szent Péter alapította, a római püspökök pedig az ő helytartói, hatalmának örökösei. Később minderre bizonyítékot is kínált a pápai hatalom, amikor felfedezték azt az adománylevelet, amelyben Nagy Konstantin császár állítólag I. Szilveszterre ruházza a felsőséget a négy keleti patriarchátus felett, valamint a császári hatalmat Itáliában és a nyugati tartományokban. Az oklevélről csak az újkorban bizonyosodott be, hogy hamisítvány, addig azonban senki sem vitatta hitelét. A vágyálmok persze még így is sokáig messze jártak a valóságtól, és Róma, valamint az Itálián kívüli latin püspökségek kapcsolata Nagy Szent Gergely pápasága alatt kezdett csak szorosabbá válni. Amikor Nagy Károlyt III. Leó Rómában császárrá koronázta, és ezzel ráruházta a 476 óta szünetelő Nyugat-római Birodalom örökségét, újrafogalmazódott a római egyház helyzete. Ami keleti kapcsolatait illeti, a pápa a VIII. század derekáig forma szerint a kelet-római császár alattvalója volt, noha egyre függetlenedett tőle. A nagy fordulatot viszont II. István pápa hozta azáltal, hogy személyesen koronázta meg Kis Pippint, akitől viszont cserébe a pápa világi hatalmának megalapítását kapta. Róma és más elfoglalt területek ugyanis ekkor kerültek a római Szentszék örökös tulajdonába, vagyis megszületett az Egyházi Állam, amely lassan kiterjedt, és egészen 1870-ig fennállt.

A 800-ban történt császárkoronázással a pápaság visszavonhatatlanul kikerült Bizánc befolyása alól és jövője a Frank Birodalomhoz kapcsolódott. Ez pedig azt jelentette, hogy ettől kezdve pápa és császár egyaránt a kereszténység egységét testesítették meg, egyik annak világi, másik egyházi feje lett. Európa szempontjából pedig az elkövetkezendő évszázadokra döntő kérdéssé vált, miként alakul a két vezető hatalmi viszonya. Azaz, sikerül-e kettéválasztani a két hatalmat vagy a császári hatalom uralkodik a pápai felett, ahogy ez Bizáncban is megtörtént. A kelet felé való nyitás ugyanis, mint választási lehetőség, a közép-európai népek számára ugyanúgy reális lehetőségként fogalmazódhatott meg.

A IX. században feltámadt, és a Bölcs Leó, valamint bíborban született utódai alatt virágzó Bizánc ugyanis rövid hanyatlás után a X. században újból meghódítja a Balkánt, sőt Szent István országával szomszédságba is kerül. A politikai újjászületés pedig erőteljes kulturális fellendülést és missziót hozott magával. Kelet-Európa szláv népei ekkor váltak keresztényekké és csatlakoztak a keleti, ortodox rítusú egyházhoz. Érdekes viszont, hogy eltérően a kizárólag latin szertartású római egyháztól, a görögök nem ragaszkodtak saját nyelvükhöz. Cirillék a szent könyveket egy balkáni szláv nyelvjárásra fordították le, amelyet ekkor még többé-kevésbé a többi szláv nép is megértett. Ez volt az ortodox liturgiában máig eredeti formában használt, úgynevezett egyházi szláv nyelv. A görög betűket kiegészítve írást is alkottak hozzá, a glagolicát, amely a horvát katolikusoknál máig fennmaradt. Az ortodox egyházból még a X. században egy új ábécé, a mai cirill írás őse szorította ki. A bolgárok és a szerbek, majd később az oroszok és a balkánon kialakuló román nép is az ortodoxia felvételével a bizánci kultúrkör részeseivé váltak. Konstantinápoly kisugárzása nemcsak vallási meggyőződésükre hatott, hanem művészetükre és politikai berendezkedésükre is. Valójában azonban a bizánci kultúrát egyik nép sem vette át, így az ókori görög örökség szelleme nem terjedt tovább. Ez pedig azt jelenti, hogy az ortodox hitre tért szláv egyházakat — nyelvi különállásuk és más okok miatt is — gyakorlatilag érintetlenül hagyta az antik hagyomány, és így később mind a balkáni népeknél, mind az oroszoknál szükségképpen elmaradt a nyugati értelemben vett humanista feleszmélés, és annak megtermékenyítő hatása.

A keleti hatalom legfőbb jellegzetességeként számon tartott despotizmus az ortodox egyház szerkezetében is megnyilvánult. A bizánci császár gyakorlatilag az ortodox egyház fejeként működött, a legfőbb politikai és ideológiai hatalom tehát egy személyben egyesült. A nyugati kereszténység figyelemre méltó sajátossága viszont az volt, hogy ott a hatalomnak ezt az összpontosulását, ha nem is mindig zökkenőmentesen, de sikerült megakadályozni.

A keresztény királyság megteremtésénél és a külpolitikai útkeresésnél persze korántsem a különböző ideológiai háttér vagy politikai, egyházi berendezkedés szolgált segítségül. Az új hazára lelt magyar nép vezetői felismerték, fennmaradásunkhoz elengedhetetlen, hogy nálunk sokkal erősebb és befolyásosabb szövetségesekre tegyünk szert. Géza fejedelem látta, hogy stratégiailag előnyösebb a magyarok számára, ha a Nyugat pártfogását kérjük. A geopolitikai helyzet mellett döntését az is indokolhatta, hogy az ugyancsak a Kárpát-medencében letelepedett rivális Gyula törzs kiváló bizánci kapcsolatokat ápolt. Ez Géza számára azt jelentette, az Árpádok Bizáncban — a keleti császárság értékrendje szerint — csekélyebb befolyásra tettek volna szert a térségben.

Mielőbb rendezni kellett tehát a magyar kapcsolatokat valamelyik nagyhatalommal, s a nyitás látványos jeleként Géza 973 tavaszán követséget menesztett I. Ottó császárhoz. Valójában tehát Géza lépéseit nem hitbeli meggyőződés, csupán ügyes külpolitikai manőverezés mozgatta. Persze ez a belpolitikában is előnyére szolgált, mivel az Árpád törzs térnyerését eredményezte. A törzsnek azonban még egy belső viszályt kellett leküzdenie hatalma megerősödéséig. Koppány térdre kényszerítése után már csak az új fejedelem nemzetközi elismerése volt hátra. Napirendre került István királlyá koronázása. István koronája és megkoronázása körül azonban a mai napig nem jutottak nyugvópontra a viták, ugyanis hiába történelmi tény, hogy az apja által gondosan előkészített úton haladva István is Nyugat felé keresett szövetségest, mégis nyitva marad a kérdés, kitől is kapott valójában István koronát. Magáról a koronázás tényéről egyetlen korabeli tudósítás maradt fenn, ám ez homályban tartja az adományozó személyét. A későbbi legendák pedig a császárt, III. Ottót és a pápát II. Szilvesztert egyaránt említik.

Hartvik püspök legendája egyenesen mesebeli történetet kerekít a Szent Korona átadásának körülményeiről: egy időben küldte István a pápához Asrik-Anasztáz püspököt, hogy megáldja a fiatal magyar kereszténységet és koronát küldjön Istvánnak, valamint Miesko lengyel fejedelem a saját küldöttségét, hogy II. Szilveszter megkoronázza őt. A pápa a lengyel követség kérésére már igent mondott, sőt koronát is készíttetett az uralkodó számára, amikor az átadás előtti éjjelen isteni látomásban volt része, s arra utasította, hogy az elkészült koronát az Úr kiválasztottjának, Istvánnak adományozza. Így a pápa a másnap elébe járuló Asriknak minden kívánságát teljesítette, sőt még keresztet is küldetett Istvánnak a következő szavak kíséretében: Én apostoli vagyok, ő viszont méltán Krisztus apostola, ha Krisztus annyi népet térített meg általa. Persze azok a szövegek, amelyek a következő évszázadokból származnak és a koronázás körülményeit boncolgatják, nem mentesek a torzítás gyanújától. Ekkorra ugyanis már tombol a pápaság és császárság erőpróbájáról szóló invesztitúraharc, így az a kérdés, vajon a magyar uralkodó melyik hatalomtól nyert legalitást, egyáltalán nem mellőzendő politikai kérdéssé vált.

Hartvik műve természetesen ebben a sorban a pápai irányvonalba illeszkedik. A másik oldalnak is voltak azonban ideológusai, akik úgy vélték, valójában III. Ottó segítette a magyarokat a keresztény királyságok sorába. Tulajdonképpen egyik feltételezés sem áll távol a valóságtól, hiszen akkoriban még a császár és a pápa viszonya felhőtlennek számított, így aligha volt fontos bármelyikük számára is, ki teljesíti a magyarok kérését. A szó tág értelmében együtt cselekedtek: a császár kegyéből és biztatására, végül ugyanakkor a pápa küldte a koronát és az áldást, s tette teljessé a folyamatot.

István számára természetesen már fontos volt, hogy követeit a pápához küldje. Az ő egyházszervező tevékenységét és a kereszténnyé váló Magyarország (valójában persze csak Nyugat-Magyarország) feletti főhatalmát Szent Péter utódával kívánta elismertetni. István bizonyára attól tartott, ha a pápát megkerülve közvetlenül a császárhoz fordult volna, országát ezzel Ottó hűbéresévé teszi. Történelmi példák igazolják: aggodalma nem nélkülözött minden alapot. A koronázásra az új évezred első napján került sor.

Csak néhány évtized múltán vált elvi kérdéssé, kitől is származik a Szent Korona. Az ezredfordulón azonban ez még senkit sem foglalkoztatott. A koronaküldéssel nem járt együtt sem a császári, sem a pápai fennhatóság jogigényének érvényesítése, ugyanakkor a korona elnyerése nagyban hozzájárult István tekintélyének növeléséhez, a keresztény hit terjesztése során elért eredményei nemzetközi elismertetéséhez. Szent István állama a legtekintélyesebb és valószínűleg a legerősebb államalakulat volt mindazok között, amelyek a X. század folyamán létesültek Közép- és Észak-Európában. Királyi címre ugyan más uralkodók is szert tettek, de a Rómától való teljes függetlenséget egyedül a magyar királynak sikerült elérnie. Szent Istvánnak köszönhetően Magyarország véglegesen és visszavonhatatlanul a keresztény Európa részévé vált.

Zubreczki Judit [Népszava 2002. augusztus 17.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010