Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A történeti munkák vallás nélkülieknek határozzák meg a cigányokat és hiedelmeikről sem számolnak be. A vallás hiányát bizonyítja, hogy az összeírások szerint a cigányok mindig olyan vallásúak, mint a környezetük. Hiedelemvilágukról szórványadataink is alig vannak, legfeljebb az ördög megkülönböztetett szerepe igazolható. Arra a kérdésre, hogy mekkora lehetett a Magyarországon élő cigányok lélekszáma korszakunkban – vagy legalábbis annak bizonyos időmetszeteiben –, gyakorlatilag lehetetlen válaszolni. A lélekszám megállapítását elvileg is szinte lehetetlenné teszi, hogy a XVIII. század második feléig nem voltak népszámlálások, csak adóösszeírások – ezekből pedig a cigányok könnyen kimaradhattak, hiszen az adók alapja a föld és a termelés volt. Ami a népszámlálás-jellegű, 1768-tól megszaporodó összeírásokat illeti, ezeknek csupán töredékét dolgozták fel. Durva becsléssel mindenesetre 75 000 és 100 000 közé teszi a szakirodalom a XVIII. és XIX. század fordulóján a Magyarországon és Erdélyben élő cigányok számát.

 A cigányok attól kezdődően, hogy az európai nemzetek látókörébe – és következésképpen az általuk létrehozott forrásokba – bekerültek, vándorló életmódot folytattak. Nem véletlen, hogy az életmód bizonyos elemei összefüggésbe hozhatók a gyűjtögetéssel. Ilyen az elhullott állatok hasznosítása: a dögevéstől rendeletek hosszú sora tiltja a cigányokat, akik azonban nemcsak a húst hasznosították, hanem például a bőrt is, mégpedig olyan sikeresen, hogy egyes törvényhatóságok statútumokkal tiltották el ettől őket a tímárok érdekeinek a védelmében. Az egyik hagyományosnak mondott cigány foglalkozás, az aranymosás a szó szoros értelmében gyűjtögetés – ezt az igazán nehéz fizikai munkát a XVIII. század második felében Erdélyben csaknem kétezer család végezte. Ebben a helyzetben kézenfekvő stratégia ellenszolgáltatást nyújtani a megszerzendő javakért, és tulajdonképpen ebben áll a hagyományos cigány mesterségek létrejötte. Ezek közül a vándorló életmóddal leginkább a lótartás és a lovakkal való kereskedés áll kapcsolatban: erre bizonyság, hogy a letelepedett magyar cigányok fel is hagytak vele, s csak az újabb vándorló csoport, az oláh cigányoké élesztette újra.

A másik hagyományos mesterségről, a kovácsolásról is megállapíthatjuk, hogy termelő munkának minősítette a kovácsolást a korabeli köztudat: ezért is kerülhetett be, mint elismert foglalkozás az összeírásokba.

Ugyancsak termelő foglalkozásnak minősült a faeszköz-készítés: nem véletlen, hogy forrásaink egyértelmű bizonysága szerint az e mesterséget űzőket a földesúr és a falu is egyaránt megvédte még a hatóság törvény által előírt intézkedéseivel szemben is. Valódi kereslet a cigányok zenei szolgáltatása, azaz a muzsikus cigányok iránt mutatkozott. Ez a tény nemcsak számuk állandó növekedésében nyilvánul meg, hanem abban is, hogy életmódjuk határozottan megváltozott, presztízsük a környezet szemében folyamatosan nőtt. Bizonyítsuk ezt egy korabeli utazó szavaival. Jacob Glatz írja a XVIII. század végén: „....A miskolci cigányokat hallottam néhányszor játszani, s megvallhatom, a zenéjük rászolgál a megbecsülésre. Bár nem játszanak mindnyájan kottából, ennek ellenére mégis oly jól, hogy elfejti az ember: tanulatlan zenészeket hallgat. ...a miskolci cigányok minden táncmulatságban és minden olyan ünnepségen játszanak, amely  a városban tartatik, s igen jól megfizetik őket, sőt tülekednek értük: innét a büszkeség, melyet náluk tapasztalunk, s mely kiderül öltözködésükből, étkezési és italozási szokásaikból, beszédmódjukból, járásukból, és a másokkal szemben való egész viselkedésükből...Sokan már olyannyira ki is  művelődtek, hogy zavarban vagyunk: vajon valódi cigányokkal van-e dolgunk? Még fekete színük is észrevehetően megváltozott”.  Ezek a szavak talán a muzsikus cigányok ma tapasztalható különállására is magyarázatl szolgálhatnak.

Ugyancsak szolgáltatásnak kell minősítenünk a cigányasszonyok jellegzetes foglalkozását, a jóslást és varázslást – ráadásul valódi foglalkozásnak, mivel gyakorlóik rendelkeztek azokkal az eszközökkel, ide értve a pszichológiai eszközöket is, amelyek lehetővé tették az effajta szolgáltatásokat.

Összefoglalásképpen tehát megállapíthatjuk, hogy a hagyományos cigány mesterségek genezisét a vándorló, életmódban kell keresnünk.

3. Az 1893. évi cigány összeírás

 A magyarországi cigányok történetének egyik legfontosabb dokumentuma szerint 1893. január 31-én kereken 280 ezer cigány élt az országban. Az összeírt cigányok száma 274 940 volt (és ezt a számot szokták idézni), de kimaradt az összeírásból Budapest, ahol a cigányok száma valószínűleg félezer felett volt és „az összeírás nem talált letelepedett cigányokat" jó néhány városban. Megállapítja továbbá a kiadvány: „kimaradtak az összeírásból olyanok, kiknek cigány volta nem tudatik... Mind e mellőzötteket összevéve, a magyarországi cigányok összes létszáma bizton tehető kerekszámban legalább 280 000-re". Az összeírás eredményeit bemutató kötet járási bontásban közli a cigányok létszámát. Mivel a trianoni béke sok helyen átvágta a megyék és járások határait, és mivel 1893 óta többször is átalakították a közigazgatás területi beosztását és átrajzolták a megyék és járások határait, csak hozzávetőleges pontossággal becsülhető meg, hogy mekkora volt akkor az ország mai területén élő cigányok száma. Becslésünk szerint 1893-ban 65 ezer cigány élt az ország mai területén (Ugyanerre az eredményre jutott Mészáros Árpád–dr. Fóti János: A cigány népesség jellemzői Magyarországon. Statisztikai Szemle 1996/11. sz. 909-910. l. Pomogyi László kb. 65-66 ezres nagyságrenddel számol. Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon. Osiris-Századvég, Bp. 1995. 11. l.) A Romániához csatolt területeken kb. 160 ezer, a mai Szlovákiához csatolt területeken kb. 40-42 ezer, a Jugoszláviához csatolt területeken kb. 8-10 ezer cigány élt az összeírás időpontjában.

A 65 ezer főből kereken 23 ezer élt a Dunántúlon, kereken 18 ezer a Duna-Tisza közén (Bács-Bodrog vármegye nélkül, de Baja várossal és a bajai járással együtt és ideértve Heves megyét is), kereken 10 ezer fő a mai országterület északi részén, közelebbről Borsod megyében, illetőleg Esztergom, Nógrád, Abaúj és Zemplén vármegyének el nem csatolt részein, és mintegy 14 ezer a mai ország keleti részén, közelebbről Békés, Hajdú és Szabolcs megyében, illetőleg Szatmár vármegye el nem csatolt részein.

Magát az összeírást Hieronymi Károly belügyminiszter rendelte el, aki 1892. november 19-én vette át hivatalát, és pár hét múlva megbízta a Statisztikai Hivatalt az összeírás elvégzésével. A kiadvány előszavából tudjuk, hogy a miniszter célja „a csavargási ügynek országos rendezése és ezzel kapcsolatban a kóbor cigányok letelepítése" volt, de a felvétel nem szorítkozott a vándor cigányokra, hanem kiterjedt azokra a cigányokra is, akik „már teljesen beleolvadtak a polgári és polgárosult társadalomba, a többi lakosságtól immár nem különböznek sem élet-, sem keresetmódra, sem műveltségre, sem szokásokra, legfeljebb némi antropológiai árnyalatra nézve". Kiterjedt továbbá a felvétel a lakásviszonyokra, a családi állapotra, a vallási megoszlásra, az írni-olvasni tudásra, a foglalkozásra, a megélhetés módjára, és nem utolsósorban az anyanyelvi csoportokra és a nyelvismeretre.

Az összegyűjtött adatok tudományos feldolgozásával és az általános jelentés elkészítésével a Statisztikai Hivatal akkori elnöke Hermann Antalt, „a cigány-tanulmányairól ismert etnológust" bízta meg. Az eredmények több ponton okoztak meglepetést. Hermann Antal mindenekelőtt a cigányok nagy számát mondja meglepőnek. Hivatkozik a belügyminiszteri rendeletre végrehajtott 1873. évi „cigányszámlálásra", amely „meglehetősen határozatlan alapon" 214 000 cigányt számolt össze, de hivatkozhatott volna korábbi adatokra is. Az 1850. évi népszámlálás szerint a „jogi népességben" a cigányok száma kereken 140 ezer. Az 1857. évi népszámlálás szerint a „honos népességben" a cigányok száma kereken 143 ezer volt.

Ötvenhárom év alatt a cigányok létszáma kétszeresére emelkedett, arányszámuk pedig 1,16 százalékról 1,8 százalékra. Márpedig ebben az időszakban a cigányok természetes szaporodása nem lehetett nagyobb, mint a többi lakosé. Erre mutat, hogy a 14 éven aluli gyerekek aránya a cigányoknál 37 százalék, az egész országban viszont 1890-ben 36,6%. Az ország lakossága ebben a fél évszázadban 30 százalékkal, a cigányoké 100 százalékkal nőtt. A különbség a bevándorlásnak tulajdonítható, elsősorban Romániából, abból az országból, amelyben a legnagyobb volt a cigányok aránya. A bevándorlás hatását mutatja, hogy a Dunántúlon és a Duna-Tisza közén 0,8 százalék, Erdélyben majdnem 5 százalék volt a cigányok aránya, a mai országterület keleti megyéi közül Békésben 1 százalék, Hajdúban 1,5, Biharban 1,8, Szabolcsban 2,6 százalék. (Északnyugat felé mutatja a vándorlás irányát az Abaúj megyei 2,4 százalék, a borsodi és zempléni 1,9 százalék.) Az Erdélyből való továbbvándorlás tényét és irányát mutatja, hogy az 1850-es népszámlálás idején 140 092 cigányból 78 906, vagyis 53 százalék élt Erdélyben, az 1893. évi 280 ezer cigányból pedig 105 ezer, vagyis 37,5 százalék.

4. A század elejétől 1945-ig

A Hieronymi Károly belügyminiszter által elrendelt s a Herman Antal néprajzprofesszor szakmai irányításával végrehajtott 1893-as cigányösszeíráskor 275 000 cigányt írtak össze az országban. Közülük a nagy többség már „állandóan letelepedettnek” számított, „huzamosabban egy helyben tartózkodónak”, hivatali szóhasználattal „félvándornak” mintegy húszezer, vándorcigánynak – vagy ahogy akkoriban mondták: „kóborcigánynak” – pedig alig kilencezer volt tekinthető.

Az effajta kategorizálás létjogosultságát indokolja, hogy a századvég cigánysága korántsem volt homogén. Ez főleg abban mutatkozott meg, hogy a szociológiai mutatókat tekintve majd minden kategóriában a letelepedett cigányok mutatták a legjobb, s a kóborcigányok a legrosszabb jellemzőket. Igaz ez az átlagéletkorra, a gyerekszámra, természetesen a lakáshelyzetre, de még az írni-olvasni tudásra is (ámbár itt volt a legkisebb a különbség, lévén az egész magyarországi cigánylakosság 96 százaléka analfabéta). Hasonló eltéréseket mutattak az egyes csoportok foglalkozási viszonyai: egyrészt a kóborlók között négyszer annyian voltak munkanélküliek, mint a letelepedetteknél (s körülbelül tizenötször annyian, mint az országban átlagosan), másrészt – az arányokat tekintve – a vándorcigányok közül sokkal többen éltek a vándor háziiparból és az ipari szolgáltatásokból, mint azok, akik már állandó otthont választottak maguknak.

Ez utóbbi ténynek abban volt az igazi jelentősége, hogy a dualista korszakban a cigányok vándorlását, kóborlását tekintették a cigánykérdés fő okának. Ebben lelték magyarázatát a cigányok és az állam többi polgárai közti sorozatos konfliktusoknak, a cigányok deviáns magatartásának. Nyilvánvaló, hogy a kérdés rendezését megkísérlő állami szervek e kóborló életmód megnehezítésében-megszüntetésében látták a siker zálogát. (S noha szembetűnő a kapcsolat a foglalkozási viszonyok és a kóborló életvitel között, a kortársak közül csak nagyon kevesen ismerték ezt fel.)

A forrásokból úgy tűnik, a cigánylakosság hármas tagozódása a Horthy-korszakra megszűnt. Abból az időből ugyanis a hatósági iratok már nem említenek külön vándorló vagy letelepedett cigányokat, hanem csak általában cigányokat. Nyilvánvalóan azért, mert a cigánykérdés tartalma is módosult: ekkor már nem az elsősorban a vándorcigányokra jellemző kóborló életvitelben, hanem általában a cigányok – a marginális helyzetből eredő – sajátos életmódjában és devianciájában látták a bajok gyökerét.

Ami ez utóbbit illeti: a magyarországi cigánylakosság bűnözése magasabb volt ugyan az országos átlagnál, de nem volt magasabb, mint a hasonló helyzetben lévő más társadalmi csoportok kriminalitása. A századelőn például a magyar anyanyelvűek bűnözési rátája (a 100 000 vétőképes, tehát 12. életévét betöltött személyre jutó jogerősen elítéltek száma) valahol 500 és 700 között mozgott, a cigány anyanyelvűeké 1400 és 1700 között. Ez az adat önmagában sokkoló ugyan, csakhogy ide kívánkozik egy másik szám is: a jó nevű kriminológus, Hacker Ervin a sanyarú sorsú hazai napszámosok kriminalitását kutató 1934-es vizsgálódásakor 3001-es mutatót kapott eredményül.

A cigányság bűnözésén belül az élet és testi épség elleni bűncselekmények aránya – némely éveket leszámítva és a latens bűnözést figyelmen kívül hagyva – alacsonyabb volt, mint a magyar ajkúaknál, megdöntve ezzel a cigánylakosság agresszivitásáról keringő legendákat. Ezzel szemben a tulajdon sérelmére jóval nagyobb arányban követtek el deliktumokat, mint a magyar anyanyelvűek. (A cigányul beszélő elítéltek 56 százalékát például lopás miatt büntették meg, a magyar ajkúaknál ez a szám csak 32 százalék volt.) Az pedig könnyen belátható, hogy a népcsoport helyzete és bűnözése, illetve bűnözésének struktúrája között szoros kapcsolat van. Lévén a cigánykérdés súlyos társadalmi probléma a polgári korszakban (is), köztestületek ülésein és magánszemélyek íróasztalán számtalan idevágó rendezési javaslat született. Sőt vagy féltucatszor maga a Képviselőház is foglalkozott a kérdéssel, sohasem jutva azonban messzebb, mint hogy az ügyet ­– úgymond előkészítés végett – áttolták valamelyik országgyűlési bizottság asztalára. S mivel ennél a pontnál mindig meg is akadt a törvényi szintű rendezés folyamata, a kérdéskör adminisztratív üggyé degradálódott, amelynek kezelésében a minisztériumok – elsősorban a belügy – játszottak vezető szerepet.

Ami az alkalmazott módszereket illeti, a hatóságok - különösen a dualista korszakban – előszeretettel próbálkoztak a kóborláson ért cigánycsaládok rámenős, néhol erőszakos letelepítésével, illetve a letelepedés siettetésével. Ennek érdekében például sűrűn megtiltották a cigányoknak, hogy ők a megyék (vagy akár országok) között kóboroljanak („csavarogjanak”), egyenlőségjelet téve ezzel a cigányok és a csavargók közé. Ugyancsak a letelepedést volt hivatva meggyorsítani az, hogy némelykor a családfenntartó cigányok, máskor a családtagok nem kaphattak útiokmányokat. Húsbavágóbb volt ennél a lótartás megtiltása, amely a generális tiltáson túl a lójárlatok kiadásának megtagadását, az igavonók elkobzását vagy akár kényszerértékesítését is jelenthette. Végül megemlíthetők az 1928-ban rendszeresített (257000/1928. B.M. sz. rendelet) közrendészeti- és cigányrazziák is, amelyek félévenkénti rendszerességgel a kóborló cigányok összegyűjtését célozták, de hatásfokuk minden más eszközét alulmúlták.

E módszerek nem vezettek eredményre, a kormányzati szervek ugyanis megfeledkeztek két nagyon fontos szempontról. Egyrészt arról, hogy a tartózkodási helyüket sűrűn váltogató cigányok nem feltétlenül akartak letelepedni, főként akkor nem, ha megélhetésüket a vándorló életmódhoz tapadó vándor háziipar vagy az ipari szolgáltatások valamelyik ága biztosította. Másrészt arról, hogy a letelepítés szóba jöhető színterei, a községek ellenérdekű felek voltak a folyamatban. Letelepedésre ugyanis illetőségi községében volt „kötelezhető” bárki is, jogilag azonban még itt is felettébb támadható módon, hiszen a lakhelyválasztás szabadságát elismerte a polgári állam. A községi illetőség jogintézményét az 1870. évi XLII. törvénycikk vezette be, nem kapcsolván a címhez gyakorlatilag semmilyen többletjogosítványt, hozzátapasztva viszont azt a községekre nézve rendkívül terhes kötelezettséget, hogy saját lakója után a település volt kénytelen kifizetni minden olyan számlát, amelyet a kebelébe tartozó polgár – szorult anyagi helyzeténél fogva – nem tudott. E passzus törvényi szintre emelésének következményei kiszámíthatók lettek volna: a községek minden lehetséges módon menekülni igyekeztek saját – kórházi ápolásra, ingyengyógyszerre szorult - szegényeiktől, magatehetetlen betegeiktől, csavargóiktól, koldusaiktól. Akár úgy, hogy az illetőségi kapcsolatot nem ismerték el, akár pedig úgy, hogy néhány krajcár kifizetése kapcsán évekig tartó, mindenkihez méltatlan vitákat provokáltak.

A letelepítési próbálkozások között feltétlenül szót kell ejtenünk az I. világháborús kísérletről. A Sándor János belügyminiszter által kibocsátott 15000/1916. B.M. eln. rendelet előírta, hogy adott időpontban vegyék őrizetbe a kóborláson ért cigányokat, kísérjék őket a szolgabírók által kijelölt tartózkodási községekbe, onnét – hovatartozásuk kiderítése után – illetőségi községükbe, ahol aztán „kezdetét veszi majd polgárosításuk”. Az inkább naiv, mint szép elképzelésekből persze nem lett semmi. A cigányok nagy részét ugyan valóban összefogdosták 1916 júniusában, de már a tartózkodási községek kijelölése is késett, nem is beszélve az illetőségi kapcsolatok elismeréséről. Ám más szervezési hiányosságok is akadtak: nem voltak megfelelő helyiségek az időnként felette népes kumpániák őrzésére, őrszemélyzet sem nagyon került, hiszen az akció félig-meddig egybeesett az aratási munkákkal, munkaalkalom meg végképp nem, pedig talán az is segített volna egy helyben marasztalni őket. Az akcióval tehát tulajdonképpen semmi nem változott: a világháború vége felé már ugyanannyit panaszkodtak a hatóságok a kóborló cigányokra, mint a 1916-os kísérlet előtt.

Az állami szakigazgatási ágak – mint például a kereskedelemügyi, az oktatásügyi, a honvédelmi igazgatás - áttételesen szintén a letelepedést, integrálódást voltak hivatva szolgálni. Ennek érdekében például cigányoknak sokszor és sok helyütt nem adtak iparengedélyt, kitiltották a megyén kívülről jötteket a vásárokból, vagy például egy 1931-es kereskedelemügyi miniszteri rendelet megtiltotta, hogy a cigányok illetőségi megyéjük határain kívül űzzék iparukat, illetve azt, hogy foglalkozásuk gyakorlása közben lovasszekeret használjanak. Az oktatásügy terén a letelepítés szándéka iskolaépületeket is emelt (Ondód, Pankasz, Bicske, Pankota nevét említik a múlt századi források), igaz, a beiskoláztatással már sok baj volt (a községi jegyzők sem nagyon erőltették ugyanis), így aztán csak minden ötödik-hatodik gyerek járt iskolába.

A cigányokkal kapcsolatos egészségügyi igazgatás gyakorlatilag nem volt más, mint a fertőző betegségek terjedésének megakadályozása tárgyában hozott intézkedések sora. Ennek ellenére a múlt század utolsó évtizedében kolera és himlőjárvány, a mostani század húszas, illetve harmincas éveiben pedig kétszer is évekig tartó kiütéses tífusz járvány terjesztését tulajdonították a népcsoportnak. Sajátos kettősség volt tapasztalható a cigányokkal kapcsolatos szociálpolitikában. Míg ugyanis egyfelől tiltották számukra (is) a koldulást, a gyakorlatban nem csak megtűrték ezt, hanem egyenesen intézményesítették: a hét különböző napjain más-más utcába mehettek kéregetni. A tárgya szerint ide kapcsolódó gyermekvédelem szintén mutatott fel hasonló furcsaságot. Itt 1901 után a jogilag elhagyott, tehát olyan gyereket, akinek nem volt tartásra kötelezhető eltartója, lelencházba utalták. A 60000/1907. B.M. sz. rendelet, amely elhagyottá minősítette azt is, aki addigi környezetében erkölcsi romlásnak volt kitéve vagy züllésnek indult, gyökeresen új helyzetet eredményezett. A hatóságok ugyanis az erkölcsi romlásra hivatkozva sok olyan cigány gyereket is menhelybe utaltak, akik családjuk körében éltek. Mint utóbb kiderült, a hatóságok ekként látták megoldhatónak a cigánykérdést: intézkedéseiktől azt várták ugyanis, hogy a fenyegetett cigányok tömegesen menekülnek ki az országból.

Kemény István [Változó Világ 31.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010