Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A hetvenes évek közepén a Közösség fejlõdése megtorpant. A tervezett pénzügyi unió nem valósult meg, és a már kialakult integrációs eredmények is veszélybe kerültek: a britek folyamatosan támadták a közös mezõgazdasági politikát, a németek kifogásolták, hogy túl sokat fizetnek a közös kasszába, a pénzek lebegtetése, az állandó árfolyamváltozások szétzilálták a Zöld Európát, az olaszok és a dánok pénzügyi egyensúlyuk fenntartása érdekében importkorlátozásokat voltak kénytelenek bevezetni, s ez már azt jelentette: az áruk szabad mozgására épülõ Közös Piac is megsérült. A közlekedési politika, az energiapolitika, a regionális fejlesztés jobbára mind csak szándék maradt. Ki kellett lendíteni a holtpontról az integráció ügyét, és a kezdeményezés csak a Közösség egyik nagy országától érkezhetett. Az 1974-ben megválasztott Valéry Giscard d’Estaing francia elnök a szinte vele egy idõben a német kormány élére került Helmut Schmidt német kancellárral egyetértésben úgy látta, akárcsak néhány évvel korábban Hágában, újból az állam- és kormányfõk segíthetnek az elõrejutásban. 1974 végén Párizsba újabb csúcsértekezleteket hívott hát össze. Ennek egyik fontos eredménye: elhatározták regionális fejlesztési alap (FEDER) felállítását az elmaradottabb körzetek fellendítésére. Ez a közösségi szolidaritás és összetartás jele volt, hiszen az elmaradottabb vidékek fejlesztését a gazdagabbak fizették. Igaz, végsõ soron ez az utóbbiak számára is nyújtott elõnyöket, mert ha kiegyenlítõdnek a térségen belüli gazdasági különbségek, mindenki fejlõdése meggyorsul. Az igazi újdonságot mégsem ez jelentette, hanem az, hogy Európai Tanács néven intézményesítették ezeket az összejöveteleket. Az állam- és kormányfõk azontúl évente kétszer-háromszor összeültek, és ezek a csúcsértekezletek váltak a Közösségben a legfontosabb ügyeket eldöntõ, a végsõ politikai lökést megadó tanácskozásokká. Az akkor Párizsban kialakított munkamegosztás szerint a csúcstalálkozók nem helyettesítették a miniszteri tanácsot, a közösségi jogszabályokat – rendeleteket, irányelveket – továbbra is ott és csakis ott fogadták el, az állam- és kormányfõk vitája és az abban kialakuló megoldások azonban sokszor megkönnyítették a döntéshozatalt, döntésre érlelték a kényesebb ügyeket. A napirendet mindig a soros elnökséget betöltõ kormányfõ állította össze. Abban is egyetértés született, hogy a döntéshozatal megkönnyítésére kisebb fajsúlyú ügyekben a miniszteri tanácsban visszatérnek a Luxemburgban félretett többségi szavazásokhoz.

   Az összetartozás látványosabbá tételére elhatározták még az „európai állampolgárság” bevezetését, ami mindössze annyiból állt, hogy a tagországokban kibocsátott nemzeti útlevelek hasonló lila színû „európai” borítót kaptak, ha valaki ilyenre tartott igényt. A közös európaiság tudatát ennél jóval inkább fokozhatta egy másik fejlemény, hogy tudniillik Párizs is, London is feladta korábbi fenntartásait, s elvben hozzájárult az Európai Parlament közvetlen megválasztásához. Ez újabb döntõ fontosságú mozzanat lehetett a Közösség hatáskörének bõvítéséhez föderális irányba; olyan elhatározás volt, amit az Európa-mozgalmak már régóta sürgettek, s ami egyre halaszthatatlanabbá vált azzal, hogy közeledett 1978, a közösségi költségvetés teljes „önállósodása”.

Az elsõ Európai Parlament

   A részleteket csak két évvel késõbb, 1976-ra sikerült tisztázni. Ekkorra eldöntötték, hogy az új, választott parlamenti testület 410 tagú lesz a következõ megoszlásban: a négy nagy tagország – Franciaország, Németország, Olaszország és Nagy-Britannia – 81–81 képviselõi helyet tölthet be, Hollandia 25-öt, Belgium 24-et (a flamandok és vallonok egyenlõ arányának biztosítására), Dánia 16-ot, Írország 15-öt és Luxemburg 6-ot. A képviselõk ötéves mandátumot kapnak. A választást 1978 júniusára tûzték ki. A legfontosabbat, a választás módját illetõen azonban nem alakult ki egyetértés, így letettek arról, hogy mindenütt azonos módon válasszák meg az európai képviselõket. Minden tagország szabad kezet kapott, hogy neki tetszõ módon szabályozza ezt. A legtöbben a nemzeti parlament megválasztásával azonos rendszer mellett döntöttek, vagyis az arányos listás szavazás mellett. Franciaországban és Nagy-Britanniában, ahol többségi választási rendszer volt érvényben, éles vita bontakozott ki. A francia nemzetgyûlés a baloldal sürgetésére végül az arányos rendszer mellett döntött, eltérve a hazai választások rendjétõl, míg a briteknél a hasonló próbálkozás – az alsóházból általában kimaradó kis liberális párt szorgalmazta a leginkább – megbukott a konzervatívok merev ellenállásán, így ott maradt a többségi rendszer. A viták és a ratifikációk elhúzódása miatt a szavazás végül egy évvel csúszott, és 1979-ben került csak sorra.

   A közvéleményben az elsõ európai választás mérsékelt érdeklõdést keltett, noha a felmérések azt mutatták, a többség támogatja a közvetlen választást. Annál nagyobb szervezkedés indult a politikai pártok között. Az Európa-mozgalmak, bármilyen csábítónak tûnhetett számukra az alkalom, letettek arról, hogy közvetlenül indítsanak jelölteket, jól látva, hogy azoknak nem sok esélyük lett volna a hazai választásokon edzõdött pártjelöltekkel szemben. Mindenütt az adott belpolitikai színkép pártjai szálltak versenybe, de miután az már korábban kialakult, hogy a testületben a képviselõk nem országonként csoportosulnak, hanem pártszíneik szerint, az egyes pártcsoportosulások európai szövetségekbe kezdtek tömörülni. Legelõször az Európai Közösség Szocialista Pártjainak Uniója alakult meg a kilenc tagország 11 ilyen irányzatú pártjából, a holland Joop Den Uyl elnökletével. Brit munkáspártiak, német szociáldemokraták, francia szocialisták, olasz szocialisták és szociáldemokraták kerültek össze ebben, s túl soknak bizonyult közöttük a különbség ahhoz, hogy igazán egységes programot fogalmazzanak meg mindenesetre „azonos cselekvési irányt” megjelölõ pontokban meg tudtak állapodni. Ellenõrizni kell a multinacionális nagyvállalatokat, az infláció és az olajválság terheit ne a dolgozókra hárítsák, törekedni kell a Közösségben a szociális igazságosság fokozására, a „dolgozók Európáját” kell megteremteni a nagyvállalatok Európájával szemben – ezek voltak a jelszavak. A kormányon lévõ és meglehetõsen liberális gazdasági politikát folytató német SPD persze nehezen talált közös hangot a francia szocialista Mitterrand-nal, aki a kommunistákkal szövetségben készült a hatalom megszerzésére, s még kevésbé az angol munkáspártiakkal, akik dacoltak az EGK-val, és mindent felül akartak vizsgálni, meg akartak változtatni.

   A kereszténydemokrata pártok Európai Néppárt néven tömörültek, szintén 11-en összesen hét országból (Nagy-Britanniában és Dániában nem volt ilyen jellegû párt). Õk – mint az alapító atyák, Schuman, Adenauer, De Gasperi utódai – határozottan állást foglaltak a föderális, nemzetek fölötti Európa mellett, követelték az Európai Parlament hatáskörének bõvítését, a közös politikák fejlesztését, az EGK kibõvítését a déli országokkal (Görögország, Spanyolország és Portugália akkor már javában kopogtatott az ajtón). A harmadik nagyobb tömörülést a liberális pártok alkották; õk a szabad vállalkozás, a piaci liberalizáció fontosságát hangsúlyozták, és az integráció ilyen irányú fejlesztését, elmélyítését. Néhány nagy párt nem talált magának szövetségest, így fõként a brit konzervatívok és a francia gaulle-isták (RPR), õk magukban alkottak késõbb csoportot a megválasztott parlamentben. Nehezen találtak közös hangot az ortodox, EGK-ellenes francia kommunisták és a náluk sokkal nyitottabb, „szocdem-gondolkodású” olasz elvbarátaik is.

   A választás 1979. június 7-én csütörtökön (a britek, írek, dánok és hollandok szavaztak ekkor) és június 10-én vasárnap zajlott. A részvétel nem volt túl magas – 62,4 % –, de elegendõ ahhoz, hogy ne lehessen kétségbe vonni a vadonatúj testület demokratikus legitimitását. A legalacsonyabb részvétel Dániában (47,1 %) és Nagy-Britanniában (31,6 %) maradt, ahol a közvélemény nem volt kellõen tájékozott, és ellenséges maradt az integrációval szemben. Az eredmény végül mindenütt a belpolitikai erõviszonyokat tükrözte, és az otthoni játszmákhoz volt felhasználható; a szavazás „európai jellege” kevéssé domborodott ki. A strasbourgi testületben a két legnagyobb csoport a szocialistáké (125 fõ) és a néppártiaké (117 fõ) lett, de a többséget a brit konzervatívok és a francia gaulle-isták tömeges jelenlétével a mérsékelt konzervatív jobboldal adta. 48 fõs csoportot alkothattak az olasz és francia kommunisták.

   A parlament elsõ elnökévé a francia liberális Simone Veil asszonyt választották meg. Három évvel késõbb õt a holland munkáspárti Pieter Dankert követte (szabályként fogadták el, hogy a választási idõszak félidejében csere történik az elnöki poszton, s konzervatív elnököt szocialista párti követ). A parlament kialakult munkarendje szerint a teljes üléseket havonta egy héten át Strasbourgban az Európa Tanács tanácskozó gyûlésének épületében tartották, míg az állandó bizottságok a hónap többi részében Brüsszelben üléseztek, a döntéseket elõkészítõ és meghozó Bizottság és Tanács közelében. A Közösségben minden nyelv hivatalos lévén, a felszólalások és a parlamenti beszámolók, jelentések a kilenc tagország hat nyelvén (angol, francia, német, olasz, holland, dán) hangzottak el, illetve készültek, állandó tolmácsolással, fordítással. A határozathoz a jelenlévõk kétharmados többsége kellett, de úgy állapodtak meg, ha mindenki jelen van, elég az egyszerû többség. Ha egy képviselõ tevékenyen bekapcsolódott az európai parlamenti munkába, nehezen tudta azt összeegyeztetni a hazai törvényhozói feladatokkal. Eleinte a képviselõk 20 százaléka rendelkezett kettõs mandátummal, ez az arány késõbb egyre csökkent. A strasbourgi képviselõk javadalmazása megegyezik a saját országukban érvényes képviselõi fizetéssel, legjobban fizetettek tehát az olasz „euro-honatyák”.

   Az elõzõ, kijelölt nemzeti parlamenti képviselõkbõl álló testülethez képest az új már egészen más, jóval nagyobb demokratikus felhatalmazással és ambíciókkal rendelkezett. Nem vált jellemzõvé – csak néhány kiélezett esetben – , hogy a képviselõk országuk érdekei szerint szavaztak Strasbourgban az egyes ügyekben, sokkal inkább az, hogy eltért a kormányok és a képviselõk véleménye egy-egy kérdésben, s a leginkább abban, hogy mennyit és mire költsön a Közösség. A választott parlament azonnal élni kívánt a költségvetési ügyekben kapott jogkörével, s már 1979 decemberében leszavazta a Tanács által jóváhagyott büdzsét. A meglévõ kevés mellé pedig újabb jogosultságokat sürgetett a maga részére. Rendszeressé váltak a konfliktusok a költségvetés kapcsán a Tanács és a Parlament között. Nem élt viszont a testület (egészen a legutóbbi idõkig) azzal a jogával, hogy leválthatja a Bizottságot. A Bizottság elnökének azonban kinevezését követõen ezentúl meg kellett jelennie a parlament elõtt, és vázolnia elképzeléseit. A Bizottsági javaslatokat a parlament ettõl fogva rendszeresen véleményezte mielõtt azokról a Tanács döntött volna, s ez a véleményezés néha a javaslat módosításához vezetett. A képviselõk rendszeresen intéztek szóban és írásban kérdéseket az egyes fõbiztosokhoz, akiknek válaszolniuk kellett ezekre. Egy idõ után a képviselõk kérdõre vonták a Tanácsot, tehát a kormányokat is, s rendszeressé vált, hogy a Tanács soros elnöke, amikor megkezdi a féléves elnökséget, megjelenik a Parlament elõtt, hogy vázolja terveit, majd a végén, hogy beszámoljon ténykedésérõl, mit sikerült magvalósítania, mit nem. Mindezek révén, noha igazi törvényhozó jogköre nem volt, és késõbb is csak csepegtetve jutott ilyenhez, az Európai Parlament fokról fokra növelni tudta demokratikus ellenõrzõ szerepét a Közösségben.

A költségvetési probléma 

   A költségvetés körüli gondok a nyolcvanas évtized elejére mégsem a parlament kötözködései miatt váltak igazán élesekké. Ezeket az éveket késhegyig menõ viták jellemezték a kormányok között az egyre bõvülõ közös kassza kiadásai és hozzájárulásai körül. A probléma magvát a közös politikák, az általuk megvalósuló újraelosztás adták, elsõsorban a már korábban is sok vitát kavart mezõgazdasági politika. Errõl a hetvenes évek végére a valutaviharok okozta nehézségek ellenére is kiderült, hogy rendkívül eredményes. Sõt, talán túlságosan is az. A garantált felvásárlási árak ugyanis fölöslegek rendszeres felhalmozódásához vezettek. A Hatok eredetileg a franciákat és a hollandokat kivéve nem voltak önellátók, a németek és az olaszok nagy mennyiségben vásároltak kívülrõl élelmiszert, még inkább az angolok. A hetvenes évek végére azonban a korlátlan felvásárlás ösztönözte termelés révén a Közösség teljesen önellátóvá vált a legtöbb terménybõl. Egyedül a takarmányozási célt szolgáló szója és kukorica volt kivétel, ebbõl a szükséglet felét behozatal fedezte. Néhány cikkbõl, fõként tejtermékekbõl és borból pedig jóval a belsõ szükségletek fölött állítottak elõ. A garantált magas belsõ ár és az export támogatása, párosulva az erõs protekcionizmussal, a külsõ behozatal visszaszorításával azt eredményezte, hogy az EGK mezõgazdasága egyre nagyobb mennyiségeket állított elõ, s ez egyre többe került. Egyre több kifogás és bírálat hangzott el ezért. Ezeket a hetvenes évek végéig még cáfolhatták a mezõgazdasági politika védelmezõi. Az 1968-ban meghirdetett Mansholt-terv révén elindult a szerkezetváltás, a gazdaságtalan kisbirtokok száma csökkenni kezdett, a meghirdetett küszöb az 50 hektáros gazdaság lett. A Közösség 1977-ben a világ teljes agrárbehozatalának 27 százalékát vette fel, és a teljes agrárkivitel 9 százalékát adta, vagyis túlnyomóan még mindig élelmiszer-vásárló volt, sõt, a legnagyobb vásárló. Ez a helyzet a nyolcvanas évek elejére megfordult: az EGK egyre kevésbé vásárolt kívülrõl, és egyre többet igyekezett eladni versenyben az Egyesült Államokkal, a világ legnagyobb mezõgazdasági exportõrével. A korábban is éles amerikai–európai ellentétek tovább élezõdtek.

   Belül a Mansholt-terv végrehajtása, a kisgazdaságok fokozatos visszaszorítása félbeszakadt, mert a szaporodó heves paraszttüntetések lefékezték ezt a folyamatot, az agrárlobbik mindenütt eredményesen léptek fel a politikailag erre érzékeny kormányoknál, a vaj- és cukorhegyek, bortavak pedig tovább nõttek. 1979-ben a közösségi raktárakban felhalmozódott vaj 250 000 tonnát tett ki (ez két havi fogyasztásnak felelt meg), a tejpor 600 000 tonnát, a cukor pedig 1,5 millió tonnát (többhavi teljes fogyasztás mennyisége). Késõbb gabonából és húsból is jelentõs eladatlan készletek halmozódtak föl, és jórészt nem a fogyasztás ingadozása, hanem a rendszeres túltermelés miatt. Ezt le kellett építeni, programok születtek tehát a tejelõ marhák számának ritkítására, a túl sok tejet elõállító gazdák bevételeinek csökkentésére. A kormányok minden ódzkodása ellenére (a franciák és az olaszok a végsõkig védték kistermelõiket, hiszen a számuk elérte a 2 milliót) a nyolcvanas évek elejére, amikorra már az összes mezõgazdasági kiadás 40–50 százalékát a tejtermelés felvásárlása és feldolgozása vitte el, a reform halaszthatatlanná vált. Az eladhatatlan vajhegyeket alig csökkentette, hogy idõnként mélyen a világpiaci ár alatt nagy tételekben adtak el belõle a Szovjetunióba, vagy szállítottak a fejlõdõ országoknak segély címén. A közös mezõgazdasági politika költsége a 20 milliárd ecut meghaladó közösségi költségvetés kétharmadát tette ki, és cáfolhatatlanná vált, hogy szükséges valamilyen változtatás, bármennyire érzékenyen érintette is ez a mezõgazdasági termelõket.

Sürgette a reformot, a kiadások visszafogását a költségvetés helyzete is. Az átállás kizárólag saját bevételi forrásokra 1979-re megtörtént. Az összes bevétel közel harmada származott az ipari vámokból, 15 százaléka a mezõgazdasági lefölözésekbõl – e két bevételi forrás csökkenõ irányzatú volt a bekövetkezett nemzetközi kereskedelempolitikai változások miatt –, és mintegy 50–55 százalékot tett ki a hozzáadottérték-adó, amely 1 százalékos felsõ határig volt átengedendõ közösségi célokra. Az 1982 évi. 22 milliárd ecut kitevõ költségvetésben az átengedés mértéke már elérte a 0,92 százalékot, elõre vetítve, hogy a kiadások – túlnyomórészt a mezõgazdasági támogatások további növekedésével – hamarosan elérik, sõt meg is haladják az 1 százalékos felsõ határt. Az érvényes megállapodás azonban ennyire szólt: vagy új forrásokat kellett tehát teremteni, vagy csökkenteni a kiadásokat.

   Márpedig egyik sem ígérkezett könnyûnek. A 22 milliárd ecu voltaképpen a közösségi össztermék 1 százalékát tette ki, a nemzeti költségvetési összegeknek mintegy 2,5 százalékát. Önmagában nem jelentett hát nagy terhet, és újraelosztó szerepe nem volt túl nagy, ráadásul levett bizonyos feladatokat a nemzeti költségvetések válláról. A közös kiadásokat tehát inkább bõvíteni kellett volna, mint szûkíteni, fõként olyan területeken, ahová kevés jutott, mint a stratégiai kérdésnek tekinthetõ regionális fejlesztésre. Egyes elemzések szerint a közösségi össztermék 2–3, vagy akár 5–7 százalékát is elérhette volna a költségvetés, s ez még mindig nem lett volna elég számottevõ újraelosztáshoz. Az említett 1982 évi 22 milliárd ecu kiadásban 62,6 százalékot tett ki a mezõgazdasági árak garantálása, s mindössze 3,5 százalékot az elmaradott vidékek fejlesztésére szánt összeg, 4,6 százalékot a szociálpolitikai kiadás és 3,7 százalékot a fejlõdõ országok támogatása. Az energia- és iparpolitika, a kutatás-fejlesztés, a közlekedés-szállítás összesen 2 százalékkal részesedett. Voltaképpen nem a mezõgazdaságra szánt pénz volt sok, hanem a más területekre jutó volt kevés. A bõvítés azonban az 1 százalékos plafon átlépéséhez új megállapodást és szerzõdést igényelt, márpedig a fõ befizetõk – Németország és Nagy-Britannia – azt is sokallták, ami addig terhelte õket.

   Nagy-Britanniában 1979 májusában a konzervatív pártvezetõ Margaret Thatcher került hatalomra, s õ – ott folytatva, ahol elõdje, Wilson abbahagyta – azonnal követelni kezdte a briteket sújtó költségvetési aránytalanság kiküszöbölését. Londoni számítás szerint az összes közös költségvetési forrás 20 százaléka származott Nagy-Britanniától, a közös kiadásokból azonban csak 10 százalék erejéig részesedett az ország, õk voltak tehát a legnagyobb „tiszta befizetõk”, miközben az egy fõre esõ nemzeti terméket tekintve nem õk jártak az élen a Közösségben. Ennek a helyzetnek az oka a partnerek szerint abban rejlett, hogy Nagy-Britannia továbbra is sokat importált külsõ országokból (élelmiszert is, mást is), így az általa beszedett és a közös kasszába továbbítandó vámok és lefölözések nagy összegre rúgtak, míg a csekély volumenû brit mezõgazdaság nem részesedhetett túl sok ártámogatásban. Szerintük a kiigazítást az jelenthette volna, ha Nagy-Britannia többet vásárol az EGK-n belül. Thatcher asszony, a Vaslady azonban másként gondolta: „Vissza akarom kapni a pénzemet!” – követelte makacsul minden egyes közösségi fórumon. A mezõgazdasági fölöslegek megléte az õ érvelését támasztotta alá; 1980-ban az Európai Tanácsban Thetcher asszony kijelentette, Nagy-Britannia addig nem járul hozzá a következõ évi garantált árak rögzítéséhez, tehát a mezõgazdasági kiadások növeléséhez, s ezzel további fölöslegek elõállításához, amíg a brit befizetések aránytalanságát nem rendezik. A franciák, olaszok, németek kutyaszorítóba kerültek: ha nem akarták, hogy termelõik jelentõs jövedelemveszteséget szenvedjenek, engedniük kellett valamiben a hajthatatlan brit kormányfõnek. A kompromisszumos megállapodás szerint Nagy-Britannia 1980-ban és 1981-ben ezért visszakapta befizetései mintegy kétharmadát, mintegy 1,4 milliárd ecut. Azt is leszögezték azonban, megállapították, szükség van arra hogy a megoldás ideiglenes, nem érinti a költségvetési rend egészét, s hogy az aránytalanság tartós kiküszöbölésére a Bizottság dolgozzon ki átfogó tervet 1982-re.

   Így a mezõgazdasági túltermelés és a költségvetés körüli feszültség teljes súlyával a luxemburgi Gaston Thorn vezette Bizottság szembesült a nyolcvanas évek elején, de nem tudott megbirkózni a feladattal. A fölöslegek leépítésére azt javasolta, hogy bizonyos mennyiségi határok, kvóták fölött ne garantálják a felvásárlást, hogy a belsõ árakat közelítsék a világpiaci árakhoz (vagyis évrõl évre egyre kevesebbel emeljék azokat), hogy a mezõgazdasági kiadások összessége minden évben kevesebbel nõjön, mint a költségvetés egésze (így részaránya azon belül csökkenne), s végül hogy a rosszabb adottságú vidékeken a termelõk kiesõ jövedelmeik pótlására kapjanak közvetlen támogatást is. Ezzel párhuzamosan – szólt a Thorn-féle javaslat – bõvítsék az egyéb közös politikákat, amelyekre addig kevesebb jutott, hogy az aránytalanságok fokról fokra kiegyenlítõdjenek, minden tagország részesülhessen a felhasználásból. De addig is, amíg ez be nem következik, Nagy-Britannia kapjon csökkenõ arányú visszatérítést. A javaslat gondosan megkerülte azonban azt a lényeges kérdést, hogy mibõl és mennyivel bõvüljenek a közös források. „Amennyiben bõvül a közösen finanszírozott tevékenységek köre, meg kell teremteni ehhez a szükséges mértékben a forrásokat” – hangoztatta dodonai módon. Ami úgy volt értendõ: ha a kormányok valóban ki akarják terjeszteni új területekre a közösségi tevékenységet, adjanak pénzt is hozzá. Az Európai Parlament ennél bátrabban és egyértelmûbben fogalmazott: át kell lépni az 1 százalékos felsõ határt, mondta ki határozatában.

   London véleménye errõl az volt, hogy nem a hozzáadottérték-adó átengedésének mértékét kell növelni, hanem a mezõgazdasági kiadásokat kell csökkenteni, nem pusztán fékezni további növekedésüket. Franciaország ellenezte a mezõgazdasági garanciák csökkentését, s belátta, hogy ennek érdekében nem szabad elleneznie tovább az 1 százalékos plafon meghaladását; a briteknek adott visszatérítés – fûzte hozzá –, ha már elkerülhetetlen, legyen csökkenõ irányú, s csakis idõleges, különben „kivételezett helyzetet eredményez” a Közösségen belül, ami nem megengedhetõ. A francia álláspont azért is változott, mert 1981-ben a baloldal gyõzött az elnökválasztáson, François Mitterrand került az államfõi székbe, és õ szakított az újgaulle-isták nacionalista felhangjaival. Kész volt továbbfejleszteni, fõként szociális téren, de pénzügyi és egyéb téren is az integrációt. Németország, mint az EGK legnagyobb teherviselõje (õ fizette be a források 30 százalékát, és 23 százalékban részesült a kiadásokból) viszont nem akarta növelni a hozzájárulásokat. Schmidt kancellár olyan megoldást sürgetett, hogy állapítsanak meg felsõ határt a hozzájárulások és megtérülések különbözetére; vagyis semmiképpen sem akarta, hogy országa addigi terhei növekedjenek. A huzavona eredménytelen maradt. London, hogy kierõszakoljon valamilyen megoldást magának, hónapokig blokkolta az 1982–1983-as idényre szóló mezõgazdasági árak elfogadását. A belga elnökség, megunva ezt a zsarolást, 1982. május 18-án többségi szavazást rendelt el az árak rögzítésére. London a luxemburgi kompromisszumra hivatkozva ragaszkodott az egyhangú döntéshez. A többiek válasza erre: a mezõgazdasági árak nem jelentenek „létkérdést” London számára, így az a megállapodás most nem alkalmazható. Leszavazták a briteket, akik ezt tudomásul vették – már csak azért is, mert a Falkland-szigetek miatt kirobbant háborújukban maguk mögött akarták tudni a Közösséget. Nagy-Britannia abban az évben kisebb mértékû visszatérítést kapott, s a probléma változatlanul fennállt még két évig, amíg a következõ Bizottság nem talált átfogó költségvetési megoldást.

Magyar Péter [Változó Világ 30.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010