Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A magyar–román együttélés egyidős a két népnek a jelenlegi szálláshelyén történő megjelenésével. A nyelv, a vallás, a kultúra, a hagyomány- és hitvilág elválasztotta, a gazdasági érdek, a saját keresztényi értékek és a szálláshely védelmének megőrzése, az együttműködés igénye és szükségessége összekötötte őket a fejlettebb nyugati népekkel. Fél évezreden át a vallási, a rendi, a gazdasági eltérések okoztak időnként feszültségeket, ritkábban konfliktusokat. A nemzeti eszmék megjelenése előtt tehát az együttműködés viszonylagos békességben telt el. Magyarországon, akárcsak más közép-európai országokban, a történelmi fejlődésnek egy adott szakaszában, a 18. század második felében jelentkezik a tulajdonképpeni nemzeti-nemzetiségi kérdés. Tehát nem a különböző nyelveket beszélő népcsoportoknak a puszta léte, együttélése, szomszédsága okozza e térségben sem a feszültségeket immár közel kétszáz éve, hanem e népek nemzetté válásának, a nemzetgazdaságok, a nemzetállam megszervezésének szakaszában jelentkeznek. „Amíg a gazdasági élet törvényei nem követelték a nemzetiségi kérdés megoldását – írja Vasile Goldiş – addig nem volt nemzetiségi kérdés s ha majdnem a gazdasági érdekeknek megfelelőleg a nemzetiségi kérdést végleg megoldják, újból nem lesz nemzetiségi kérdés Magyarországon.” (A nemzetiségi kérdésről, Arad, 1910.) Goldiş megállapítása általános érvényű, s ha ma már elnagyoltnak tűnik is, abban igaza van, hogy a nemzeti-nemzetiségi kérdés a gazdasági fejlődéssel van összefüggésben. Ezért a kettőt össze is lehet, s a történelem során egyes román történészek össze is tévesztették, illetve tudatosan összekeverték: pl. az 1437–38-as bábolnai első nagyobb parasztfelkelést, amely a földesúri, egyházi és állami pénzterhek súlyosbodása miatt tört ki és románellenes fellépésként értelmezték az erdélyi nemesek, a székely és a szász vezető rétegek szövetségét (a három nemzet uniója) a fellázadt román és magyar parasztok ellen. Igaz, hogy 1437. július 6-án a lázadás eredményeként megszületett a kolozsmonostori egyezség, amely a jobbágyoknak könnyítéseket helyezett kilátásba, azt azonban a rendek nem tartották tiszteletben. A magyarokkal szembeni sérelmeiket egyes román történészek és politikusok erre az eseményre vezetik vissza, pedig köztudott, hogy a parasztság – nemzetiségektől függetlenül – nem tartozott a nemzet fogalmába. Ugyanúgy az 1784-es Horia-féle erdélyi felkelésnek sem volt nemzetiségi jellege (legfeljebb csak részben), még ha utólag egyesek ezt is állítják.

            A román nemzeti öntudat első igazi dokumentuma az 1791-ben összeállított Supplex Libellus Valachorum panaszlevél, amelyet II. Lipóthoz nyújtott be a románok nevében Ioan Bob, balázsfalvi görög katolikus és Gherasim Adamovici erdélyi ortodox püspök. A felségfolyamodvány – amelynek megfogalmazásában részt vett többek között Petru Maior és Gheorghe Şincai is – fontosabb pontjai a következők:

a) a három nemzettel azonos jogokat, lényegében a kolozsmonostori egyezségben foglalt jogok megadását;

b) az olyan sértő kifejezések törlését a törvényekből és közhasználatból, mint „megtűrt”, „befogadott” stb. ;

c) a román papok, polgárok és parasztok a magyarokéval azonos jogokban részesüljenek;

d) a hivatali tisztségekben való alkalmazásról, országgyűlési követek választásánál a románok számarányuknak megfelelően részesedjenek;

e) román helynevek használata, jogegyenlőségek, arányos közteherviselés;

f) országgyűlés megtartása az emlékirat megvitatása céljából, mielőtt az nemzetgyűlés elé terjesztenék.

            II. Lipót a kérvényt orvoslás végett az erdélyi országgyűléshez küldte, amely elutasította. A románok 1792-ben felküldtek egy ún. második Supplex Libellus Valachorumot, amelyben megismételték követeléseiket. Ezt is elutasították, de a császári leirat hivatalosan elismerte az eddig csak „megtűrt” ortodox vallást. Az erdélyi románok több alkalommal folyamodtak ehhez a politikai harci eszközhöz.

            Politikai mozgalmak

            Az erdélyi és magyarországi románok először 1848-ban jelennek meg az ország politikai porondján, mint a történelmi eseményeket aktívan befolyásoló tényező. A románok követeléseit a Balázsfalván 1848. május 15–16-án megtartott népgyűlésen fogalmazták meg az osztrákbarát Andrei Şaguna nagyszebeni ortodox és Ioan Leményi balázsfalvi görög katolikus püspök elnökletével. Hitet tettek a vallás, a nyelv megőrzése, a szabadság, az egyenlőség és a testvériség mellett. Szót emelnek az elnyomás minden formája ellen, követelik a jobbágyság eltörlését. A május 15-i gyűlésnek inkább ünnepi, kinyilatkoztató jellege volt: a jövőben „Szabadság mező”-nek (Cîmpul libertăţii) fogják nevezni azt a helyet, ahol összejöttek; a románok hűséget esküsznek Ausztria császárának; a románság önálló nemzetnek – politikailag egyenlő szabadságjogok alapján, Erdély integráns, őshonos részének – nyilvánítja magát, majd hűségesküt tettek.

            Május 16-án már részletesebben fogalmazzák meg követeléseiket, amelyeket rövidített formában ismertetünk:

1. A román nemzet autonómiát kér, hogy annak keretén belül mint román nemzet érvényesülhessen, hogy az országgyűlésbe, számának megfelelő arányban küldhessen képviselőket, hogy a közigazgatás, az igazságszolgáltatás és a katonaság minden ágazatában, számának megfelelő arányban legyenek tisztviselői, hogy az igazságszolgáltatásban és a közigazgatásban a saját nyelvüket, a román nyelvet használhassák. Ezzel kapcsolatban egy általános román nemzeti gyűlésnek évenkénti összehívását és egy állandó nemzeti komiténak a szervezését kéri. Továbbá azt, hogy a törvényekben és az Erdélyben élő többi nemzet nyelvében románoknak és ne oláhoknak nevezzék őket.

2. A román egyház teljesen szabad és független legyen minden más egyháztól, továbbá, hogy egyházai ugyanazokban a jogokban és kiváltságokban részesíttessenek, mint az ország többi egyházai. Kéri a román érsekségnek és az évi zsinatoknak, a régi jog alapján való visszaállítását, amely zsinat papi és világi képviselőkből álljon és hogy ez a zsinat szavazattöbbséggel válassza szabadon, a saját tetszése szerint a román püspököket.

3. A robotok és tizedek megszüntetését.

4. A céhek megszüntetését és ezzel kapcsolatban a teljes ipari és kereskedelmi szabadságot.

5. A vámoknak és mindazoknak a nehézségeknek az elhárítását, amelyek megakadályozzák a kereskedelmet a szomszéd államokkal.

6. A kiaknázott ércekre kivetett tizedek megszüntetését.

7. A teljes szólás- és sajtószabadságot.

8. Az egyéni szabadság, valamint a szövetkezeti és a gyülekezeti jog biztosítását.

9. Az igazságszolgáltatásba a nyilvános és szóbeli eljárás behozatalát, a bűnügyekben pedig az esküdtszékek felállítását.

10. Román nemzeti őrség felállítását és a határőrvidéki katonaság feloszlatását. Ezeknek a megvalósításáig azonban maradjanak meg a határőrök, mégpedig a lakosság régi számának az arányában és legyenek saját nemzetükhöz tartozó tisztjeik.

11. Állíttassék fel egy vegyes bizottság, amely tárgyalja és döntse el a falusi népnek azon panaszait, amelyeket az agrár, az erdészeti és territoriális ügyekben előterjeszt.

12. A román papságnak a többi felekezet papjaival egyenlő mértékű dotálását az állami kincstárból.

13. A községekben, mezővárosokban és városokban román nemzeti iskolák létesítését, valamint technikai intézetek, papi szeminárium és egy román nemzeti egyetem létesítését és azok dotálását az államkincstárból, a románok számarányának megfelelően; a tanszemélyzet számára választói jogot és teljes tanszabadságot.

14. Egyforma közteherviselést, mégpedig az adózók vagyonának arányában, valamint az összes kiváltságok eltörlését.

15. Dolgozzon ki az Erdélyben lakó összes nemzetből megalakítandó általános gyűlés, a szabadság, az egyenlőség és a testvériség alapján Erdély számára egy új alkotmányt, továbbá ugyanezen az alapon a bűnügyi és a kereskedelmi törvénykezés minden ága számára hozzon új törvényeket.

16. Végül a román nemzet azt kéri, hogy amíg a román nemzetnek nem lesz az országgyűlésben döntő szavazata, addig a vele együtt lakó többi nemzet ne foglalkozzon Erdély–Magyarország uniójával; ha mindazonáltal az országgyűlés döntene ebben a kérdésben, a román nemzet ezen ügyben hozott bármilyen határozat ellen tiltakozik.

            A követeléseket Şagunanak Bécsbe, Leményinek a kolozsvári országgyűléshez kellett eljuttatni. Nagyszeben székhellyel és Şaguna elnökletével megválasztottak egy 25 fős Román Nemzeti Bizottmányt azzal feladattal, hogy kísérje figyelemmel az eseményeket, a követelésekre kapott válasz után pedig hívjon össze nemzeti gyűlést.

            Az 1848. május 29-én megnyitott kolozsvári országgyűlés kimondta Erdély unióját Magyarországgal. Ezzel meghiúsult a románok egyik fő követelése. Ekkor azonban még nem vált véglegessé a magyarok és románok között a szakítás. Az uniót a román forradalom vezetői (Simion Bărniţiu kivételével) elfogadták volna, amelynek lényeges eleme volt a románság elismerése negyedik erdélyi nemzetként. Az események alakulása döntően attól függött, hogy a magyar forradalom vezetői milyen álláspontra helyezkednek a nemzetiségi kérdésben. Kossuthék attól féltek, hogy az önálló nemzeti elismerést további önállósodási, kiszakadási vagy területi autonómia iránti követelések fogják követni. Mivel főleg az erdélyi részeken késtek a jobbágyi terhek eltörlését szabályozó törvények, a türelmetlen parasztságot könnyű volt a magyar forradalom és szabadságharc ellen fordítani, a bizalmatlanság magját elhinteni, a meglévő előítéleteket elmélyíteni. Egyes területeken – a követelésekre adandó válaszok megérkezése előtt (pl. Mihályfalván) – önkéntes földfoglalásokra, összetűzésekre került sor, ami tovább súlyosbította a feszült helyzetet, előrevetítve a polgárháború árnyékát. A románságot nem elégítette ki a kolozsvári országgyűlés azon érvelése, hogy az unió után az 1848-as magyarországi törvények orvosolják majd az erdélyi románok sérelmeit is. A szeptember 25-i újabb kolozsvári gyűlésre Avram Iancu és Axente Sever már a felfegyverzett mócokkal jelent meg. A főszerepet ezúttal is a magyarokkal szembeni kérlelhetetlenségéről ismert Simion Bărniţiu, Alexandru Papiu, August Treboriu Laurian és mások játszották. (Az utóbbiak csak később fordultak szembe a magyar forradalmárokkal.) A magyar alkotmányt elutasították és követelték az osztrák alkotmány kiterjesztését Erdélyre, s ezzel jelezték az események irányának alakulását és a román forradalom vezetőinek irányváltását, szándékait. Itt már a románok lényegében a háborúra készülődtek, a megválasztott „komitét” pedig román nemzeti kormányként kezdett intézkedni. 1848 októberétől egyre gyakoribbak az összetűzések románok és magyarok között. Novemberben a román felkelők, Avram Iancu vezetésével elfoglalták Tordát. Erdély jelentős része a császári hadsereg és az oldalán harcoló román felkelők kezére került. A politikai kezdeményezés továbbra is Andrei Şaguna kezében van, aki arra törekszik, hogy maga mellé állítsa a birodalom befolyásos román vezetőit. 1849. február 25-én küldöttség élén az uralkodóhoz megy és a monarchia románjainak autonóm nemzetté történő elismerését kéri, eredménytelenül. Közben dúl a polgárháború, a románság pedig végérvényesen két táborra oszlik a forradalom megítélésében, a szembenálló osztrákok és magyarokhoz való viszonyulás tekintetében. Az erdélyi románok, élükön Andrei Şagunaval, a bécsi udvarnak kötelezték el magukat.  A magyarországi románok, beleértve a pesti románok mozgalmát is, Ioan Dragoş, Eftimiu Murgu, Emanuil Gojdu vezetésével Budapesttől várta követelésének teljesítését, elismerve az uniót Erdéllyel. (A két román tábor egyébként nyílt polémiát folytatott e kérdésben, anélkül, hogy egységre jutottak volna.) A magyarországi papság egyébként, felekezeti hovatartozástól függetlenül, a Szent István-i Magyarországot ismerte el hazájának. Az ő követeléseik: kiválás a szerb egyháztól, szélesebb körű nyelvhasználat, az egyházi autonómia garantálása, a románok nagyobb számú alkalmazása a közhivatalokban. Ezeket az igényeket az 1848. május 21-i pesti gyűlésen fogalmazták meg.

            A nemzetiségi igények kielégítésnek fontosságát Kossuthék későn ismerték fel. Ioan Dragoş közvetítési kísérlete a románok és magyarok között nem sikerült. 1849. július 14-én Szegeden Bălcescu és Kossuth ugyan aláírta a Megbékélési tervezetet, majd annak alapján  Szemere Bertalan megszavaztatja Európa első nemzetiségi törvényét, de már nem befolyásolhatta az események végső kimenetelét. A forradalom idején megfogalmazódott követelések java része azonban szerepelt a két dokumentumban, s ezek majd az 1868-as nemzetiségi törvényben is helyet kapnak. A románok politikai mozgalmai az 1848-as forradalom leverése után lényeges változást a századfordulóig nem mutattak, bizalomerősítő gesztusok és bizonyos engedmények azonban születtek. Az 1863-as nagyszebeni erdélyi országgyűlés az uralkodó által is aláírt két törvényt hozott, az egyik szerint a román ortodox és görög katolikus vallás a többi erdélyi vallással azonos jogokban részesül, a másik pedig a magyar és a német nyelv mellett, a román nyelvet is elismeri, mint a közhivatalokban használandó nyelvet. A bécsi birodalmi tanácsban 13 román kapott helyet.

Petrusán György [Változó Világ 29.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010