Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Az erdélyi románok kedélyét az 1865. november 18-án Kolozsváron megtartott országgyűlés borzolta fel, amely deklarálta Erdély unióját Magyarországgal. Tiltakozásul az erdélyi románok jelentős része politikai passzivitásba vonult, a magyarországi románok pedig a politikai életben való aktív részvétel mellett döntöttek. Az 1865. december 10-én már Pesten tartott országgyűlésbe már csak 14 román képviselő került az erdélyi részekről (a király iránti lojalitásból), a tulajdonképpeni magyarországi területről viszont 24. Az utóbbiak Anton Mocioni elnöklete alatt külön parlamenti csoportot alakítottak. Az erdélyi képviselőcsoport megismétli a balázsfalvi gyűlés követeléseit. Jelenlétükkel elismerik az uniót, de kötelességüknek tartják hangsúlyozni, hogy a kizárólag Erdélyt érintő kérdéseket az erdélyi tartománygyűlésen kellene tárgyalni, továbbá, hogy a románoknak legyen saját kék–sárga–vörös színekből álló zászlajuk. Ezekből a követelésekből semmi nem valósul meg. Az 1867. június 20-án tartott országgyűlés szentesítette Erdély unióját Magyarországgal, azt követően a románság végleg két, más és más politikát valló táborra szakadt. Ezen belül az erdélyi románság is megosztott volt. A véleményét és magatartását nem egyszer váltogató Andrei Şaguna, aki aktív szerepet vállalt az orosz csapatok erdélyi útjának egyengetésében – a megváltozott politikai konstellációban úgy döntött, hogy részt vesz az aktív politizálásban, a választásokon és a parlamenti munkában. Az erdélyi románok többsége azonban a passzivitást, a parlamenten kívüli politizálást és érdekképviseletet választotta. Ezzel kívántak tiltakozni a magyar–osztrák kiegyezés, a dualista rendszer, valamint a románság követeléseinek elutasítása ellen. Ioan Vancea, George Bariţ és a passzivitás népes tábora 1869. március 7-én Szerdahelyen konferenciát rendezett, amelyen nyilvánosan is meghirdették és elfogadták a passzivitást, mint követendő elvet. Ez a magatartás nyilvánul meg az 1868-as nemzetiségi törvény vitájában is, amit elhárítottak, pedig számos pozitív elemet tartalmazott (más kérdés, hogy a gyakorlatban nem érvényesült.) Ennek következtében a '70-es évektől kezdve az erdélyi román képviselők végleg elhagyták a magyar országgyűlést. Figyelmüket a románság kulturális intézményeinek megőrzésére fordították, s e területen figyelemreméltó eredményeket értek el. Noha a politikában 1905-ig nem voltak hajlandóak részt venni, ám a kulturális életben annál aktívabbak voltak. 1879-ben például élesen tiltakoztak a Trefort-féle oktatási törvény ellen, amely bevezeti a magyar nyelv tanítását, mint kötelező tárgyat. Ebben magyarosítási törekvéseket láttak, mint az azt követő többi oktatási törvényben, amelyek erősen növelték a magyar nyelven tanítandó tantárgyak számát. Annál „aktívabbak” voltak a magyarországi román politikusok, élükön Alexandru Romannal, Partenie Cosmaval és Gheorghe Pop de Băşeşţi-vel. Az utóbbiak jelentős szerepet fognak játszani az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó két évtizedében. Ez egyébként az a generáció, amely a mérsékelt politizálás híveit háttérbe szorította (pl. a Mocsonyiakat, V. Babeşt stb.).

            A román nemzeti mozgalom jelentős eseménye volt a Román Nemzeti Párt megalakulása 1881. május 12-én Nagyszebenben, amely az első figyelemreméltó próbálkozás volt a román politikusok egységének megteremtésében, a közeledési szándék kinyilvánításában. A 34 Királyhágón inneni küldött részvételével lezajlott gyűlésen, amely ugyan Erdélyben megtartotta a passzivitás elvét, de kimondta az összromán politikai egységen alapuló Román Nemzeti Párt megalakulását, s nem véletlen az sem, hogy egy Budapestről jött politikust, befolyásos gazdasági szakembert, az Albina bank elnökét, Partenie Cosmat teszik az élére. Programjában a régi követelések szerepelnek (Erdély autonómiája, a román nyelv használata a közigazgatásban, román hivatalnokok alkalmazása, a nemzetiségi törvény felülvizsgálata, betartása, az egyház, az iskolák támogatása stb.), de elhatározzák, hogy memorandumba foglalják és a közvélemény elé tárják a románság sérelmeit, amivel a dualizmussal szembeni álláspontjukat kívánják ismételten kifejezésre juttatni. A románságra hátrányos politikai passzivizmust részben ellensúlyozta az olyan, a párt által alapított kritikai hangvételt megütő Tribuna (1884) c. folyóirat, amely fellép a magyarosítási törekvések ellen. Mindenképpen új, mozgósító hangnem volt ez, s az a Ioan Slavici honosítja meg, aki az Arad melletti Világoson (Şiria) született, tehát jól ismerte az itteni viszonyokat. Ismét a vita középpontjába kerül az unió és talán először – kertelés nélkül – a románság politikai egységének kérdése. A Tribuna 1886. január 9-i számában a következőt olvashatjuk: „Ha a magyaroknak megengedhető volt a mi akaratunk és a Pragmatica Sanctio ellenére Erdélyt Magyarországgal egyesíteni, nehéz a románokat meggyőzni, hogy nékik nem szabad Erdélynek, ugyancsak a Pragmatica Sanctio és a magyarok akarata ellenére valamely más országgal egyesítésre törekedniök.” Egyelőre a hangsúly a románság nyelvi és kulturális egységén van, de tény, hogy a nyilvánosság előtt a kérdés egyre gyakrabban felmerül. Ennek egyik jele a már beharangozott memorandum, amelynek az összeállítására, több évi meddő vita után, 1892-ben került sor, ami összefügg azzal is, hogy Romániában árgus szemekkel figyelik az itteni románok sorsának alakulását, harcuk támogatására pedig 1891-ben Bukarestben megalakult a Liga Culturală egyesület, amelynek külföldön (Párizs, Berlin) is igen hatékony propagandát kifejtő szekciói voltak. E liga fiatalsága röpiratot állít össze, amely csokorba szedi a dualista rendszer nemzetiségi politikájának a románokkal szembeni sérelmeit és számos nyugati országban terjeszti. A Grigore Moldovan, magyarbarát kolozsvári professzor irányításával készített s a magyarországi nemzetiségi politikát idealizáló Replica csak olaj volt a tűzre, ami kiváltotta Aurel C. Popovici egyetemi hallgató cseppet sem pozitív újabb replikáját. A disputára felfigyelt a nemzetközi közvélemény, s lényegében a Liga ezt akarta elérni, s a magyarokkal szemben fegyverként felhasználni. Ebben a válságtól terhes politikai légkörben született a Memorandum, s annak benyújtásával kapcsolatos döntés, majd a látványos per, amely egyértelművé tette a magyarság és a többi nemzetiség közötti viszony elmérgesedését.

            Az RNP 1892. január 20-án Nagyszebenben tartott konferenciáján fontos  döntéseket hozott, túl azon, hogy elhatározták a Memorandum benyújtását. A párt vezérkara a következő álláspontra helyezkedett: a magyarországi románok helyzete egyre súlyosabbá válik, aminek az az oka, hogy az állam asszimilációs politikát folytat. A pártot vezető 25 fős bizottság élére Ioan Raţiut választják, s ennek köréből kerülnek ki a panaszirat megfogalmazói. A Memorandum megmarad a törvényes keretek között, nem érinti az önrendelkezési jogot, de ugyanakkor a dualista állam nemzetiségi politikáját alapjaiban támadja, Erdély Magyarországhoz csatolása pedig „nyílt, semmibe vétele a román népnek.” Az irat summázata az, hogy a románok „többé nem bíznak sem a budapesti országgyűlésben, sem a magyar kormányban.” Megértést az uralkodótól várnak, ezért Ioan Raţiu, közel 300 fős kísérettel Bécsbe megy, de ott senki sem fogadja, az otthagyott Memorandumot rövidesen viszontlátja a magyar kormány közvetítésével. A nagy bel- és külföldi visszhangot kiváltó akció ártott mind a román, mind a magyar érdekeknek. A  Memorandum-per – amelyre a nacionalista közhangulat nyomására, hazaárulás címen került sor, s amelynek nem volt semmilyen jogi alapja –elsősorban a magyar állam érdekeinek ártott. A per 1894. május 7-én kezdődött Kolozsvárott, romániai és kolozsvári szimpátiatüntetések közepette. A perbe fogottak (Gheorghe Pop, Vasile Lucaciu, Septimiu Albini, s a párt egész vezetése) nevében Ioan Raţiu tartott patetikus szólamoktól sem mentes védőbeszédet; a történteket „a magyar nemzet és a román nemzet közötti évszázados” pernek minősítve. Május 25-én hozták meg az ítéletet, 2 hónaptól 5 évig terjedő börtönbüntetést, amit Ferenc József 1895-ben amnesztiával megsemmisített. Az elítéltek egy részét a váci, másik részét a szegedi börtönbe zárták. A Román Nemzeti Pártot betiltották.

            Fordulatot a hazai nemzetiségi politikában azonban az 1895-ben miniszterelnöknek kinevezett, korábbi erdélyi főispán Bánffy Dezső hozott, aki nyílt asszimilációs politikát hirdetett meg. A nemzetiségek megfigyelésére, ellenőrzésére a miniszterelnökség mellett „nemzetiségi ügyosztályt” hozott létre, vezetője Jeszenszky Sándor, szakértője Jancsó Benedek volt. Az ellenőrzés egyik legjobb eszközének egyébként az állami finanszírozás bizonyult, nem véletlen, hogy az érintett nemzetiségi intézmények megpróbáltak ez elől  kitérni. A magyar hatóságok egyébként mindent elkövettek, hogy Románia ne nyújthasson pénzügyi támogatást a hazai román intézményeknek. A magyarosítás egyik eszközének szánták az 1898. évi törvényt a helynevek használatáról, amely előírta: minden településnek csak egy (magyar) neve lehet, s ezt kell még a társadalmi érintkezésben is használni. 1899-ben történt lemondása után Széll Kálmán enyhített a nemzetiségekre gyakorolt nyomáson, s liberális politikát folytatott.

            A 19. század végén, a 20. század elején Aradon bontogatja szárnyait az a román nemzeti mozgalom, amely jelentős hatással lesz az I. világháborúba torkolló korszak politikájára. 1897-ben jelenik meg a Tribuna Poporului, amely átveszi a kezdeményezést a válságba jutott, Slavici által irányított Tribunatól. Itt működik a stabil Victoria román bank, a városban ortodox püspökség és papnevelde van. A püspök Iosif Goldiş, a teológia igazgatója Roman Ciorogariu, majd az 1901-ben konzisztóriumi titkárnak megválasztott Vasile Goldiş, aktív szerepet vállaltak a háború előtti román–magyar kapcsolatok normalizálásában, a párbeszéd fenntartásában. 1903-ban kap miniszterelnöki megbízást Tisza István, aki nagy jelentőséget tulajdonított a román kérdésnek, s megegyezésre törekedett velük. Beiktató beszéde bizalmat keltett a nemzetiségek körében azzal, hogy a magyarok és a más ajkú polgárok közötti bizalom helyreállításának politikáját helyezte kilátásba. Ezzel az aradiak egyetértettek, s az állam integritásának támogatását ígérték mindaddig, amíg jogaikat, fejlődésüket garantálják. Az RNP-ben azonban nem mindenki osztotta ezt a véleményt, s magyar részről sem volt meg a támogatottsága, így a reményteljes politikából vajmi kevés valósult meg. A Tisza-kormány egyház- és iskolapolitikája nem felelt meg a nemzetiségek elvárásainak, 1905-ben a román pártban generációváltásra került sor, s részben módosították az 1881. évi programot, Erdély autonómiája helyett „a román nép államalakító politikai egyéniségének elismerését” követelték, valamint nyelvhatárok szerinti közigazgatási területeket. Az 1905. évi választás nemcsak Tisza István bukását hozta, hanem a román remények teljesülésének elodázását is, annál inkább, mert csak kevés román képviselő került az országgyűlésbe (8 fő). Közben megjelent az Apponyi-féle iskolatörvény (1907), amely magyarosító törekvései miatt nagy felháborodást váltott ki a nemzetiségek körében. A gyenge választási eredmények és az oktatási törvény megszorításai bizonytalan politikai helyzetet teremtettek a románság körében. A történtek arra késztették a passzivitás legmakacsabb képviselőit is, hogy végleg feladják ezt a taktikát és belevessék magukat a politikai harcokba, s a nemzeti sérelmek napirenden tartása mellett nagyobb figyelmet szenteljenek a parasztság kérdésének és a szociális érdekvédelemnek is, ami végül a politikai harc kiéleződéséhez vezetett. A román politikusok pozíciói is erősödtek, miután az 1906. évi választásokon 16 mandátumhoz jutottak. A parlamentben külön csoportot alakítottak, elnökéül Gheorghe Pop de Băşeşti-ot (Ilyefalvi Pap György), alelnökéül Teodor Mihalit, Coridan Brediceanut és Nicolae Oncut, főtitkárnak Vasile Lucaciut, titkának Alexandru Vaida-Voievodot és Ioan Sucuit választották. Céljuk az volt, hogy tovább erősítsék és az összes románlakta településen megszervezzék a Román Nemzeti Pártot, a szervezés központjául pedig Aradot jelölték ki. Politikai céljaik eléréséhez a trón várományosánál, Ferenc Ferdinánd főhercegnél kerestek és találtak bátorítást, akiről tudták, hogy nincs jó véleménye a magyarokról. A magyarok hatalmának megtörésére, a nemzetiségi jogok kiszélesítésére, az általános választójog bevezetésére törekedtek, de egyre jobban kezdte őket érdekelni a Monarchia jövője is. A Replika miatt bécsi emigrációban élő Aurel C. Popovici figyelemreméltó tervet dolgozott ki a Monarchia föderatív állammá való átalakítására, amely kiterjed Romániára is, s ennek keretében megvalósulhatna a román nemzeti egység.

            Wekerle Sándor koalíciós kormányának szakadása után, 1910 elején Khuen-Héderváry Károly kap kormányalakítási megbízást, amelyhez a románok azért fűztek reményeket, mert a bécsi udvar emberét látták benne, amelyhez a román politikusokat jó viszony fűzte. Az új kormány, a várakozásoknak megfelelően, több gesztust is tett a nemzetiségek felé [sajtóperek elejtését, a nemzeti zászló használatát, a himnusz nyilvános éneklését („Ébredj, román kezdetű dal”), az Apponyi iskolapolitika revízióját]. Az aradi politikusok bíztak abban, hogy az új kormánnyal jobb választási együttműködést tudnak kialakítani. Az 1910. évi választásokra azonban igen feszült légkörben került sor. A románság is megosztott volt, hiszen csak magyar pártok színeiben indulhattak a választásokon. A Tisza István vezette Nemzeti Munkapárt fölényes győzelmet aratott a Ferenc Ferdinánd támogatását élvező politikai erők felett, közöttük az aradi román jelöltek súlyos vereséget szenvedtek, nemegyszer a román szavazók jóvoltából. Nem került a parlamentbe Iuliu Maniu sem, amit egyébként előre megjósolt. Ez a tábor mindössze 5 mandátumot tudott szerezni. A harcias román politikusok veresége, és a Tisza István pártjának támogatásával mandátumot szerzett 9 fős csoport bekerülése az országgyűlésbe nemcsak a románság megosztottságát jelezte, hanem az új miniszterelnöknek a románokkal való tárgyalási pozícióját is erősítette. (Tisza István táborát erősítette, többek között a magyarcsékai választókörzet jelöltje, Vasile Mangra is, akinek támogatói között találjuk a méhkeréki Nicolae Roxin esperest is.)

            Tisza Istvánnak kedvezett, hogy nemcsak a román nemzeti mozgalom képviselőivel, hanem a mérsékelt, magyarbarát, többnyire egyházi vezetőkkel kezdhetett tárgyalásokat, akik a magyar állam integritásának odaadó hívei voltak. Ehhez a táborhoz tartozott Ioan Mihu is, akivel Tisza megkezdte a tárgyalásokat.  Tisza István hozzájárult, hogy a (hivatalosan el nem ismert) román párt képviselői is részt vegyenek a tárgyalásokon, s megegyezés esetén román nemzeti konferencián szentesítsék a megállapodást. A románok követeléseit Iuliu Maniu, Vasile Goldiş és Valeriu Branişte fogalmazta meg, amelyek mérsékletet, megegyezési kézséget mutattak. A 23 pontból álló emlékiratban szerepel a választási jogok bővítése, a választási körzetek számának emelése, a román nyelv használatának engedélyezése a közigazgatásban, a hivatalokban alkalmazott románok számának emelése, illetve egy bizonyos küszöb megállapítása, újabb gimnáziumok és püspökségek létesítése, az Apponyi-féle törvény módosítása stb., de a dokumentumok alaphangjával Tiszáék elégedetlenek voltak. Miután az emlékirat tartalma nyilvánosságra került, mind a magyar, mind a román oldalon jelentkeztek törésvonalak. Tisza Istvánt egyaránt támadta hol a bal, hol a konzervatív ellenzék, a románok pedig alapvető kérdésekben sem tudtak egységre jutni. A frakciózásnak, a súlyos belháborúnak áldozatul esett az aradi Tribuna, a helyettesítésére szánt, 1911-ben Vasile Goldiş által kiadott Românul pedig csak árnyéka volt elődjének. A harcból, bukaresti politikusok támogatásával, a párt vezérkara került ki győztesen. Ez lehetővé tette az újabb tárgyalások megkezdését. Ennek levezetésére Teodor Mihali, a román parlamenti csoport vezetője kapott felkérést, amely 1913 januárjában kezdődik, s amelynek sem új témája, sem eredménye nem volt. A tárgyalásokat felfüggesztették, s csak az év vége felé folytatták, megváltozott politikai körülmények között. A balkáni háborúkat lezáró bukaresti béke után Románia pozíciói erősödtek, a trónörökös bátorítására a hazai románok bővítették a követelések listáját. Tisza István számos engedményt tett, többek között megígérte, hogy az Apponyi nevével fémjelzett oktatási törvényt felülvizsgáltatja, azzal a feltétellel, hogy a román fél tiszteletben tartja az állam berendezkedését, az évtizedeken át opponált dualizmust. A megegyezés végső soron Ferenc Ferdinánd és körének „mesterkedése” miatt futott zátonyra. A romániai politikai körök sem voltak érdekeltek a megegyezésben. Engedve a bécsi udvar nyomásának és Brăteanuék túlzott követeléseinek, 1914. februárjában az RNP vezetése, Tisza Istvánra hárítva a felelősséget, megszakítja a tárgyalásokat. A történelmi események ekkor már nem a közös hazában élő magyar–román viszonyról szóltak... A politika 1914–1920 között a háború borzalmairól, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásáról, polgári forradalomról, a trianoni döntésekről, az új államok kialakulásáról, illetve létrehozásáról szól. Vannak, akik mérleget készítenek. Vasile Goldiş a több évszázados együttélés eredményeit így összegzi: „Rövid idő alatt elég jelentős polgári osztályt és intelligencziát produkáltak. A katholikus egyház tulnyomó hatalma következtében s a régi nagyérdemű protestáns iskolákra való tekintetből az országban meghagyták a felekezeti oktatást s így a nem magyar nemzetiségek egyházai is majdnem minden községben népiskolákat állítottak fel. A románoknak például ma már van 7 püspökségük, köztük 2 érsek s körülbelül 3000 lelkészük, 5 papnöveldéjük, 6 tanítóképezdéjük, 4 főgymnáziumuk, 1 algymnáziumuk, 1 alreáliskolájuk, 1 felsőkereskedelmi iskolájuk, 9 fiuinternátusuk, 5 felsőleányiskolájuk, körülbelül 3000 népiskolájuk legalább ugyanannyi tanítóval, irodalmi és közművelődési egyleteik, szinházalakitására társaságuk, amelynek vagyona közel egy millió korona, a budapesti és kolozsvári egyetemeken nyelv- és irodalmi tanszékük, 25 nőegyletük, 113 dal- és zeneegyesületük, 33 olvasóegyletük, 49 lapjuk, 200-nál több pénzintézetük körülbelül 20 millió korona részvénytőkével, legalább 700 tisztviselővel, 17 kereskedő és iparosegyletük, 27 temetkezési egyletük s legalább egy millió hold föld a birtokukban. És körülbelül ugyanígy fejlődtek a többi nemzetiségek is. A nemzeti öntudat e népeknél is mind szélesebb rétegekben ver gyökeret s ma alig van már például román falu, ahol ne olvasnának román újságot” (A nemzetiségi kérdésről, Arad, 1912. p. 30.)

            A nagyhatalmi érdekek árnyékában a magyarországi románság nagy kétségek között várja, miként döntenek sorsáról. A hazai román politikusok, különösen a háború első felében inkább eszközei, mint alakítói az eseményeknek. 1918 őszére azonban kidolgoznak egy „erdélyi román függetlenségi nyilatkozatot”, amelyet október 22-én Nagyváradon, Aurel Lazăr házában hagynak jóvá, s amit Alexandru Vaida-Voievod 1918. október 18-án ismertet a magyar parlamentben; lényege, hogy a románság saját maga kíván sorsáról dönteni, minden külső beavatkozás nélkül. Mind Károlyi Mihály, mind a függetlenségi, a radikális és szociáldemokrata pártokból alakított Magyar Nemzeti Tanács nagy engedményeket tett a nemzetiségeknek, eljutva a wilsoni önrendelkezési jog megadásáig, annak reményében, hogy ezzel az ország területi integritását meg tudják védeni. A románok még nem alakítottak ki egységes álláspontot, ezért a Ioan Flueraş vezette román szociáldemokraták felveszik a kapcsolatot a Román Nemzeti Párttal, és ennek lesz az eredménye, hogy október 31-én megalakul a Román Nemzeti Tanács 6–6 fővel, de később a nemzeti pártiak felülkerekednek, megszerzik a többséget, s ők lesznek a hangadók a november 13-án Jászi Oszkárral folytatott aradi tanácskozáson. Addigra lényegében minden győztes hatalom már támogatásáról biztosította Románia területi igényeit. Ennek alapján kezdi meg az Aradra költözött Központi Román Nemzeti Tanács a hatalomátvételt Magyarország keleti felében Bukarest támogatásával. Ez egyenlő az elszakadási szándék beismerésével. Ezzel magyarázható a magyarországi román politikusok azon kérése is, hogy minél előbb vonuljanak Erdélybe romániai katonai alakulatok. A Jászi-féle javaslat, hogy a magyarországi románok kérését tényleges helyi autonómia megadásával oldják meg, már hiábavaló kezdeményezésnek bizonyult. A november 13-án Aradon nagy érdeklődéssel kísért tanácskozáson ismertetett javaslatot a román vezetők visszautasították, mondván, hogy nem akarnak „lemondani a román elem földrajzi kontinuitásáról a magyar funkcionáriusok kedvéért”, a „mesterségesen kreált nemzetiségi szigetekért” (Aurel Vlad). Aurel Lazăr arról beszél, hogy Jászi javaslata ellentétes a népek önrendelkezési jogával. Az első nap a két, merőben eltérő álláspont ismertetésével telt el. Másnap, a Bécsből jövő Iuliu Maniuval kiegészült román tárgyaló delegáció (Vasile Goldiş, Ştefan Cicio-Pop, Ioan Flueraş) közlik a Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter által vezetett magyar delegációval az elutasító választ, hiszen akkor már a Román Nemzeti Párt, maga mögött tudva nemcsak Románia, hanem a győztes hatalmak támogatását is, a teljes elszakadás mellett döntött, amit Maniu kertelés nélkül ki is mondott. Most már nem maradt más hátra, mint a román nemzeti gyűlés megszervezése, ahol ország-világ előtt hitet tesznek a Romániával való egyesülés mellett. Erre 1918. december elsején került sor, amelyet a trianoni döntés szentesített. Ezzel a Magyarországon maradt románok történetében egy új fejezet kezdődik, a nemzeti identitás megőrzése szempontjából mindenképpen kritikus fejezet.

Petrusán György [Változó Világ 29.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010