Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A fejlődésgazdaságtan elméleti irányzatai dióhéjban

A fejlődésgazdaságtan (fejlődéselméletek, fejlődéstanulmányok) Szentes Tamás értő megfogalmazása szerint "az egyes országok, társadalmak fejlődést vagy fejlődésbeli lemaradását meghatározó legfontosabb tényezőkről alkotott eltérő nézetek, az egyes országok gyorsabb vagy lassúbb gazdasági fejlődését, a nemzetközi "fejlődésszakadékot", a világtársadalom, illetve a világgazdaság egyenlőtlen fejlődését magyarázó koncepciók. Többnyire interdiszciplináris szemléletűek és - a "növekedéselméletektől" megkülönböztethetően - a mennyiségi változások helyett a minőségi változásokra koncentrálók." (Szentes 1995., 744-745. o.)

A fejlődéselméletek tulajdonképpen két felismerésből táplálkoztak. Az egyik - talán a meghatározóbb - az volt, hogy világossá vált: a nem legfejlettebb országok, különösen a legelmaradottabbak helyzete és fejlődési lehetősége meghatározó mértékben függ gazdaságuk egyoldalúan nyersanyagtermelő jellegétől (a nemzetközi munkamegosztástól) és főleg a világgazdaság fejlett országok érdekeit érvényesítő viszonyaitól (a tulajdoni struktúráktól, a piacmonopóliumoktól, a technikai függőségtől, a nemzetközi kereskedelem és finanszírozás szabályaitól és tendenciáitól).

E tekintetben a hatvanas-hetvenes évektől három elméleti irányzat volt elkülöníthető egymástól.

A keynesizmus talajához erősebben kötődő reformista irányzat a nemzetközi gazdasági viszonyok egyenlőtlenítő hatásait hangsúlyozta, s azt hosszú távon megreformálandónak, megreformálhatónak tartotta. A valóság tapasztalatai alapján szembeszállt a klasszikus és liberális harmóniaelmélettel, a komparatív előnyök elméletével. A tökéletes verseny ideájával szemben a partnerek egyenlőtlenségének különböző aspektusait emelték ki. (Francois Perroux, Celso Furtado, lord Thomas Balogh, Gunnar Myrdal, Raul Prebisch, W. A. Lewis, Hans Singer, Jan Tinbergen és mások.)

Az előbbi irányzat radikális, latin-amerikai leágazása az ENSZ Latin-Amerikai Bizottságának nevét hordozó cepalizmus vagy strukturalista közgazdasági koncepció, és a vele összefonódott, részben külön irányzatként kezelhető, még határozottabb dependencia iskola. Az utóbbi részben a marxizmusból táplálkozott. A cepalizmus és a dependencia koncepció önállóságát bizonyítja, hogy sok képviselője tett szert nemzetközi hírnévre: Prebisch mellett Fernando Henrique Cardoso, Celso Furtado, Osvaldo Sunkel, Dos Santos, stb.

Az "újbaloldali" elmélet egyes képviselői gyakran marxi retorikával, de lényegében keynesi alapon elsősorban azt állították, hogy a nemzetközi csere egyenlőtlensége a fejlett és a fejlődő térségek béreinek közelítésével lenne megszüntethető. (Ide sorolható Imanuel Wallerstein, Arghiri Emmanuel.) Ez így nyilvánvalóan utópia, hiszen a fejlett országok a gyengébbeket éppen a - relatív, tehát a termelékenységhez viszonyított - bérek leszorításában versenyeztetik.

Végül a neomarxisták erősen hangsúlyozzák a nemzetközi tulajdonviszonyok egyenlőtlenségre vezető hatását, az egyenlőtlen cserét, a monopolárakat stb., de a fennálló nemzetközi gazdasági viszonyokat lényegében nem tartották, ma sem tekintik alapvetően megreformálhatónak. (Oscar Braun, Samir Amin, André Gunder Frank, Charles Bettelheim - lásd részletesebben: Szentes 1980, Hettne 1991.)

A második elméleti szintű felismerés, amelyre alapozva a fejlődésgazdaságtan a második világháború után erősödni kezdett, az volt, hogy a gazdasági fejlettség, a jólét a legszorosabban összefügg az iparosodottsággal, az utóbbihoz társuló infrastruktúra és szolgáltatási szektor fejlettségével, a munkahelyteremtéssel. A gazdasági fejlődéshez és a nemzetközi kereskedelem egyenlőtlenítő hatásainak csökkentéséhez (pl. a terms of trade nyersanyagexportőröket sújtó rosszabbodásának ellensúlyozásához), tehát Raul Prebisch, Hans Singer, Gunnar Myrdal, Jan Tinbenger és mások szerint iparosításra, ezzel az export- és importszerkezet megváltoztatását eredményező strukturális fejlődésre van szükség. Ezt a szellemi irányzatot - különösen latin-amerikai képviselőit - ezért nevezik strukturalistának. Az ázsiai gyors iparosodása az ötvenes évektől, az afrikai országok ipari fejlődése a hatvanas években a gyakorlat által is alátámaszthatóvá tette ezeket az elméleteket.

A fejlődésgazdaságtan különböző irányzatai egyaránt az állam igen erős és hatékony gazdaságpolitikai szerepvállalását tartják szükségesnek. E tekintetben az új növekedési iskolával és a neokeynesiánizmussal hajlik egybe az álláspontjuk, de azoknál is aktívabb állami beavatkozást tartanak szükségesnek. Az igen szerteágazó állami szerep többek között és elsősorban arra hivatott, hogy korrigálja a piaci viszonyok egyes anomáliáit, spontaneitásait, beleértve a kedvezőtlen külpiaci-világgazdasági hatások mérséklését, a jövedelemkoncentráció súlyos szociális következményeit, mozgósítsa a szűkében levő forrásokat, mindenek előtt a beruházásokat, mérsékelje a gazdaságok duális szerkezetét stb. (Lásd: Hoós 1996, 10. o., Hettne 1995, 37-38. o.)

Az 1970-es évektől - mint a keynesi alapú koncepciók általában - a fejlődéselmélet is defenzívába szorult. A liberális-ortodox közgazdaságtan által dominált két évtized után azonban a fejlődéselméletek kérdésfeltevései újra aktuálissá váltak. A "fejlődő világ" országainak többsége számára elveszett évtized, a nyolcvanas évek után újra előtérbe került az a strukturalista szemlélet, amely a világrendszert hierarchikus szerkezetűnek láttatja. A kilencvenes évek strukturalizmusa azonban már sok tekintetben különbözik a korábbitól, ezt már neostrukturalizmusnak nevezik.

A neostrukturalizmus a strukturalista gyökerekből indul ki, de a függőségelméletek tanulságait a korábbiaknál még erősebben integrálja saját nézetrendszerébe. Ugyanakkor bizonyos mértékig a liberális elméletek is hatnak rá, amennyiben elveti a "túlsúlyos" államot. A másik oldalról a liberálisabb ortodox és heterodox nézetek változtatták meg a gyenge állammal kapcsolatos korábbi álláspontjukat és a kettős, piaci-állami koordináció felé nyitottak. Erről például a volt brazil pénzügyminiszter, L. C. Bresser Pereira vallott, magyarul is megjelent dolgozatában. (Pereira 1995) E kompromisszumos, "egyensúlyozó" kiigazítások a nyugati közgazdasági elméletekéhez hasonlóan, mind a klasszikus alapokon nyugvó, mind a keynesi indíttatású irányzatok zavarát, elbizonytalanodását kifejezi. (Lásd: Farkas 1997, Hettne 1995. 135-138. o.)

A strukturalizmus eszmei alapjain O. Sunkel és E. Fuenzalida a transznacionális tőkés rendszer elméletét fejtette ki, amelyet globális szinten (már nem a nemzetközi, hanem) a transznacionális struktúrák, nemzeti szinten pedig a dezintegráció jellemeznek. E folyamatok elkerülhetetlenek, ezért nem lehet szó elzárkózásról, Latin-Amerikának szükségszerűen erősen be kell integrálódnia a világgazdaságba. Ehhez új intervencionalizmusra van szükség, amely - mondják - átlép mind a túlzott állami szerepen, mind a leegyszerűsítő laissez-fair politikán. (A neostrukturalizmusról lásd: Hettne 1995, 135-138. o.)

Az ázsiai újonnan iparosodó országok gyors növekedése, s ebben az állam szerepének felismerése, egyben a liberális kiigazítási programok sikertelenségei, felemás eredményei a nyolcvanas évek második felétől újra megnövelték az érdeklődést az államnak a gazdaság fejlesztésében lehetséges szerepe iránt. Ezen belül az iparpolitikában, a "piac tökéletlenségének és kudarcainak" kezelésében, a szociális feszültségek enyhítésében stb. Ez az, amit Krugman már a kilencvenes évek elején ellen-ellenforradalomnak nevezett. (Krugman 1992)

Az elméletek és a gyakorlat viszonya az elmaradott világban

A hatvanas évek közepére az ázsiai és az afrikai gyarmati rendszer szétesett. Az újonnan függetlenné vált országok vezetői és társadalomtudósai előtt felvetődött a kérdés: a fejlett tőkés országokban kidolgozott gazdaságelméletek és gazdaságpolitikai gyakorlat mennyiben alkalmazható az elmaradottság körülményei között? Az első reakció általában a határozott elutasítás volt. A radikális felszabadítási mozgalmak vezetői és teoretikusai nem indulhattak ki korábbi elnyomóik elméleteiből, azokat mint "nyugati", vagy "burzsoá" nézeteket elvetették. Radikális államosítási tervek, társadalomátalakítási koncepciók születtek. Az amerikai szakíró, P. E. Sigmund erről annak idején azt írta: "A kapitalizmus visszautasítása és a szocializmus előnyben részesítése erkölcsi és gazdasági okokból fakad. A fejlődő országok szocializmusának alapja szerintük egy, inkább az igazságra, mint a profitra, az ésszerű tervezésre, mint a vak piaci tevékenységre, az erőltetett gazdasági növekedésre és iparosításra, mintsem az idegen vállalatok hasznát szolgáló nyersanyagtermelésre épülő társadalom. E célokat Ázsia, Afrika, Latin-Amerika és a Közel-Kelet szinte minden vezetője magáévá teszi..." (Sigmund, 12. o.)

A kezdetekben minden olyan radikálisnak tűnt. A fejlett országok modelljeinek elutasítása és az elzárkózás politikája valójában a legtöbb esetben csak retorikai szólamnak, átmenetinek bizonyult. A gazdaságilag elmaradott országokban piaci (és prekapitalista) viszonyok uralkodtak. Még a külföldi tulajdont kezdetben többé-kevésbé államosító vagy nemzeti tulajdonba vevő elmaradott országokban is kialakult vagy megerősödött a politikai vezetéssel összefonódott, helyi mércével mérve gazdag vállalkozói réteg. Az elmaradott országok duális gazdaságának modernebb (egyes esetekben államosított) árutermelő szektora továbbra is a korábbi anyaországok multinacionális vállalatainak hatókörében, világpiaci viszonyok között működött. A legtöbb volt gyarmati ország nyugati egyetemeken tanult vezető rétege hamarosan alkalmazkodott az új feltételekhez, és gyakran a nemzeti érdekekkel szemben is erősödött a komprádor mentalitás. E folyamat a hatvanas évek közepétől - amikor a szocialista országok, elsősorban a Szovjetunió dinamizmusa és világpolitikai hatóerejének lendülete megtört - felgyorsult. A függetlenségi küzdelmek új erőviszonyokhoz nem alkalmazkodó vezetői fokozatosan kiszorultak a vezetésből. A nyugati gazdaságelméletek teljes elutasítását, a radikális szocializmus-koncepciókat a legtöbb országban szelídebb gondolatok, például a fokozott önerőre támaszkodást, az önállóbb iparosítást, a kulturális identitást hangsúlyozó koncepciók váltották fel.

A fejlődő országok által megvalósított gazdaságpolitika lényegében és általában véve az államkapitalizmus keretei között maradt, még ha a gondolkodásmódban volt is némi piacellenesség. "Az államkapitalista stratégia a modernizációs kihívásra adott válasz volt ('iparosítás vagy pusztulás'), hatott továbbá a szovjet iparosítási stratégia presztízse, a keynesi stratégia pedig a közgazdászokat a növekedés magas rangú papjaivá szentelte. Csak ezek figyelembe vételével érthető meg, hogy a harmadik világban viszonylag kevés országot vonzottak a M. Friedman féle neoliberalizmus gazdasági tanácsai, nem is elsősorban azért, mert a szociális következményeket problematikusnak tartották, hanem mert kevésbé feleltek meg a harmadik világban kialakult hatalmi viszonyoknak." (Hettne 1995, 38. o.)

Sokáig tehát a keynesi alapú elképzelések, és azokon belül a fejlődéskoncepciók voltak nagyobb hatással, a liberális modellek csak később - a hetvenes évektől -, a globalizáció kényszermechanizmusai (pl. az eladósodás kezelése) kapcsán, a fejlett országok nyomására kerültek előtérbe.

A vázolt összkép természetesen így igen sommás. A legtöbb régióban a helyi feltételeknek, sajátosságoknak megfelelően megjelentek részlegesen önállóbb vagy sajátságos elméleti vagy elméletieskedő gazdaságstratégiai irányzatok. Ezek viszonya a gyakorlathoz azonban igen különös volt. Inkább fejlesztési, mint fejlődéselméleti koncepcióknak nevezhetők, bár gyakran kutatóintézeti vagy egyetemi hátterük is volt. A legtöbb esetben ugyanis kormányzati stratégiák, gazdaságfejlesztési tervek hátteréül szolgáltak. Kimutatható kapcsolatuk az előbbi pontban tárgyalt elméleti irányzatokkal nem volt, de az elméleti koncepciókra gyakran inkább közvetetten hivatkoztak.

Az alábbiakban talán túlságosan tömören, a lényeg megragadására törekedve, keletről nyugat felé haladva áttekintjük az egyes régiók sajátosságait; néhány jelentősebb személyiségnek az állam gazdasági szerepét érintő megállapításait.

Az újonnan iparosodó ázsiai országokban a japán modell adaptálása és a követési stratégiára koncentráltak. E modellben a nagyvállalati és a kormányzati körök formalizált és gyakran informális, egyeztető-forrásallokációs gyakorlata és a külső piacvédelem (protekcionizmus) egészíti ki, korrigálja a piaci mechanizmusokat. Ezt a koncepciót azonban nem nagyon szokták összefüggésbe hozni a fejlődéselméletekkel. Egyrészt azért, mert a mintát a fejlett Japán sajátos modellje adta, másrészt kimondatlanul bizonyára azért is, mert ezek az országok sajátos (az ázsiai szocialista országokkal szembeni) geopolitikai-világstratégiai helyzete kivételes lehetőséget teremtett számukra: anélkül folytathatták piacvédő-protekcionista gyakorlatukat, hogy ez kiváltotta volna a fejlett tőkés országok ellenállását. Sőt, a neoliberális-modernizációs szemüvegen át a "kis tigrisek" sikerei a laissez-faire, az olcsó munkaerőn alapuló, komparatív előnyöket biztosító, exportorientált, a Rostow-féle stádiumelméletet alátámasztó fejlesztési stratégiának látszott. (Lásd például: Balassa 1971.)

Valójában azonban a szocialista (és talán néhány "szocialista orientációjú") országokon kívül éppen az újonnan iparosodó országokban avatkozott be az állam a leghatározottabban a szabadpiaci viszonyokba azok szabályozásával, a tőkefolyamatok ellenőrzésével és a tőkék reallokálásával. A koreai Yeon-ho Lee professzor őszintén bevallja, bár ez manapság nem divatos: "A kelet-ázsiai fejlődő országok számára az állami beavatkozás a piaci viszonyokba az egyetlen lehetséges eszköz a gazdasági növekedés és egyben az instabil piaci viszonyok menedzselésére. Mint Krugman (1994-ben) helyesen hangsúlyozta, a sikeres kelet-ázsiai növekedés nem a kivételesen hatékony növekedésnek, hanem egyszerűen az erőforrások hatékony mobilizálásának volt köszönhető." (Lee 1998, 384. o.)

India jó példa arra, hogy a terminológia és a gyakorlat hogyan vált el egymástól, illetve az idő múlásával hogyan igazodott a gazdaság fejlesztésének koncepciója a gazdasági-társadalmi elitek érdekeihez és elképzeléseihez. Nehru 1946-ban még azt nyilatkozta: "én a szocializmus mellett vagyok, és remélem, hogy India kiáll a szocializmus mellett, és egy szocialista állam alkotmánya felé menetel." (Nehru: 1961, 7-8. o.) Az 1948-as iparpolitikai nyilatkozat, a Bombey Terv egy sor alapvető, többek között feldolgozó iparág államosítását irányozta elő 10 éven belül. A valóságban a kasztrendszerhez idomítva és az állam gazdasági szerepének hangsúlyozásával ugyan, de alapjában véve piaci modellben gondolkodtak. Ezt egy 1956-ban keletkezett tervdokumentummal lehet illusztrálni: "A szocialista jellegű társadalmat nem lehet valamilyen meghatározott vagy merev szerkezetnek tekinteni... Se nem szükséges, se nem kívánatos, hogy a gazdaság monolitikus típussá vagy szervezetté váljék... (Kiemelés tőlem: F. P.) Az állami szektor kiterjesztése sem kell, hogy a döntési jognak vagy a hatalom gyakorlásának koncentrációját jelentse... A szocialista jellegben a hangsúly az életszínvonal emelésén van, valamint...a társadalom minden rétege közötti társas viszony érzésének megteremtésén." (Second Five Year Plan, 1956, 24-25. o.) Ebben az idézetben jól érzékelhető a retorikai felszín és az elbújtatott lényeg kontrasztja is. Ami megvalósult, az legfeljebb (tradicionális viszonyokkal is átszőtt) államkapitalizmus volt. Széleskörű államosításra nem került sor: az állami tulajdon nemzetgazdasági súlya 6-7% volt, s a gyáriparban is csak 10% körül maradt. (Köves 1966, 192-193. o.) A felvillantott indiai példát többé-kevésbé tipikusnak, modellértékűnek tekinthetjük az akkori "harmadik világban".

A radikálisabb arab világban, Irakban, Szíriában, a nasszeri Egyiptomban és esetenként más arab országokban is a hiányzó ipari vállalkozó réteget helyettesítő állami ipari szektort - amely ott a teljes ipar 40-50%-át tette ki - a politika és az azt szolgáló tudomány szocialistának vagy még inkább nem-kapitalistának tüntette fel, holott ez erősen kétséges volt. Az arab "szocializmusok" távolról sem gondoltak az arab viszonyok között erős kereskedelmi tőke és a neki megfelelő piaci viszonyok korlátozására. Nasszer tulajdonképpen világosan megmondta (de az akkori szocialista országok vezetői nem akarták meghallani): "Mi a szocializmusunkat... nem a valóságos viszonyoktól elvonatkoztatva építjük... Nem hiszünk egy osztály uralmában, demokráciát akarunk az egész népnek. Nem hiszünk egy osztály felszámolására irányuló erőszakos módszerekben, ellenkezőleg, az ellentmondások megoldásának békés módszereiben hiszünk." (Nasszer 1963) (Micsoda összecsengés az indiai tervből vett idézettel.) El-Kaissouni egyiptomi pénzügyminiszter a magántulajdont "a gazdasági demokrácia és tervgazdálkodás" kritériumaként értelmezte. (El-Kaissouni 1964) Az más kérdés, hogy a hivatkozott demokrácia valójában mennyire érvényesült, pontosabban kit szolgált.

Formailag az Arab-öböl térségének monarchiáiban még az említett országcsoporténál is nagyobb volt az állami tulajdon súlya, de az valójában az uralkodó családok magánvagyonaként funkcionált és funkcionál ma is.

Farkas Péter [Magyar Tudomány, 2002./7 .]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010