Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Az afrikai szocializmus-koncepcióknak volt egy radikális vonulata is. Az ellenpuccs előtti, Nkrumah vezette Ghanában, Sékou Touré Guineájában, Modibo Keita Malijában, később Angolában, Mozambikban, Bissau-Guineában, Algériában. Nkrumah adta meg az alaphangot: "A szocializmus feltételezi... a termelési eszközök, a föld, és az ásványi kincsek köztulajdonát s a nép javára történő felhasználását". (Nkrumah) Valójában ezekben az országikban sem érvényesültek a szocialista viszonyok: az egyik oldalról a lakosság három-négyötöde primitív önfenntartó gazdálkodást folytatott, a másik oldalról az exportképes termelést vagy nem államosították (mint Guineában a bauxit-, Angolában a kőolajbányászatot), vagy a bányákat névleges államosítás, nacionalizálás után (pl. Zambiában) szolgáltató szerződések keretében a korábbi tulajdonosok, a multinacionális társaságok működtették. Valójában és lényegében a szabadpiaci viszonyok uralkodtak. A "szocializmust" inkább csak a valamivel erősebb szociális érzékenység jelentette.

Afrika földjén Algériában alakult ki a legönállóbb közgazdasági koncepció. Az algériai "szocialista" modell valójában az önerőre támaszkodás radikális esetének tekinthető. Talán Algéria volt az egyetlen ország, ahol az áruforgalmat és az értékfolyamatokat az állam jelentős mértékben kontrollálni tudta, és sok területen eltérítette a spontán piaci viszonyoktól. (Az ipari termelés 80%-a, a mezőgazdaság és az áruszállítás 60%-a, a szolgáltatások 40%-a tartozott a "társadalmi" szektorhoz, ami az állami, az önigazgató és a szövetkezeti szektorokat foglalta magában.) A társadalmi szektor ezekkel sem érte el a szocialista országokra jellemző szintet. A magántőke nem is érezte magát különösebben korlátozva, hiszen az arab tőke hagyományosan a kereskedelemben és a könnyűiparban mozog otthonosan.

Az algériai modell tényleges elméleti háttere kevésbé a marxizmus, sokkal inkább François Perroux növekedési pólusok és Roger de Bernis iparosító iparosítás koncepciója volt. Jellemző, hogy Algéria első hosszú távú, 15 évre szóló gazdaságfejlesztési tervének megszületésénél a szovjet szakértők mellett a Világbank szakemberei is bábáskodtak. Bár az algériai kísérlet volt a legtartósabb és a legradikálisabb - az összes önállóbb nemzeti fejlődést célként kitűző kísérlethez hasonlóan -, valószínűleg szükségszerűen el kellett buknia. Részben belső ellentmondásai (pl. az alacsony termelékenység és a nemzetközi versenyképesség hiánya, egyes gazdagodó rétegek ellenállása, az adott viszonyok közötti sikertelenségek, nehézségek, a jövedelemkülönbségek növekedése miatt a tömegek fokozatos passzívvá válása, esetenként szembenállása) miatt. A bukásban nem kisebb szerepe volt a nemzetközi gazdasági és politikai feltételek, erőviszonyok alakulásának, a globalizáció hatásainak.

Ahogy T. Mkandawire írja az afrikai "gazdaságfejlesztő állam" történetéről és helyzetéről 1998-ban publikált dolgozatában: "a liberalizmus drámai fölénye"..., "a globalizációs folyamat minden kormányt arra kényszerített, hogy az állam-piac viszonyt saját országuk esetében felülvizsgálják, és nagyobb hódolattal adózzanak a "piaci erőknek"." (Mkandawire 1998, 2-3. o.)

Mkandawire többek között hangsúlyozza, hogy az állami gazdaságpolitikának - akár szocialista, akár kapitalista orientációjú országokról volt szó - kiemelkedő szerepe volt a belső erőforrások mobilizálásában. Az afrikai országok megtakarítási rátái 15%-ról 20-25%-ra nőttek, majd az afrikai államok gazdasági hatóerejének "visszaszorítását" követelő külső nyomás (a Világbank ún. Berg jelentése, 1981) következtében a kilencvenes évek elejéig újra 15% alá süllyedtek. A befelé forduló gazdaságpolitika - hangoztatja - soha sem volt egyenlő az elzárkózással, az iparvédő jogszabályok igen gyakran éppen az Afrikában beruházó külföldi tőkések kérésére születtek.

A nyolcvanas évek kedvezőtlen tapasztalatai nyomán azonban a Világbank 1989. évi, Afrikát tárgyaló jelentésében újra kiemelte az állam szerepét a gazdasági fejlődés és a társadalmi átalakulás menedzselésében - hangsúlyozza Mkandawire. E külső elvárások szerint "az államnak autonómnak kell lennie, ami azt jelenti, hogy "izolálódjon" a saját belső társadalmi gyökereitől és a segélyek és a technikai együttműködés feltételességi előírásai által váljék a külső "fékező erők" (agents of restraints) alárendeltjévé". Rezignáltan jegyzi meg, hogy sem a laissez-faire, sem a Világbank új államfelfogása nem erősítette meg a hazai vállalkozói rétegeket. Végkövetkeztetései: "az afrikai történelmi tapasztalatok és más, sikeresebb gazdaságfejlesztő államok példája alapján nem tarthatjuk megalapozottnak azon érvek többségét, amelyek szerint a "gazdaságfejlesztő állam" Afrikában lehetetlen lenne... Tágra nyitják a kaput a korlátlan külső beavatkozás előtt, végül szétoszlatnak minden lelkesedést az iránt, hogy a helyiek valamit is tehetnek a fejlődés érdekében." (A megállapításokat és idézeteket lásd: uo. 5., 21., 25., 29., 32. és 33. o. A világbank két hivatkozott tanulmánya: World Bank 1981 és 1989.) Mkandawire gondolatai azért fontosak, mert alapjában véve kifejezik az afrikai politikusok, szakemberek véleményét, ami az utóbbi években a WTO tárgyalásokon is megmutatkozott.

Speciális volt Latin-Amerika helyzete. Ott az ENSZ Latin-amerikai Gazdasági Bizottságában (CEPAL), Raul Prebisch vezetése alatt sokkal önállóbb fejlődési-modernizációs elméletrendszer és ennek nyomán gazdaságpolitika körvonalazódott, mint az akkori harmadik világ más térségeiben. A "cepalista" közgazdasági irányzat is az önerőre támaszkodás koncepciójának valamiféle határozottabb megnyilvánulása volt. A kontinens országaiban erre a gazdaságpolitikai modellre hivatkoztak, az ásványvagyont gyakran állami kézben tartották, gazdaságösztönző lépéseket tettek, piacvédő politikát folytattak. Az évtizedek folyamán a modell sokat változott, általában liberalizálódott.

Az 1970-es évektől (néhány országban már a 60-as években) a világgazdasági kényszerek hatására ezen a kontinensen is számtalan, immár kifelé egyre nyitottabb (ortodox, heterodox) gazdaságpolitikai variáns alakult ki mind az elméletekben, mind a gyakorlatban.² Azonban ezek sem voltak sikeresek: a 80-as években a kontinens országai súlyos válságot éltek át. Ennek hatására egyes országokban előtérbe került az új dependencia-iskola és gazdaságpolitika, amely a piacorientált reformok és a piaci-állami kettős koordináció irányába lép (Pereira 1995, továbbá Kollár 1992 és 1996).

A fejlődéselméletek relevanciájáról

A fejlődéselméletek nem a priori, azaz a valóságtól elrugaszkodva jelentkeztek. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a periféria tőkehiányos, a fejlődés új útjait kereső országiaban szükségszerű volt az állam fokozott szerepvállalása. Az állami eszközökkel a lehetőségek keretei között pótolni kellett a tőkehiányt, a gazdaság és a vállalkozások gyengeségét, segíteni kellett az ipari fejlődést, a munkahelyteremtést, és ellensúlyozni szerették volna a nemzetközi gazdaság egyenlőtlen, kedvezőtlenül differenciáló hatásait. Az 50-es és a 60-as években bizonyos korlátozott eredményeket el is értek ezekben.³ A nemzetközi szervezetek - beleértve a Világbankot és a Nemzetközi Valutaalapot - ekkoriban lényegében támogatták ezt, hiszen a fejlett tőkés országokban is a keynesi koncepción alapuló fokozott állami beavatkozás volt napirenden.⁴

A hazai és a nemzetközi gazdasági, valamint politikai erőviszonyok változása, a liberális paradigma előtérbe kerülése és az eladósodás okozta kényszerek folytán az állam gazdasági szerepvállalása az évtizedek múlásával a gazdaságilag elmaradott országokban is egyre inkább a nemzetgazdaságok kapitalista, piacgazdasági integrálását és a világgazdaságba való bekapcsolását szolgálta. Mint bemutattuk, a korábban szocialista orientációjúnak tekintett országokban is fordulatot hozó vezetők kerültek hatalomra.⁵ Az IMF-fel egyeztetett kiigazítási és stabilizációs politikák keretében pedig - a nyolcvanas évektől - végleg napirendre került az elmaradott országokban az állam gazdasági szerepének gyengítése, beleértve a privatizációt, a deregulációt és a piacnyitást. A fejlődéselméletek bármely irányzatának szemszögéből az utóbbi két évtized liberalizációs-globalizációs tendenciái a gyengébben fejlett, perifériás és félperifériás országok erősödő kiszolgáltatottságát, magatehetetlenségét hozták, ez pedig a világgazdasági differenciálódás növekedését, hatalmas térségek gazdasági növekedésének lassulását, az egy főre jutó jövedelem csökkenését eredményezte, és ez a tendencia a meglévő világrend egyik erősödő rizikótényezőjévé vált.⁶

Björn Hettne, a fejlődéselméletek történetének egyik legjobb szakértője írta: "Az elméletek relevanciája egyrészt természetesen azok minőségétől függ (elméleti relevancia), de egyben a hatalmi központokkal való kapcsolatuktól is (politikai relevancia). Az utóbbi értelemben a fejlődéselméletek egyre jobban marginalizálódtak a valóságban végbemenő intellektuális és politikai változások folytán, sőt az is kérdéses, hogy valaha is erős lett volna a politikai hatásuk. A marginalizáció folytatódik, s lehet, hogy a fejlődéselméletek harcos egyházként végezik be történetüket." E pesszimista értékeléshez azonban azt is hozzá teszi: "Lehet, hogy a fejlődéselméletek a politika síkján nem mindig javasoltak helyes megoldásokat, de más oldalról nézve az általuk körülírt és elemzett problémák egyáltalán nem tűntek el. Ellenkezőleg, hozzájuk kapcsolódva újabb problémák vetődtek fel". (Hettne 1995, 11. o.)

Magam is úgy gondolom, hogy a fejlődéselméletek "politikai relevanciája" a globalizáció körülményei között egyre kisebb lett, azok az égető kérések azonban, amelyeket évtizedek óta feszegetnek, éppen napjainkban kerülnek újból előtérbe a nemzetközi gazdasági és politikai fórumokon: erősödik a vita a globalizációból adódó egyenlőtlenítő hatásokról, a globalizáció hasznának és általában a jövedelmeknek a koncentrálódásáról, egyes társadalmi rétegek és országcsoportok elszegényedéséről, az államok elgyengüléséről. Úgy tűnik, egyre inkább igazolódik a fejlődéselméletek legradikálisabb képviselőinek szkepticizmusa: a világgazdaságnak az egyenlőtlenségeket elmélyítő piaci viszonyai az adott erőviszonyok és struktúrák között alapvetően nem reformálhatók meg, s a perifériás országok az államuk gazdasági szerepét nem tudják megerősíteni egy a felzárkózáshoz (és a szociális igazságtalanságok kezeléséhez) nélkülözhetetlen védekezőbb gazdaságstratégia érdekében.

Irodalom

Azikiwe, N. (1963). Interjúja. Présence Africaine. In: Kende István. Fejlődő országok - haladó eszmék. Bevezető. 72.

Balassa, B. (1971). Trade Policies in Developing Countries. American Economic Review. Vol. 61.

Bedie, Konan (1966). Beszéde. Washington. Nemzeti Újságíróklub. Szeptember 10. In: Kende István. Fejlődő országok - haladó eszmék. Bevezető. 72.

Berend T. Iván (1995). Átalakulás a világgazdaság perifériáin. A századvég gazdasága történelmi perspektivában. Magyar Tudomány. 7., 761-777.

el-Kaissouni, A. M. (1964). Egyptian Gazette. január 5. Idézi Kubik István. Az Egyesült Arab Köztársaság. In: Korunk világgazdasága. A fejlődő országok. 354.

Farkas Péter (1998). Makrogazdaság-elméletek és gazdasági folyamatok a fejlett tőkés országokban a II. Világháború óta. MTA Világgazdasági Kutatóintézet. Budapest. Műhelytanulmányok 7., 43. (Rövidítve a Magyar Tudomány 1999/9. és 2000/9. számában.)

Hettne, Björn (1991). The Voice of the Third World. Studies on Developing Countries. No. 134. Institute for World Economics of the HAS. Budapest. 75.

Hettne, Björn (1995). Development Theory and the Three Worlds. Longman. England. 319.

Hoós János (1996). Fejlődés-gazdaságtani elmélet és a magyar gyakorlat. Elvek és valóság. Kézirat. 23.

Kollár Zoltán (1992). Stabilizáció vagy modernizáció. A latin-amerikai gazdaság az ezredforduló előtt (1960-1990). In: Közgazdasági (f)irkák. 71., BKE. Budapest. 181.

Kollár Zoltán (1996). Dél keresztje alatt. Latin-Amerika latinamerikanizálódása. Z könyvek. Budapest. 117.

Köves Vince (1966). India. In: Korunk világgazdasága. A fejlődő országok. KJK. 149-212.

Krugman, P. (1992). Toward a Counter-Counterrevolution in Development Theory. World Bank Economic Review Supplement. Proceeding of the Annual Bank Conference on Development Economics. 15-39.

Lee, Yeon-ho (1988). Development. Capitalism and the State in East Asia. Korea Observer. Summer 359-395.

Measures for the economic development of under-developed countries (1951). United Nation. NY.

Mkandawire, Thandika (1998). Thinking about Developmental State in Africa. African Development in a Comparative Perspective. Study project sponsored by the Government of Japan. UNCTAD. Geneva. 39.

Nasszer, G. A. (1963). Előadás a Mohamedán Ifjúsági Egyesületben. In: Egyptian Gazette. november 29. Idézi Kubik István. Az Egyesült Arab Köztársaság. In: Korunk világgazdasága. A fejldődő országok. 354-358.

Nehru, J. (1961). India's Foreign Policy. New Delhi. Idézi: Fejlődő országok - haladó eszmék. Kossuth Könyvkiadó. 1976. 70. o.

Nkrumah, Kwame (1960-as évek). Idézi Szentes Tamás. Korunk világgazdasága. A fejlődő országok. 483.

Nyerere, Julius (1992). The Basis of African Socialism. Dar es Salaam. Idézi Szentes Tamás Afrika. In: Korunk világgazdasága. A fejlődő országok. 483.

Pereira, L. C. Bresser (1995). Latin-Amerika az "állam válsága" megközelítés fényében. Közgazdasági Szemle. 6., 533-551.

Second Five Year Plan. Government of India. New Delhi. 1956. Idézi dr. Köves Vince. India. In: Korunk világgazdasága. A fejlődő országok. KJK. 1966. 189.

Senghor, Leopold Sédaz (1961). West Africa. november 4. Idézi Szentes Tamás. Afrika. In: Korunk világgazdasága. A fejlődő országok. 482.

Sigmund, P. E. (1960-as évek). The Ideologies of the Developing Nations. Idézi Kende István. Fejlődő országok - haladó eszmék. Bevezető. 69.

Szentes Tamás (1980). Polgári és "újbaloldali" elméletek a tőkés világgazdaságról. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 450.

Szentes Tamás (1995). A világgazdaságtan elméleti és módszertani alapjai. AULA, Budapest. 819.

World Bank (1981). Accelerated Development in Sub-Saharan Africa: An Agenda for Action. Washington D. C.

World Bank (1989). Sub-Saharan Africa: From Crisis to Sustainable Growth. Washington D. C.

1 A tanulmány eredeti, bő változata a Nemzetgazdaságok fejlődésének, iparosításának sikeres és kevésbé sikeres útjai a modern kor különböző időszakaiban c. OTKA kutatási program keretében készült. Kutatásvezető: Ehrlich Éva.

2 Az ortodox gazdaságpolitikák a fizetési mérleg kiegyensúlyozására, a heterodox koncepciók inkább a monetáris reformra és az antiinflációs politikára koncentrálnak. Utóbbi nyitottabb a korábbi strukturalista megoldások iránt. Itt terjedelmi korlátok miatt nem tudjuk bemutatni a sokféle latin-amerikai próbálkozást, az átmeneti sikereket és a még jellemzőbb kudarcokat.

3 Anakronisztikusnak tűnhet, hogy az iparosítási ranglétrán nem a fejlődéselméletekkel közvetlenül kapcsolatba hozható országcsoportok léptek előre a legnagyobb mértékben, hanem két másik modellhez tartozók: a szocialista országok (közülük az európaiak csak a hetvenes évekig, de Kína egészen napjainkig) és az újonnan iparosodó ázsiai országok. Valójában - megítélésem szerint - nagyon is érthető ez a jelenség: az utóbbi két modellben a külső versenyt a piacvédelem révén sokkal határozottabban korlátozták, az állam szerepe még jelentősebbé vált a forráskoncentrálásban, az infrastruktúra, az oktatás és képzés, a műszaki fejlődés finanszírozásban, a gazdasági folyamatok alakításában. (Persze e két országcsoport között is óriási különbségek voltak, hisz az egyikben az állami tulajdon, a másikban a korporatív magántulajdon dominált.) Ne felejtsük, a 19. században Németország, majd az Egyesült Államok is, csak piacvédő politikával tudtak Anglia nyomába eredni, megközelíteni, lehagyni!

4 Lásd például az ENSZ első kiadványát a fejlődés problémáiról: Lépések az alulfejlett országok gazdasági fejlődéséért, amelynek szerzői között ott voltak a fejlődéselmélet képviselői. (Mesaures... 1951)

5 A legkiélezettebb példa persze Chile volt, ahol még mielőtt az egységkormány hozzáfoghatott volna talán az államkapitalizmuson is túlmutató szociális és államgazdasági reformok végrehajtásához, külső segítséggel fasiszta jellegű puccsot hajtottak végre. De nem bizonyult kivitelezhetőnek a gazdaság belső gyengesége, valamint a külső gazdasági függőség és külső politikai beavatkozás folytán mondjuk Algéria, Jamaica vagy Nicaragua gazdasági függetlenedési, önerőre való támaszkodási törekvése sem.

6 Másfélmilliárd ember él azokban az országokban, amelyekben az elmúlt három évtizedben az egy főre jutó jövedelem csökkent, további kétmilliárd számára pedig stagnált.

Farkas Péter [Magyar Tudomány, 2002./7 .]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010