Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A győztes hatalom – jelenlegi ismereteink szerint – nem összegezte a halálos ítéletek számát. Az a nyomtatott kimutatás, amelyre Deák István mint a magyar szabadságharc „Who is who"-jára hivatkozik, nem teljes és nem pontos. Annál buzgóbban gyűjtögették a magyar „rémuralom" áldozatainak neveit.

Az adatok gyűjtése pedig a magyar oldalról komoly akadályokba ütközött. Kossuth titkára és iratai jelentős részének megőrzője, Vörös Antal a napisajtó, a hirdetmények és „biztos magánúton" szerzett információk alapján írta össze a Habsburg Birodalom egész területén vizsgálat alá vont, elítélt és kivégzett személyeket. Az ő adatai szerint 1848 októbere után összesen 1765 haditörvényszéki ítéletet hoztak, s ezek közül 897 esik Magyarországra. Egy másik feljegyzésében több mint 6000 tételben sorolja fel a vizsgálat alá vont, elítélt vagy kivégzett személyeket; egy-egy tételszám alatt sokszor többet is. Az ő feljegyzéseiben sem szerepelnek azonban az összes kivégzettek; s sajnos azt sem közli, hogy melyik személyt hol, mikor és miért ítélték el. Emellett pedig – tágan értelmezve a megtorlás fogalmát – nemcsak a rögtönítélő vagy a rendes haditörvényszékek által elítélteket és kivégzetteket, hanem a nemzetiségi fölkelők áldozatául esetteket vagy például a börtönében éhségsztrájkban elhalálozott Hatvani Imre szabadcsapat-parancsnokot is a kivégzettek közé sorolja. Sőt az 1849. július 12-én Nagyigmándon kivégzett csákberényi református és katolikus papok kétszer is szerepelnek a listákon: egyszer mint lovasberényi (!), egyszer pedig mint nagyigmándi papok. Horváth Mihály munkájában az 1849 októbere előtt kivégzettekkel együtt összesen 34 nevet sorol fel. A többi összefoglaló munka is megelégedett a nevesebb vértanúk felsorolásával.

Az első komoly próbálkozás a vértanúk számának összesítésére a múlt század végén történt. Szentkatolnai Bakk Endre, a Kolozsvárott megjelenő 1848–49. Történelmi Lapok 1893. évi kötetében tette közzé Az 1848. év végétől 1854. év végéig kötél és golyó által kivégzetteknek emlékezete című írását. Ebben 99 név szerint ismert és 24 névtelen vértanút sorol fel. Ezt a névsort közölte újra (az adatok részletezése nélkül) Gracza György, azzal a megjegyzéssel, hogy Hentaller Lajos kutatásai szerint 1848. december 7. és 1854. április 27. között 162 politikai kivégzésre került sor Hentaller részletezett adatait azonban nem sikerült fellelnünk. Hentaller kutatásaira hivatkozik Hamvay Ödön is az aradi vértanúkról írott munkájában. Beksics Gusztáv 500 meghozott és 114 végrehajtott halálos ítéletet említ. Búsbach Péter 1046 hadbírósági ítéletről, ezen belül 573 halálos ítéletről, s ebből 54 végrehajtott ítéletről tud, hozzátéve, hogy „kivégeztettek ezen kívül még megszámlálhatatlan százai a bujdosóknak azon ürügy alatt, hogy útonállók". Eredetileg várfogságra ítéltek 371 főt, kegyelem útján 362 főt, sáncfogságra 53 főt, kegyelem útján 13 főt.

Szintén a Szentkatolnai Bakk Endre által közölt névsor alapján indult el Kacziány Géza, aki a Magyar vértanúk könyve című munkájában 105 vértanút említ név szerint. A későbbi munkák általában az ő adataikat használták kiindulópontul. Így Berzeviczy Albert, aki lényegében összegezte az addig megjelent munkák adatait. A legáltalánosabban elfogadott adatok 110-120 főre teszik a haditörvényszéki ítélettel kivégzettek számát. Jászi Oszkár munkája révén a 114 kivégzettről szóló adat bukkan fel egy újabb osztrák munkában is.

1989–1990, a politikai rendszerváltás, az 1956-os megtorlásokkal kapcsolatos kutatások szabaddá válása visszamenőleg is aktualitást adott a magyar politikai megtorlások témájának. Először a Svájcban élő magyar történész, a 20. századi publikációiról ismert Gosztonyi Péter figyelt fel a témában rejlő lehetőségekre. Előbb egy cikksorozatban, majd egy önálló kötetben foglalkozott a „magyar Golgotával". Gosztonyi azonban az 1848–49-es megtorlásokkal kapcsolatban nem folytatott önálló kutatásokat, s a meglévő – egyébként nem túlzottan nagy – szakirodalmat sem használta fel. Emellett kritikai vizsgálat nélkül újraközölte a Szentkatolnai Bakk Endre által összeállított névsort.

A különböző névsorok összevetése több szempontból is tanulságos. A Vörös Antalnál már említett „duplázás" ugyanis gyakori eset. Néhány kivégzésnél pedig igencsak kétséges, hogy megtörténtek-e egyáltalán, illetve hogy létező személyekről esik-e szó a különböző feldolgozásokban.

A részletkutatások tekintetében valamivel jobban állunk. Kumlik Emil még a század elején közzétette a szabadságharc Pozsonyban kivégzett, illetve Pozsonyban született vértanúinak életrajzát. A szabadságharc tizenhárom, Ausztriában kivégzett huszár-mártírjának nevét Rédvay István tette közzé az 1848–49-ben hazaszökő huszárok emlékét megörökítő kötetében. Az aradi vértanúk pörét a legendagyártó és pontatlan feldolgozások után egy szakszerű bevezetővel ellátott forrásközleményből ismerhetjük meg Katona Tamás jóvoltából. Tudományos értékű feldolgozása mindmáig csak Dessewffy Arisztid, Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Kazinczy Lajos életpályájának, illetve a börtönében elhunyt Lenkey Jánosénak van, s Batthyány Lajos pörének anyagát Károlyi Árpád német nyelvű közlése után végre magyarul, újabb forrásokkal kiegészítve olvashatjuk Urbán Aladárnak köszönhetően. A szabadságharc katonamártírjait pedig Bona Gábor két monográfiájából ismerhetjük meg. A megtorlások regionális vonatkozásait feldolgozó közlemények közül külön meg kell említenünk Fáncsy József kitűnő tanulmányát, amely az abszolutizmus rendszerének Baranya megyei kiépítését dolgozta fel. Az 1849 utáni függetlenségi mozgalmakat követő megtorlások áldozatairól pedig Lukács Lajos és Andrássy Antal munkáiból tudhatjuk meg a legtöbbet.

Hamvay Ödön a saját és Hentaller Lajos kutatásai alapján 20 aradi, 2 temesvári és 62 pesti vértanút sorol fel. A névsor alaposabb vizsgálata azonban arra mutat, hogy az aradiak közül le kell vonnunk a börtönében megőrült Lenkey Jánost, a nem létező Nagy Bálint és Ákos honvédtiszteket, valamint a Haynau által állítólag halálra botozott, ám szintén nem létező Zombory Iván tüzérfőhadnagyot. A pestieknél is hasonló a helyzet: Hamvay név szerint említi az október 12-én kivégzett Molnár István ügyvédet, népfölkelő-parancsnokot, valamint Matherny Jánost, Irányi Dániel sógorát, akit állítólag október 14-én végeztek volna ki. Ám e két személynek a neve sem fordul elő a pesti hadbíróság anyagában. Sajátos duplázás eredményeként Fekete Imre kóspallagi földműves, gerillaszázados kétszer is szerepel a névsorban (egyszer szeptember 1-jén Fekete Imre, majd október 8-án Fekete Ferenc néven). Hasonlóan bizonytalan az az adat, hogy augusztus 11-én 3 Pest megyei polgárt, október 14-én pedig 19 főt lőttek volna agyon hadbírósági ítélet nélkül. Végül pedig, az 1853. március 3-án kivégzett öt személy nem az 1849 utáni megtorlások áldozata volt, hiszen őket a Noszlopy-összeesküvésben való részvételért érte ez a súlyos büntetés.

Kumlik Emil szerint a pozsonyi Katonai Vizsgáló Bizottmány és a hadbíróság 1849 végéig összesen 13 végrehajtott halálos ítéletet hozott, s 146 férfit és 3 nőt ítélt hosszabb-rövidebb ideig tartó szabadságvesztésre (várfogság vagy sáncmunka).

Galsai Kovách Ernő szerint Aradon összesen 400 foglyot ítéltek várfogságra, közülük 183 főt vasra. A büntetés alól 46 személyt mentettek fel, 17 főt helyeztek vissza beosztásába vagy nyugdíjba. A 400 főből 304 főt ítéltek 10 éven felüli várfogságra (közülük összesen 2 főt 20 évre), 96 főt 1-10 évig terjedő fogsággal sújtottak. Az utolsó halálos ítéleteket 1850. március 20-án hozták meg. Az elítéltek közül 129 főt szállítottak más várakba, így Olmützbe, Munkácsra, Kufsteinbe, Königgrätzbe, Josefstadtba és más helyekre. Nagyszebenből is szállítottak Aradra elítélteket: 1852 februárjában 32 főt. Csutak Kálmán szerint 479 katonát és 10 polgári személyt ítéltek el Aradon. Közülük 16 főt végeztek ki. 40 főt golyó, 169 főt kötél általi halálra ítéltek, de ítéletüket kegyelem útján várfogságra változtatták. 3 főt sáncmunkára, 182 főt várfogságra ítéltek, 69 főt besoroztak.

1850 elején a fennálló hat haditörvényszék összesen 2617 purifikációs (igazolási) eljárást tárgyalt, ebből 2080-at befejezett, 537-et még vizsgált.

Hozzávetőleges számítások szerint csupán Erdélyből 72 honvédtisztet és 25 polgári személyt ítéltek halálra, 13 honvédtisztet és 10 polgári személyt pedig – köztük a magyar forradalmat támogató románokat – súlyos börtönbüntetésre. Rajtuk kívül 52 polgári személy – nagyobbrészt képviselők, megyei, széki és városi tisztviselők – szenvedtek hosszabb-rövidebb ideig tartó vizsgálati fogságot. Ugyanakkor az erdélyi megtorlás kétségkívül enyhébb volt a magyarországinál; Tamás András és Sándor László kivégzésén kívül nem tudunk más végrehajtott halálos ítéletről. Erdély a maga „véradóját" már az 1848–49-es polgárháborúban megfizette, s talán ez is visszatarthatta a cs. kir. hatóságokat a súlyosabb megtorlástól. A kíméletesebb eljárásban szerepe lehetett Ludwig Wohlgemuth altábornagynak, Erdély kinevezett katonai és polgári kormányzójának, aki ugyan igazi elefántként viselkedett a politika porcelánboltjában, de nem volt olyan labilis lelki alkat, mint Haynau, s mindent a katonai racionalitás szempontjából nézett. Szeptember elején egyenesen utasítást kért Bécsből, hogy milyen álláspontra helyezkedjék a haditörvényszéki ítéletek végrehajtásával kapcsolatban. (Jellemző, hogy az osztrák minisztertanács válaszul megküldte neki a Haynaunak küldött utasításokat.)

Hamvay Ödön szerint az Újépületben 1849–1859 között 2500 fogoly fordult meg, s a pesti hadbíróság összesen 154 halálos ítéletet hozott. Ezek nagy részét azonban szabadságvesztésre enyhítették.

A becslések meglehetősen eltérők. A szerzők többsége 114 halálos ítéletről és 1765 bebörtönzésről tud. Robert Endres szerint Haynau összesen 490 volt cs. kir. tisztet állított hadbíróság elé, 231 főt ítéltek halálra, majd később börtönbüntetésre, további 155 főt pedig 1-től 20 évig terjedő börtönbüntetésre. Egy másik összefoglaló szerint 475 tisztből 281 főt ítéltek halálra, majd a megkegyelmezettekkel együtt 386 fő szenvedett közülük 11-től húsz évig terjedő fogságot. Robert A. Kann az aradi tizenhárom és Batthyány kivégzése mellett 2000 bebörtönzésről tud. Szabad György kb. 1200 bebörtönzöttről, s ennél is több átmeneti időre fogságba kerültről tud. A besorozottak számával kapcsolatban is eltérőek az adatok: 40–50 000, sőt, 70 000 fő.

Bona Gábor számításai szerint a honvédsereg tábornoki és törzstiszti karából 22 főt végeztek ki, 14 fő fogságban halt meg, 273 fő szenvedett 2–9 évig terjedő várfogságot, 138 fő egy éven belül amnesztiában részesült, 27 főt közlegényként besoroztak a cs. kir. hadseregbe, 27 főt felmentettek, 5 főt kiutasítottak a Habsburg Birodalom területéről. 131 fő az eszéki, péterváradi és komáromi kapituláció révén mentesült a felelősségrevonás alól. A századosok közül 364 fő került hadbíróság elé, közülük 7 főn hajtották végre a halálos ítéletet. 245 fő 1–20 évig terjedő várfogságot kapott, többségük ítélete 6, 10 vagy 12 évre szólt. 20 év kényszermunkával büntették Takáts Zsigmond huszárszázadost, aki részt vett Lamberg meggyilkolásában. 81 főt hosszabb-rövidebb vizsgálati fogság és tiszti rangtól való megfosztás után szabadlábra helyeztek. Legalább 226 főt besoroztak a cs. kir. hadseregbe, de ez a szám a besorozott századosok minimumát jelenti. Legalább 3500 volt honvéd főhadnagyot és hadnagyot soroztak be a cs. kir. hadseregbe; Bona Gábor számításai szerint a besorozott honvédtisztek teljes létszáma meghaladta a 4000 főt. Bona Gábor 50 000 főre teszi a besorozott közhonvédek számát.

A haditörvényszéki eljárás alá vontak teljes és pontos számát nem ismerjük. A pontos szám megállapítása azért is nehéz, mert az egyes személyek ügyét sokszor több haditörvényszék is tárgyalta. Így a honvédtisztek elleni vizsgálatok egy részét a pesti, a kassai, pozsonyi, illetve a temesvári haditörvényszék kezdte meg, de az ügyeket általában átadták az aradi haditörvényszéknek. A polgári politikusok elleni eljárások többségével is hasonló volt a helyzet: ezeket a többi haditörvényszék általában átadta a pestinek. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy nincsenek adataink a temesvári, a kolozsvári és a nagyszebeni cs. kir. rendkívüli hadbíróságok eljárásairól, s hiányoznak az összesített adatok az 1849. júliusa előtt a Pesten, Pozsonyban és Sopronban működő katonai és politikai vizsgáló bizottmányok működéséről. Ugyanígy nincsenek adataink a bécsi Katonai Központi Vizsgáló Bizottmány előtt elítélt magyarokról, holott a katonák elleni eljárások egy jelentős részét 1849 augusztusáig ez a bíróság folytatta le.

Felvetődik a kérdés, mennyire volt súlyos ez a megtorlás a korabeli európai és Habsburg Birodalmon belüli megtorlásokhoz képest? Az 1848 júniusi prágai felkelés utáni megtorlásról nincsenek pontos adataink; a történeti irodalom csupán a felkelés kb. 400 halottjáról tudósít, s arról, hogy ezt követően Windisch-Grätz az ostromállapotot egész Csehországra kiterjesztette. (A halottak száma nagyjából megegyezett a bécsi forradalom védelmében elesettekével.)

Az októberi bécsi forradalom leverése után 9 nap telt el az első ítéletek meghozataláig. A cs. kir. hadbíróság 1848. november 9. és 1849. május 9. között összesen 144 főt ítélt el. Ezek közül 24 főn hajtottak végre halálos ítéletet, ám e számban benne van például az 1849. január 18-án Pozsonyban kivégzett Daniel Christian Dressler is. 1848 októberében 19 főt ítéltek el, közülük 10 főt lőttek főbe. A kivégzettek között volt Robert Blum, a frankfurti német nemzetgyűlés képviselője, Wenzel Caesar Messenhauser, a bécsi nemzetőrség parancsnoka, s a forradalom vezetői közül Alfred Julius Becher és Hermann Jellinek. Decemberben 21 ítélet született, közülük 3 főt agyonlőttek, egyet felakasztottak. Januárban 46 személyt ítéltek el, közülük 4 főt lőttek agyon. Februárban 18 elítéltből hármat lőttek agyon. Márciusban 26 fő elítéléséről tudunk, közülük 3 személyt végeztek ki a Latour meggyilkolásában játszott szerepükért. Áprilisban 12, májusban 3 személy elítéléséről tudunk. A kivégzettek között volt két magyar is; mindkettőjüket Horváth Jánosnak hívták, egyiküket november 14-én, a másikukat december 7-én lőtték főbe. A kivégzettek között feltűnően nagy a volt cs. kir. katonák száma (7 fő), a többiek között pedig a nem ausztriai születésűeké (8 fő). A megtorlás enyhébb formái sokkal több személyt érintettek. A cs. kir. hatóságok több ezer főt tartóztattak le, közülük azonban már december 7-én 1540 főt szabadon engedtek. Egy újabb munka szerint összesen 2400 főt tartóztattak le 1848 novembere és 1849 áprilisa között, közülük 2045 főt állítottak hadbíróság elé, s ezek közül 1320 főt mentettek fel. Még 1849 novemberében is 200 fő volt vizsgálati fogságban. Az 532 elítélt közül 72 főt ítéltek halálra, közülük 25 főn hajtották végre a halálos ítéletet. Más ausztriai városokban, így például Grazban az ostromállapot kihirdetése és a katonaság fellépése után nem került sor ilyen széles körű megtorló intézkedésekre.

Egy kimutatás szerint a Bécsben működő Központi Katonai Vizsgáló Bizottmány (Militär-Zentraluntersuchung-Kommission) 1848. november 1. és 1850. december 30. között összesen 4628 eljárást folytatott le. Az érintettek között volt 24 tábornok, 71 törzstiszt, 376 főtiszt, 39 katonai hivatalnok, 29 egyéb katonai személy, 354 legénységi állományú, 1448 polgári személy és 39 polgári hivatalnok. 426 esetben már az előzetes vizsgálat során megszüntették az eljárást, 1822 esetet politikai úton intéztek el. A 24 tábornok közül egyet halálra ítéltek, majd kegyelem útján három másikkal együtt többéves várfogságra ítélték; 5 elveszítette rangját, nyugdíját és kitüntetéseit, kettőt rehabilitáltak, 9 főt tisztáztak, háromnál az eljárás még nem ért véget, egy meghalt a vizsgálat során. A 71 törzstisztből kettőt bebörtönöztek, négyet rang- és nyugdíjvesztésre ítéltek, kettőt felmentettek, eggyel fegyelmi úton bántak el, 53 főt tisztáztak és rehabilitáltak, 9 ügyben még nem fejeződött be a nyomozás. A kimutatás azonban egyszerre tartalmazza az 1848 októbere utáni ausztriai eljárásokat, valamint a magyarországi eljárások egy részét; az említett tábornokok és törzstisztek nagy része az 1848–49 telén a magyar hadsereget elhagyók közül került ki.

A halálos ítéletekkel kapcsolatban az újabb osztrák kutatás is felvetette azt, hogy egy részüknek egyes csoportok elrettentése révén szimbolikus jelentősége is volt. Az ítéletek célja tehát nem annyira a tettek büntetése, hanem e csoportok példaszerű megbüntetése volt. Robert Blum kivégzésével a hatalom birtokosai a frankfurti parlamentnek üzentek; Messenhauserével a forradalom oldalára került, kilépett cs. kir. tiszteknek, Becherével és Jellinekével a forradalmi sajtónak; a már október 25-én a forradalmi haderőből kilépett Eduard Jelowickit pedig nagy valószínűséggel a másik lengyel, az elszalasztott Józef Bem helyett végezték ki.

Az itáliai forradalmi mozgalmak leverése után Milánóban 15 férfit és 2 nőt korbácsoltak meg, s ha elájultak, ecettel élesztették fel őket. Állítólag 900 főt végeztek ki fegyverrejtegetésért, házaikat pedig felgyújtották. A gazdagokat vagyonelkobzásra ítélték.

Európai összehasonlításban a legvéresebb megtorlásra a júniusi párizsi munkásfelkelés után került sor. Több mint 25 000 főt tartóztattak le, közülük augusztus 3-án 11 057 főt tartottak fogva gyanúsítottként. Más adatok 15 000 fogolyról beszélnek, akik közül 6000 főt néhány napon belül szabadon engedtek, a többiek közül jó néhányan kb. másfél év múlva szabadultak. 1850-ben még mindig 468-an voltak fogságban, többségüket Algériába deportálták. A deportáltak csak 1859-ben térhettek haza. Egy 1848. október 7-i kimutatás szerint azonban a júniusi eseményekben való részvételért 14 189 fő volt a börtönökben. Kb. 4300 embert deportáltak, kb. 1500 főt végeztek ki ítélet nélkül. Más adatok szerint 3000 főt végeztek ki, több mint 12 000 főt tartóztattak le, s közülük 4500 főt deportáltak Algériába.

A németországi felkeléseket követő megtorlások ennél enyhébbek voltak. A 80 halottat követelő szeptember 17–18-i frankfurti felkelés után 600 főt tartóztattak le. A 1849 májusi drezdai felkelés 250 halálos áldozatot követelő leverése után tucatjával mészárolták le, lökték ki az ablakon vagy fojtották vízbe a foglyokat, s 869 bírósági eljárást indítottak a résztvevők ellen. Közülük 727 főt ítéltek börtönbüntetésre, egy részük csak 1863-ban szabadult. Ezzel együtt Szászországban 9000 főt ügyében indult vizsgálat. A május–júliusi badeni forradalmat követő kivégzéseknek 27 (egy újabb munka szerint 51) áldozata volt, közülük 19 fő a rastatti erőd védői közül került ki. Rajtuk kívül kb. 1000 főt ítéltek börtönbüntetésre, s az ostromállapotot csak 1852-ben függesztették fel.

Az augusztus 31-i minisztertanácsi döntés megváltoztatása után a békülékenyebb húrokat pengető miniszterek egy ideig nemigen hallatták szavukat. Szeptember 11-én azonban Bach sajnálkozásának adott kifejezést amiatt, hogy a magyarországi hadbíróságok „egyenlőtlenül járnak el, és az ítélet sokszor semmiféle összefüggésben sincs a vétkekkel". Úgy vélte, ezt a hibát ki kell küszöbölni, s meg kell akadályozni olyan személyek halálbüntetését, akik keveset, vagy lényegében semmit sem ártottak, miközben a mozgalom vezetői és a kormány veszélyes ellenfelei büntetlenül maradnak. Tévedés ne essék, az egykori barikádhősnek nem a halálos ítéletek száma, csupán a végrehajtott halálos ítéletek által sújtottak társadalmi összetétele ellen volt kifogása.

Október 26-án, amikor az októberi kivégzések, különösen Batthyány és az aradi vértanúk kivégzése miatti nemzetközi felháborodás már az osztrák politikusokat is zavarni kezdte, Bach kijelentette: elérkezett a pillanat a halálos ítéletek végrehajtásának felfüggesztésére. Schwarzenbergben volt annyi cinizmus, hogy közölje: a császár éppen most hagyta jóvá az ő előterjesztését, „amely szerint politikai bűncselekmények ügyében a kivégzések felfüggesztendők", s az erre vonatkozó utasítást már el is küldték Haynaunak és Wohlgemuthnak. „Ez a legfelsőbb elhatározás hivatalosan nem hozható ugyan nyilvánosságra, de közvetve a nagyközönség tudtára fogják adni.”

Hermann Róbert [Változó Világ 27.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010