Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Hegyhátszentjakab erősen átalakuló település. Írásos feljegyzés a község múltjáról nincsen, de a szájhagyomány annál érdekesebb. Eszerint: a község lakóinak ősei régen a Pusztaszentmárton nevű községben éltek. A törökdúlás idején a falu teljesen elpusztult, ahonnét mindössze 4-5 családnak sikerült elmenekülnie a „Galambkúti árok”-ba, innen tovább vándoroltak és a falu mai területén telepedtek le. Kevés holmijukat kosarakban cipelték, ezért a falut kezdetben Kosárházának nevezték. Az 1664-es szentgotthárdi csatában egy itteni Jakab nevű vitéz a harcokban kitüntette magát, jutalmául megkapta ezt a községet. A község mai neve tőle származik. Hogy így volt-e vagy sem, azt nem tudjuk biztosan, de a szájhagyomány, mely ezen a tájon mindig erősen élt, bizonyára megőrzött valamit a történelem nehéz időszakából.

A ma itt élő családok közül a Lukács, Keszte, Herczeg, Szabó, Sóber nevűeket tartják a legrégebbieknek. A német nevű Kropf, Schmidt, Stumpfel családok a XIX. század második felében települtek ide. Ezek zömmel kőművesek voltak. A Góger család Felsőőrből, a Halpertok, Borosok Sopron vidékéről jöttek. Az idős emberek szerint 1870-ben 25 ház volt a községben.

A két világháború közötti időben a megművelhető terület jelentős része a Sigray grófok tulajdonában volt. Az emberek egy része cselédként dolgozott, az iparosok pedig vándorúton voltak. Az 1930-as népszámláláskor 698 ember élt itt, ami a mai lakosság számának duplája. Az 1990-es népszámláláskor mindössze 362 fő. Pedig időközben megalakult egy jó nevű Építőipari KTSZ a faluban, az asszonyok pedig egy ruhaipari üzemet létesítettek.

Művelődési otthona 1960-ban épült. Iskolája az 1900-as években egy tanerős volt, később két tanerős lett. Jelenleg az 1-3. osztály működik itt, a többi tanuló a Körmenden felépült Körzeti bentlakásos Diákotthonban tanul. Postája 1982-ben épült. A település központjában áll a XIII. században román stílusban épített műemlék templom, melynek védőszentje Szent Jakab apostol. Egyhajós, szentélye félkör záródású, nyugati homlokzata előtt áll a torony, a sekrestye-toldalék a XIX. századból származik.

Az 1698-as vizitáció szerint a templom belseje gerendamennyezetes, kórusa és szószéke fa, de oltára kő volt. Tornyában egy harang volt. A templomot 1738-ban renováltatta az Eszterházy-család. Későbbi kegyura a Sigray-család lett. Újabb restaurálása az 1980-as években fejeződött be. Gazdag rokokó oltárát Szent Jakab apostol és a Szentháromság, Szent József és Páduai Szent Antal faszobrai díszítik. Szépek a későbarokk, faragott gyertyatartói is.

A község határában van a Vadása-tó, melyet 1968-ban kezdtek kialakítani, zömmel társadalmi munkában. A 3,5 ha területen csodálatosan szép környezetben, a hasonnevű patak vizének felduzzasztásával keletkezett. Elnevezése onnét ered, hogy a környéken sok volt a róka, ezek lyukakat ástak a patak mentén, így lett vad-ásta, Vadása-patak, illetve tó. Vize kristálytiszta, a tavat 12 forrás táplálja. A könyv írója néhai Solymár Lajos barátjával együtt sokat fáradozott azért, hogy ebből legyen valami. A gondolat ott és akkor született, amikor 1968. február 6-án délután 3 órakor a falu klubjában az Őrség múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélgettünk. Az idősebb emberek ott vetették fel, hogy egykoron a Sigray grófnak volt a Vadása-patak völgyében egy tava, ahová néha külföldi vendégeket is hozott. A beszélgetés után a helyszínre mentünk, megnéztük azt a helyet, ahol akkor sás és nád volt, lápos vízinövényekkel volt tele, mert a régi tavat az 1920-as évek óta teljesen elhanyagolták.

A szép környezet láttán elhatároztuk, hogy ha egykor a grófnak megérte, miért ne érné meg a falu népének itt egy szép tavat kialakítani? Az elhatározást tettek követték és ebből derekasan kivette részét az egész falu lakossága, élén az Építő KTSZ dolgozóival. Az iskola akkori tanítója, Dombi Vilmos tanító úr még az iskolás gyerekeket is beszervezte, ki kosárban, ki talicskával hordta a földet a gát töltéséhez. Erről eredeti fényképfelvételek is vannak.

Időközben megkerestem a Nyugat-dunántúli Vízügyi Igazgatóság vezetőjét, Dologh Ervin urat, akitől anyagi támogatást és szakmai segítséget kértem. Két mérnök társadalmi munkában elkészítette két hét alatt a gátépítés tervét, aminek alapján a munka folytatódhatott. A későbbiek során azzal a kikötéssel, hogy az Igazgatóság helyet kap ott vízfigyelő állomás létesítésére, akkor részt vesznek a völgyzárógát építésében. Ez a megegyezés az akkori helyi tanáccsal megtörtént, így felgyorsult a tó völgyzárógátjának építése.

1971-ben már a mai formájában megnyílt a nagyközönség számára. Nem szabad elfelejteni, hogy a faluból elszármazott, Zalában vezető beosztású „lokálpatrióta” földgyalut adott hévégén a munkák megkönnyítésére. A tó elkészülte után gondoskodni kellett a villanyáram kivezetéséről, amit soron kívül  elvégeztek az ÉDÁSZ részéről. Ezzel elindult a terület bekapcsolása az idegenforgalomba. Ehhez meg kellett szervezni a fizetővendég-szolgálatot, ahol a távolról érkezettek elhelyezéséről gondoskodtak. Később megindultak a magánépítkezések, de a vállalatok is megjelentek épületeikkel, mint a Savaria Cipőgyár üdülőháza, ami egyike a legszebbeknek, de az Építőipari KTSZ is épített házat magának. 1985-ben kempinget is létesíttek a tó mellett.

Ispánk neve szláv eredetű, az ispán becéző alakja. A német szakirodalomban az Espenwang - Espang szóból származtatják, mely „nyírfás gerincet” jelent. 1428-ban már találkozunk nevével.

Őriszentpétertől északkeletre, enyhén dombos vidéken elhelyezkedő út menti kiscsoportos település, mely eredetileg két szerből alakult ki. A keleti szer neve Nemes, vagy Uri-szer, a nyugatié Pór-szer volt. A két szer közötti különbség abban nyilvánul meg, hogy a múlt század közepén a Nemes-szer épületei nagyobbak voltak a Pór-szerieknél.

1550-ben I. Ferdinánd Batthyány Ferencnek adja zálogként Németújvár centrumot és tartozékait (Sároslak, Ispánk, Felsőrákos és Zaknir [Szaknyér]). Ekkor 12 jobbágy és 7 egésztelkes élt Ispánkon. 1558-ban 2 egész telkes jobbágy, 3 féltelkes, 1 2/3-os telkes, 1 fő 1 és 3/4 telkes jobbágy lakta. 6 puszta-telek is van, közöttük Bata Kelemen, „A pap jobbágya” is. 1598-ban Batthyány Ferenc a földesúr, a házak száma ekkor mindössze 10. A féltelkes jobbágyok száma ekkor 11 fő, köztük 1 „liber”, egésztelkes 1 fő, valamint 3 puszta féltelek található.

1614-ben Szent Mihály napján a törökök 15 házat felégettek, minden marhát elhajtottak és mindent felégettek. Ebben az időben 9 szökött jobbágyról szól az írás: Ispánkról 1 fő, Rákosról 2 fő, Zalafőről 1, Pankaszról 5. Batthyány 100 Ft-ot fizetett értük. 1634-ben a németújvári és rohonci tartomány falvainak urbáriumát vetik ki az Őrségben. Egész hely után évi adójuk a következő:

Szentgyörgy napján                   40 Dénár,

Szent Mihály napján                40 Dénár,

Kisasszony napján                                2 köböl búza, 1-1 köböl rozs és zab,

                                                            12 db tyúk, 20 db tojás,

1 meszel vaj, 1 meszel túró.

Ökörpénzt is fizettek, méghozzá egész hely után 36 Dénárt. Ispánkon 16 egész helyből 10 lakott és 6 deserta volt. Ezt a hatalmas terhet nehezen viselték el, ezért 1638-ban az őrségiek panaszlevelet írtak a Batthyányoknak. 1642-ben január 12-én Szent Péteren egy katona fejét vették a törökök, Szalafőről két hajdút elvittek, mert nem fizettek adót. Ispánkról is 2 hajdút vittek el.

1848 márciusában a németújvári uradalom felmérést végeztetett Ispánkon. Eszerint 8 és 1/2 robotos egész hely, 14 ház, 14 robotoló jobbágy, 8 másnál lakó zsellér lakott Ispánkon. A gyermekek száma: 22 fiú, 11 leány = 33 fő. Állatállomány: 8 db ló, 22 db ökör, 41 db tehén, 19 db borjú = 90 db. Föld- és rétállomány: 102 köblös szántó, 25 szekér szénát termő rét.

1690-ben arra is találunk adatot, hogy a török földesúrnak és a szultánnak mekkora adót kellett fizetni. Nem véletlen, hogy a hatalmas terhek súlya alatt roskadozó jobbágyok közül sokan elszöktek. 173133 között 9 jobbágy és 1 zsellér szökött el Ispánkról. Az elszököttek után 57 dica (adósság) maradt, 1 dica értéke 2,55 Ft. Mindez tovább növelte az ottmaradottak terheit. 1751.             október 19-én a csákányi uradalom újabb összeírást tartott Ispánkon, melyből a falu lélekszámát és állatállományát tudjuk meg. Ez a helyzet mindaddig tartott, amíg ki nem mondták a jobbágyság intézményének megszüntetését, tehát 184849-ig.

Ispánk lakossága: 1785-ben 140 fő, paraszt 19 fő, polgár 17 fő, zsellér 7 fő, egyéb 5 fő, fiúgyermek 21 fő. Lakóházainak száma:

1785-ben: 23 fő                      1920-ban: 54 fő

1890-ben: 50 fő                      1930-ban: 56 fő

1900-ban: 52 fő                      1941-ben: 54 fő

1910-ben: 52 fő                      1950-ben: 51 fő

1960-ban: 50, ettől kezdve csökken.

Ispánk lakossága 1930-ig egyenletesen emelkedik, ekkor 244 fő lakta, átmeneti csökkenés után 1949-ben 249 ember élt itt, ez volt a legtöbb, aztán rohamos csökkenés következett olyannyira, hogy napjainkban csupán 96 ember lakja.

Hogy miért írtam le ezeket az adatokat ilyen részletesen? Azért, mert Ispánk egyike az Őrség azon falvainak, ahol a magyarság letelepedése óta itt élt, történelmi küldetését látta el, és a hatalmas terhek viselése ellenére töretlen volt ereje és hite a nehéz időkben is. Példáján keresztül érzékeljük az Őrség valamennyi településének küzdelmes életét. Ma a csendet és nyugalmat szerető turisták, a városi „kőrengetegbe zárt” emberek ütnek tanyát itt, ahol kitűnő levegő, csodálatos környezet fogadja az ide érkezőket. Nem véletlen, hogy az ispánki emberek 8090 évet is megéltek.

A századfordulóig nagyon sok boronafalú épületet találhatunk az ispánki szereken, ma ezek közül egy sincs meg. Helyette megépültek az ún. kódisállásos épületek, a módosabb parasztok jellegzetes házai. Ilyenek találhatók: a Keleti-szeren a 12. szám, valamint a Nyugati-szer 14., 18., 22. szám alatt. Valamennyi védelemre javasolt.

Kerkáskápolna erősen fogyó népességű, a történelmi Őrség mindenkori része volt és ma is az. Bajánsenye társközsége, egyutcás falu a Kerka-patak völgyében. A régi szeres falukép már csak alig érzékelhető, annyira közel építették az emberek házaikat egymáshoz.

Lakóinak száma 1980-ban 149 fő volt, 1990-ben már csak 123 fő. Az egykor jellegzetes szeres település régi, boronafalú épületeiből alig találunk valamit. Néhány nagyméretű téglapajta, a Fő utcában lévő 26., 38., 43. számú épületek, valamint a református imaház, a harangláb és római katolikus templom említhető a védelemre méltó épületek közül. Különösebb építészeti érték nincs e településen. A legutóbbi években a lótenyésztés és lovassport miatt keresik fel hazai és külföldi turisták.

Kercaszomor település középkori eredetű, 1452-ben Kápolnáskerca néven szerepelt. A török harcok, a vallási küzdelmek pusztításait betetőzve 1775-ben villámcsapás miatt temploma leégett. A XVIII. században épült katolikus templomnak és a református egyház templomának különösebb műtörténeti értéke nincs.

Korábban külön település volt Kerca és Szomoróc, ma Kercaszomor névre hallgat. Az egykori Szomoróc területén áll az 1877-ben épített református harangláb, mely műemlék jellegű épület. Négy toronyoszlopot hevederek erősítenek össze, ferde dúcok támasztják ki. Az oszlopok helyett boronafalak hordják a szoknyatetőt. Az egyetlen középső oszlop a kis harang felfüggesztésére szolgál. A szoknya cseréptetővel fedett.

A falu épületei közül már csak az 1909-ben épült Kerca Fő utca 13-as számú porta és fazekasműhely szerepel a védett épületek között. Lakosainak egy része ma is gerencsér iparos, a mesterséget évszázadok óta űzik és apáról fiúra száll. Közülük néhányan a magyarszombatfai Kerámiagyárban dolgoznak. A fizetővendég-szolgálat már az I. világháború utáni években elkezdődött, sokáig lehetett látni egy boronafalú házat, rajta a felirat: „Becsületes embereket mindig szívesen látnak a ház lakói!”

Ebben a faluban született Kapornaki Gyula, az Őrség költőfia, akinek verseskötete és sok verse jelent meg az elmúlt években. Témája mindig az őrségi táj és az itteni emberek élete. Jelenleg Szombathelyen lakik.

Kisrákos dimbes-dombos vidék Pankasz és Viszák között. A szeres település-szerkezet még jól kivehető, melyre vigyázni kell a jövőben. Ezért arra kell törekedni az építészeti hatóságoknak, hogy a szerek közötti szabad térségek megmaradjanak és zavaró kerítések a házak körül ne legyenek.

Védett épületei közül figyelmet érdemelnek a nagy méretű pajták, valamint a szép kódisállásos lakóházak: a Lapszeren, a Petőfi út 2. és a Fő út 21. szám alatti épületek. Tájképileg igen szép a Lapszer távolról, tengelyében a Fő út 8-as számú lakóházzal. Lakossága szintén erősen fogy, 1980-ban 333-an, 1990-ben 279-en éltek ebben a faluban. Iskoláját körzetesítették Körmendre, csak az alsó tagozatos tanulók maradtak helyben. Korábban élénk kulturális tevékenység jellemezte a falut, a régi hagyományok őrzése még fellelhető itt-ott.

Magyarszombatfa az Őrség déli részén található, egykor a „Tótsági járáshoz” tartozott. Lakói magyarok, akik évszázadok óta űzik a fazekasmesterséget. Szinte minden harmadik családnál látjuk kint a táblát és az égetőkemencét a lakóház mellett.

Az 1950-es években létrehozták a tanácsi ipar keretében a Kerámia gyárat, ahol a környék és a helybeli lakosok dolgoztak egy műszakban. Délután többnyire otthon, a saját műhelyeikben folytatják az ipart. Közel 200 féle termékükből még külföldre is jutott a hazai szükségleten túl. Itt-ott még fellelhetők az eredeti őrségi motívumok a termékeken, bár egy időben ezt elhanyagolták, különösen a nagyüzem keretében. Ma már nem kell szekerekre rakni az árut és a cserekereskedelem módján árulni azt, mert a fellendült idegenforgalom következtében igen sok árut a helyszínen megvásárolnak.

Régi szép zsúpfedeles épületeiből már csak egyet találunk, a Fő út 52. szám alatti „Fazekasházat”, mely múzeumi célokat szolgál. Ennek környezete még őrzi a hagyományos építészeti jelleget, szépek a kódisállásos paraszt-polgár épületek, védelmük indokolt. Nagyméretű pajták szintén találhatók még itt, ezek védelmére is gondolni kell!

Közigazgatási székhely, postája is van. Az utóbbi években több iparművész települt erre a vidékre, akik távoli országrészből jöttek és az igazi népi ízlést hozták magukkal. A fiatalok közül az itteniek is remek kiállítási anyaggal hívják fel magukra a figyelmet. (Vörös és Albert mesterek)

Nagyrákos település nevével először 1204-ben találkozunk. Egy 1404. évi feljegyzés Egyházas vagy Nagy-Rákos mezővárosnak nevezi, tehát templomának ekkor már kellett lenni.

A Zala folyó két oldalán, a domboldalakon és hátakon építkeztek, mai napig megőrizték a szeres településformát. Két szer, az Alsó- és a Nemesszer ma is jól kirajzolódik a szemünk előtt. A falu története sokban megegyezik Ispánkéval, hiszen ugyanolyan terheket kellett elviselniük, a törökök sanyargatása legalább akkora volt, mint másutt. Körjegyzőség volt régebben, közigazgatásilag hozzá tartoztak: Szatta és Ispánk.

Lakosainak száma 1980-ban 415 fő, 1990-ben már csak 357 fő, melyből 174 férfi és 183 nő, tehát fogyó népességű, a „nő-többleten” pedig éreznünk kell a két világháború következményeit ma is. Két tanerős iskolája volt sok évtizeden keresztül, az 50-es évek után körzetesítették Őriszentpéterre, Szattával és Ispánkkal együtt. A századforduló idején jelent meg a téglaépítkezés, azt megelőzően csak boronafalú lakóházak voltak itt. Ma már alig találunk belőlük néhányat. A Nemes-szer 16. szám alatt álló Nagy József építette boronaház védett épület. A gerendájában 1813-17-es évszám, míg az istálló gerendáján az 1777-es évszám látható. Az épület kétablakos, nagy ereszes, félkontyos oromfalas és zsúpfedésű. Az Alszeren a Fő út 51. szám alatt a település-szerkezeti helyzet, népi építészeti értéke és faluképi helyzete miatt műemléki védelemre javasolták az O.M.F. (Országos Műemléki Felügyelőség) szakemberei 1983-ban az épületet. Legnagyobb megdöbbenésünkre azonban 1993 szeptemberében már semmit nem találtunk belőle! Lebontották? Leégett? Ugyanitt állt egy kovácsműhely is, ami szintén eltűnt. A Fő utca 27-28. szám alatt szép oromzati kiképzéssel álltak még az öreg boronafalú épületek, ottjártunkkor ezeket sem találtuk meg.

A Fő utca keleti szakaszán az épületek mögötti képet a templomtorony zárja le. A Zala-patak partján jellegzetes népi építészeti hagyományokat őrző, zsúpfedésű lakóház és mellette a kovácsműhely hangsúlyos eleme volt a faluképnek. (Nekem nagyon hiányzik!) A Fő út mellett, az Alsószeri út elágazásánál, a domboldalon áll a középkori eredetű római katolikus templom. A Fő út felől nézve a falukép hangsúlyos eleme. A Nemesszeri úton áll az 1800-ban épült református templom. 1913-ban és 1938-ban újították fel. Az előtte álló növényzet a templom hangulatához illő környezetet alkot, nem szabad bántani. Ebben a faluban találjuk Moldova György író alkotóházát, szép környezetben.

Őrimagyarósd nagyon régi település, a hagyomány szerint már a magyarok bejövetele előtt lakott hely volt. Az első írásos feljegyzés 1270-ből való – V. István király kiváltságlevele –, mely leírja a magyarósdi várban (Monorosd ad castrum) szolgáló őrök jogait és kötelességeit. Ebből tudjuk meg, hogy a település fontos őrhely volt, várszerű erődítménnyel, aminek ma nyoma sincs.

A település közelében kolostor is volt, amely a szentgotthárdi csata idején pusztult el. Az őrök most már a délről betörő törökök ellen harcoltak. A terület ekkor a Darabos család birtoka volt. Egy 1690-es feljegyzés szerint Darabos Gáspár halála után a törökök birtokolták a területet, akik súlyos adókat vetettek ki. A faluban ekkor 13 jobbágy és 6 zsellér lakott.

A török hódoltság után – 1728-tól – gróf Eszterházy László, majd Rimanóczy Ádám a földesúr. 1840-től evangélikus egyházközség létesült a faluban, 1862-ben felépült a templomuk. 1875-től egyosztályos, vegyes, evangélikus elemi iskola működött egy tanítóval és 105 tanulóval. A századfordulótól gróf Sigray birtokolta a területet a második világháború végéig. A két világháború nagy véráldozatot követelt a lakosságtól, hisz minden épkézláb embert bevonultattak.

Lakossága 1980-ban 358 fő, 1990-ben 320 fő, amelyből 165 férfi és 155 nő. Azon ritka őrségi községek egyike, ahol több a férfi. A második világháború után – a 60-as években – kultúrház, orvosi rendelő és posta épült a faluban. Mezőgazdasági Szakszövetkezet működött itt a közelmúltban, melynek gépjavító bázisát itt építették fel. Sokáig gyönyörködhettünk szép, népi műemlékeiben, sajnos napjainkban sokat lebontottak. 1983-ban még állt a Dózsa út 32. számú védett lakóház. Ez volt a Baki Kálmán-féle ház, fésűs beépítésű, pitvarról nyíló szoba, konyha, kamra alaprajzú épület. Az épület boronafalas, zsúpfedésű, ollós fedélszékű. Kétablakos homlokzatát homlokdeszkázat, háromnegyed kontyos tető díszítette. A portán a disznóól is boronafalas volt. Az épület alapvetően meghatározta a faluképet. 1983-ban igen rossz állapotban volt, a szakemberek sürgős felújítását javasolták. Ottjártunkkor (1993. szeptember 18.) már csak a lebontott ház helyével találkoztunk. Az utolsó is eltűnt, fájdalmunkra. A templom környéke átalakuló új épületekkel jó építészeti benyomást kelt. Itt dolgozik a megye egyetlen kádár iparosa, Bertai Jenő, aki ma is alkot. A népi kisiparosok közül találunk itt szakajtó- és seprűkészítőt is!

Pankasz története a régmúlt időkben megegyezik a szomszédos községekével. Őriszentpétertől 7 km-re kelet felé található a Zala-patak völgyében húzódó főútvonal mentén, de a település északi részei felkúsznak a domboldalakra. Ha erősen körülnézünk, még fellelhetők a szeres település nyomai, főleg a domboldalakon. Ma már inkább a zárt település a jellemző rá. Bármely irányból közelítjük meg a falut, messziről szemünkbe tűnik a Téglagyár magas kéménye. Kitűnő alapanyagot, azaz agyagot rejtenek magukban a dombok, és ebből készül a megye kitűnő téglája. A korszerűsítés óta mennyiségileg is a megyei élvonalhoz tartozik.

Ebben a faluban találjuk az Őrség legszebb, 1755-ben épült református fa haranglábát, a település legmagasabb pontján, a gyümölcsösben, a Petőfi utca 4-es szám alatt. Értékes műemlék, melynek helyreállítására 1965-ben került sor. Szoknyás harangláb nevet viseli. Nevét arról kapta, hogy alul sátorszerű kikészítésű „szoknyája” van. A szoknyatető zsúp, a harangtorony sisakjának fedése fazsindely. Négy harangtartó tölgyfa oszlopa egymást keresztező tölgyfa talpon áll, a talpak tartják a szoknya tíz oszlopát is. Az összes oszlopot két irányban dúcok és könyökfák merevítik ki, és koszorúgerendák fogják össze. Ezekre támaszkodnak a szoknya szarufái. A harangtartó oszlopokat a szoknyatető két koszorúgerendázata között andráskeresztek merevítik ki. Az építmény fa szerkezetei nélkülöznek minden díszítést. A felhasznált fa természetes színével, bárdolt vagy simított felületével, tökéletes szerkezetével, jó arányával a szerkezet és forma egységéről tanúskodik. Mindezt az itt lakó emberek maguk készítették el, saját elképzelésük alapján.

A „szoknyás harangláb” szomszédságában, az út mentén, berendezéssel együtt fennmaradt egy boronafalú kovácsműhely a Dózsa György út 11-es szám alatt. Az épület műemlék jellegű, és mint ilyen, védelemre szorul. Az épületet egy elbontott szőlőshegyi borospince anyagából készítették. A műhely előtere a népi hagyományoknak megfelelően fedett és nyitott. Reméljük, a mostani gazdasági változások után valódi „élet” lesz benne nemsokára. A tájképileg jellemző lakóházak között említjük a Fő út 60., 23- boronafalú, valamint a Kossuth út 1. szám alatti íves épületet.

A volt tanácsháza, ma Polgármesteri Hivatal épülete a Fő út 65. szám alatt, érdekesen kiképzett épület. A helytörténeti gyűjtemény, melyet korábban a Művelődési Otthon alagsorában tároltak, ma egy igen szépen felújított épületben kapott helyet a Fő út mentén. A település-szerkezet értékei miatt védendő.

Csiszár Károly [Változó Világ 26.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010