Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

 Az 1872. évi VIII. tc.-ben megfogalmazott ipartörvény  – amely teljes egészében a liberalizmus jegyében született  – felszámolta a céhrendszert. Elrendelte  a céhek 3 hónap alatti feloszlatását és a céhvagyon ipartársulatok számára, vagy más ipari célra történő átadását. Az iparosok helyileg vagy regionálisan ipartársulatokat alakíthattak. A társulatokba való belépés azonban nem volt kötelező és senkit sem korlátozhatott az iparűzésben. A tőke működése így szabad utat kapott.

A teljesen szabadjára engedő törvény minimális korlátozásokat tartalmazott. Kimondta, hogy minden nagykorú személy jogosult bármely ipar űzésére, ideértve a kereskedelmet is. Az ipar megkezdésének egyedüli előfeltétele a szándék szóban vagy írásban való bejelentése volt az illetékes iparhatóságnál, amelynek három nap állt rendelkezésére, hogy az engedélyt díjtalanul kiadja. Ha ezt nem tette, a kérelmező jogosult volt az iparűzés megkezdésére. Az iparos az iparát helyettes vagy bérlő által is gyakorolhatta. Ez az intézkedés, a szakmailag képzetlen tőkés vállalkozónak teljesen szabad kezet adott a kisipari szakmákban is. Egy helységben egyazon iparengedélyes számára több üzlet tartását, valamint az országban bárhol több fióktelep létesítését is engedélyezte. Egy személy többféle ipart is űzhetett és korlátlan lehetőség nyílt az iparűzők társulására. Végül is a törvény az ipar és a kereskedelem között csaknem minden különbséget elmosott. Az 1880-as évek közepén jelentkeztek a konjunktúra jelei, amelynek folytatásaként a 80-as évek végétől megindult az erőteljes fejlődés a gazdaság minden területén.

Az 1860-as évektől kezdve, a felhalmozódott kereskedelmi tőke, különösen két terület iránt kezdett egyre nagyobb érdeklődést mutatni.  Az egyik a sajátosan fővárosi telek- és házbirtok volt, amely később Budapest városépítését lendítette fel, a másik a gyáripar. Az ország legnagyobb hitelpiaca és közlekedési csomópontjának együttes ereje létrehozta Pest-Budán Magyarország legnagyobb és legkomplexebb gyáripari központját is. Kezdeményezői elsősorban a pesti terménykereskedők voltak, akik a vasúton és hajón áramló nyerstermék-tömeget egyre inkább saját ellenőrzésük alá akarták vonni és az értékesítésben is monopolhelyzetbe kerülni. A gabona feldolgozásával, a malomipar és a szeszipar segítségével, tovább növelték az exportképes termékek számát, fajtáját és természetesen a profitot is.

Szükségessé vált az öntöde és a gépgyártás kiépülése és fejlesztése is. Az egy gépre való teljesítményt tekintve a Pest-Budán koncentrálódott gyáripar túlhaladta a bécsit, ezáltal nemcsak Magyarország, de a Monarchia leghatalmasabb gyáripari agglomerációja létesült a fővárosban. A városfejlődés e szakaszának lezárásakor, 1896-ban, a millenniumi ünnepségek és az ezredéves kiállítás kereteként szolgáló Budapest, a kiegyezés, illetve a városegyesítés korában megfogalmazott igények és az ezeket kifejező tervek megvalósulását könyvelhette el.

A millenniumtól az első világháborúig megmaradtak Budapest gyáripari alapjai. A fővárosban koncentrálódott közlekedési hálózat, adminisztratív és gazdasági központ, az urbanizáció, a közművek fejlődése, a munkaerő összpontosulása, a megszaporodott gyárak közötti együttműködés növekvő lehetősége – az elhúzódó válságok ellenére is – biztosította a konjunktúrát. Felépült egy új gyáripar a város peremén, amely szervesen kapcsolódott a budapestihez.

 A kilencszázas évek elején az észak-pesti iparvidéken 40–50, száz munkásnál többet foglalkoztató üzem dolgozott. A Váci út mentén egymás mellett sorakoztak a gyárak: a Pick, a Graepel, a Wörner, a Vulkán, a Magyar Általános Villany, a Linzer, az Eisele, a Láng, a Gugler és Forrai, a Csavargyár épületei, az út másik oldalán pedig az EMAG, a Nicholson, a Szivattyú- és Gépgyár, a Magyar Acél, a Roessemann és Kühnemann, a Budapesti Malomépítészeti és Gépgyár, a Jutafonó és Szövő, a Hirsch és Frank, valamint a Schlick gyárak, összesen mintegy 12 ezer munkással, Kőbányán pedig csak a hatalmas Ganz, a MÁVAG és az Északi Főműhely 1907-ben közel 8 ezer munkást foglalkoztatott. A többi 6 ezer munkás a sörgyárakban és a téglagyárakban dolgozott.

 A dél-pesti iparvidéken sorakoztak a nagy gőzmalmok (Molnárok és Sütők, Gizella, Concordia, Hedrich és Strauss, Hungária). Itt állt az egyik gázgyár is, valamint a Flóra Szappangyár, a Herz Szalámigyár, a Margaringyár, a Budapesti Ásványolajgyár és a Heidelberger-féle vegyigyár. A Fegyver- és Gépgyár alkalmazottaival, a Hungária vegyigyár és a Közvágóhíd munkásaival együtt ez a vidék 5 ezer embert foglalkoztatott. Óbudán, főleg a Bécsi út mentén álltak a nagy téglagyárak, a cementgyárak és a Lujza-malom. A Lajos utca végében a Goldberger-gyár, a Kartonnyomó, majd a Dohánygyár épületei emelkedtek. A rakparton a Leipziger-gyárral és a Hajógyárral együtt a budai oldalon mintegy 5 ezer munkás dolgozott.

A millennium és a világháború közötti időszakban így egyrészt kibővült Budapest ipari térképe, másrészt a peremvidékek bekapcsolódásával és a népesség tömörülését tekintve, csaknem létrejött maga Nagy-Budapest is. Szükségességét már 1908-ban indokoltnak tartották, mondván, hogy a nagyvárosok fejlődési sajátosságáról van szó.

A főváros gyáriparának országosan élenjáró fejlődése rövidesen felkeltette a hazai finánctőke érdeklődését. A tőkebehozatal és a belső felhalmozás eredményeként 1880 és 1900 között a hazai pénzintézetek tőkeereje több mint négyszeresére, a legnagyobb négy banké (Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, Magyar Általános Hitelbank, Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank, Pesti Hazai Takarékpénztár) kilencszeresére növekedett. A részvények felvásárlása útján a bankok irányítása alá került a nagykereskedelem és a szállítmányozás egy része.

Budapest a millenniumot megelőző időszakban is Magyarország legnagyobb hitel- és pénzpiaca volt, s a századfordulón ez a fölény tovább erősödött. Az 1896-tól kibontakozó válság a főváros hitelintézeteit csak rövid ideig és kevéssé érintette. A hitelintézetek papírjainak konjunktúrája 1909 után is tovább tartott az első világháború kitöréséig. Ez az időszak volt a budapesti tőkekoncentráció fénykora. A tizenöt legnagyobb budapesti bank és takarékpénztár alaptőkéje ekkor egyenként felülmúlta a 10 millió koronát.

A hitelintézetek a hatalmas tőkeerő birtokában már nemcsak a főváros, hanem az egész ország hitelügyletébe és iparába is behatoltak. Az alapító banktőke helyére az üzemeltető, a tulajdonos banktőke, vagyis a valódi finánctőke lépett. A hazai hitelügy megerősödésének és a Monarchia keretein belüli viszonylagos önállóságának következtében Budapest nagybankjai már a nagy nyugat-európai pénzpiacokkal is összeköttetést kerestek.

A dualista korszak a gazdaságban érte el leglátványosabb eredményeit. Egyik következménye volt a viharos gyorsaságú városfejlődés Budapesten, amely 1896-ra ért véget. A gazdasági növekedés üteme a legnagyobbak közé tartozott Európában. A "boldog békeidők" Magyarországának intézményei, jogrendje a tőkés gazdaság fenntartását és növekedését biztosította. A kilencvenes évek végére azonban – a város további fejlődését tekintve – beszűkültek azok a lehetőségek, amelyek még elviselhető költségek mellett megvalósíthatók lettek volna.

Ha a város urbanizációs fejlődésének olyan hátrányait, mint a társadalmi szerkezet egyre ingatagabb egyensúlya, vagy a városigazgatás intézményeinek és szervezetének, a megoldandó feladathoz képest elavult és elégtelen mivoltát tekintjük, kiderül, hogy Budapestre – a negyedszázad eredményeinek ellenére – a millennium évére minőségileg új feladatok vártak. A városfejlődés továbbvitele már teljesen új koncepciókat és új feltételeket igényelt az első világháborút megelőző és az azt követő megváltozott viszonyok következtében.

A magyar gazdasági élet – a Monarchia osztrák felének magasabb fokú gazdasági és államhatalmi ereje következtében – csak bizonyos korlátok között működhetett és fejlődhetett. Így is létrejött a századfordulóra egy modern kapitalista Magyarország. Világhírű ipari találmányok születtek: a malomipart forradalmasította a Ganz–Mechwart rovátkolt hengerszék, Bánki Donát megalkotta az első kis fogyasztású benzinmotort és Csonka Jánossal együtt feltalálta a benzinkarburátort. Az elektrotechnikában úttörő jelentőségű volt a Bláthy–Déri–Zippernowszky-féle transzformátor, a Kandó Kálmán nevéhez fűződő nagyfeszültségű vasútvillamosítás és az  50 előfizetővel 1881-ben létesült telefonközpont, amely Puskás Tivadar találmánya volt – az 1893-ban megszólaló telefonhírmondóval együtt.

A világháború után új gazdasági feltételek között folytatódott az ipar és kereskedelem kapitalista fejlődése. Az ország kiszakadt a Monarchia önellátásra berendezkedő gazdasági egységéből és külkereskedelemre utalt országgá vált. Az összeszűkült piac következtében sürgetővé vált a termelés belső szerkezetének átalakítása, a gyors iparosítás és az exportképesség fokozása. A kedvezőtlen gazdasági viszonyok megnövelték a kiskereskedők számát: az infláció következtében az áremelkedések látszatkonjunktúrát teremtettek a kereskedelem területén, így igen sokan tértek át a kereskedelmi pályára. Bizonyos szakmák fejlődésnek indultak, mások a háttérbe szorultak. A főváros lakosságának növekedése újabb áruházak megnyitását tette szükségessé (Magyar Divatcsarnok, Corvin Áruház, Filléres Divatház stb.) Az ipari tőke is áttért a közvetlen kereskedelmi tevékenységre. A gyárak boltokat, fióküzleteket tartottak fenn (Stühmer, Szent István, Dreher, Krayer, Rigler stb.), vagy ügynöki hálózatot építettek ki (Schmoll, Diana, Sidol, Váncza, Hutter és Level stb.).

Csapó Katalin, Karner Katalin [Változó Világ 25.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010