Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

 Budapest gazdasági központtá válása felgyorsította a társadalom átrétegződésének folyamatát. Az új iparágak, a kereskedelem és a pénzügyi élet, sőt az állami hivatalok bonyolult bürokráciája is új állások tízezreit hozta létre. Ennek következménye az lett, hogy Budapesten  a kiegyezés és a századelő között az iparban megnégyszereződött, a hitel- és kereskedelmi életben meghatszorozódott a foglalkoztatottak száma, a hivatalnokok és szabad foglalkozásúak létszáma pedig ötszörösére duzzadt.

Korszakunk legfeltűnőbb jelenségén, a népesség számszerű növekedésén belül megfigyelhető a bevándorlási adatok ugrásszerű emelkedése is. 1869 és 1900 között mindig több volt a Budapestre bevándoroltak száma, mint a bentlakóké, amely e két dátum között 57,3%-ról 63,3%-ra emelkedett.

A bevándorlók vidékről és külföldről jöttek. A jobbágyfelszabadításnak a nemesi nagybirtokot konzerváló, annak felemás lebonyolításával elégedetlen, földigényében és a paraszti polgárosodás korlátozott lehetőségeiben csalódott falusi szegénység a város felé törekedett. A fővárosba elsősorban Pest és Fejér megyékből, valamint a Duna révén Pesttel közvetlenebb kapcsolatban lévő távolibb megyékből (Nyitra, Komárom, Bács) jöttek az új városlakók.

A Monarchia tartományai közül Cseh- és Morvaországból származott a legtöbb bevándorló, majd Alsó- és Felső-Ausztria, végül Galícia és Bukovina következett. A külföldi betelepülők közül legnagyobb a Németországból bevándoroltak száma. A szlovákok migrációjának iránya 90%-ban Budapestet célozta, ahol többségüket – a kisiparosi tevékenységeken kívül – a szakképesítést nem igénylő fizikai munkára, elsősorban az építkezéseken alkalmazták. Segítségükkel épült fel a Monarchia Budapestje.

A bevándoroltakkal – a már korábban is itt lakó német, kis részben szláv városi polgársággal, valamint a magyar-zsidó kereskedőkkel együtt – egy nemzetiségét és vallását tekintve rendkívül heterogén lakosság alakult ki Budapesten. "De a dologhoz hozzátartozik – jegyzi meg Glatz Ferenc –, hogy éppen a főváros polgári fejlődésével egy időben indul meg annak magyarosodása is. Egyrészt a hazai migráció folytán az 1870-es évektől a korábbi teljes német többség elenyészik, másrészt megindul egy természetes asszimiláció, amely a század utolsó két évtizedében rendkívül felgyorsul. Jellemző, hogy míg 1880-ban a lakosság 74%-a beszél németül, sőt a fővárosban a németség 20%-a csak németül tud, addig 1900-ban már csak a lakosság 6,3%-a nem tud magyarul, viszont a lakosság 39%-a csak magyarul tud. Ez azt is jelenti, hogy noha az üzleti nyelv a német marad, a mindennapos érintkezésben, kultúrában a magyar lesz a használatos." (Nemzeti kultúra – kulturált nemzet 1867–1987. Bp. 1988)

Az építőiparban például a következő nemzetiségi megoszlást figyelhetjük meg:

Kőművesek 40%-a német, 9%-a szlovák.

Kőfaragók 41%-a német, 3%-a szlovák.

Cserépfedők 49%-a német, 4%-a szlovák.

Üvegesek 24%-a német, 15%-a szlovák, 61%-a magyar (melynek kétharmada zsidó vallású).

A magyarok általában a hagyományos kisipari ágazatokban dolgoztak, mint például asztalos, bognár, kovács, csizmadia stb. Az új típusú szolgáltató iparágakban, a magyarok között a zsidó vallásúak voltak többségben, ahol a mozgáslehetőség nagyobb volt: a cipészeknél, a férfi- és női szabóknál,  divatáru- és pipereiparosoknál, ruhatisztítóknál, fémműveseknél, ékszerészeknél, bádogosoknál, fényképészeknél, szoba- és címfestőknél stb. A németek aránylag nagy számmal tevékenykedtek a cipészek, férfiszabók, ékszerészek, a már említett építőipari kisiparosok mellett a fémiparban. A szolgáltatóiparban túlnyomó többségben németek és zsidó vallású magyarok dolgoztak. A cukrászok 55%-a, a kávémérők 30%-a, a vendéglősök 42%-a volt német. A kibontakozó nagyipar főként német és magyar szakmunkásokat, magyar és szlovák segédmunkásokat, magyarosodott német, és magyar ipari tisztviselőket alkalmazott.

A város gazdasági fejlődése tehát egy nagyszabású bevándorlási hullámot és következményeként népességnövekedést idézett elő. Ez a jelenség a város számára újabb követelményeket állított: további építkezéseket, közműveket, városi közlekedést, egészségügyi ellátást, művelődési és oktatási intézményeket és egyáltalán a műveltség színvonalának emelését, a nyelvi- és életformák egységesítését. Ez a sokszínű, soknemzetiségű és részben bevándorolt és asszimilálódott népelem döntő szerepet játszott Budapest  polgári társadalmában, miközben igyekezett legjobb tudása szerint részt vállalni a gazdasági és társadalmi élet leginkább kapitalisztikus szféráiban.

Mindezzel párhuzamosan alakult és változott a város egész társadalmi szerkezete is. Megindult a modern nagyvárosi burzsoázia kialakulása, amelynek új alapokon rendeződött nagypolgárságát egyúttal az egész város élén járó vagyonos polgárok csoportja alkotta, akik leginkább képesek voltak a város új központi funkcióira támaszkodni, illetve akiket éppen ezek a funkciók juttattak a legvagyonosabbak közé.

A nagypolgárság egy részét a mozgó tőkét birtokoló német, vagy még a balkáni kereskedelemből meggazdagodott ún. görög-macedón, többnyire azonban a napóleoni háborúk gabonakonjunktúráját jól kihasználó zsidó kereskedők (terménykereskedők) alkották. Annak idején ők építették a reformkori Pest szép klasszicista városát, a Duna-part emeletes házsorát. Tőkeerejük a század közepén már birodalmi méretekben is számottevő volt. A termés betakarításáig nélkülözhető pénztőkéjüket hitelügyletekbe fektették. A mezőgazdaságból szerzett pénztőkét – földhitel formájában – újra a mezőgazdaságban kamatoztatták, majd bankokat és ipari vállalkozásokat finanszíroztak. Tőkéjük óriási sebességgel forgott a "Gründerzeit" kibontakozása által nyújtott lehetőségek között. Ez a rendkívül aktív réteg mindössze 150 családból állt. Ők álltak a részvénytársaságok, nagybankok és vállalkozások élén, és az egymással rokoni szálon kapcsolódó családi kötelékek révén a Budapesten összpontosuló magyar gazdasági és pénzügyi élet kulcspozícióit tartották kezükben. (Wolfner, Deutsch, Ullmann, Brüll, Herzog, Baumgarten, Basch, Kohner, Neuschloss, Strasser, Lord, Holitscher stb. családok.)

Hozzájuk kapcsolódtak a Pestre korábban érkezett külföldi tőkések, mint például a sörgyáros Dreher és Haggenmacher, vagy a malomalapító Barber. Tőkéjük mellett persze tudásukat is magukkal hozták, bekapcsolódtak a vasútfejlesztésekbe, kihasználták az építkezési konjunktúrát és rövidesen elmagyarosodva, ők is vezető szerephez jutottak a város vezetésében (gondolhatunk itt pl. az első kereskedő miniszterre Heinrich Ferencre), ezzel társadalmi- és további gazdasági pozíciókat, és magas életszínvonalat biztosítva maguknak. Az említett Dreher Antal, a sváb származású osztrák "sörkirály", már a második generációja volt a Dreher családnak. Apja már 1760 körül serfőzdéket üzemeltetett Ausztriában, melyet Antal 1836-ban vett át. Dreher Antal Kőbányára kerülve megismerkedett az ott már működő serfőzdékkel és ezeket 1862-ben megvásárolta, a sörök tárolására és ászokolására kitűnő adottságú, dús páratartalmú sziklapincék mellett. Elképzeléseit, a gyár bővítését, rövidesen bekövetkezett halála miatt már csak fia tudta megvalósítani. Az ifjabbik Antal, a családi hagyományokhoz híven szintén serfőzőnek tanult Münchenben, Londonban  és tovább öregbítette a család hírnevét. A gyárakat technikailag és technológiailag továbbfejlesztette, kapacitásukat növelte. A kőbányai Dreher serfőzde rövid időn belül Magyarország legnagyobb, legkorszerűbb sörgyárává fejlődött a helybéli, kőbányai konkurencia: a Polgári, a Királyi, a Haggenmacher, és a Fővárosi serfőzdék ellenére. A család negyedik generációjának vezetésével 1907-ben önálló magyar részvénytársaság lett: Dreher Antal serfőzdéje R.T. néven.

A világháború után malátagyártással is foglalkoztak. Később a Haggenmacher Kőbányai és budafoki Rt., és az Első Magyar Részvény Serfőzde Rt: részvényeiből sokat megvásároltak, majd 1933-ban egyesült a három sörgyár és Dreher–Haggenmacher–Első Magyar Részvényserfőzde Rt. néven együtt működtek tovább.

A városi vezetőréteg kezében jelentős, elsősorban bérházingatlan jellegű vagyon halmozódott fel. Jelentős ingatlannal rendelkeztek például az arisztokrácia és a dzsentri réteg Budapesten letelepedett és itt adózó képviselői. Közülük is kiemelkedtek azok a családok, amelyek saját nagybirtokaik révén már korán bekapcsolódtak a kapitalista árutermelésbe, így a főváros egyrészt felvevő piacot, másrészt polgárosodó életmódjuknak megfelelő városi kultúrát is jelentett számukra. Ők voltak a báró Lipthayak, Orczyak, Podmaniczkyak, Prónayak, Wenckheimek, a gróf Almássyak, Beleznayak, Czirákyak, Festeticsek, Károlyiak, Nádasdyak, Telekiek és Szapáryak. Már 1873-ban Pest legnagyobb 500 adófizetője között 38 arisztokrata volt. Ezt az arisztokrata csoportot bizonyos liberális vonások is jellemezték, nemcsak elfogadták, de befolyásolni is akarták a kapitalista termelést. Ők voltak azok, akik kezdeményezték a Fővárosi Közmunkatanács megalakítását, de ők vetették fel a városegyesítés gondolatát is. 1873-ban a legtöbb adót fizetők megoszlása az adóösszeg nagysága szerint így alakult:

1912-ig a választójogosultak száma az 1899-hez képest kétszeresére nőtt, miközben a népesség csak 20%-kal gyarapodott. (1910-ben például összesen 1348 vendéglátóiparosnak volt választójoga az I–VII. kerületekben.) E mögött a jövedelmek emelkedése állt, vagyis az a tény, hogy Budapest polgárságát egyedülálló ütemű, gyors fejlődése mellett lassú vagyonosodás is jellemezte. Ugyanakkor a választójogosultak – vagyis a legtágabb értelemben vett polgárság – és a kívülrekedtek között a meglévő igen széles szakadék egyre szélesedett.

A vagyoni emelkedést nem követte azonnal a nagypolgári réteg társadalmi elismerése, de nem sokat váratott magára. A németes hangzású nevek mellé hamarosan nemesi előnevek, majd bárói címek kerültek. Ez volt a hivatalos elismerés, de ez nem járt együtt a magánéleti és társasági megbecsüléssel. Gazdagságuk és vagyonuk eltávolította tőlük a korábban velük egy sorban levő társaikat, a hasonló jómódban élő arisztokraták pedig egyelőre lenézték az újgazdagokat. A későbbiekben, lassan megkezdődött a történelmi arisztokrácia és a "pénz arisztokráciájának" összeházasodása. Többnyire arisztokrata férfiak nősültek be – néha gazdag – zsidó családokba. Megfordítva ritkábban történt. John Lukacs így ír erről: "Budapesten kétféle arisztokrácia élt: a régi földbirtokos, és az új pénzarisztokrácia. Az "arisztokrácia" megjelölés nem pontos, mert a fogalom csupán igen széles értelmezésben alkalmazható mindkét csoportra. A magyar szóhasználatban az "arisztokrata" a főnemességet jelentette: herceg, gróf vagy báró volt. A "pénzarisztokrata", bármennyire irigyelték is, enyhén lekicsinylő jelentést is hordozott. 1900 táján a főnemesség és a pénzarisztokrácia eléggé békésen megfért egymás mellett, olykor még keveredett is. De a pénzarisztokrata – még ha családja nemességet kapott is a királytól – mindenkor jól tudta, hogy a régi nemességhez viszonyítva a társadalmi ranglétra alacsonyabb fokán áll."

Az életforma azonos sajátosságai folytán a különböző jövedelmi forrású és tevékenységi körű emberek egy csoportba kerültek. Azok a fiatal házasok, akik megteremthették életformájuk anyagi kereteit, Velencébe mentek nászútra. A család élete azután az egyre kényelmesebb és komfortosabb lakásban folyt, ahol már a század végére folyóvíz, fűtés és korszerű villanyvilágítás is működött. A többszobás lakás berendezése a kor divatja és a házak akkori stílusa szerint is a historizáló, eklektikus ízléshez igazodott. A gazdagabb családoknál, a felsőbb és középosztályokban a napi ötszöri étkezés volt szokásban. Reggelire tejeskávét ittak, hozzá péksüteményt, vajat esetleg tojást. A tízórai elsősorban a férfiak kiváltságának számított. Sörözőben vagy a kávéházakban fogyasztották el a kis adag húsételt vagy virslit, amit rendszerint sörrel öblítettek le. A polgárgyerekek is vajas kenyeret vagy zsömlét vittek tízóraira az iskolába. A napi főétkezést, a háromfogásos tápláló ebédet – amit természetesen a szakácsnő készített el – általában két óra körül tálalta fel a cselédlány. Erre hazaérkezett a ház ura, és a gyerekek is az iskolából. Délután öt órakor szolgálták fel az uzsonnát, többnyire a kávét tejszínhabbal és aprósüteménnyel. Az uzsonna a tízórai ellenpárjaként a polgári hölgyek kedvenc étkezése volt, melyet a rokonok, barátok körében otthon, vagy egy elegáns cukrászdában fogyasztottak el. Megszokottá váltak a hétvégi kirándulások is. Vasárnaponként a villamoskocsik megteltek pesti családokkal, akik elemózsiával felpakolva indultak a Zugligetbe vagy a Hűvösvölgybe.

Budapest társadalmi rétegződése tükröződött a nyaralások megválasztásában is. A vagyonosabb családok saját vagy bérelt nyaralójukba költöztek a budai hegyekbe. A családfő, akinek  fizetési osztálya szerint a kegyelmes, méltóságos, nagyságos vagy  tekintetes úr megszólítás dukált, innen is könnyűszerrel lejuthatott városi irodájába. Volt olyan család is természetesen, ahol társadalmi kötelezettségnek számított a külföldi nyaralás. A „külföld” pedig valamelyik híres osztrák vagy cseh  fürdőhely volt: Karlsbad, Marienbad, Ischl, Gastein stb. Aki Magyarországon maradt, leginkább a Tátrába, Pöstyénbe, az Adria partjára, vagy a Balaton mellé utazott. 

A középosztály családjai is  legalább háromszobás lakásban éltek, állandó háztartási alkalmazottat tartottak, és ebédjük is háromfogásos volt. Ők voltak azok, akik például a vonaton másodosztályú jegyet váltottak, rendszeresen előfizettek a napilapokra, sőt, közülük kerültek ki a politikai hangadók, az újságírók, tudósok és még az aktív politikusok nagy része is. A középosztály legnagyobb csoportját egyébként az értelmiségi foglalkozásúak alkották: papok, tanárok, köztisztviselők, tudósok, orvosok, ügyvédek, vállalati tisztviselők stb. Ez az osztály ugyanakkor társadalmi értelemben nem volt nyitott. Vagyis elzárkózott attól, hogy sorait megnyissa az alulról, újonnan érkezők számára. Magukat mint "úri középosztály"-t emlegették, és az angol "gentlemanlike"-módit követve, a férfiak tegezték egymást még nagy korkülönbség esetén is.

Más  fővárosokhoz hasonlóan, a századforduló Budapestjén is burjánzott a prostitúció. A nőtlen férfiak és a házasemberek a különféle bordélyházakban elégíthették ki vágyaikat. Az árak és a szolgáltatások széles skálája állt rendelkezésre a város társadalmi tagolódásának megfelelően. A városi hatóságok 1885-ben próbálkoztak először – erkölcsi és egészségügyi okokból – a „szolgáltatás” szabályozásával. 1867-ben negyven, majd 1906-ban huszonegy bordélyház működött a Duna két partján.

Akikről viszont sem a nagypolgárság, sem a középosztály nem vett tudomást, az a rohamosan bővülő és differenciálódó kispolgárság volt: a kisiparosok, a népes kereskedelmi, közlekedési, hitelügyi és államigazgatási adminisztratív alkalmazotti és kishivatalnoki réteg, köztük az egyre szaporodó értelmiségi beosztásban dolgozókkal. Ők voltak azok, akik műhelyükben kevés tőkével és saját munkájukkal keresték kenyerüket. Legjelentősebb csoportjuk a kisiparosok és a kiskereskedők voltak, de mellettük egyre nagyobb számú vendéglős, szállodás, bérkocsis, mészáros, fuvaros indította el kicsi, legtöbbször csak egy–két alkalmazottat foglalkoztató vállalkozását. Azonos társadalmi helyzetben voltak egyes alkalmazotti rétegek is, például a postások, a  vasutasok és a kistisztviselők is, bár viszonylagos létbiztonságuk  ellenére politikai értelemben – a választójog vagyoni meghatározottsága miatt – a lét és nemlét határán álltak.

A kispolgárság jellegzetes csoportját alkották a kishivatalnokok, akiket "a polgári állam új típusú, az élet egyre több részére kiterjedő és szakszerű hivatalnokságot követelő igényei" termeltek ki. (Vörös Károly: Budapest Története IV.) Budapest központi igazgatási és gazdasági helyzete miatt számuk egyre szaporodott. Bár egy bizonyos hányaduk számára beosztásuk és jövedelmük középosztályi életformát biztosított, a többséget a segéd- és szakhivatalok középiskolát végzett kisemberei alkották.

Csapó Katalin, Karner Katalin [Változó Világ 25.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010