Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Az első maszek hírszerző szolgálat

Az ókort könnyű behatárolni. Kezdete a történelem homályába vész, a vége pedig Róma bukása. Már bonyolultabb a középkor beskatulyázása. Van olyan nézet, hogy a rabszolga-társadalom bukásától az ipari forradalmak időszakáig tart, vagyis a feudalizmus kialakulását, virágzását és lealkonyulását számítják a sötét középkorhoz. Mások nem a társadalmi változásokhoz kapcsolják a korváltást. Szerintük a szellemi mozgalmak, így a humanizmus, a reneszánsz, a felvilágosodás a késő középkor, majd az utána következő időszak fontos mérföldkövei. Elfogadott nézet az is, hogy Amerika felfedezésével zárul a középkor. Fogalmaznak aztán úgy is, hogy a XVII. század közepére Európa fő erővonalai kialakultak s kontinensünk nagyhatalmai ettől kezdve ezt a pozíciójukat védik, illetve igyekeznek erősíteni. Végül az újkort más nézetek a polgári forradalmak győzelméhez kapcsolják.

I. Erzsébet halála után a Secret Service, a brit hírszerző szolgálat – pénz és figyelem híján – szétesett. Walsingham szervezetének legügyesebb embere, Sir Henry Wotton velencei követ London apadó érdeklődését arra használta fel, hogy saját, – mai szóval maszek hírszerző szolgálatot létesítsen. Jó pénzért bárkinek bárkiről hajlandó volt információkat beszerezni. Mások pedig átigazoltak az ősellenséghez, a franciákhoz és Richelieu-nek kezdtek dolgozni. A hírszerző szolgálat szétesése akkor kezdett nagy gondot okozni, amikor I. Károly (1625–1649) és a parlament közti viszály 1642-ben polgárháborúba torkolt, s az independensek vezére, Oliver Cromwell csapata 1644-ben Marston Moornál súlyos csapást mért a királyi haderőre.

Cromwell győzelmét nemcsak "vasbordájú" lovasai fergeteges rohamának köszönhette, hanem annak is, hogy egy Blake nevű ügynökét sikerült bejuttatnia I. Károly főhadiszállására. A király ellen felkelőknek a haderő megszervezésekor gondjuk volt arra, hogy ütőképes hírszerző szolgálatot szervezzenek. Sir Samuel Luke ügynökei az ellenség közvetlen közelébe jutottak, többen a király tisztjeinek szolgáiként. Sokkal ügyetlenebbek és tehetségtelenebbek voltak I. Károly kémfőnökének, Sir Charles Buntnak az emberei. Egy Ruce nevű tisztje vállalta, hogy 1645 júniusában, a polgárháború döntő csatája előtt kikémleli a környéket: vannak-e a közelben Cromwellnek katonái, s így kell-e számítani ütközetre. Ruce azonban – attól való félelmében, hogy az ellenség kezébe kerül – indulása után rövidesen elbújt, kis idő múltán pedig jelentette, hogy a közelben egy fia ellenség sem található. Az ellenség pedig annyira ott volt, hogy Cromwell ezt követő villámgyors támadásai véget vetettek a brit királyságnak. 1649. január 30-án I. Károlyt is kivégezték.

Ha Cromwell eddig a győzelem kivívása érdekében tartotta fontosnak a jólfizetett hírszerző szolgálatot, ezután a győzelem megtartása érdekében volt rá szüksége. John Thurloe személyében a Secret Service élére megfelelő vezetőt is talált. Thurloe volt egyben a kül-, had-, és belügyminiszter. Így lehetősége volt arra, hogy Anglia külképviseleteit Velencétől Konstantinápolyig hírszerző szolgálatának szolgálatába állítsa. Akkoriban mondták, hogy "Cromwell zsebében vannak Európa összes hercegségének titkai". A legkülönbözőbb emberek álltak Thurloe szolgálatába. Volt köztük a Vatikánban dolgozó jezsuita páter, Chilében élő zsidó kereskedő és svájci protestáns. Thurloe valamennyi hírszerzőjét jól megfizette, mert – mint egy alkalommal itáliai kémfőnökének írta – "ezeket az embereket semmi mással, csak pénzzel lehet megnyerni. Pénzért mindent megtesznek, testüket, lelküket kockára teszik. "

Thurloenak volt egy Black Chamber-je, azaz fekete szobája. Azokat a leveleket olvasták és másolták itt, amelyeket angliai katolikusoknak vagy royalistáknak címeztek. A levelekkel való foglalatosság Thurloenak túl sok idejét vette igénybe egészen addig, amíg egy Samuel Morland nevű férfi fel nem ajánlotta találmányát. Egyfajta másolási módszerről volt szó, amelynek titka azonban az 1666-os londoni tűzvésznél örökre elveszett. Egyébként Morland találmánya segített kiszűrni a levelek révén John Packington összeesküvési tervét s így találtak rá egy Cromwellnek címzett mérgezett levélre is. A legnagyobb fogás a spanyol ezüstflotta egyik hajójának kézrekerítése volt. Thurloenak Jamaikán is volt ügynöke. Tőle jött a hír, hogy a spanyolok útnak indítottak egy kincsekkel megrakott hajót. Mivel a spanyolok is tudták, hogy sokan lesnek az ilyen hírekre, a vitorlás nem az előre bejelentett időpontban vágott neki az óceánnak, Blake admirálisnak azonban volt türelme s a kincsvadász hathónapi türelmes várakozás után el is fogta a spanyol hajót.

A Cromwell halála utáni Angliában visszaállították a királyságot. II. Károly (1660–1685), az új uralkodó azonban több időt töltött a színésznők, mint a politikusok társaságában. Nem csoda, hogy a hírszerzés sem izgatta különösebben. Thurloe hatalmas apparátusa így teljesen elvesztette jelentőségét és szétesett.

II. Károly idejéről nem is egy hírszerzői siker, hanem egy nagy kudarc maradt az utókorra. A főszerepet ebben a históriában egy breton szépség játszotta, aki Navarrai Henrik nemzetségéből származott. A főrangú hölgy XIV. Lajos biztatására, vagy inkább utasítására utazott a ködös Albionba, hogy olyan békét teremtsen a két unokafivér között, amilyent a világ még nem látott. A szép nem iránt különösen fogékony Károly természetesen nem tudott ellenállni az ifjú hölgy bájainak, s aztán kérésének sem. A franciák így a brit uralkodó hálószobáján keresztül jutottak el a doveri titkos szerződés megkötéséig, amelyben – Louise de Kerouaille kisasszony kegyeit és szolgálatait is viszonzandó – Károly kész volt a protestáns Hollandia ellen bevetni a protestáns Anglia katonáit. Sőt arra is ígéretet tett, hogy elfogadja a francia haderő segítségét, amennyiben a britek fel mernek lázadni a szerződés elfogadása és Louise kisasszony mindenható befolyása ellen. A Napkirály azonban igazán nagyvonalú volt. Az alku során nemcsak a francia udvar által is jól megfizetett XVII. századi Mata Hari szép testét ajánlotta fel felséges unokafivérének, hanem ráadásul negyedmillió fontot is ígért az örökké pénzhiányban szenvedő Károlynak.

Az ügyben végül is a szép Louise kisasszony járt a legjobban. Károly király Portsmouth hercegnőjévé nevezte ki, XIV. Lajos pedig Aubigny hercegnőjének címével tüntette ki. A két uralkodótól ilyen és olyan szolgálatai fejében egymillió fontsterlinget is bekaszírozott, ami akkoriban felért egy államadóssággal. Az angol hírszerző szolgálat Stuart Anna uralkodása alatt (1702–1714) újra virágkorát élte. A már idézett The Greatest Spies of the World szerint "a pétervári követség fizetési listáján nem kisebb nevek szerepeltek, mint Bestuchov orosz kancelláré. Tízezer fontsterlinget kapott. Ugyanakkora összeget fizettek ki a király szolgálatában álló fiatal német hercegnőnek, aki mint Katalin nagyhercegnő az orosz trónörökös felesége volt. Vagyis a későbbi Nagy Katalin cárnő egyidőben az angolok fizetett ügynöke volt. "

Marlborough herceg ügynökeihez tartozott a Robinson Crusoe világhírű szerzője, Daniel Defoe, azonfelül Matthew Prior, a költő, aki hivatalosan a párizsi nagykövetség titkára volt, a valóságban azonban olyan ügynök, akit titokban csempésztek be Versaillesba, ahol is Madame de Maintenonnal, XIV. Lajos szeretőjével többször is találkozott. Ezek a megbeszélések számíthatók az Európának végre békét adó utrechti szerződés (1713) előjátékának. Az osztrák örökösödési háborúval párhuzamosan folyt az angol–francia háborúskodás. A brit kormány eleinte csak a francia terjeszkedés megakadályozására törekedett. Az idősebb Pitt miniszterelnöksége idején (1756–1761) változás következett be. Anglia a gyarmatosítást kereskedelmi vállalkozás helyett a világbirodalom megalakításának programjaként fogta fel. A háború ötödik évében (1761) váratlan ajánlat érkezett a brit kormányhoz. A franciák azt javasolták, hogy az angolok küldjenek egy diplomatát a béketárgyalások elkezdésére. A kabinet egyetértett a háborúskodás megszüntetésével. Ennek ellenére nem követ indult Párizsba, hanem a brit flotta teljesen váratlanul ismét támadásba lendült. Londonban megtudták ugyanis, hogy Choiseul herceg, a francia külügyminiszter titokban egy angolellenes francia – spanyol szövetséget próbál tető alá hozni.

Mindez a párizsi, illetve a londoni spanyol követek levelezéséből derült ki, amit az angol kémelhárítók szereztek meg. A hírt megerősítette egy stockholmi angol ügynök is. Végül Nagy Frigyes porosz király angol származású madridi követe nemcsak kenyéradó gazdáját látta el spanyolországi hírekkel, hanem juttatott azokból szülőhazájának is. A háború végül is a párizsi békeszerződéssel (1763) zárult. Ennek értelmében Anglia megszerezte a franciák amerikai gyarmatait, Indiában pedig szabad utat kapott a brit kereskedelem.

Királyok és forradalmárok

A XVIII. századvég legdrámaibb eseménye a francia forradalom volt. Anglia eleinte a fegyveres beavatkozásban bízott. Amikor azonban kiderült, hogy Európa együttes erőfeszítései nem vezetnek eredményre, a britek a Secret Service-re bízták az ellenforradalom szervezését. Az angolok a semleges Svájcban rendeztek be egy kémközpontot. Vezetőjévé a 33 éves Wickhamet nevezték ki. Feladata az volt, hogy elősegítse a királypárti franciák felkelésének kirobbantását. Wickham először arra gondolt, hogy a Szavojai Alpokból indít osztrák közreműködéssel támadást a franciák ellen. A terv kudarca után a francia republikánusok egyik katonai vezetőjét, Charles Pichegru generálist próbálta beszervezni a francia forradalom elleni akcióra. A tárgyalások alatt a francia elhárítás gyanút fogott s amikor bizonyítékot is tudtak szerezni Wickham kémtevékenységéről, a svájciaktól az angol hírszerző kiutasítását kérték.

Wickham Augsburgban szervezett új központot. Közben az idő haladt, a forradalmat a konzulátus időszaka váltotta föl, majd Napóleon kezébe ragadta a hatalmat. Wickham következésképpen már Napóleon ellen szervezkedett. Az összeesküvés azonban elbukott, a résztvevőket letartóztatták és hosszú börtönbüntetésre ítélték. A brit titkosszolgálat történetének egyik legsikeresebb akciója is ehhez az időszakhoz kapcsolódik. Napóleon 1807 februárjában döntő vereséget mért az orosz csapatokra. I. Sándor egy angol–orosz–porosz–svéd szövetség keretében harcolt a franciák ellen. A vereség után a francia császár és az orosz cár aláírta a tilsiti békét. Volt azonban ennek a szerződésnek egy olyan titkos záradéka, amelynek részleteit a két uralkodó a Nyemen folyón, egy lehorgonyzott tutajon beszélte meg. A lényege az volt, hogy Angliát közös erővel kiszorítják a Keleti-tengerről, Ausztriát pedig arra kényszerítik, hogy csatlakozzon az angolellenes szövetséghez.

A titkos záradékot, amelynek éle Anglia ellen irányult, Sir George Canning brit külügyminiszter egy hónappal később már ismerte. Bár erről soha senkinek sem sikerült bizonyosságot szerezni, feltételezik, hogy a brit külügyminiszter attól a Voroncov gróftól, Oroszország egykori londoni nagykövetétől kapta (ingyen, vagy pénzért) az információt, aki szolgálatának befejezése után is az angol fővárosban maradt s akinek fia I. Sándor cár főadjutánsaként jelen volt a tutajos szerződés megfogalmazásakor. Az angolok később és másutt is, hacsak tehették, igyekeztek borsot törni Napóleon orra alá. Ügynökeik munkamódszerei néha egészen különlegesek voltak. Amikor a francia császár 1807-ben Spanyolország ellen indult s a spanyolok oldalán az angolok is bekapcsolódtak a háborúba, London mindenáron tudni akarta, hogy hány francia ezred érkezik spanyol területre. Katonai alakulatok számára egyetlen út létezett a Pireneusokon keresztül. Az út spanyol végállomásán, San Sebastianban egy suszter kiült a háza elé s ha egy francia ezred elvonult előtte, az éppen munkában levő csizma talpára krétával egy vonalat húzott. A krétával megjelölt csizmákat még aznap este elvitte a tengerpartra és ott átadta egy közelben horgonyzó angol hadihajó tisztjének. Később derült csak ki, hogy a botcsinálta csizmadia egy álruhás spanyol grand volt, aki hazája iránti szeretetből vállalkozott a feladatra.

A brit hírszerző szolgálat Napóleon 100 napos uralma idején (1814) is fontos szerepet vállalt. Az Intelligence Department főnöke, Colquhoon Grant ezredes személyesen ment át Franciaországba, hogy kiderítse, mikor és hol lehet Napóleon támadására számítani. Grant francia ügynöktől tudta meg, hogy a császár, aki maga mellé tudta állítani az ellene küldött katonákat, Brüsszel felé tart. Az ezredes a fontos hírrel azonnal hazaindult. Útközben poroszokkal találkozott, akik nem akarták elhinni, hogy Napóleon nemcsak készülődik, de már el is indult. (A porosz szövetséges erők felderítő szolgálata eszerint gyengébb lehetett). Grant csak hosszú vita után tudott tovább indulni, s valójában már el is dördültek az első lövések Waterlootól délre, amikor az angol csapatokhoz elérkezett a hírrel.

Napóleon végjátékáról a bukott császár rendőrminiszterének is meg volt a maga változata. Fouché emlékiratában a következőket írta: "Helyzetem a döntő pillanatban roppant kínos és nehéz volt. Napóleonról többé tudni sem akartam, másrészt XVIII. Lajossal szemben kötelességeim voltak. Nem voltam ugyan kényszerítve, hogy ismét trónra juttassam, de az eszélyesség azt követelte, hogy biztosítsam magamat a jövőre nézve". Fouché, aki pályafutása során a köpönyegforgatásban szinte világrekordot javított, a következőképpen döntött. Biztos volt abban, hogy a Napóleon által tervezett váratlan csapásnak június 16 és 18 között kell történnie. Azt is tudta, hogy Napóleon előbb a poroszokat akarja legázolni és csak utána szándékozik megütközni az angolokkal. Fouché szerint Napóleon taktikája azért is helyesnek tűnt, mert az angolokkal hamis jelentések révén el tudta hitetni, hogy a hadjárat megkezdését július 1-jére halasztotta.

"Ennek megfelelően jártam el – emlékezett vissza Fouché. – Aznap, amikor Napóleon elutazott, útnak indítottam D... asszonyt sifrírozott irattal, amely ismertette a haditervet. Ugyanakkor intézkedtem, hogy a határ átlépésénél támasszanak útjába nehézségeket, hogy csak az ütközet után érkezhessen az angol főhadiszállásra". A waterloo-i csatára emlékező részt Fouché emlékiratában azzal fejezte be, hogy Napóleon saját magát kell felelőssé tegye bukásáért. "Ha megkérdezik tőlem, mit kellett volna tennie, – írta – azt felelném, amit a Horatiusok apja: meghalni".

Ónody György [Változó Világ 24.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010