A
jelölés fogalma elválaszthatatlan az előadásétól. Tulajdonképpen
minden írás csak jelölés, és minden olvasás előadás. A költészet
egy olyan művészet, amely az érzékekre hat, és egyidejűleg több érzékszervet
is működésbe hoz. Az írásbeliséget nem ismerő társadalmakban a törzs
tagjainak olvasniuk kellett a költemény megszólaltatását kísérő
mimikából, gesztusokból, az előadó öltözékéből, a különféle
rajzos és festett ábrákból, a szimbolikus tárgyakon végrehajtott műveletekből.
A költészet mind a mai napig megőrizte érzéki jellegét, s azt a képességét,
hogy többféle érzékszervre hasson. Az előadóművészet egyik formájában
a testbeszéd helyettesíti az emberi hangot, és még aki magában olvas,
az is forgatja a lapokat, mozgatja a fejét, a szemét, valamint a nyelvét
és az ajkát, vagy legalábbis a nyelvgyökét, és így tovább.
A
látvány, hang és beszéd közti fizikai kapcsolatnak egy belső beszéd,
belső látvány és belső hangzás a tükörképe. Gondolataink mentális
képek és belső monológok kombinációi. E kapcsolatteremtések révén
tudunk nevet adni annak, amit látunk, és képet alkotni arról, amit
hallunk. A költemény, akár halljuk, akár látjuk, a belső érzékelést
stimulálja. Az angolszász harcos, aki a Beowulf előadását
hallgatta egy fából ácsolt kastély félhomályos csarnokában, nemcsak
arra volt képes, hogy sárkánynak lássa a tűzből felcsapó lángnyelveket.
Fejében seregnyi kép rajzott, melyet a szavak idéztek fel. Mi már
magunkban olvasunk, de ha még nem váltunk a gyorsolvasás rabjaivá, a
belső hang bennünk is megszólal, és képeket idéz elénk. A költői
"képről" rengeteget írtak - de amire utalnak vele, az voltaképp
nem a papíron van, hanem az agyunkban keletkezik.
A
nyugati világ e századi kultúrájában az az uralkodó tendencia, hogy
az olvasás egyre sietősebb és egyre érzékietlenebb tevékenységgé válik.
A kortárs költészet ugyanakkor szembeszáll ezzel a tendenciával, újra
felfedezi más kultúrák olvasási módszereit, és újakat állít melléjük.
Míg az emberek többsége számára az olvasás már csak az információszerzés
egyik technikája, addig a költők alternatív jelölési rendszereket és
újfajta előadásmódokat próbálnak létrehozni. Tanulmányomban előbb
a gyarmatosítás előtti Mexikó, a késő Tang kori Kína és a Jakab
kori Anglia példáján szemléltetem, hogyan olvastak költeményeket a
mienkétől különböző kultúrákban, majd a kortárs költészet néhány
jellegzetes jelölési rendszerével foglalkozom, illetve azzal a kérdéssel,
hogy hogyan olvassuk őket.
Mexikó,
1500
A
spanyol hódítást közvetlenül megelőző időkben Mexikóban sokfajta
könyvet és dokumentumot használtak. A legműszészibben kidolgozottak
mind közül talán a maják vallási könyvei voltak, melyekhez mára
elvesztettük a kulcsot. Az aztékok kozmopolita városában, Tenocstitlánban
(a mai Mexikóvárosban) számtalan fajta kézikönyvet, hivatali iratot
és törvénygyűjteményt hozták létre és használtak fel. Az aztékok
vallási és történelmi tárgyú könyveket is alkottak, melyeket szoros
kapcsolat fűzött a költészethez. Rendszerint hosszú csíkokra hasított
állati bőrből vagy fügefa háncsból készítették, s tekerccsé göngyölték
vagy leporellóvá hajtogatták őket. A lapokat keményítővel kezelték,
és élénk, de nem túl sokféle színű, ásványi alapú festékkel,
vagy koromból nyert tussal festették meg. Az elemek egy ikonográfikus
rendszerbe illeszkedtek, s az erősen stilizált képek szóban többféleképp
is visszaadható fogalmakat reprezentáltak. Vagyis ez a rendszer nem
szavak lejegyzésére szolgált. A jelek között ritkák a talányosak, többségük
konkrét kép, nem pedig a szavak hangzására utaló elvont szimbólum.
Arról,
hogy hogyan olvasták ezeket a könyveket, nem tudunk semmi bizonyosat.
Magam is hosszú évekig dolgoztam egy tanulmányon, melyben választ
kerestem a nyitott kérdésekre. A következőkben röviden vázolom,
milyen következtetésekre jutottam. A legtöbb szakember szerint az aztékok
könyvei emlékeztetőeszközök voltak, olyan dolgokra emlékeztették
olvasóikat, amelyeket máskülönben elfelejtettek volna. A hivatalos
dokumentumoknak tényleg lehetett ilyen funkciójuk, de a vallási és történelmi
könyvekkel kapcsolatban semmi alapja sincs hasonló feltételezésnek. Az
aztékok a mi fogalmaink szerinti írásbeliséget nem ismerték, és valószínűleg
nem volt szükségük rá, hogy a történelmükre és a mitológiájukra
emlékeztessék őket. Az írásbeliséget nem ismerő népeknek
rendszerint kitűnő a memóriájuk. Minden bizonnyal többféle rendű és
rangú hivatásos dalnokuk volt, egyesek a mítoszokra, mások a történelemre,
megint mások a genealógiára "szakosodhattak", valahogy úgy,
mint a Lord Parry által tanulmányozott jugoszláv rítusénekesek, vagy
mint a nyugat-afrikai családfa-dalnokok, akikre Észak-Amerikában
a Gyökerek c. filmsorozat irányította rá a közfigyelmet.
Az
olvasásnak valóban az emlékezet erősítése lehetett a legfontosabb
funkciója, csakhogy nem az általunk megszokott értelemben. A rendelkezésünkre
álló információk arra engednek következtetni, hogy a festett könyvek
és a recitálások az oktatás nélkülözhetetlen kellékei voltak. A könyvek
vizualizálható formában vésték a tanulók emlékezetébe népük mítoszait
és történelmét. Vagyis nem az volt a céljuk, hogy olyasmire emlékeztessék
olvasóikat, amit máskülönben elfelejtettek volna, hanem hogy bizonyos
dolgokat felejthetetlenné varázsoljanak. A bennszülöttek stílusának
jellegzetességei - az egyszerű és ragyogó színek, a határozott
fekete keretek, az azonnal felismerhető képek, a mellérendelés elvére
épülő, vibrálóan színes kompozíciók - tökéletesen megfeleltek
ennek a feladatnak. A tanulók fejében a versbe szedett mítoszok, mesék,
eredettörténetek, imák a könyvben látott képekkel együtt raktározódtak
el. Szó és kép nem feltétlenül magyarázta, kommentálta, inkább árnyalta,
kiegészítette, kiterjesztette egymást; mindegyik olyasmit nyújtott,
amire a másik nem volt alkalmas. A képek és a hangok felbukkantak a
tanulók álmaiban, színezték képzeletüket, formálták világszemléletüket,
és hatást gyakoroltak egész további életükre. Tezeatlipoka képe nem
azért szerepelt a könyvekben, hogy az olvasók tudomást szerezzenek az
istenségről - mindnyájan tökéletesen bizonyosak voltak jelenvalóságában
- hanem azért, hogy egy konkrét képet társítsanak hozzá, amely azután
a vele kapcsolatos mitológiákba és liturgiába is beleszövődött.
Több
forrásból is tudjuk, hogy különféle szertartások alkalmával falakon
tették közszemlére a szétteregetett könyveket. Képzeljük el, amint
az olvasók a könyvek előtt állva az ifjúkorukban tanult verseket
mormolják, és felfrissítik az emlékezetükben élő képeket. Mintha
csak egy mai performansz, mondjuk Jackson MacLow Gathájának előadóit
látnánk magunk előtt: a performerek minden idegszálukkal a képekre és
az általuk kiejtett hangokra koncentrálnak, és ezáltal a közösségérzés
is felerősödik bennük.
A
történelemkönyveket az eposzénekesek használhatták. A néhány főnyi
közönség körülülte az énekest, aki a könyvet önmaga és a hallgatósága
közé helyezte, kinyitotta, és énekelni kezdett. Az énekes csak minimális
mértékben támaszkodott a partitúrára. A könyvnek az volt a fő
rendeltetése, hogy a dalnok hallgatósága megszemlélhesse (és az agyába
véshesse) a dal képi mását. Nyilván nemcsak csoportosan olvastak. A
magányos olvasás azonban nem néma olvasást jelentett: az olvasó valószínűleg
elszavalta a különféle témájú verseket. Bizonyos, főként vallási
tárgyú könyvek esetében az olvasás a jóga egy neme volt. Vallási könyveket
a tibeti buddhistáékhoz hasonló vizualizációs gyakorlatokhoz is igénybe
vehettek, e gyakorlatok pedig fontos szerepet játszhattak az aztékok
vallásában oly lényeges isten-megtestesítésekben. A Codex Borgia középső
részét talán mandala-sorozatnak tekintették. A vallási könyvek listákat,
táblázatokat és naptárakat is tartalmaztak, melyek segítségével jósolhattak
és rituális ünnepeket szervezhettek. Nyilván másképp olvasták őket,
mint a kevésbé szigorú szerkezetű könyveket, s talán új ismereteket
is szereztek belőlük. De az olvasó még akkor is szertartásosan
viselkedett, amikor csak egy naptári adatot akart ellenőrizni, és kántálva
olvasott.
A
leporelló formátum az említett olvasásmódok mindegyikével összhangban
volt. Az eposzénekes annyi oldalt teríthetett ki a közönsége elé,
amennyit csak akart. A szertartások során az egész könyvet be lehetett
mutatni. S ha az olvasó a kezébe vett egy könyvet, a lapokat szétnyitva-összecsukva
különféle sorozatokhoz, együttállásokhoz juthatott. Ha például az
első és a hatodik oldal akarta egymás mellé helyezni, akkor egész
egyszerűen összecsukta a köztük lévő lapokat.
Ez
különösen a rituális naptárak esetében lehetett hasznos, mert módot
adott a táblázatok, diagrammok és naptárak összehasonlítására és
egybekapcsolására. De a történelem megértését is megkönnyíthette:
Mexikó őslakossága a történelmet ciklikus folyamatnak tartotta, és a
leporelló formátum módot adott a ciklusok összehasonlítására.
A
történelemkönyvek egyik érdekes tulajdonsága, hogy alkalmasak arra
is, amit futólagos, és arra is, amit alapos olvasásnak nevezhetnénk. A
futólagos olvasás során az olvasó beérte az ábrák felismerésével
és funkciójuk megértésével. Az alapos olvasás ennél sokkal többet
jelentett: az olvasó hosszú részeket recitált olyan, a képekhez társítható
versekből, melyeket a könyv talán nem is tartalmazott. Mondjuk az egyik
oldal egy istenalakkal kezdődött: az olvasó először az istenséghez
fohászkodott, felsorolta a képességeit és a tulajdonságait, majd
elmesélte a hozzá kapcsolódó mítoszokat, végül elmondott egy imát.
A következő kép egy embert ábrázolt: az olvasó elszavalta a családfáját,
az életrajzát, a neki tulajdonított szállóigéket stb.
E
futólagos olvasásnál alaposabbat csak az a szóbeli kontextus tett
lehetővé, melybe a könyv eredetileg illeszkedett. Egy oldal gyors végigolvasása
néhány percet vehetett igénybe, az alapos olvasás órákig tarthatott.
Az olvasással töltött idő nem annyira az adott oldalon lévő információ
mennyiségétől függött, mint inkább attól, hogy mennyi interakcióra
volt hajlandó az olvasó.
Képzeljünk
el egy tenocstitláni kalmekakont (egyetemet) úgy 1500 táján. Számos
olvasó tartózkodik az épületben, aki mind a maga módján olvas. Az
egyik csak rövid időre ugrott be, hogy ellenőrizze egy almanachban, összeillik-e
két házasulandó a születési adata alapján. A másik azt akarja
megtudni egy hasonló könyvből, hogy melyik napon fog a Vénusz bolygó
állása káros hatást gyakorolni valamelyik katonai rend tagjaira. A
harmadik egy történelemkönyvet lapozgat; futó pillantást óhajt vetni
egy fontos személyiség családfájára. Az iskola egyik szegletében egy
eposzénekest ül körül néhány tanuló, s miközben a hős képeit
tanulmányozzák, a hallottakat is elraktározzák emlékezetükben. Egy másik
csoport egy tudóst vesz körül, aki az idő mechanizmusáról, a
csillagok akaratáról vagy a halucinogének és egyéb szent növények
rituális használatáról tart előadást. Egy harmadik csoport történelmi
kérdéseket vitat meg egy szétteregetett, vagy új módon összehajtogatott
könyv segítségével. Az egyik cella mélyén egy tanuló, miután
szigorú böjtöt tartott, sanyargatta magát, és előírásszerűen
pszilocibint vagy meszkalint vett magához, egy mantrát ismételget
kitartóan. Egész lényével annak az istenségnek a képére koncentrál,
akit most, a könyv élő lapjává válva, ő maga személyesít meg. Egy
leendő könyvillusztrátor ábrákat rajzol a porba, s közben igéket
mormol a szimbolikus jelentésű egyenesekről és görbékről. Egy főpap
a dolgozószobájában ül, s azon tűnődik, hogy az előjelek alapján
mikorra hirdesse ki egy hamarosan esedékes vallási ünnep kezdetét.
Lehet, hogy nincs is könyv előtte - számításaiban korábbi olvasmányaira
támaszkodik.
Az
aztékok világa tele volt emberi és isteni hangokkal. Az élet normális
rendjéhez tartozott megtanulni a hangok jelentését, a madárhangokét
éppúgy, mint a növényekét. Az első dolog, amit egy újszülött azték
csecsemő hallott, a bábaasszony buzdító versikéje volt. Élete imák,
versbe szedett előírások és varázsigék körül forgott, s halálakor
verseket szavaltak. Az aztékok nem arra használták elsősorban a könyveket,
hogy ismereteket szerezzenek, hanem hogy mélyebb tudást szerezzenek arról,
amit már tudtak. A könyvek a kultusz lényegéhez tartoztak. A kimondott
szó és a lefestett kép közti kölcsönhatásnak mágikus funkciója
volt. A szájhagyomány által megőrzött, s a hódítás után európai
írásjelekkel rögzített verseik ilyen sorokat tartalmaznak: "Úgy
élünk mi itt, mintha festett képek lennénk a könyveitekben";
"a szíve talán egy festett könyv"; "ő (az életadó)
festi meg a lelkedet"; "úgy kopunk ki a világból, mint egy
festett könyv". Az aztékok nem ismerték a fonetikus írást, s nem
voltak képesek szavakat, szócsoportokat rögzíteni. A könyv nem egy
jelkészlet volt, amely eligazítja az olvasót, hogy mit mondjon, hanem
egy segítőeszköz, amely lehetővé teszi a számára, hogy lássa is,
amit hallott. A könyvek és a szavalatok közti bonyolult kölcsönhatások
az olvasó-dalnokot olyan nagyfokú fizikai és szellemi aktivitásra késztették,
amilyenre a betűírásos könyvek világában nincs lehetőség.
Kína,
810
Az
évszázadok során a kínaiak sokféle felületre írtak - a változatok
száma még nagyobb, mint a gyarmatosítás előtti Mexikóban. Ismerték
és használták az összes fontosabb könyvformátumot: a tekercset, a
leporellót, a mappát és a különböző típusú gerinckötéseket.
Szinte a kínai írás kezdeteiig visszavezethető az a hagyományuk, hogy
házak falára és sziklák oldalára festettek vagy véstek verseket. Az
utóbbi gyakorlatot, mely az olvasást a tájban való gyönyörködéssel
kapcsolta össze, a kínaiak kifinomult művészetté fejlesztették. A kínai
irodalom tele van olyan emberekről szóló történetekkel, akik hosszú
utazásra vállalkoztak, hogy elolvashassanak egy sziklába vagy
templomfalba vésett feliratot. E feliratok olykor nagyon nagy méretűek
voltak: több olyan példáról is tudunk, ahol a jelek magassága
meghaladta a tíz lábat. A politikai szlogenekkel teleírt óriásplakátok
vagy a pekingi "demokrácia fala" nem maóista találmányok. Az
olvasók gyakran másolatot készítettek a feliratokról. Nedves papírt
borítottak rájuk, melyet belenyomkodtak a vájatokba, és faszénnel
vagy tintával dörzsöltek át. A dörzsölt másolatokat felgöngyölték,
összehajtogatták vagy könyvbe kötötték, s valószínűleg ez a
gyakorlat vezetett a nyomtatás művészetének kifejlődéséhez. Egyes kínai
egyetemeken a hivatalos szövegeket kődobokba vésték, és a tanulók úgy
állították elő tankönyveiket, hogy dörzsölt másolatokat készítettek
róluk. Ez a módszer nemcsak a korlátlan másolást tette lehetővé,
hanem a szövegek standardizálását, a szövegváltozatok kiiktatását
is - jóllehet az utóbbi eredményt a reneszánsz Európának szokták
tulajdonítani.
Az
írásfelületnek nem kellett laposnak vagy statikusnak lennie. Tuan
Cseng-si a kilencedik század közepén beszámol egy munkásnőről,
akinek egész testét Po Csü-ji versek borították.
A
kínai versírás elképzelhetetlen kalligráfia nélkül, a kalligráfiát
pedig szoros kapcsolat fűzi a festészethez. E három művészeti ág között
- melyeket Kínában "a három tudásnak" neveztek - nincs éles
határ. Ideális esetben a kalligráfia ugyanolyan magas művészi színvonalú,
mint a benne megtestesülő vers. A kínai írás, jellegénél fogva, ösztönzőbben
hat a szépírás művészeire, mint az - egyébként szintén gyönyörűséges
- latin ábécé. A nagy számú és bonyolult kínai jel még a legjobb
formaérzékű kalligráfus tudását is próbára teszi, ugyanakkor az önkifejezési
lehetőségek valóságos tárházát biztosítja számára. A folyóírás
tovább bővíti a potenciális változatok körét: a kalligráfus -
intuitív alapon, a szöveg egészéről alkotott elképzelése szerint -,
absztraktabbá tehet, leegyszerűsíthet vagy akár ki is hagyhat egyes
jeleket. A kézírásokat még a hozzáértők is nehezen olvassák, ami különös
fontosságot kölcsönöz a kalligráfus művészetének. A versek gyakran
képek kíséretében kerülnek nyilvánosságra, és az egyik művészeti
ágban elért eredmények a másikra is hatást gyakorolnak. Voltak
korszakok, amikor a tájképeket, madarakat és egyéb témákat
kalligrafikus stílusban festették meg, máskor pedig a jelek festőiségét
hangsúlyozták.
A
művészetek közti határok elmosódása azzal is magyarázható, hogy a
festő és a kalligráfus ugyanazokat az alapeszközöket használja:
bambusz nyelű, szőrből készített ecsetet, valamint koromból nyert
tust. Ez a fajta ecset széles mozgáslehetőséget biztosít a festő-kalligráfus
számára: egyeneseket éppúgy lehet vele rajzolni, mint éles szögeket,
lágy íveket; vastag vonalakat éppúgy, mint hajszálvékonyakat, és az
ecset külső szőrszálai segítségével finom mintázat rajzolható a fő
ecsetvonások köré. A kalligráfus azonban egyetlen vonást sem hagyhat
félbe, hogy pihentesse a kezét, mert nyomban pacát ejtene a művére. A
művésznek gyorsan kell dolgoznia, és ez egyszerre ösztönzi
spontaneitásra, valamint arra, hogy mielőtt a tusba mártaná ecsetjét,
elképzelje, amit festeni akar. A kalligráfus művészete a vésnök és
a fametszet-készítő mesterségével is érintkezett. A kilencedik században
már gyakran előfordult, hogy a jeleket mester-kalligráfusok festették
rá a kő vagy fa felületére, és a szakmájukban jártas vésnökök képesek
voltak pontosan reprodukálni a lágy íveket, az éles szögeket és a külső
szőrszálak nyomát. Sok kődörzsöléses, illetve fadúcok felhasználásával
nyert nyomat ugyanolyan spontánnak hat, mint az eredeti festmény.
A
három tudás közti kölcsönösség egy másik oka a kínai írás természetében
rejlik. Lényegében négy alapvető jelfajta vagy jel-összetevő létezik:
1. a piktogram, azaz a dolgok absztrakt képén alapuló jel
= ember, és úgy néz ki,
mint egy pálcikaember; 2. a "gesztogram", amely nem a dolgot,
hanem annak valamely megnyilvánulását ábrázolja; 3. a fonogram, azaz
a hangot reprezentáló, képi hasonlóság nélküli szimbólum; 4. az
ideogram, mely gyakorta a három említett jelfajta kombinációja: úgy
jelez egy fogalmat, hogy annak mind képi, mint fonetikai ábrázolása
csupán részleges. Arthur Cooper ezt a rendszert etimologikusnak nevezte
- ennek az írásfajtásnak ugyanis talán az a legfontosabb jellegzetessége,
hogy minden jelnek külön története van. Az írástudó kínai aligha törődik
a történelmi előzményekkel, amikor szokványos dokumentumokat,
iratokat, leveleket vagy újságcikkeket olvas - ezekben az esetekben a
jelek csak szavak szimbólumai. Amikor azonban verset ír vagy olvas, ráhangolódik
a hangzás, a látvány, a jel és a fogalom közti megfelelésekre. A
komponensek kölcsönhatásai hangsúlyosabbá teszik a folytonosságot és
a változékonyságot is. A művelt olvasó, akinek már van gyakorlata az
egymásba szőtt piktogramok, gesztogrammok, fonogramok és ideogramok
tanulmányozásában, élvezni tudja a látvány, a hang, a gesztus és a
jelentés közti összhangot.
A
kínaiak úgy vélték, hogy a hangzás fontos szerepet játszik a költészetben,
ugyanolyan fontosat, mint a három tudás. A kilencedik században a
verseket általában kántálták vagy énekelték, s az ideális költő
nemcsak jó énekes, hanem gyakorlott lantjátékos is volt. Kung fu-ce Lun
jü-je szerint "egy művelt ember csak rendkívüli
helyzetekben válik meg a lantjától". A beszélt kínai nyelvek,
amelyekben fontos szerepe van a hangmagasság-változatoknak, arra ösztönzik
a költőt, hogy zenei alakzatokat építsen a verseibe. Talán ez az a
tulajdonsága a kínai költészetnek, amelyet a legnehezebb elérhetővé
tenni a nyugati olvasó számára. Nem tudok egyetlen olyan fordítóról
sem, aki megpróbálta volna a kínai vers lexikális jelentésével együtt
a zenéjét is visszaadni. A vizuális formák reprodukálására több
nyugati költő is kísérletet tett, de a versek melódiája elveszett -
talán egy hangköltő vagy egy zeneszerző vállalkozása több sikerrel
kecsegtetne.
810-ben
már nyomtatott verseskötetek is léteztek, de a legtöbb költeményt kéziratos
formában terjesztették. Ha egy kilencedik századi kínai költő kéziratot
kapott a barátjától, először is szertartásos mozdulatokkal szétgöngyölte
vagy maga elé terítette. Azután nyilván szemrevételezte a papírt
vagy a selymet, amire a vers íródott, megtapogatta az anyagot, közben
arra is figyelt, hogy milyen neszeket ad ki, talán még meg is szagolta.
A kéziratnak előbb az absztrakt formáját vette szemügyre, majd hozzálátott
a kalligráfia részleteinek tanulmányozásához - egyelőre ezeket is
absztrakt formákként kezelve. Csak most fogott hozzá az olvasáshoz. A
vers valószínűleg kézírással lett lejegyezve, úgyhogy helyesebb
volna silabizálásról beszélni. Feltehetőleg már volt valami előzetes
elképzelése barátja kézírás-technikájáról a kézirat absztrakt
formája alapján. Most azt figyelte meg, hogy hogyan tükröződik a
forma által sugallt hangulat vagy lelkiállapot az egyes jelekben.
Miután
alapos ismeretséget kötött a verssel, s a kalligráfia egyéni vonásairól
is képet alkotott, meghatározta a vers formáját. A kínai költemények
modern kiadásai néha egy pöttyel, vagy más módon jelzik a sorvégeket,
a hagyományos kínai költészetben azonban nem léteztek hasonló
konvenciók. Az olvasó a vers belső sajátosságai - a szünetek, a
szintaxis, a párhuzamok stb. - alapján döntött. A leggyakoribbak az öt
és hét jelből álló, közvetlenül a közepük előtt sormetszettel
ellátott sorok voltak, s a mi olvasónk ennek tudatában igyekezett megállapítani
a sorok hosszát. A párhuzamok és az ellentétek központi szerepet játszottak
a kor költészetében. Olvasónk valószínűleg velük kezdte az
ismerkedést, s csak utána olvasta végig a verset. A kínai nyelvben
nincs igeidő és nyelvtani szám, s alig van benne olyan kötő- és
viszonyító elem mint amilyen a névmás, a prepozíció vagy a névelő
a nyugati nyelvekben. A kínai költők gyakran ki is hangsúlyozták a kétértelműségeket,
s rendszert vittek a lappangó tendenciába. Olvasónk e kétértelműségeket
nyilván feloldotta valahogy, de az alternatív lehetőségekről sem
feledkezett meg, miközben a vers körvonalai lassacskán kirajzolódtak
előtte. A korabeli költészet tele volt célzásokkal, amelyek a fogékony
olvasóban reminiszcenciákat keltettek. Olvasónk az előtte fekvő
verset számtalan más szöveggel is kapcsolatba hozta, melyeket különböző
helyzetekben hallott énekelni vagy szavalni. Mikor már eleget tűnődött
a versszakokon, és sikerült megragadnia az értelmüket, kipróbálta a
költemény hétköznapi beszéden túli hangzáslehetőségeit.
A
sorszerkezetek és sormetszetek keltette ritmusérzet, az intonáció
keltette dallamérzet kulcsot adott a költemény elénekléséhez vagy
elkántálásához. Sok verset ismert dallamra írtak, s ha olvasónk elég
figyelmes volt, a megfelelő dallamon kezdte énekelni a verset, s újabb
párhuzamokat fedezhetett fel. Majd lantjáért nyúlt, és kísérni
kezdte önnön énekét, vagy őrölt egy kis festéket, s maga is
festett vagy írt valamit válaszképpen. S ha tetszett neki a költemény,
elraktározta az emlékezetébe.
Ez
a fajta olvasás persze meglehetősen időigényes, cserébe viszont az
olvasó majd' minden érzékét megmozgatja és kielégíti. Kontinuitást
teremt a vizuális szöveg és az elszavalt költemény között, melyek kölcsönhatásba
lépnek egymással, új élményekkel gazdagítva s különféle tevékenységekre
ösztönözve az olvasót.
A
kínaiak, akárcsak az aztékok, úgy gondolták, hogy az írásnak mágikus
hatalma van - a kínai éttermek falára kifüggesztett feliratos szalagok
gyakran a tulajdonost védő talizmánok. Sok olyan mítoszt ismerünk,
amely a könyvek és az írás isteni és misztikus eredetéről szól, s
az írásjelek még mindig őrzik hasonlóságukat a Ji King
hexagramjaihoz, melyekhez etimológiai kapcsolat fűzi őket. A kilencedik
században élt Po Csü-ji azt remélte, hogy profán versei buddhista
szutrákként fognak újjászületni - ő pedig szerzetesként fog feltámadni,
és képes lesz olvasni transzfigurációikat.
Fordította Koppány Márton
Karl Young [in: Idegen az ajtóban; szerk.: Koppány Márton; Artpool-Balassi Kiadó, 1999.]
