Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A jelen

A huszadik század végén élő emberek többsége számára az olvasás örömtelen feladat. Fő célja (még a regények esetében is) az információszerzés. A rögzített helyesírási és nyelvhelyességi szabályok megfosztották a nyelvet képlékenységétől, mágikus erejétől, és általánossá tették a néma olvasást. A cél: minél hamarabb a szöveg végére jutni, s a követendő példa a gyorsolvasás. A gyorsolvasás megváltoztatja a szórendet, a szavak egy részét átugorja, a versmértéket negligálja, elrontja a külső és a belső hallást, tétlenségre kárhoztatja a hangképző szerveket, egyszóval megfosztja a nyelvet attól a fajta érzékiségtől, ami nélkül nincs költészet. Olyan ez, mintha úgy akarnánk időt spórolni, hogy evés - szaglás, rágás, ízlelés, emésztés - nélkül veszünk magunkhoz tápanyagokat. Még akik nem ismerik a gyorsolvasást, azok is gyorsolvasók módjára bánnak a szövegekkel. Minél hamarabb túl akarnak jutni rajtuk, és kímélni igyekeznek az érzékszerveiket. Az emberek már nem jegyzik meg és nem szavalják egymásnak kedves verseiket, s nem adnak velük nyomatékot mondandójuknak. Ehelyett népszerű regényekről, vagy inkább regények mozi- illetve tévéváltozatairól beszélgetnek. Az olvasás a videó médium függvényévé vált. A fiatalok körében egyre általánosabb dyslexia elterjedésében szerintem fontos szerepe volt az olvasás deszenzualizálódásának. A dyslexiás tanulók között aránytalanul sok a magas I. Q.-jú, s úgy vélem, az olvasással szembeni ellenállásuk intelligens - ha nem is praktikus - válaszreakció a mai olvasási szokásokra.

A kortárs költészet közönsége másképpen viszonyul az olvasáshoz. A kortárs költészet több, az előző három fejezetben ismertetett olvasási formát is felélesztett, újakkal egészítve ki őket. Sajnos azok számára, akik nem ismerik a mai poétikákat, a kortárs költők munkái érthetetlennek tűnnek. Kialakult véleményük van az olvasásról, s ezért nem tudják, hogyan olvassák ezeket a képződményeket. Ha túlságosan hozzászoktak a deszenzualizált olvasáshoz, akkor egy nehéz idegen nyelvet, a hopit vagy az arabot is könnyebb elsajátítaniuk az alternatív olvasási módszereknél. Nehéz megjósolni, mit hozhat a jövő. Talán a gyorsolvasás öngyilkos természete és az új technikai vívmányok avítt szokássá teszik az információszerző olvasást, s visszaváltoztatják azzá, ami volt: művészetté. Akárhogy is lesz, a versolvasás nem tartozik a kultúra főáramához, s a költők mindig kitalálnak valamit, hogy kívül is maradjanak ezen az áramon.

Az egyik legpozitívabb dolog, amit a kortárs költők olvasóik számára ajánlanak, a kötelező szabályok hiánya a jelölés valamennyi szintjén. Donne-ról szólva kiemeltem, mennyire károsan hatott a helyesírás standardizálása a nyelv képlékenységére és mágikus erejére. A huszadik század számos költője - William Morris, W.B. Yeats és Ezra Pound, hogy csak néhány nevet említsünk - ösztönösen úgy reagált erre a helyzetre, hogy nem tanult meg "helyesen" írni. Vagy hogy időben még közelebbi példát említsünk: bill bissett (másokhoz hasonlóan) egyáltalán nem törődik a helyesírási szabályokkal, s az intuíciójára hallgatva dönti el, hogyan kell egy szónak hangzania vagy kinéznie. Annak, aki ilyesmiket ír: "seek/ sum priva see its wintr fr reel now sins ystrday", a helyesírással kapcsolatos előírások már semmit sem jelentenek. A merev ortográfiai szabályokhoz szokott olvasót zavarba hozzák az effajta trükkök, mert úgy érzi, hogy egy örök és egyetemes törvény szenvedett csorbát. Az intuitív helyesírás visszatér a költészetet eredeti forrásához, a szóbeliséghez: az olvasó csak akkor képes elolvasni a verset, ha ízlelgeti a szavakat.

bpNichol és Frank Davey "A nyitott vers prozódiája" című tanulmányukban (Open letter, 5.2) egy katalógust szerkesztett a projektív versre és a belőle kinőtt irányzatokra jellemző jelölési megoldásokból, melyek többsége a sorvégekkel, a sorok pozíciójával és a központozással van kapcsolatban. A konkrét költészet és a nyelv központú költészet művelői szintén kialakították a maguk jelkészleteit - néhány általam is használt eszközt épp az Open Letter említett számában mutattam be. Sokféle jelölési technika létezik, de alapvetően mindegyikük intuitív alkotás, illetve egyéni találmány, és hiába keresnénk bennük következetességet. Két különböző költő különbözőképpen használhatja ugyanazt a jelölést. Az olvasóknak több lehetőséget is végig kell próbálniuk, amikor egy új művel találkoznak. A szerző aktív alkotótársává válva különböző nézőpontokból kell megvizsgálniuk, addig mondogatva és fontolgatva magukban, amíg csak beható ismeretséget nem kötöttek vele. A jelölési rendszer teljes megértéséhez azonban csak akkor juthatnak el, ha a verset a költő előadásában is meghallgatják.

Miután Charles Stein és George Quasha elolvasta Ha a nap örökké ragyogna (Should Sun Forever Shine) c. könyvemet, megkérdezte, hogyan szoktam előadni, mire én felolvastam néhány oldalt. Erre ők is felolvastak egy oldalt, bemutatva a maguk - két hangra hangszerelt - változatát. Az általuk megszólaltatott változat érdekes és megindító volt, de semmi köze sem volt az én elképzeléseimhez. Quasha és Stein tapasztalt olvasó és érzékeny előadó, és az ő olvasatuknak ugyanannyi létjogosultsága van, mint az enyémnek. A lényeg az, hogy a két eltérő felolvasás jóvoltából mind a hárman teljesebb képet kaptunk a műről. Ha az olvasó érti a költő szándékát, akkor még a félreolvasások is hozzásegíthetik a vers alaposabb megismeréséhez.

A hatvanas évek tipikus konkrét költeménye a triviális, önmagára vonatkozó és statikus képvers volt. Az olyan kis műremekek, mint Emmet Williams munkái elvesztek a "fenyő" szót karácsonyfa-alakzatba rendező gépelvények tengerében. A kortárs vizuális költészet megszabadulóban van a képi és mimetikus ábrázolás koloncától, s egyre inkább a gesztusok, a mozgásingerek és az archetípusok felé fordul. A vizuális költészet - mind a komplexitásra törekvő, mind a minimalista változat - elmélyültebbé vált. A gondolkodás, az érzékelés és a cselekvés több szintjét veszi célba mint korábban, s a magányos megszólaltatásra, illetve közönség előtti előadásra is alkalmasabb. E fejlődési tendencia két szélső példája a csend költészete és a multimediális performansz. Az utóbbi más művészeteket is magába kebelez, s gyakran több művész közös erőfeszítésének az eredménye. Ami a csend költészetét illeti: a csend nem hang-vákuum, hanem egy olyan állapot, amely felfokozhatja a szellemi érzékenységet, és finomíthatja a külső és belső hallást.

A projektív vers és a konkrét költészet szinte észrevétlenül alakult át performansszá és hangköltészeté. A hangsúly az előadható vizuális szövegekről az olyan partitúrákra helyeződik át, amelyeknek az az elsődleges feladatuk, hogy a megszólaltatást segítsék, s csak másodsorban képek, illetve olvasmányok. E partitúrákra jó példa Jackson MacLow Szótár-gatha Peter Rose számára (Vocabulary Gatha for Pete Rose) című munkája, melyet nyugodt lélekkel be lehetne válogatni egy konkrét költészeti antológiába. Olvasói grafikának is tekinthetik. Miután elolvasták az előadására vonatkozó utasításokat, megvalósíthatják a saját performanszukat - egyedül, vagy a barátaikkal közösen. Valószínűleg jobban értékelik majd a darabot, ha láttak már MacLow által irányított előadásokat, s valószínűleg még jobban, ha már ők maguk is részt vettek ilyen előadásokban. A személyes tapasztalatokkal rendelkező olvasók úgy olvasnak a performansz partitúrájából, mint a belső hallással rendelkező zenészek egy zenemű kottájából. Lehet, hogy a partitúra képét önmagában is figyelemreméltónak tartják, de az igazi örömöt a mű megszólaltatásában való részvétel jelenti számukra - s ez az egyszer már megtapasztalt örömérzet újabb MacLow darabok magányos olvasásakor is felidéződhet.

Mac Low partitúrájának viszonylag könnyen követhetőnek és használhatónak kellett lennie, hiszen nem hivatásos előadók, hanem egy rokonszenvező és hozzáértő közönség számára készült. A közönség és a művész közti különbség itt elhomályosul. De vannak sokkal rejtelmesebb jelölési rendszerek is - lásd például a Négy lovas Szerenád 16 tételben (16 Part Suite) című sorozatának egyik lapját. Ez a partitúra egy meghatározott csoport igényeit szolgálja. A Lovasok nem törődtek a közérthetőséggel, számukra a Raul Hausman által bevezetett "optofonetikus" partitúra csupán munkaeszköz volt. Kétlem, hogy lenne olyan performer, aki reprodukálni tudná az előadást pusztán a partitúra alapján, melyet grafikának is tekinthetünk, ha nem felejtjük el, hogy eredetileg másnak szánták. Minden megszólaltatásnak lehetnek sajátos értékei, melyekkel ahhoz is hozzájárulhatnak, hogy a Lovasok továbbfejleszthessék a maguk produkcióját. Azok az olvasók, akik már jelen voltak a darab előadásán, a partitúra révén elmélyíthetik ismereteiket - valahogy úgy, mint a hajdani aztékok, akik a dalnokok hallgatása közben könyvek képeit nézegették.

Egy partitúra egészen kevés szóból és betűből is állhat - lásd például a Philip Glass vagy Steve Reich zenéjéhez hasonló, minimalista előadásra szánt darabokat - s van köztük olyan is, amely egyetlen szót, vagy más egyezményes jelet sem tartalmaz. A Lovasok munkáinak egy része szintén az utóbbi kategóriába tartozik, de a szavak nélküli lejegyzésnek valószínűleg Bob Cobbing a legfőbb mestere. Cobbing gyakorlatilag bármiből partitúrát tud csinálni. Az általa publikált partitúrák többsége vizuálisan is hatásos, s grafikaként is megállja a helyét.

A vers a dalból jött létre, és még ma is szoros szálak fűzik hozzá. A költők gyakran egy dallamot követnek írás közben, s még él a versek megzenésítésének szokása. Sok költő bonyolult zenei struktúrákra alapozza művét. Némelyikük, mint például Theodore Enslin, alapos zenei képzésben részesült, és a zenei formák ismerete művük minden szintjén megnyilvánul. Vannak olyan hangköltészeti munkák, amelyeket egyforma joggal lehet zenének, dalnak vagy versnek nevezni. MacLow Szótár-gathájának jelölési rendszere beszédhangon történő, énekes és zenei előadásra egyaránt használható, s vannak költők, akik eleve zenekísérettel előadandó darabokat írnak. A költészet, akárcsak a zene, lényegét tekintve az időbeliség művészete. A vers által keltett időérzet a ritmustól függ, és ez a ritmus a vers egyik legjellemzőbb sajátossága. "Donne olvasásakor mérnünk kell az Időt, s a szavak Idejét nekünk kell meghatároznunk az Élmény ereje alapján.", írta Coleridge, s ugyanezt önmagáról, Toby Olsonról, a Négy Lovasról, Louis Zukofskyról, Daphne Marlattról, Clark Coolidge-ról vagy a Beowulf hajdani dalnokáról is elmondhatta volna. A ritmikusság diszkrét egységekre is korlátozódhat - lásd például az angolszász találós kérdések megfejtéseit, vagy Pound Cantos-ának több részletét. Megnyilvánulhat a konkrét költemény térbeli elrendezésében, és természetesen az időmértékes verselésben is, a jambusokban, daktilusokban, pentameterekben és trimeterekben. Vannak dalok, melyeket az élőbeszédnél gyorsabb tempóban kell előadni (most hirtelen csak a Hölgy tutti frutti kalapban / Lady in the Tutti Frutti Hat /jut eszembe Carmen Mirandától), de az ilyen művek általában komikus hatásúak, s sokkal gyakoribbak a beszédtempónál lassúbb előadást igénylő darabok, az elnyújtott, kitartott szótagok, és a hangok közti jelentőségteljes szünetek. A hang az idő függvénye: az, hogy milyen magas hangot hallunk, a hanghullámok rezgésszámától függ. Ha egy 33 1/3-os fordulatszámú lemezt 78-as fordulatszámon játszunk le, semmit sem fogunk érzékelni a zenéből. Túl rövidek és túl gyorsak lesznek a hangok, megváltozik a ritmus, és a nagyobb fordulatszám a hangmagasságokat is eltorzítja. Egyebek mellett ezért kell a kortárs költészetnek szembeszállnia a gyorsolvasó villám-kommunikációval. A kortárs költészet sajátos jelölési megoldásai többnyire - vagy talán mindig - arra szolgálnak, hogy lelassítsák az olvasást, hogy az olvasót a kisebb nyelvi egységek alaposabb tanulmányozására, teljes súlyuk felismerésére, vagy legalább a szavak valós (értsd: beszédbeli) időben történő érzékelésére ösztönözzék.

Az a fajta dal, amelyből a költészet kialakult, nem létezhetett volna közönség nélkül. Tévednek a kritikusok, akik szerint a kortárs költészetnek nincs közönsége. A közönség nem túl népes, de ez a műfaj előnyére is válhat. Donne például csak a kevesekhez akart szólni. A kortárs költészet komolyabb művelői viszonylag könnyen ismeretséget köthetnek egymással, s az utóbbi két évtizedben rendezett számos felolvasáson, fesztiválon személyes kapcsolatba kerülhettek, s elbeszélgethettek szinte mindenkivel, aki érdeklődött a munkáik iránt. A felolvasások után tartott összejövetelek sokszor ugyanolyan fontosak, mint maguk a felolvasások. A performanszok azért is nélkülözhetetlenek, mert elősegítik a versekben használt jelölési rendszerek jobb megértését. Bizonyos esetekben - mint például MacLow Gathájának előadásakor - a művész és a közönség között nincs éles határ: a szerző a központi figura; néhány ember, aki máskülönben passzívan ülve figyelne, előadóként csatlakozik hozzá, nekik pedig újabb nézők adnak tippeket. Vannak költők, akik az egész közönséget bevonják művük előadásába. Pauline Oliveros gyakran él ezzel a megoldással.

Manapság a költészet egy olyan művészet, amelynek nem annyira közönsége van, mint inkább résztvevői vannak. A közönség túlnyomórészt írókból áll. Az olvasók gyakran nem pusztán kikapcsolódásra, megindító és felemelő élményekre vágynak, hanem a saját írásművészetüket akarják fejleszteni. E szándék alaposabb, kritkusabb és intenzívebb olvasásra készteti őket. A fiatalabb költők hajlamosak rá, hogy utánozzák az általuk csodált költőket, és az utánzás révén intim közelségbe kerülnek legkedvesebb műveikkel. A hajdani másolók, Donne kortársai, az írnok szerzetesek, a kínai kalligráfusok és az azték könyvfestők mind valami hasonlóra törekedtek. Mesterségükben járatos költők is tanulnak társaik munkáiból, és azonosulnak velük: egy adott vers potenciális közönségéhez minden költő hozzátartozik.

A kortárs költészet publikumának jelentős része publikálással is foglalkozik. Vannak, akik csak egy egy folyóirat segédszerkesztőjeként tevékenykednek átmenetileg, vannak, akik saját folyóiratot adnak ki, s vannak, akik saját nyomdát tartanak fenn. Sok költő a könyvkiadást is hivatásának tekinti. A költő-kiadók általában figyelmesen és kritikus szemmel olvassák a kéziratokat, s ha a közlés mellett döntenek, nagy súlyt fektetnek az előállítás minőségére. Ez a fajta tevékenység szorosabbra fűzi a költők közti szálakat, kommunikációs csatornákat nyit az alkotók és a szélesebb közönség között, s lehetővé teszi a szerkesztők számára, hogy felmérjék: milyen és mekkora közönséggel számolhatnak. A publikálás másolás is, melynek révén a költő-kiadó közelebb kerül az általa kiadott műhöz. Az ügy iránt elkötelezett kiadónak egy személyben kell szövegelemzőnek, irodalomkritikusnak és alkalmazott grafikusnak lennie. A formatervezéssel, a tipográfiával, s esetleg a nyomtatással való bíbelődés új jelölési és kivitelezési ötleteket adhat, és olyan művek megalkotásához nyújthat inspirációt, amelyek máskülönben meg sem születtek volna. Kétlem, hogy az utóbbi másfél évtizedben készített munkáim ugyanúgy festenének, ha nem foglalkoztam volna könnykiadással és könyvnyomtatással. Az az előállítási módszer, amelyet a költő kiadóként alkalmaz, gyakran a saját munkáira is hatással van: az ofszet kiadók sokszor másképpen írnak, mint a magasnyomtatás szakértői; d.a. Levy kiadványai stencilmásolatok, amitől még esendőbbnek, számkivetettebbnek hatnak; az Elizabeth Press könyveinek szigorú dizájnja és hibátlan tipográfiája az általuk megjelentetett költőkre jellemző kimért precizitást tükrözi. A kiadványok korlátozott volta, a személyes terjesztés bensőséges és kollegiális légkört teremt - valami ahhoz hasonlót, amit Donne kéziratainak olvasói élvezhettek hajdanán.

A könyvművészet nem az individuális munkák szintjén hozza létre a maga jelrendszereit, hanem a könyv egészében teremti meg őket, az oldalak méretének, alakjának, a felhasznált anyagoknak, a könyv formájának és tartalmának meghatározásával. Egy ilyen könyv olvasójának gesztusokból kell olvasnia, maga a könyv pedig performanszok, s ezzel más jelölési rendszerek alkotórészévé válhat. A mai költészettípusok mindegyikéből merítő könyvművészeti mozgalom eredetét a háziipari jellegű alternatív kiadók mikrovilágában kell keresnünk.

Napjainkban legalább húsz nagyobb költészeti iskola létezik Észak-Amerikában, s mindegyiknek tucatnyi alfaja van. Nincs uralkodó irányzat, így a költők minden korábbinál nagyobb szabadságot élveznek. Vannak dogmatikus és kirekesztő iskolák, s némely klikkek ellenségesen viszonyulnak egymáshoz, de aligha akad olyan költő, aki a saját csapatának tagjaira korlátozhatná érdeklődését és kapcsolatait. Az egyik klán tagjaira egy másik klánhoz tartozó is hatást gyakorolhat. Vannak, akik hűtlenné válnak korábbi szövetségeseikhez, és vannak, akik egyszerre több iskolát is támogatnak. A csoportok közti kölcsönhatások a legkülönbözőbb hibrideket hozzák létre, akik gyakran igen jó példák arra, amit a biológusok életerős keveréknek hívnak. Nem árt tudnunk, hogy a költő számára legalább olyan fontosak azok, akik ellen, mint azok, akikkel együtt dolgozik, s hogy még az ellentétek is termékenyítőek lehetnek. Az iskolák közti kölcsönhatások, amellett, hogy életerős keverékeket eredményeznek, a jelölési rendszerekre is kihatnak, megakadályozzák állandósulásukat, és új távlatokat nyitnak.

A kortárs olvasók különböző módokon és különböző célokból olvasnak. Van, hogy a szöveg diktálja az olvasás módját, s van, hogy az olvasó igényei alakítják a szöveget. A tipikus olvasási folyamat a következő részekre bontható: 1. a szöveg átfutása - konkrét vagy hangköltemények esetében ez annak a pontnak a megkeresését jelenti a papírlapon, ahol a költeménybe be lehet lépni; 2. a szöveg tüzetesebb vizsgálata, a jelölési rendszerrel kapcsolatos első benyomások; 3. a szöveg figyelmes elolvasása a legmegfelelőbbnek ítélt módszerrel; 4. a szerző felolvasásának meghallgatása; 5. a szöveg újraértelmezése a szerző felolvasásának tükrében. Tegyük hozzá: az olvasó egyik fázisban sem csak némán olvas. S ezzel még nem feltétlenül zárult le a folyamat, mert következhet: A/ a szöveg leutánzása, vagy egyes részeinek felhasználása; B/ a szöveg elutasítása; C/ a szöveg publikálása; D/ újabb kölcsönhatásokat eredményező személyes kapcsolat kialakítása a szerzővel. Természetesen más olvasási folyamatok is elképzelhetőek. Kezdődhet a dolog azzal is, hogy az olvasó meghallgatja a költő felolvasását, illetve megtekinti a költő munkájából készült performanszt. Vagy azzal, hogy az olvasó elégedetlen a saját munkájával, és a megoldás keresése közben találkozik a szöveggel stb.

Bármilyen versolvasási stratégiát választ is az olvasó, valamennyi készségét kamatoztathatja, és a kölcsönhatások lehetőségei szinte kimeríthetetlenek. A jelölési rendszer napjainkban nem egy állandósult szabálygyűjtemény, hanem a kortárs művészeti gyakorlat legkülönbözőbb területeit egyesítő közeg.

Fordította Koppány Márton

Karl Young [in: Idegen az ajtóban; szerk.: Koppány Márton; Artpool-Balassi Kiadó, 1999.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010