Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A közszektorban felhalmozott információk széles körű használatához több, egyenként is fontos társadalmi érdek fűződik. A köz ügyeiről való tájékozódás mindig is a demokratikus alapjogok közé tartozott, különösen az állam gazdálkodásának átláthatósága vált ki széles körű politikai érdeklődést. Ezenkívül az utóbbi években az volt tapasztalható, hogy - az informatikai lehetőségek fejlődésének betudhatóan - rohamosan megnőtt a kereslet az állami intézmények által gyűjtött adatok iránt, azok üzleti célú hasznosítására. Eközben az is egyre szembetűnőbbé vált, hogy sok esetben az államigazgatáson belüli párhuzamos adatgyűjtések felesleges terheket rónak az adatszolgáltatókra, valamint az adatcsere hatékony megszervezésével az államháztartási kiadásokban jelentős megtakarítások lennének elérhetők. A különféle szempontok közös irányba mutatnak: társadalmi és gazdasági érvek egyaránt amellett szólnak, hogy lehetővé kell tenni a közszektorban rendelkezésre álló információk minél szélesebb körű használatát. A tanulmány az időszerű nemzetközi tapasztalatok alapján a kérdéskör átfogó elemzését adja. Elsősorban a közszektor és a magánszektor közötti információs kapcsolatokat tárgyalja, és kevésbé tér ki a közszektoron belüli adatcsere kérdésére, az azzal kapcsolatban felmerülő adatvédelmi problémákra.

A közszektor információinak használata, az azzal kapcsolatban felmerülő alapvető kérdések jól példázzák az információk természetéből eredő belső ellentmondásokat. Azt, hogy az információ jellegénél fogva, társadalmi és gazdasági értelemben egyaránt közjószág. Társadalmi értelemben ez a megállapítás az információk azon tulajdonságára utal, hogy nehéz korlátozni az információk terjedését. Mivel nehéz megakadályozni, hogy az egyszer nyilvánosságra hozott információt ne lehessen további, az eredetitől eltérő célokra is felhasználni, ezért csak igen körülményesen lehet a szabályozást a különböző felhasználási célok szerint differenciálni. Mivel azok az érvek, amelyek az információk terjedésének korlátozása mellett felhozhatók, eltérő mértékben méltányolandók attól függően, hogy milyen célra használják fel az információt, így akkor lehetne csak jó szabályokat alkotni, ha előre tudnánk, végül mire használják az adott információt.

Az információ gazdasági értelemben is közjószág. Ez abból a tulajdonságából ered, hogy az információk többszöri felhasználása lényegében nem jár többletköltséggel. Az információtermelés (rövid távú) határköltsége lényegében zérus, hiszen ugyanazt az információt egyszerre többen is "fogyaszthatják", szemben a legtöbb közönséges jószággal. Ha valaki megeszik egy darab kenyeret, akkor azt a kenyeret más már nem fogyaszthatja el. A szokásos javak esetén még a közösségi fogyasztás is kisajátítható, mivel például a közutak vagy az igazságszolgáltatás kapacitása is véges. Ezzel szemben az információ használata más felhasználót nem zár ki ugyanannak az információnak a fogyasztásából. Sőt, számos információfajta esetén még az is igaz, hogy a fogyasztás terjedelmével nő annak egyéni haszna. Ha egy információt széles körben keresnek, akkor az előállító nagyobb gondot fordít annak pontosítására, frissítésére. A telefonkönyvek és más regiszterek is azért hasznosak, mert rendszeresen használják is azokat. Az információk terjedése miatt beszélhetünk önigazoló előrejelzésekről: minél többen ismerik és veszik alapul ugyanazon gazdasági előrejelzéseket, annál biztosabb, hogy az előre jelzett esemény tényleg bekövetkezik, és így végül is mindenki a valós körülményekre alapozhatja tervét.

N. Wiener (1961) megfogalmazása szerint: "az információ információ, se nem anyag, se nem energia", létezését csak úgy lehet megfigyelni, ha anyagi formában vagy energiában megtestesül. Az informatikában általában az információ fizikai ismérvéből származtatott információfogalmat használják. Ennek értelmében az információ "bármilyen értelmezhető jel". Ez az információfogalom azonban kifejezetten arra szolgál, hogy mérhetővé tegye a telekommunikációs eszközökön keresztül történő információátadást. Nem veszi figyelembe azt, hogy az információ a fogadó számára milyen szubjektív értelemmel, jelentőséggel bír.

A kommunikációtudomány ezzel szemben elvonatkoztat az információ fizikai jellemzőitől, és azt az ismérvét használja, hogy az információ viszony az információt közlő és az információ fogadója között. Pontosabban felismeri a meghatározás ebből eredő korlátjait, vagyis azt, hogy ebben az esetben az információ csupán a kommunikáció során ölt testet. Ez egyben azt is jelenti, hogy az információ meghatározásakor nem tudunk elvonatkoztatni a kommunikációs rendszertől, és így az információra nem lehet egzakt, az adott kommunikációs viszonytól független meghatározást adni. Ugyanis ez valójában azt jelentené, hogy az információt önmagával kellene meghatározni, valahogy oly módon, hogy az információ kommunikációs viszony, amely függ a kommunikáció jellegétől.

Megkísérelhetnénk az információt gazdasági ismérveivel jellemezni. Azonban a közgazdaság-tudomány sem képvisel egyértelmű álláspontot az információ gazdaságelméleti szerepéről: míg a klasszikus elmélet szerint a tökéletes informáltság biztosítja a piaci egyensúly létrejöttét, addig például az osztrák iskola szerint ellenkezőleg, az információk egyenlőtlen eloszlása segíti a piac tisztulását. Az első esetben az információ minél szélesebb elterjedése növeli a gazdasági jólétet, a másik felfogás szerint az információ monopolizálása a társadalom számára akár előnyös is lehet. Az ellentétes felfogásokból tehát nem vezethető le egyértelműen az információk makrogazdasági értéke. Így a gazdasági érték mint ismérv sem ad támpontot az információ meghatározásához.

Visszatérve a kommunikációelméletre, aszerint az információt a hír fogadásának menetében lehet megragadni. V. Mayer-Schönberger (2001) hivatkozása szerint meg kell különböztetni az információ szintaktikai, szemantikai és pragmatikus dimenzióját.

A szintaktikai dimenzió az információátadás fizikai menetével foglalkozik. Erre alkalmas a korábban már említett, a fizikai ismérvből származtatott információfogalom. A szemantikai dimenzió az átvitt jelek értelmezésével, az információ tartalmának megfejtésével foglalkozik. A szemantikai ismérv szubjektív, függ az információközlő és az információfogadó közötti viszonytól, például attól, hogy ugyanazon jeleknek ugyanazt a jelentést tulajdonítják-e. A pragmatikus dimenzió is szubjektíven értelmezi az információkat, de nem annak értelme, hanem felhasználási célja szerint. Valójában ezt a pragmatikus szemléletet lehet alapul venni az információ terjesztésének szabályozásakor. Az ezzel kapcsolatos alapvető probléma tehát az, hogy a szabályozást a felhasználási céltól függően kellene differenciálni.

A KÖZSZEKTOR INFORMÁCIÓIHOZ VALÓ HOZZÁFÉRÉS MINT DEMOKRATIKUS ALAPJOG

Az állam működésének átláthatósága1 régóta elismerten a demokratikus alapjogok közé tartozik. A XX. század kilencvenes évei előtt azonban elegendő volt, ha a szabályozás csak általánosan fogalmazta meg e jogokat. Részletesebb és a jogszabályok adta lehetőségek alkalmazását tömegesen, rendszeresen biztosító szabályozásra nem volt szükség, hiszen csak kivételes esetekben, többnyire csak a tömegtájékoztatás képviselőinek volt alkalma ténylegesen élni e jogokkal. Ezzel összhangban az információkhoz való hozzáférés joga több országban a sajtószabadságra vonatkozó törvény részét képezi. Az információs forradalom előtt az információ természetéből eredő társadalmi dilemma csak ritkán okozott tényleges nehézségeket a közszektor információihoz való hozzáférésben. Az első ilyen törvényt Svédországban 1766-ban alkotta meg a Riksdag.2 A fejlett országok többségében a hozzáférési jogot sokáig közvetlenül az alkotmányból vezették le, külön szabályozásra általában csak a XX. század második felében került sor. A demokratikus alkotmányok általánosan fogalmazzák meg az államigazgatás tájékoztatási kötelezettségét, és az erre épülő egyéb jogszabályok pontosítják azt, hogy ezt a kötelezettséget az államigazgatás és az információk milyen széles körére, milyen módon kell teljesíteni.

Felismerve a meghatározás nehézségeit, a jogszabályok általában megkerülik az információ fogalmának szabatos kifejtését, és mindössze olyan meghatározást adnak, hogy az információ minden olyan tartalom, amely bármilyen közvetítő anyagon tárolva van. A közvélemény számára biztosított hozzáférés esetén a nemzeti szabályozások tehát nem az információkhoz való hozzáférést, hanem a dokumentumokhoz való hozzáférést teszik lehetővé. A dokumentum fogalmát tágan értelmezik, beleértve a bármilyen formában, bármilyen hordozón tárolt információt. Ez az értelmezés többnyire kimondottan is megerősítést kap a jogszabályokban.3

Az Európai Bizottság Információs Társadalom Főigazgatósága által "A közszektor adatvagyonának hasznosítására kialakítandó keretek" című munkaanyag4 a dokumentumokra a következő meghatározást adja: "Dokumentum az adathordozójától függetlenül - papírra írt (nyomtatott) vagy elektronikus formában, hang-, vizuális vagy audiovizuális felvétel formájában - létező, bármilyen tartalom; bármely dokumentum bármely része."

A dokumentumokhoz való hozzáférést biztosító jogszabályok egyaránt vonatkoznak a közszféra által előállított, valamint a közszféra által gyűjtött (számára benyújtott) dokumentumokra. Vagyis minden olyan dokumentumra, amelyet harmadik fél állított elő, de a közszféra birtokában van. Ebben az értelemben a szabályozás szélesebb hozzáférési lehetőséget biztosít, mint a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló magyar törvény.5

Hozzáférés elektronikus környezetben

A fejlett országokban az állami adatvagyon nagy részét ma már elektronikus eszközökön tárolják. Nyilvánvaló, hogy ebben a környezetben megváltoznak a hozzáférés lehetőségei.

Először is módosítani kell a jogszabályok szövegét, hogy a hozzáférés kiterjedjen az elektronikus formában tárolt információkra is. Szabályozni kell azt a kérdést is, hogy az adott dokumentumhoz vagy magához a nyilvántartáshoz engedélyezett-e a hozzáférés. A tagországi szabályozások többsége külön említi, hogy mihez, a dokumentumhoz vagy a nyilvántartáshoz engedélyezett a hozzáférés.

Franciaországban már az 1978. évi törvény tartalmazza azt a kitételt, hogy az adminisztratív dokumentum akár az elektronikus úton feldolgozott nem egyedi információt is jelentheti. A holland törvényben ezt az a megfogalmazás erősíti meg, hogy az elektronikus adatbázisokban tárolt információkhoz való hozzáférés vagy tartalmának a másolása akkor kérhető jogszerűen,

- ha a kérés kellően körülhatárolt (vagy konkrét tárgyra, vagy egy vagy több meghatározott adatbázisra vonatkozik az igény),

- ha a kért adatok adminisztratív jellegűnek minősülnek.

A svéd szabályozás 1974-ig az írott szövegre vonatkoztatta a hozzáférést. Azóta a rendelkezés értelmezhető a térképekre, képekre, rajzokra, elektronikus úton feldolgozott adatokra, és bár továbbra is a dokumentumokat nevesíti a hozzáférés tárgyaként, de ezt szélesen, az informatikai eszközökön tárolt információkra vonatkoztatva értelmezi.

A hálózati elérésnek tulajdonítható új kérdésként merül fel, hogyan képesek a közintézmények kielégíteni a közösségi információk iránt ugrásszerűen megnövekedett keresletet. Bizonyos, hogy túl kell lépni azon a megoldáson, hogy

- vagy a közintézmény maga döntse el, mi tartozik az általános tájékoztatási kötelezettség fogalmába,

- vagy a kérelmezőnek kelljen előzetesen tájékozódnia, milyen információk is léteznek a közszektorban.

Változott a szemlélet a tekintetben is, hogy a hozzáférés ingyenes-e, vagy valamilyen díjat, költségtérítést kell fizetni érte. Az általános gyakorlat szerint a közérdekű adatokat tartalmazó nyomtatott dokumentumok - szinte kivétel nélkül - ingyenesek, az adatbázi-sokhoz való hozzáféréskor - nagy tömegű adat lekérése esetén - a szolgáltatásért méltányos díj kérhető.

A svéd szabályozás még arra is kitér, milyen módon kötelesek a köztisztviselők segíteni a közvéleményt a náluk tárolt információk elérésében, valamint azok értelmezésében. Több közintézmény felállított olyan nyilvánosan használható terminálokat, ahol az érdeklődők betekinthetnek az adatokba, és ingyen lemásolhatják azokat.

Elektronikus hálózatok esetén az egyedi kérelmezők által kezdeményezett hozzáférési eljárásokat szükségtelenné teszi, ha az intézmények a rendszeresen keresett (kiemelten közérdekű) adatokat közzéteszik. Az Egyesült Államokban, 1996-ban a Freedom of Information Act-et (FOIA) kiegészítették azzal, hogy megkülönböztették a hozzáférést és a közzétételt. Hozzáférés esetén a kérelmezőnek kell keresnie az információt, a közzététel az információk külön kérés nélküli terjesztése, többnyire az elektronikus hálózaton keresztül. Sőt, a szabályozás kimondja, hogy ha valamelyik információt már legalább hárman keresték, akkor azt a közszektor intézményének nyilvánosságra kell hoznia. Az egyedi kereseteket kiváltó közzététel sok esetben az intézmény számára is egyszerűbb eljárás, mint az egyedi kérelmek kezelése. Az Egyesült Királyságban alkalmazott szabályozás ebből kiindulva egyenesen kimondja, hogy a közszektor máshol ésszerű módon fellelhető információit nem kell egyedi kérésére külön, még egyszer átadni.

A tömeges, nagyüzemi információszolgáltatás megszervezése tehát azt a kérdést is felveti, lehet-e szelektálni az adatvagyonon belül, megkülönböztetve egyfelől a kiemelten közérdekű, másfelől az egyéb közérdekű adatokat. Amennyiben egyáltalán lehet ilyen határvonalat húzni, akkor jogos-e különbséget tenni a hozzáférés módjában oly módon, hogy a kiemelt adatokat közvetlenül (például az interneten) elérhetővé kell tenni, míg az egyéb adatokat külön kérésre kell csak átadni. Az elhatároláshoz társadalmi megegyezést kell találni, segítve a kivitelezést például akkor, ha a hozzáférést támogató eszközök (adatkatalógusok, keresőrendszerek) kidolgozásakor szelektálni, rangsorolni kell a közösségi adatvagyonon belül.

Új kérdésként merül fel az adatfelhasználók regisztrálásának a kérdése. Amíg csak írásban vagy személyesen lehetett a közérdekű adatok iránti igényt megfogalmazni, fel sem vetődött a névtelenség lehetősége. Az internetes kapcsolat esetén azonban, különösen néhány politikai szempontból fontos témakör esetén, a felhasználók a demokrácia csorbításának érezhetik, ha az állam azonosítani akarja az adatok felhasználóit.

Az adatbázisokban, rendezett nyilvántartásokban tárolt adatok esetén gyakorlati kérdésként merül fel, hogyan lehet különbséget tenni a demokratikus jogok gyakorlásához szükséges mértékű hozzáférés és az üzleti célú vagy akár egyéb okokból túlzott igények között. Nyilvánvaló, hogy társadalmi szempontból az ingyenes hozzáférésnek csupán a demokratikus jogok gyakorlásához szükséges információkra kell kiterjedni. Fennáll ugyanis a veszélye annak, hogy a mértéktelen adatkérés gátolhatja az intézmény működését, illetve annak kielégítése olyan többletköltségekkel jár, amelyeket végső soron a társadalomnak kell megfizetni (a közkiadásokat fedező adóbevételekből).

Hogyan lehet tehát az állampolgároknak a közösségi információkhoz való ingyenes hozzáférését mint vitán felül álló demokratikus vívmányt megőrizni úgy, hogy

- a jog gyakorlása ne akadályozza az intézmények alaptevékenységének ellátását,

- az ingyenesség ne idézzen elő túlfogyasztást,

- a hozzáférés ne legyen túlzott olyan értelemben, hogy az ingyenesen szerzett információk ne legyenek visszaélésre alkalmat adóan felhasználhatók más, üzleti célokra.

A nemzeti jogszabályok módosítása két irányban is szabályozta a hozzáférési jogosultságot. Vannak olyan országok, amelyek az alkotmányba foglalják, hogy az állampolgárnak joga van bármilyen államigazgatási dokumentumot megismerni (Prins; 2001). Ez túlmutat azon a jogosultságon, amely eddig csupán az államigazgatás felvilágosításadási kötelezettségét írta elő az alkotmányban, és előrelép a nyitott kormányzás felé. Ennek lényege, hogy bárki megismerhesse a kormányzat működését, beleláthasson a döntéshozatali folyamatba. Túlmegy azon a már általánosan alkalmazott gyakorlaton, hogy a kormányzat feladata a döntések eredményeinek nyilvánossá tétele. A közszféra adataihoz való hozzáférés - új megközelítésben - kiterjed a döntéselőkészítés során készülő dokumentumokhoz való hozzáférésre is. Még általánosabban fogalmazva, a hozzáférés szabadsága azt a kikényszeríthető jogot jelenti, hogy mindenkinek joga van a kormányzati dokumentumokba betekinteni, azokat lemásolni, bejutni a kormányzati intézményekbe, részt venni a közigazgatási tanácskozásokon. Más országok viszont úgy módosítják a szabályozást, hogy részletes útmutatásokat dolgoznak ki arra vonatkozóan, hogyan lehet a gyakorlatban is érvényesíteni a közszektor információihoz való hozzájutást. Előírják például, hogy minden intézmény köteles nyilvánosságra hozni a nála található (nyilvános és bizalmas) dokumentumok regiszterét, viszonylag rövid határidőn belül kell a kéréseket teljesíteni, a kivételeket, elutasítást minden esetben indokolni kell, aktív módon kell segíteni a hozzáférést.

A közszektor elhatárolása

A nemzeti jogszabályok - az angol fordításban "public sector" - információszolgáltatási kötelezettségről beszélnek. Ennél pontosabban nem fogalmazzák meg, milyen intézmények tartoznak ebbe a körbe.6 Az információkhoz való eseti hozzáférés esetén elegendő volt alkalmi módon eldönteni, hogy a kért információ fellelési helye a közszektorba tartozik-e, vagy sem. A rendszeres közzétételt azonban csak úgy lehet megszervezni, ha taxatív felsorolás áll rendelkezésre a közszektor intézményeiről. A közszektor körének meghatározása alapvető jelentőségű nemcsak az információk nyilvánossága, hanem az átlátható állami működés egész kérdésköre számára. Általánosan fogalmazva a kérdés úgy tehető fel, egyáltalán kell-e és megfogalmazható-e egységes meghatározás arra, milyen körre kell biztosítani az állam működésének átláthatóságát. Osztályozás szempontjából a kérdés két alkérdésre bontható:

- milyen ismérv alapján történjen az elhatárolás;

- milyen típusú egységekről kell eldönteni, hogy azok a köz- vagy a magánszférába tartoznak-e.

Az első alkérdés kapcsán azt kell mérlegelni, hogy jogi, finanszírozási vagy funkcionális értelemben határoljuk-e el a közszférát. Jogi értelemben a közszférába azok az intézmények tartoznak, amelyekről a hatályos jogszabályok így rendelkeznek. Minden országban van olyan jogszabály, amely tételesen kimondja, mely intézmények tartoznak az államháztartási gazdálkodás körébe. Ezek bizonyosan a közszférába tartoznak, bármilyen célra is történjék az elhatárolás. Finanszírozási szempontból ezeken kívül mindaz beletartozik a közszférába, amelyeknek működését közpénzek, végső soron adóbevételek fedezik. Funkcionális értelemben az állami, közösségi feladatok ellátását végző egységek képezik a közszférát. A finanszírozási és a funkcionális ismérv alkalmazása esetén nem szükségszerű, hogy teljes szervezeteket soroljunk a köz- vagy a magánszférába. Lehet kisebb egységeket is különválasztani, akár egy szervezeten belül is megkülönböztetve a közpénzből és a piaci árbevételből fedezett, vagy az állami feladatnak minősülő tevékenységeket és azokat a tevékenységeket, amelyek teljesítését az állam kötelezően nem vállalja. Az egészségügyi ellátás vagy a közoktatás terén világszerte egyre gyakoribbak azok a megoldások, amelyek egyetlen intézményen belül kombinálják az állami feladatok körébe tartozó és a piaci módon nyújtott szolgáltatásokat. Ez egyben választ ad a közszektor elhatárolása során feltett második alkérdésre, nevezetesen arra, hogy elvben nemcsak teljes intézmények, hanem azoknak csak egyes részei is a közszférába tartozhatnak. A gyakorlatban azonban kizárólag szervezetek szintjén lehet érvényesíteni a közinformációkhoz való hozzáférést.

Átütő megoldást adna az állam működése átláthatóságának javítására, ha sikerülne egységes módon elhatárolni a közszféra érvényességi körét. Ha például a fiskális politika, a közbeszerzések, a közösségi információk kezelése ugyanazon definíció alapján értelmeznék a köz határait. Úgy látszik azonban, hogy erre egyelőre kevés az esély. Ezt jelzi, hogy azok a jogszabályok, amelyeket az EU alkalmaz a tagországok szabályozása átláthatóságának fokozására és harmonizálására, sem teljesen egységesen értelmezik a közszférát. Példaképpen nézzük a közelmúltban elkészült következő három, nem tökéletesen egybevágó meghatározást.

A) Az EU közbeszerzési irányelvében a következő meghatározás szerepel:7

"A közbeszerzés kötelezettsége azon intézményi körre terjed ki, amelyek

- a közérdek specifikus igényeinek kielégítése céljából alapíttattak;

- nem üzleti érdekeltség alapján működnek;

- jogi személyiségűek;

- nagyrészt állami vagy helyi önkormányzati forrásokból gazdálkodnak;

- szervezetének, felügyelő testületében többségben vannak a kormány által kinevezett személyek.

B) Az Európai Bizottság Információs Társadalom Főigazgatósága által kiadott munkaanyag8 a közszektor szervezeteire ("public sector bodies") a következő meghatározást ajánlja:

"A közszektor szervezetei közé tartoznak a központi, állami, regionális és helyi államháztartási szervezetek, a közjog által szabályozott szervezetek (body governed by public law), az egy vagy több államháztartási szervezetből vagy a közjog által szabályozott szervezetből létrejött egyesülés.

A közjog által szabályozott szervezet minden olyan szervezet,

a) amely meghatározott közérdek teljesítésére jött létre és nem üzleti, vállalkozási alapon működik "established for the specific purpose of meeting needs in the general interest, not having an industrial or commercial character",

b) amely jogi személyiség,

c) amelyet döntő mértékben állami, regionális vagy helyi államháztartási intézmények vagy más a közjog által szabályozott szervezetek finanszíroznak; vagy a felügyeletét ilyen szervek látják el; vagy olyan igazgatói, vezetői vagy felügyelő bizottság irányítja, amely tagságának többségét az állami, regionális vagy helyi hatóságok vagy más, a közjog által szabályozott szervezetek nevezik ki."

C) Az előző két meghatározás egyikével sem teljesen egybevágó módon értelmezi a közszférát az az EU-szabályozás, amely a fiskális kereslet mértékét korlátozza. Az ún. maastrichti kritérium a nemzeti számlákból veszi át a kormányzati szektorra vonatkozó definiciót. Az SNA eredeti meghatározását az EU számlarendszere, az 1995-ös ESA tovább részletezi. Alapvetően két kritériumot vesz figyelembe: a tulajdonlás, irányítás módját és a végzett tevékenység, szolgáltatás piaci, vagy nem piaci jellegét. A tulajdonlás, irányítás módja azt fejezi ki, hogy végső soron ki dönt a szervezet stratégiai kérdéseiben. A tevékenységek piaci vagy nem piaci jellege attól függ, hogy a termelési költségeket nagyrészt a piaci árbevételek vagy az államháztartási források fedezik-e.

A közszféra határait tekintve észrevehető különbség van a három EU-szabályozás között. A közbeszerzési irányelv szűkebb fogalmat takar, mint például a közszektor információinak nyilvánosságára vonatkozó jogszabály, hiszen ez utóbbi esetben elegendő, ha a finanszírozási vagy az irányítási, felügyeleti kritérium közül egy is teljesül, míg a közbeszerzési előírásokat csak a kritériumok együttes teljesülése esetén kell alkalmazni. Ugyanakkor a fiskális statisztika nem követeli meg, hogy kizárólag jogi személyiségű szervezeteket lehessen a közszférába besorolni. A statisztika ismeri a kvázi-szervezeteket, amelyek jogi értelemben ugyan nem önállók, de autonóm döntéshozók a gazdálkodás ügyeiben. Érdemleges kérdés továbbá, hova tartoznak a politikai pártok, egyházak. A statisztika ezeket a nem kormányzati nonprofit intézmények közé sorolja még akkor is, ha tevékenységüket nagyrészt állami források fedezik. Az idézett meghatározásokból úgy tűnik, hogy ezek a közösségi információk nyilvánossága szempontjából a közszektorba tartoznak, az EU közbeszerzési jogszabályának meghatározása szerint viszont nem tartoznak oda.

Hüttl Antónia [Statisztikai Szemle, 2002./8.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010