Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A digitális kultúra avantgárdja a kezdetektől fogva ellenérzéssel és gyanakvással fogadta az államok, nemzetközi politikai és gazdasági szervezetek azon törekvéseit, hogy a világháló működését kívülről diktált szabályok közé kényszerítsék. A világhálón folyó kommunikációnak ugyanis már vannak írott és íratlan szabályai. Ezeket a technikai és közösségi szabályokat - a számítógépeket és lokális hálózatokat összekapcsoló TCP/IP protokolltól az országkódokon és generikus kódokon alapuló legfelsőbb szintű tartományneveken át a tisztességes számítógép-használat és kommunikáció chartájáig - önkéntesek alkották meg és azok a használók konszenzusán alapulnak. Hiszen a világhálónak nem volt és ma sincs kormánya, amely különleges autoritásánál fogva bármit is rákényszeríthetne a világháló közösségére. Ezek a szabályok persze a világháló létrehozóinak és első néhány százezer használójának politikai kultúráját és értékvilágát fejezik ki, amely világosan és egyértelműen felismerhető az általuk teremtett és egymás között használt beszédmódban. Ha szavakat kellene keresnünk a digitális kultúra értékvilágának jellemzésére, akkor először a nyitottság, a középpont-nélküliség, az interaktivitás, a konszenzuson alapuló szabályozás, a szabad identitásválasztás, a nem-lokalitás, a hierarchia, az előjogok és a tekintélyek elutasítása jut először az eszünkbe. A digitális kultúra létrehozói szerint ezek a szavak jelölik ki tudásunk, kultúránk, emberi kapcsolataink és politikai cselekvéseink új horizontját. Az Internet nagyhatású teoretikusai ezért is szeretik önmagukat és a világháló társadalmát úgy látni, mint akik Jefferson, Washington, Paine, Mill, Madison, Tocqueville, Brandeis, Holmes és mások libertinus politikai filozófiai hagyományait folytatják, azokat radikalizálják és teljesítik ki a kibertérben.1

Mivel a világháló nem más, mint az emberek, valamint az emberek és a gépek közötti kommunikáció hálójában létrehozott tranzakciók, kapcsolatok és gondolatok halmaza, ezért  pillanatról-pillanatra igényli a használók - akik egyben létrehozók - millióinak virtuális jelenlétét. Lényegéből következően participatorikus. A világháló mint közös terv nem jöhetett volna létre s nem is maradhatna fenn a használók-létrehozók személyes elkötelezettsége, aktív részvétele és konszenzusa nélkül, ami egyszerűen azt jelenti, hogy bekapcsolódnak az ott zajló gigantikus párbeszédbe, tekintettel vannak a kommunikáció szabályaira és lehetőségeik szerint maguk is hozzájárulnak a világháló tudáshalmazainak, (multi)kultúrájának együttes gyarapításához. A világháló nem jöhetett volna létre és nem is maradhatna fenn, ha az uralkodó közgazdasági paradigma szerint elválasztanánk egymástól, például, a vállalkozót és a fogyasztót, a szolgáltatót és a (ki)szolgáltatottat. Az Internet nem pay-per-view tévékészülék, a virtuális tér közössége nem pay-per-use társadalom. Ebben a térben ugyanis a szimbolikus javak, a tudás, a kultúra előállítása, cseréje és értelmezése folyik. Egy olyan jószág előállításáé és cseréjéé, amelyre nem érvényesek a földi közgazdaságtannak a szűkösség elvére épülő szabályai, mert minél szabadabban lehet hozzáférni ehhez a jószághoz, annál gyorsabban gyarapodik és annál nagyobb hasznot generál mindenki számára. Ennek a tudásnak a közege a hypertext vagy hypermédia, amely multilineáris, többirányú ösvény, tetszőlegesen választott csomópontokkal és kapcsolódásokkal rendelkezik, s a használó mint társalkotó ebben a közegben hozza létre a tudás változatos alakzatait. Ugyanígy nem lehet itt a használókat-létrehozókat földi származásuk és jogalanyiságuk különbözőségei szerint kategorizálni; a kibertérben a szabadság fokának meghatározásánál nem a legkisebb - amit például még a magyar és a kínai kormány is megengedne polgárainak, vagy a bahreini szultán alattvalóinak -, hanem a legnagyobb közös többszörös elve érvényesül.

1. Kibertér mint piactér

Amikor 1989-1990-ben Tim Berners-Lee és Robert Cailliau megalkotta a tudás hypertext alapú disztributív rendszerét, a World Wide Web-et és ezzel lehetővé vált az adatok és információk online cseréje a genfi CERN és a bataviai (Illinois) Fermilab fizikusai között, majd 1993 novemberében megjelent a Mosaic és nyomában a többi felhasználóbarát böngésző, hirtelen feltárulkoztak eleddig néhány százezer ember közös ügyének planetáris méretű körvonalai. 1994-ben 18 millió, 1997-ben 90-100 millió, 1998-ban pedig már 150 millió használó írta és alkalmazta a világháló működésének szabályait. Becslések szerint 2001 augusztusában mintegy 514 millió ember használja az Internetet az alapítók és az első használók közössége által lefektetett szabályok szerint, amelyek tehát egyre nagyobb és szélesebb kör konszenzusára épülnek.2 E rendkívül bonyolult globális rendszer zavartalan működése nyomán nap mint nap megtapasztalhatjuk azt, hogy a világhálót működtető szabályok jobbak, méltányosabbak és nem utolsósorban hatékonyabbak, mint földi hasonmásaik. Nyilvánvaló, hogy e szabályok a világháló működése, növekedés során folyamatosan változnak, de a változások nem érintik létrehozásuknak a használók aktív részvételén és konszenzusán nyugvó alapelveit. Számos ígéretesnek indult, ám időközben elvetélt vagy fejlődésében megrekedt kommunikációs rendszer létrehozásának kísérlete bizonyítja, hogy létrehozóik sem technikai, sem közgazdasági, sem politikai értelemben nem értették meg a világháló és az ehhez hasonló globális rendszerek működtetésének emberi feltételeit. Ezért ha a világhálót magánvállalkozásként, a mikroökonómiai tankönyvekben lefektetett üzleti szabályok szerint próbálták volna megvalósítani és működtetni - ahol a vállalkozó piacot kutat, befektet, információt állít elő és árul, a fogyasztó pedig fizet és fogyaszt -, akkor az ma sem léphetett volna túl a France Télécom Miniteljének vagy a British Telecom Presteljének szintjén. Röviden, a világháló lényegi vonásai közé tartozik, hogy a használat és a létrehozás, a szabályalkotás és a szabálykövetés nem különül el határozottan egymástól, s úgy tűnik, hogy ez a globális és dinamikus rendszerek működésének nélkülözhetetlen emberi feltétele.

Az Internet gyorsuló fejlődésével és terjedésével együtt és egyre határozottabban jelennek meg azok a politikai szándékok, amelyek az eleddig "leszabályozatlan" területet az állam által megszabott politikai-jogi keretek közé kívánják szorítani. S miután e fejlődés következtében egy planetáris méretű üzleti vállalkozás lehetőségei immár kézzelfogható közelségbe kerültek, egyre határozottabban fogalmazódnak meg azok a gazdasági szándékok is, amelyek a kiszámítható, biztos és hatalmas hasznot ígérő üzletmenet érdekében a világhálót "konszolidálni" akarják. Ezek a politikai és gazdasági szándékok nyilvánvalóan együtt járnak a digitális kultúra avantgárd utópiáinak visszanyesegetésével és kioltásával. Ezért, még ha a különféle kormányzati és üzleti tervezetek szerzői át is veszik az Internet első, non-konformista használóinak és teoretikusainak eredeti nyelvezetét, versenyre kelnek velük új szavak, anagrammák és akronimák kiötlésében, s a ma már szinte kötelező frázisgyűjtemény mögött gyakran tetten érhetők a politikai ellenőrzés és korlátozás, a monopolizálás, a tartalom feletti kizárólagos rendelkezési jogok megszerezésének és hosszú távú biztosításának a kísérletei.

Azonban az ellenőrzésre és a korlátozásra irányuló politikai és gazdasági szabályozási szándékok már rövidtávon is bizonyítják alkalmatlanságukat. Mindenekelőtt azért, mert meg akarják osztani gazdaságilag, politikailag és jogilag a kibertérben oszthatatlan használó-létrehozó és szabályalkotó-szabálykövető személyt, s mert figyelmen kívül hagyják e bonyolult és összetett globális rendszer működésének a participáción és konszenzuson nyugvó alapelveit. A kívülről diktált szabályok nyomában azonnal megmutatkoznak a világháló működésének és további fejlődésének korlátai, mert gátolják a tudás szabad áramlását és egyenlő disztribúcióját, a használó-létrehozó személyek szabad kommunikációját. Amikor Steve Woolgar, a neves angol tudományfilozófus és az általa vezetett kutatócsoport tagjai először vetették fel írásaikban - lásd, például, "They came, they surfed, they went back to the beach", és "Virtual Society? Beyond the Hype" - az egykori használók fogalmát, sokan ezt még tökéletes őrültségnek tartották. Azonban egyes becslések szerint mintegy 30 millióra tehető azon egykori használók száma, akik 1999-ben kiszálltak a virtuális térből.3 A virtuális tér menekültjeinek elhatározását, paradox módon, nem a technikával szembeni fóbiájuk, nem a Rousseau-i "vissza a természethez" érzése motiválta, s nem is Thoreau Waldenjének partján akartak újra magányosan elmélkedni. A világháló elhagyásának egyik legfőbb okát a kibertér egyre növekvő kommercializációjában jelölték meg. A kommercializáció következtében üzleti ajánlatok és információk (ígéretek) olyan tömege zúdul a használóra, amelyekre egyáltalán nincs szüksége, idejét és pénzét emészti, a szoftverekben elrejtett kémprogramok (spyware, executable applets vagy cookies, adbots, browser parasites, web bugs stb.) pedig számítógépén tárolt adatai és használói szokásai után kémkednek, azokkal tudta és beleegyezése nélkül kereskednek. Az így vándorútra kelő személyes adatok nyomában üzleti ajánlatok és haszontalan információk újabb áradata zúdul a használóra. Serge Gauthronet és Etienne Drouard becslése szerint az email marketing (spamming) 2000-ben mindegy 10 milliárd euróval növelte a használók éves Internet-költségeit. A szerzők a használókat terhelő reklámköltségek mellett egy súlyosabb veszélyre is felhívják a figyelmünket: a spamming vállalkozások ma már akár naponta 20 milliárd levél elindítására is képesek, s ez az "entrópia jelenségének rémét" szabadíthatja rá a világhálóra.4 Az e-gazdaságnak ebben a fontos, üzlet és fogyasztó (B2C) szegmensében a virtuális tér használó-létrehozó személye kellemetlenebb és kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülhet, mint a földi gazdaság egyszerű fogyasztója. Ezt a tendenciát támasztja alá, például, az Amazon.com 2000. augusztus 31-i közleménye is: eszerint a vállalkozás saját vagyontárgyának (private assets) tekinti 20 millió ügyfelének személyes adatait, amelyeket ezentúl szabadon és üzleti érdekeinek megfelelően szándékozik hasznosítani. Röviden, az Amazon.com annak adja el 20 millió vásárlójának személyes adatait - nevét, címét, telefonszámát, email címét, a hitelkártyájáról és pénzügyeiről, iskolai végzettségéről, foglalkozásáról és munkahelyéről szerzett információkat, társadalombiztosítás-számát, jogosítványának adatait stb. - aki azokért a legtöbbet kínálja.5

Az Európai Tanács megbízásából készült, 1994 májusában kiadott Bangemann Report a vállalati marketing stílusában piacvezérelt forradalomként írja le a globális információs társadalom kialakulásának folyamatát. A jelentés készítőiben fel sem merült annak a lehetősége, hogy éppen a piaci vezérlés kiteljesedése állítja majd a legnagyobb akadályt a piac korlátlan bővíthetősége és az információs társadalom kialakulása elé. Az információs társadalom másfajta technikai, gazdaságelméleti, jogi és politikai gondolkodást igényelne. Különben az egyre agresszívebb kommercializáció, a használóra kényszerített haszontalan információk áradata, személyes adatainak és szokásainak illetéktelen, üzleti és egyéb célú felhasználása, a tudáshalmazok feletti gazdasági ellenőrzés megszerzése és monopolizálása magát az embert fogja kiszorítani a virtuális térből. Mindenestre úgy tűnik, hogy a kibertérben megvalósulni látszanak Robert Rocherfort-nak, a 1990-es évek fogyasztói szokásainak változásáról és azok társadalmi következményeiről tett korábbi megállapításai. Rocherfort szerint a fogyasztó számára azért vált rendkívül körmönfonttá a játék ebben az új gazdasági környezetben, mert egyszerre próbál hasznot húzni a piac személyesen neki címzett ajánlataiból, s ugyanakkor piacmentes övezetté szeretné tenni saját privát szféráját. A két törekvés közötti határ azonban igen tünékeny; az új igények és szükségletek sikeres kommercializálása e határnak a privát szféra hátrányára történő áthelyezését jelzi.6

2. Jog és politika a kibertérben

Az Internet-használat növekvő népszerűségével és elterjedtségével egyidőben jelentek meg az államok egyre határozottabb szabályozási törekvései, amelyek többnyire nem a használó-létrehozó személy kiberjogainak védelmére, hanem sokkal inkább azok korlátozására, a kommunikáció szabadságának szűkítésére, a tudáshalmazok ellenőrzésére és előzetes cenzúrázására irányultak. Ezért bárhogy is vélekedjünk a digitális kultúráról és a világháló működésének libertinus politikai filozófiai alapelveiről, világosan kell látnunk azt, hogy a világháló szabályozására és ellenőrzésére irányuló politikai és gazdasági törekvésekkel szembeni ellenállás és tiltakozás nemcsak kiberjogaink biztosításának, hanem számos esetben nehezen megszerzett földi jogaink védelmének érdekében is történik. Az Egyesült Államok, az Európai Unió és az egyes tagállamok, valamint az Európa Tanács eddigi törvényhozási kezdeményezései szűkítik, korlátozzák, vagy egyenesen visszavonják azon emberi jogok és alapvető szabadságok némelyikét a virtuális térben, amelyeket, például, az amerikai alkotmány első és negyedik kiegészítése, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságjogok Európai Egyezménye, az egyes országok alkotmányai és törvényei a földi halandók számára már egyszer biztosítottak. Nagy Britannia, Németország, az Európai Unió vagy az Európa Tanács törvénytervezetei és ajánlásai ellentétesek az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló római egyezménynek a véleménynyilvánítás szabadságáról, a levéltitokról és a jogorvoslathoz való jogról szóló cikkeivel, valamint a strasbourgi emberi jogi bíróság joggyakorlatával és döntéseivel.7 Ráadásul gyakran kriminalizálnak és szankcionálni szándékoznak olyan nem szándékos és másoknak hátrányt vagy sérelmet nem okozó cselekedeteket - például elektronikus levelezésünk titkosító kulcsának a törlését, elvesztését vagy átadásának szándékos megtagadását Nagy Britanniában és Írországban -, amelyeken a földi térben egyáltalán nem ütköznénk meg.8 Az utóbbi két évben ezekhez a jogokat és szabadságokat különböző mértékben szűkítő, megszorító törvényhozási kezdeményezésekhez zárkózott fel többek között Kína, Ausztrália, Új Zéland, India, Dél-Korea, Japán, Szingapúr, Malajzia és Törökország.9 A nyilvános hazai kormányzati dokumentumokból nem lehet arra következtetni, hogy Magyarország is ehhez a trendhez készülne igazodni, legfeljebb egyes kormánytisztviselők és politikusok nyilatkozatai utalhatnak erre.10 Az Európa Tanács számára május 25-én elkészült legújabb ajánlás - a Draft Convention on Cyber-crime (2001) -, amelyhez a tervek szerint 2001. november 23-tól csatlakozhatnak az egyes tagállamok, többek között, éppen az emberi jogok és szabadságok korlátozása miatt került a kiberjogi, az emberi jogi és különféle informatikai szakmai szervezetek bírálatának középpontjába. A heves és széleskörű nemzetközi tiltakozás ellenére a tervezet készítői úgy vélik, hogy munkájuk hozzá fog járulni a kibertér új nemzetközi jogrendjének kialakításához.11 Meglehet. De ez eléggé valószínűtlen egy olyan nemzetközi jogi dokumentum esetében, amely a legteljesebb homályban hagyja az államok szuverenitásának és autoritásának a kérdését, amely nem akar tudomást venni a nem-lokalitás elvéről, ellentmondásosan veti fel a büntetőjogi felelősség kérdését, pontatlanul és kiterjesztő módon határozza meg a számítógép- és kiberbűnözés fogalmát, és totális, minden adatra és minden egyes személy adatforgalmára kiterjedő ellenőrzéssel kívánja üldözni a kiberbűnözést a virtuális térben.12 A francia kormány részére 1996-ban készült dokumentum, az Internet, Enjeux juridique szerzői még az "a priori korlátozás helyett az önkorlátozást" javasolta a kormányzatnak.13 Egy másik kormányzati dokumentum írói - La France dans la société de l'information (1999) - hasonló szellemben fogalmazták meg a szabályozást, az államok szuverenitását, e szuverenitás határait és a világháló határtalanságát érintő politikai és jogi dilemmákat: "Az Internet kollektív alkotás, mindig befejezetlen, változó szabályainak gyakran csak akkor van értelmük, ha azokat az egész világon alkalmazzák. Ha az államok nem akarnak lemondani hivatásukról és felelősségükről, akkor meg kell találniuk az Internet magán és közösségi, technikai és üzleti szereplőivel a dialógus új módozatait."14 Úgy tűnik azonban, hogy az államok még nem találták meg, s nem is nagyon keresik a dialógus új módozatait. A politikai gyakorlat és törvényhozási kezdeményezések sokszor ellentmondanak azoknak az emelkedett stílusban megfogalmazott nagyszabású hivatalos utópiáknak, amelyeket az egyes kormányzatok az információs vagy kommunikációs társadalom jövőjéről fogalmaznak meg.

Mielőtt részletesen elemeznék néhány olyan törvényt, továbbá nemzetközi és kormányzati kezdeményezést, amely a világhálón zajló kommunikáció és e kommunikáció tartalmainak a szabályozását tűzte célul, előzetesen rá kell mutatni arra, hogy e kísérletek haszontalannak és eredménytelennek bizonyultak, mert nem tudták elérni kitűzött céljaikat, ráadásul emberi jogokat és alapvető szabadságokat sértettek. Hatásuk sokkal inkább abban mutatkozott meg, hogy felbosszantották és mozgósították a világhálót használó-létrehozó személyek és szervezetek sokaságát, akik ezután különböző alkotmánybírósági és legfelsőbb bírósági döntések nyomán sikeresen szerezték vissza az új törvények által korlátozott vagy kétségbevont jogaikat. Úgy tűnik, hogy az alkotmánybírák a törvényhozókkal ellentétben nem tekintik a világhálót alkotmánymentes övezetnek.15 Számos esetben hosszú és fáradtságos jogi procedúrákra sem volt szükség, mert ezek nélkül is megbuktak a világhálót használó-létrehozó személyek ellenállásán. A világhálót szabályozni kívánó törvények feletti viták során gyakran vádolták az amerikai, a német, az angol törvényhozókat vagy a brüsszeli bizottság tagjait azzal, hogy nem ismerik a globális rendszer működésének alapelveit és nem értik a világháló valódi problémáit. Ez persze nem teljesen alaptalan feltételezés. (Igaz, a legfontosabb kérdésekben - hogyan változtatja meg a világháló a társadalmi kommunikáció hagyományos formáit és normáit, átalakítja-e a kommunikáció köz- és személyes tereit, miként hozza létre a tudás változatos alakzatait, milyen hatása van az írásra és általában a nyelvre, s mindezeknek milyen társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális következményei lehetnek a jövő társadalmában? - mindannyian tudatlanok vagyunk.) Patrick Leahy, Vermont demokratapárti szenátora a Communications Decency Act (1996) szenátusi vitája során maga is utalt arra, hogy a száz szenátor közül eleddig csupán hatan használták az Internetet.16 Ezért fogalmazott találóan Louis Rossetto a Wired szerkesztője az említett törvény elleni tiltakozó felhívásában: A törvény olyan, "mint amikor írástudatlanok mondják meg nekünk, hogy mit olvassunk. A politikusok kisebbsége rendelkezik e-maillel a Kapitóliumban, s a Kongresszus sincs teljesen rákapcsolva az Internetre."17 Az emberi jogok szűkítése mellett ugyancsak a hozzáértés hiánya miatt bírálják adatvédelmi, informatikai és biztonsági szakemberek az Európa Tanács Draft Convention on Cyber-crime (2001) tervezetét. A tervezet ugyanis akadályokat állít azon technikák és szoftverek alkalmazása és fejlesztése elé, amelyek éppen a számítógépek és a számítógép-hálózatok biztonságát, az adatok védelmét, az adatforgalom hitelességét és az üzleti tranzakciók megbízhatóságát kívánják szolgálni külső, illetéktelen behatolókkal szemben. Ráadásul a tervezet az ügyfelek tranzakcióinak és adatforgalmának folyamatos rögzítésére és archiválására kötelezi az Internet-szolgáltatókat (ISP); a totális ellenőrzés következtében létrejövő, magánszemélyek, szervezetek és vállalkozások tevékenységének minden részletét és egész történetét felölelő hatalmas adatbázisok pedig könnyen válhatnak illetéktelen behatolók szabad prédájává.18

Fekete László [Replika, 2002. június .]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010