Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Pirrhuszi győzelmet aratott az uralkodó nemzetség és saját népe felett egyaránt, mert megsértette a hagyományt, a küldetéstudat gondolati áramát, s ezzel megszakította a magyar társadalom szerves fejlődésének éltető hajszálgyökereit. Nem a keresztény térítés – hiszen a kereszténység lényegét a magyarság már keleten, bizánci közvetítéssel, megismerte –, hanem az életforma erőszakos megváltozásának felülről vezényelt forradalma sokkolta és kergette néhány évtized múltán elkeseredett pogánylázadásokba.

Géza az etelközi vérszerződésben megfogalmazott, s a hagyomány szerint a szeri pusztán megerősített ősi alkotmánnyal szemben olyan, germán indíttatású eszmét kívánt felépíteni, amely kizárólag az uralkodó törvényesült akaratán nyugodott. Míg fia, az apostoli képességekkel és hivatástudattal megáldott István, keresztény alapokon Álmos szakrális uralkodói hatalmát próbálta – de immár denaturáltan – az ősi hagyomány nélkül helyreállítani. Majd csak az István halála után trónra kerülő sógora, húgának férje, Aba Sámuel (1041–1044) tett halvány kísérletet a valóságos ősi hagyomány, a magyar létforma és az "új rend" összehangolására. E téren a legteljesebb sikert csak I. (Szent) László (1077–1095), a "táltos király" érte el, akiről később még szó lesz.

István személyisége és életműve – már csak az objektív tények felmutatásával is önmagáért beszél – éppúgy meghatározó népünk történetében, mint Álmosé, s éppúgy évszázadokig nem került az érdeklődés előtérbe. Hiába avatták halála után alig öt évtizeddel szentté, kultusza valójában a XVIII. századig az egyházon belül maradt, s alig érintette meg a hívő néptömegek képzeletét. István túlságosan is komor színekben feltűnő, észérvekkel közelíthető, összetett személyiség volt. Elegendő, ha jogalkotó, állam- és egyházszervező, valamint diplomáciai tevékenységére vetünk néhány pillantást.

Jogalkotóként és államférfiként egyesítette magában az apostoli ihletettségű eszmei, elméleti tudást és a gyakorlati vezetésben a legmagasabb rendű akaratátvitel karizmatikus képességét. Írott életművének legismertebb s egyben legsajátabb darabja a fiához, Imre herceghez címezett Intelmek, amely a kor frazeológiájától elvonatkoztatva, állam- és jogfilozófiai tanulmány, és élő jogszabály is egyben. Tíz rövid fejezetében a király tömör, célratörő összefoglalását adja a keresztény vallással, annak intézményrendszerével, az egyházi renddel, a főemberekkel és szabad vitézekkel, az idegenek és vendégek befogadásával, valamint a kormányzás alapjaival, s az államférfiúi erényekkel kapcsolatos nézeteinek. Az Intelmek tételes jogi formában a Corpus Juris-ba, a történelmi magyar jog kodifikált rendszerébe is becikkelyezésre került.

Elméleti felkészültsége és a kor átlagánál magasabb műveltsége, sikeres diplomáciai tevékenységében is megnyilvánult. E téren nem kevesebbet sikerült elérnie, mint azt, hogy az átalakulás sérülékeny állapotában lévő országát sikerült kivonnia a két római birodalom, Bizánc és a német császárság befolyása alól. Mivel mindkét birodalom túlságosan közeli, nyomasztó valóság volt, a több évszázados bizánci hatás és ismertség ellenére sem a keleti, hanem azt a nyugati kereszténységet választotta, amely egyben a német uralmi törekvések ellenében is támaszt nyújthatott. Róma és a német császár ugyanis vetélkedhettek és háborúkat is vívhattak egymás ellen, de Róma erkölcsi tekintélye előtt a császári hatalom végül mindig kapitulációra kényszerült.

Különleges karizmáját István gyakorlati államszervezői, országépítői munkássága során is kamatoztatta. Teljesítménye e téren is rendkívüli, még akkor is, ha tudjuk, hogy a középkori magyar államszervezet felépítésekor az apja – Géza fejedelem – által lerakott alapokkal számolhatott. A királyi vármegyerendszer közjogi feltételeinek és intézményeinek megteremtése István tehetségét dicséri. Ugyanezt elmondhatjuk a katolikus egyház hazai szerkezetének kialakításáról is, amelynek terén mint apostoli király, alanyi jogon igényelt magának szabad kezet a római Szentszéktől.

István életműve azonban az elmondottak ellenére sem lehetett teljes, mert vele, és korán – még az ő életében utód nélkül – elhunyt fiával magvaszakadt az Árpád-nemzetség egyenes ágának. Ami még akkor is elgondolkodtató, ha oldalági leszármazás révén kiváló uralkodók sora töltötte be a következő két évszázadban a trónt.

Okkal tehetjük fel a kérdést, hogy miért büntette Isten az általa kiválasztott s neki tetsző életet élő királyt Imre herceg különös magtalanságával, s többi gyermeke kisded kori halálával? Talán büntetés volt ez Ajtonyért, Koppányért, Vazulért? Nem tartjuk lehetetlennek, mert István megsértette a megbocsátás isteni törvényét. A király, az Úr választottja, az égiekkel közvetlenül is kapcsolatba lépő apostol, élete alkonyán élhette csak meg az engesztelődés és megbocsátás kegyelmét, amikor országát és koronáját a Boldogasszony oltalmába ajánlotta.

Az Árpád-kor Szent István utáni legjelentősebb uralkodó egyénisége kétségtelenül Szent László (1077–1095) volt, aki egy új uralkodó típust testesített meg a magyar történelemben. Erre a változásra nemcsak származása, hanem személyes életútja is predesztinálta. Mint ismeretes, Szent Istvánt a tragikus sorsú kalandor, Orseolo Péter és Aba Sámuel követte a trónon, majd 1046-ban – véres belviszályok után – helyreállt az Árpádok uralkodási rendje. A kegyeskedő történeti irodalom egy ideig annak érdekében próbált érveket kovácsolni, hogy további királyaink – Géza fejedelem Mihály nevű öccsétől, s annak is ifjabbik fiától, a "pogányság" gyanújába nem keveredett – Szár László hercegtől származnak. Ezt a László herceget nemcsak kifogástalan előélete, hanem házassága is alkalmassá tette volna a kiemelt dinasztikus ősapai szerepre, mert I. Vladimir orosz herceg leányát vette feleségül. A hiba csupán abban rejlett, hogy nem ő nemzette a további Árpád-ivadékokat, hanem fivére, a rosszéletűnek mondott Vazul (Vászoly) herceg. Akit ebből a megfontolásból célszerű lett volna elfelejteni. A történelmi csalás azonban nyilvánosságra került, mint ahogy az is valószínűnek látszik, hogy a tehetségesnek mondott, de nevéből ítélve (Vazul, Bazil, Bazileosz) talán bizánci hitű és elkötelezettségű rokon, keresztezte a Gizella királyné körül gyülekező német érdekcsoport szándékait, s akik – az Imre herceg halála után egyre inkább befelé forduló és betegeskedő István félrevezetésével, vagy tudta nélkül, – nevével visszaélve követték el Vazul brutális megcsonkítását. Hiszen az ő jelöltjük István nővérének fia s a királyné kegyeltje, velencés Péter volt, a trón kijelölt örököse. Az ellenszenves emberi tulajdonságokkal rendelkező Pétert azonban nem csupán gyarló mivolta tette elfogadhatatlanná a magyar társadalom előtt, hanem idegen származása is. Túl kevés idő telt el ugyanis azóta, hogy Géza erőszakosan megváltoztatta a trónöröklés ősi rendjét, amit a magyarság – Szent István vaskezének és robusztus uralkodói egyéniségének hatása alatt – fogcsikorgatva tudomásul vett, de hogy a legfőbb hatalom immár egy fennhéjázó idegen kezébe kerüljön, az már meghaladta a társadalmi tűrőképesség korlátait. Elemi erejű forradalom zajlott le akkor az országban, amit a korábbi történeti értékelések – hibásan – pogánylázadásnak minősítenek. A helyreállított hagyomány, a száműzetésből hazahívott Vazul-fiak trónra segítésével az új renddel is összhangba került. Magyarország keresztény és európai ország maradt, de a német birodalomba és kultúrkörbe való jellegtelen beolvadás helyett, mint Ady írja: "mégis győztes, mégis új és magyar".

László (I. Béla (1060–1063) király fia) gyermekként és ifjúként úgy élte meg ezt a kataklizmát, ezt a tisztító forradalmat, hogy felnőtt uralkodóvá érve, az általa megújított királyképben a koreszmét és az ősi táltoskirály eszményt egyesítette. Ehhez minden adottsággal rendelkezett. Nemcsak művelt, messzelátó gondolkodású, hanem természetadta képességeinél fogva is bölcs, sugárzó egyéniségű, s ráadásul szép, szálfa termetű férfi volt. Kortársai közül nemcsak szellemével, de termetével is egy fejjel kiemelkedett. A haditornákon és a valóságos csatákban egyaránt legyőzhetetlen bajnok hírében állott. Kemény volt, szigorú és mégis nyájas, életszerető ember, mélyen hivő keresztény, a középkori lovageszmény előképe, aki még életében kiérdemelte az "Athleta Christi", azaz a Krisztus bajnoka címet. A komor, megközelíthetetlen aszkéta hírében álló Szent Istvánnal szemben azt a népszerű – sőt a szó legnemesebb értelmében – népi hőst testesítette meg, aki a későbbi viharos századok során mindvégig jelen volt népünk mítoszt és népmesét egyszerre teremtő képzeletében. Számos olyan történet maradt az utókorra, amely arról szól, hogy döntő csatákban nem egyszer Szent László király vitte diadalra a magyar fegyvereket.

Mindazonáltal Szent László elsősorban a hatalom építésében és gyakorlásában volt tudatosan tervező, cselekvő, nagy formátumú uralkodó. Felismerte, hogy a Szent István utáni helyzetben helyreállott ugyan a hagyomány és az új rend egysége – amelynek nagy elődje nem tulajdonított megfelelő jelentőséget –, de a korszerű állam szervezésének folyamata megrekedt, s meglazult a társadalom fegyelme, amely immár a továbblépést veszélyeztette. Messze tekintő országépítő terveihez, s nem utolsósorban a Vazul-féle mellékág végleges társadalmi legitimálásához – jóllehet attól eltérő kormányzati stílust képviselt – kiváló politikai érzékkel használta fel a Szent István-i örökséget. Istvánt 1083. augusztus 20-án, fiát, Imre herceget ugyanez év november 5-én oltárra emeltette, azaz szentté avattatta. Az eseményt ezúttal is saját, apostoli királyi hatáskörében rendezte, amelyhez utólag megkapta a Szentszék jóváhagyását is.

A szentté avatási procedúra mellékcselekményének tekinthető az a különös eset, amely a Szent Jobb önálló történelmi sorsát elindította. A hagyomány szerint, egy Mercurius nevű szerzetes, nem tudni, hogy vallási rajongásból-e, vagy a nevéhez illő kalmárszellemtől vezérelve, Szent István székesfehérvári sírjának felnyitásakor magához vette a király mumifikálódott jobb karját, s azzal Bihar megyébe távozott, ahol a szentjobbi apátság megalapítója lett. Az ereklye ettől az időtől kezdve önálló életet élt, s azt követően, hogy a török dúlás éveinek kallódása után Mária Terézia Raguzából hazahozatta, a magyar nemzettudat egyik legbecsesebb jelképévé vált.

Itt jegyezzük meg, hogy a Szent István-kultusz életre keltése, s a társadalom nyilvánossága elé tárása először a XVI. század magyar függetlenségi mozgalmai után – magyar szélsőségektől mentes, nyugodalmas összbirodalomban gondolkodó – Mária Terézia, majd az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot "lecsendesítő" Ferenc József király nevéhez fűződik.

Szent László máig – a leányrabló kun vitézt legyőző, vagy csatabárdjával vizet fakasztó – romantikus bajnokként él a köztudatban, de vélhetően kevesebben tudják, hogy Szent István után őt tekinthetjük a második nagy országépítőnek. Mindenekelőtt törvényalkotási tevékenysége igényel különös figyelmet. Szigorú, a mai ember számára talán már drákói törvényekkel szabályozta a magántulajdonhoz és a birtokláshoz, az emberi élethez és a személyiséghez fűződő jogokat, a bíráskodás és kereskedés rendjét.

Folytatja a királyi vármegyerendszer és az egyházszervezet kiépítését. Szent Istvánhoz hasonlóan alanyi jogú apostolként, s a Szentszék véleményének kikérése nélkül, sőt annak ellenére is önállóan jár el egyházi kérdésekben. Egyházszervezői tevékenységének legismertebb példája az 1092. május 20. napjára összehívott szabolcsi-zsinat, ahol a főpapság és világi urak közreműködésével, az alsópapság és a nép tanúskodása mellett határozatokat hoz az egyházi személyek házasságának korlátozásáról, a belviszályokban elpusztult templomok újjáépítéséről és felszenteléséről, a lakosságnak a templomok közelébe telepítéséről, a tizedszedésről, a pogány szertartások tiltásáról, a nemi erőszak, valamint az erkölcstelen nők és a boszorkányok elítéléséről, a királyi bíráskodás rendjéről stb. Tiltja a keresztény hitre tért izmaeliták (böszörmények) visszatérését a mohamedán vallásra, s azt, hogy a zsidók keresztény feleséget, vagy szolgát tartsanak. Törvényeit szigorúan szankcionálta, ugyanakkor legendájában azt olvashatjuk, hogy "az igazság szigorúságát az irgalom szelídségével mérsékelvén, úgy viselte magát alattvalóival szemben, hogy azok inkább szerették, mintsem féltek tőle”.

Szent Lászlót, a hagyomány helyreállítóját, az apostolt, a magyar őslényeget kifejező táltost, a törvényalkotót és Krisztus fegyveres bajnokát a Gondviselés netán kiengesztelésül rendelte a magyarság élére, hogy befejezze Szent István torzóban maradt életművét? Azét a Szent Istvánét, akinek erős hitéhez és küldetéstudatához csupán a megbocsátás képessége hiányzott, aki azonban a Regnum Marianumban mégis lehetőséget kapott az uralkodói nemzetség s a nép számára, hogy az államalapítás során elkövetett hibákért és bűnökért vezekelve, eljuthasson a megtisztító kegyelem állapotába.

A két robusztus apostol-királyon, Szent Istvánon és Szent Lászlón kívül az Árpádok nemzetsége további hat nem koronás királyi rangú kanonizált szentet és boldogot adott a római katolikus, s egy szentet a keleti ortodox egyháznak.

Mint már említettük, apjával, Szent Istvánnal azonos évben került sor Imre herceg, a mindössze talán huszonnegyedik életévében elhunyt trónörökös oltárra emelésére. A hercegről jószerével csak két dolgot tudunk bizonyosan. Azt, hogy 1031-ben hunyt el, nem természetes halállal, és utódot nem hagyott maga után. Körülbelül az 1007. esztendőben született, István és bajorországi Gizella királyné harmadik, egyben utolsó gyermekeként. Halálát vadászbaleset okozta, ha ugyan ez a vadkan nem orgyilkos volt, mint ahogy a magyar történelem más, később élt személyiségei esetében is emlegették. Cui prodest? Kinek használt, ha a trónörököst kiiktatták az élők sorából? Közvetlenül csak azoknak, akik netán már ekkor Orseolo Pétert, a bukott velencei dózse fiát szánták a magyar trónra. Továbbá azok bosszúvágyának, akik nem bocsátották meg Gézának és Istvánnak a hagyomány megsértését, s az öröklés ősi rendjét kívánták visszaállítani. A német érdekcsoportnak nem lehetett sürgős Imre halála, mert ők a kemény kezű István után szívesen látták volna a vallási túlbuzgalomra nevelt, kissé talán neurotikus, nem e világra tekintő herceget, akinek várhatóan gyengébb kezű, s utód nélküli uralkodása alatt, kézbe vehetik az ország lényeges hatalmi pozícióit. Majd Imre után ráérnek német uralkodót állítani. Mert Imre körül nemcsak a halála, hanem az utódlása miatt is sűrű rejtély terjengett.

A szentté avatáshoz készített sematikus, magasztaló legenda szerint a földi lét testi örömeitől elforduló, éjszakáit imádkozással átvirrasztó fiatalember volt. "Amikor atyai rendelkezésből nemes, mégpedig királyi nemzetségből származó szüzet jegyeztek el Szent Imrével – olvashatjuk a legendában – és hoztak hozzá, hogy a két királyi ágból származó királyi utódok származzanak a jövőre, ő a húsból való népséget – mivel az mulandó – a szüzesség lelki fogadalma mögé helyezte. Testét böjtökkel sanyargatta, lelkét azonban Isten igéjének kenyerével táplálta, nehogy a test incselkedése úrrá legyen rajta és felesége szüzességét romlatlanul megőrizte." Az nyilvánvaló, hogy az ifjú herceg mélyen vallásos nevelést kapott, de azt is valószínűsíthetjük, hogy atyja az uralkodói küldetéstudatra – amint az Intelmekből láthatjuk – s a dinasztia gyarapításának szolgálatára úgyszintén igyekezett őt felkészíteni. István számára nem az volt a természetes, hogy fia szűzies életet él, hanem az, hogy utódokat fog nemzeni. Ezért hozatta számára feleségül VIII. Konstantin bizánci császár, vagy más forrás szerint a horvát király leányát, mert mindkét dinasztikus házasság elsőrendű magyar külpolitikai érdekeket szolgált volna. Miért nem teljesítette uralkodói kötelességét az ifjú trónörökös? Nevelői ártó szándékkal az államérdekkel ellentétes lelki sajátosságokat alakítottak ki benne? Az atyai tekintély az érzékeny, sérülékeny alkatú fiatalembert pszichésen gátolt állapotba hozta, amit vallásos vezekléssel próbált feloldani? Netán valamely testi betegség nemzőképtelenné tette?

Ma már erre aligha adhatna bárki választ. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy az állam és a dinasztia érdekei szempontjából természetellenes magatartásra a középkor különleges lelkiségének ismeretében sem találhatunk értelmes magyarázatot.

Hasonló esettel IV. Béla királyunk leányai, Boldog Kinga és Boldog Jolán esetében találkozhatunk, akik lengyel herceg férjeikkel éltek szűziesnek mondott házasságban. A tatárjárás idején fogant királyi gyermek, Szent Margit domonkosrendi apáca lett, s áldásos türelemmel közvetített atyja és pártütő fivére, a későbbi V. István között.

Szent László leányát, Piroskát, II. Komnérosz János, bizánci császár feleségét Szent Irén néven, a keleti Ortodox egyház kanonizálta.

II. András királyunk Erzsébet leányát, Lajos, thüringiai őrgróf vette nőül. Férje korai halála után kolostorba vonult, s Magyarországi Szent Erzsébet néven a világegyház egyik legnépszerűbb, jótékonyságáról ismert szentje lett.

III. András leánya a svájci Thöss zárdájában élt apácaként, s Boldog Erzsébet néven vonult be az egyháztörténetbe.

Amikor az Árpád-ház történetét tanulmányozzuk, az apostoli szent királyok mellett szembeötlővé válik a nagy formátumú uralkodóknak egy másik, világi életformák szerint élő, de a dinasztia küldetését szigorúan szolgáló típusa, akiket – némileg talán leegyszerűsítve – építkezőknek nevezhetünk.

A sorban először a Vazul-fiakat kell említenünk, akik bár egymás ellen fordultak, de uralkodásuk végeredményét tekintve kiegészítették egymást. Az oroszországi száműzetésből visszahívott I. András (1046–1060) volt az, aki a felkelésbe, anarchiába fulladt országban az Árpádok uralmát helyreállította, s megakadályozta, hogy országa a német császár hűbérúri hatalma alá kényszerüljön. Nem volt kifinomult műveltségű, magasztos eszményekben gondolkodó uralkodó, de bölcs realitásérzékkel, ügyes diplomáciával, s ha kellett, fegyverei erejével is sikerült a többségében már kereszténnyé lett ország belső nyugalmát, s határainak sérthetetlenségét biztosítania. Példátlan diplomáciai sikerként említhetjük, hogy IX. Leó pápa, III. Henrik német császár híve és rokona, személyesen jött Pozsony alá, hogy a magyar királyt a császár hűségére térítse. Minden próbálkozása megbukott azonban András ügyességén, s a császárral együtt dolgavégezetlenül kellett távoznia.

Nyíltabb, szívélyesebb természetű öccsének, "bajnok" I. Bélának (1060–1063) – uralkodása rövid ideje alatt – sikerült a királyi hatalom támogatottságát az – új hittel, s a vele azonosított német befolyással szemben ellenálló – egyszerű népi tömegek körében is kiszélesítenie. Mégpedig oly módon, hogy nem adott tápot a múltba vágyódó reményeknek, s okot a régi világ visszaállításától való félelemre.

Az apostoli és bajnok lovagkirályok után különleges helyet foglal el a Vazul-ág leszármazási rendjében I. Géza fia, Kálmán (1095–1116) akit az utókor "Könyves" jelzővel illetett. Kálmánról a történeti munkákban szinte kivétel nélkül azt olvashatjuk, hogy nyomorék, visszataszító külsejű, de rendkívüli szellemi képességekkel s akaraterővel rendelkező ember volt. Apjának elsőszülöttjeként ő volt a trón törvényes várományosa, de előnytelen külleme miatt inkább az egyházi pályára, mint uralkodásra szánták. Még elődje és nagybátyja, Szent László is viszolygással fordult el tőle, s csak halálos ágyán, az újabb belviszályt elkerülendő, hívta vissza Kálmánt önkéntes száműzetéséből.

Kálmán alakját, személyiségét a jelenkorban csak közvetett módon, az általa elvégzett cselekményekből, vagy a részvételével lezajlott eseményekből visszakövetkeztetve tudjuk több-kevesebb pontossággal megítélni. A külsejéről pedig végképp nem tudhatunk semmi biztosat, mert mindaz, amit utóbb róla feljegyeztek, nem vele rokonszenvező, hanem olyan személyek műve, akik megvakított öccse, s annak fia, a későbbi Vak Béla király leszármazottait képviselték. Lehet, hogy visszataszító gnóm volt, de az is lehet, hogy csupán vékony dongájú, jelentéktelen külsejű férfi. Nem tudjuk, de nincs is jelentősége, mert szellemiekben európai kortársai közül is kiemelkedett. Erről szerencsére idegen tanú is szól, mégpedig II. Orbán pápa, korának egyik nagy műveltségű személyisége, akivel a magyar király levelezett.

A király különösen magas szintű ismeretekkel rendelkezett az egyházi és világi jog területén. Törvényei csak Istvánéhoz és Lászlóéhoz hasonlíthatók. Szabályozza egyebek mellett a különböző szintű bíráskodás és vámfizetés rendjét, az istentiszteletek színhelyeit, s eltörli a boszorkánypereket. Utóbbiak terén a középkori ember gondolkodásmódját meghaladó, józan mérsékletet mutatott, amikor I. törvényének 57. cikkelyében kimondotta, hogy "Boszorkányokról, pedig mivel nincsenek, említés ne tétessék". Könyves Kálmán a diplomácia terén is jeles eredményeket mutatott. Rómával mindvégig szívélyes viszonyt ápolt, amellyel a hanyatló német-római császárság olykor még felbukkanó aspirációit ellensúlyozta. A püspökök kinevezésének jogáról (invesztitúra) való lemondása tovább erősítette római pozícióit az 1106. évi giustallai zsinaton. Szent László leányát, Piroskát feleségül adta I. Alexiosz bizánci császár fiához, amellyel a korábbiaknál barátságosabb viszonyt teremtett a két ország között.

Végül, ami talán nem tűnik magától értetődőnek egy hasonló személyiség esetében; Kálmán rendkívül eredményes hadvezér volt. Hódoltatta Szlavóniát, Horvátországot, s a tengermelléki latin városállamokat (Zárát, Traut, Spalatót, Sebenicót) s a part menti jelentősebb szigeteket. Keményen megbüntette a Magyarországra ellenségesen zúduló kereszteseket. Csupán oroszországi hadjárata járt súlyos vereséggel.

E különös sorsú király valójában győzött minden nehézséggel szemben, csak saját végletes természetét volt képtelen megfékezni. Zsarnoki kitöréseit legfényesebb uralkodói tettei sem tudják az utókor előtt igazolni. Öccsének, Álmosnak és ötéves fiacskájának megvakíttatása, vagy az a jelenet, amikor 1099-ben Przemysl vára előtt belerúgott Dávid volhyniai herceg kegyelemért esedező feleségébe, méltán kelt bennünk visszatetszést Kálmán iránt. Az intellektuális zsarnok ugyanis semmivel sem rokonszenvesebb a közönséges fenevadnál.

Pusztaszeri László [Változó Világ 17.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010