Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Az alapjogvédelem az Alkotmánybíróság gyakorlatában 

Az Alkotmánybíróság funkcionális alkotmányértelmezés útján bontotta ki és ilyen értelemben egészítette ki, tette alkalmazhatóvá (láthatóvá) az alkotmánynak az egyes alapjogokra vonatkozó deklaratív tételeit, az alapjogvédelem elvont alkotmányos garanciáit.

Az alapjogvédelmi alkotmánybíráskodás az alapjogok jelentős részét lefedte. Konkretizálva a testület alapjogvédelmi tevékenységét, az alábbi jogterületekre (alapjogokra) irányult:

            – az emberi méltóság, mint szubszidiárius alapjog; az élethez való jog,

            – a pozitív diszkrimináció alkotmányossági feltételeinek meghatározása,

            – a személyes adatok védelméhez való jog,

            – a szabad véleménynyilvánításhoz való jog, a sajtószabadság,

            – a vallásszabadság értelmezése,

            – a szociális jogok értelmezése.

            – az igazságszolgáltatás körébe tartozó alapjogok értelmezése.

(Az emberi méltóság, mint szubszidiárius alapjog; az élethez való jog) Az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek mondta ki a Munka Törvénykönyvéről szóló 1967. évi II. törvény ama rendelkezését, amely a szakszervezeteknek jogot biztosított arra, hogy "a munkaviszonyt érintő kérdésekben a dolgozó érdekében – nevében és helyette – külön meghatalmazás nélkül eljárjon." A testület kifejtette, hogy a szakszervezet meghatalmazás nélküli képviseleti joga sértheti a dolgozó "rendelkezési jogát", amely része az alkotmányban deklarált emberi méltósághoz való jognak. Az alkotmánybírósági döntés tehát az emberi méltósághoz való jog értelmezésén alapul. E szerint az emberi méltósághoz való jog az "általános személyiségi jog" egyik megfogalmazása, az alkotmányban nem tételezett alapjogok forrása: "Az általános személyiségi jog "anyajog", azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható."

Az Alkotmánybíróság idézett elvi tétele alkotmánybírósági gyakorlattá vált; több határozat utal vissza az itt kifejtett tézisre. Így például a családjogi törvénynek az apaság védelmére vonatkozó rendelkezésének alkotmányossági felülvizsgálatára irányuló, s egyben alkotmányjogi panaszt is tartalmazó indítvány alapján hozott határozatában az Alkotmánybíróság kimondta a következőket: "Rámutat az Alkotmánybíróság ugyanakkor arra, hogy a vérségi származás kiderítése, illetőleg az arra vonatkozó törvényi vélelem vitatása, kétségbe vonása, mindenkinek a legszemélyesebb joga, amely az Alkotmány 54.§ (1) bekezdésében írt 'általános személyiségi jog' körébe tartozik. Az Alkotmány 54.§ (1) bekezdése értelmében a Magyar Köztársaságban minden embernek vele született joga van az emberi méltósághoz, amelytől semmiképpen nem lehet önkényesen megfosztani."

Az emberi méltóság az Alkotmánybíróság értelmezésében tehát az élethez való joggal azonos minőségű, azzal együttjáró része az ember lényegének: mindkét alapjog – kizárólag ez a kettő! – "oszthatatlan és korlátozhatatlan." Az egyenlő méltósághoz való jog mércéje is része az Alkotmánybíróság alapjogvédelmi tesztjének (a pozitív diszkrimináció és a diszkrimináció tilalmára vonatkozó értelmezésekkel együtt): "Az egyenlő méltósághoz való jog az élethez való joggal egységben azt biztosítja, hogy ne lehessen emberi életek értéke között jogilag különbséget tenni. Emberi méltósága és élete mindenkinek érinthetetlen, aki ember függetlenül fizikai és szellemi fejlettségétől, illetve állapotától és attól is, hogy az emberi lehetőségéből mennyit valósított meg és miért annyit. Egyetlen ember élethez való jogáról sem beszélhetünk úgy, hogy ne értenénk bele az élethez, s méltósághoz való alanyi jogát."

A halálbüntetés alkotmányellenességét kimondó határozat az emberi méltósághoz és az élethez való jog, mint egységet alkotó "oszthatatlan és korlátozhatatlan" alapjogok sérelmének megállapításán alapul. Az állam büntetőhatalmának ezek az abszolút értékek szabnak határt. Az Alkotmánybíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a halálbüntetésre vonatkozó törvényi (jogszabályi) rendelkezések az élethez és az emberi méltósághoz való jog lényeges tartalmát nemcsak korlátozzák, hanem "az életnek és az emberi méltóságnak, illetőleg az azt biztosító jognak a teljes és helyrehozhatatlan megsemmisítését "eredményezik".

(A diszkrimináció tilalma; pozitív diszkrimináció) A magánszemélyek jövedelemadójáról szóló törvény egyik rendelkezésének alkotmányossági vizsgálata kapcsán mondta ki az Alkotmánybíróság az azóta is talán legtöbbet alkalmazott (visszahivatkozott) tételét, az alkotmány 70/A.§ (1) bekezdésében meghatározott megkülönböztetési tilalom relatív voltáról, nevezetesen: a pozitív diszkrimináció alkotmányos feltételeiről: " ... a diszkrimináció tilalma nem jelenti azt, hogy minden még a végső soron nagyobb társadalmi egyenlőséget célzó megkülönböztetés is tilos." A pozitív diszkrimináció tehát akkor minősül alkotmányosnak, ha a nem egyenlő helyzetet egyenlőtlen jog egyensúlyozza ki: "... az azonos méltóság jogából esetenként következhet olyan jog is, hogy a javakat és esélyeket mindenki számára (mennyiségileg is) egyenlően osszák el. De ha valamely – Alkotmányba nem ütköző – társadalmi cél vagy valamilyen alkotmányos jog csakis úgy érvényesíthető, hogy a legszűkebb értelemben vett egyenlőség nem valósítható meg, akkor az ilyen pozitív diszkriminációt nem lehet alkotmányellenesnek minősíteni."

Ezt az értelmezést követte az Alkotmánybíróság a már ismertetett – az állami tulajdon lebontása szempontjából releváns alkotmányos tételeket (Alk. 13.§, illetve 70/A.§) értelmező határozatában, kifejtve a "homogén csoport" elvét is, mint a diszkrimináció alkotmányos vizsgálatának szempontját: "Annak bizonyítása során, hogy egyes személyek vagy csoportok diszkriminálása a feltétele a tökéletesebb társadalmi egyenlőségnek, az Alkotmánybíróság ... nem fogadhatta el a preferált csoportokra vonatkozó olyan érveket, amelyek nem kizárólag erre a csoportra érvényesek... Az egyenlőként kezelés bizonyítása másrészről megköveteli mind a preferált, mind a hátrányos helyzetbe hozott csoport saját szempontjainak teljes bemutatását az értékelés módjával együtt."

Itt kell visszautalnom azokra az elvi megjegyzésekre, amelyek az alkotmányértelmezés két válfajának az alkotmánybírósági gyakorlatban tapasztalható viszonyára (egymásra hatására) vonatkoztak. A pozitív diszkriminációra vonatkozó elvi tétel az alkotmány 70/A.§-ának értelmezése, mint látható, funkcionális alkotmányértelmezéssel indult, s kapott "megerősítést" a kötelező erejű alkotmányértelmező határozattal.

A "homogén csoport" elve, mint vizsgálati szempont az alkotmánybírósági gyakorlatba beépült: "A diszkrimináció alkotmányos tilalma csak a szabályozás szempontjából egy csoportba tartozókra vonatkozik. A diszkrimináció vizsgálatának megfelelően csak az egy csoportba tartozók közötti különbségtétel a tárgya. Mivel az öregségi nyugdíjjal már rendelkezők nem tartoznak a szabályozás szempontjából a rendelkezéssel érintettek csoportjába, úgy fogalmilag kizárt a diszkrimináció."

Fontos kiterjesztő értelmezést adott az Alkotmánybíróság a 70/A.§-nak akkor, amikor kimondta, hogy a diszkrimináció tilalmának alkotmányos tételébe ütközik minden olyan jogszabály is, amely az alkotmány alapjogi katalógusába tartozó jogokon kívül alkalmaz emberi méltóságot sértő különbségtételt (diszkriminációt): "A jogegyenlőség lényege, hogy az állam, mint közhatalom, s mint jogalkotó köteles egyenlő elbánást biztosítani a területén tartózkodó minden személy számára. Ebben az összefüggésben nem lehet különbség közöttük haj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni születés vagy egyéb helyzet szerint. Az Alkotmány 70/A.§ (1) bekezdésében foglalt tilalom nemcsak emberi, illetőleg az alapvető állampolgári jogokra irányadó, hanem e tilalom – amennyiben a különbségtétel sérti az emberi méltósághoz való jogot – kiterjed az egész jogrendszerre, ide értve azokat a jogokat is, amelyek nem tartoznak az emberi jogok, illetőleg az alapvető állampolgári jogok közé."

Ennek a határozatnak előzménye volt, ugyanabban az évben (1992. elején) hozott döntés, amely már utalt arra, hogy a helyes értelmezés szerint a "70/A.§ (1)–(2) bekezdésében foglalt rendelkezés nem szűkíthető le az emberi jogokra és az alapvető állampolgári jogokra, hanem – a magyar jogrendszer egészét átfogó módon – irányadó általában a jogok és kötelességek szabályozásánál akkor is, ha nem alapvető jogról vagy kötelességről van szó (így például sem a közterülethasználati díj, sem a bérleti díj összegének megállapításánál nem lehet az állampolgárok között fajuk, színük, nemük stb. alapján különbséget tenni)."

(A személyes adatok védelméhez való jog: az információs önrendelkezési jog) Az alkotmány 59.§ (1) bekezdésében rögzített, a személyes adatok védelméhez való jogot az Alkotmánybíróság először 1990. októberében hozott határozatában értelmezte: "A jog tartalma az, hogy mindenki maga rendelkezik magántitkainak és személyes adatainak feltárásáról és felhasználásáról." Az alkotmányos alapjog részletező elvi tartalmú értelmezésére az "általános személyi szám" alkotmányellenességet kimondó határozatban került sor. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a személyes adatok meghatározott cél nélküli, tetszőleges jövőbeni felhasználásra való gyűjtése feldolgozása, valamint a korlátozás nélküli használható általános és egységes személyazonosító jel – személyi szám – alkotmányellenes. Az Alkotmánybíróság a személyes adatok védelméhez való jogot nem hagyományos védelmi jogként értelmezte, hanem – e jog aktív oldalára helyezve a hangsúlyt – "információs önrendelkezési jogként": "Mindenki maga rendelkezik személyes adatainak feltárásáról és felhasználásáról." Az információs önrendelkezési jog két garanciája: a célhoz kötöttség, az adattovábbítás és az adatok nyilvánosságra hozásának korlátozása. A célhoz kötöttség azt jelenti, hogy "személyes adatot feldolgozni csak pontosan, meghatározott és jogszerű célra szabad. Az adatfeldolgozásnak minden szakaszában meg kell felelnie a bejelentett és közhitelűen rögzített célnak. Az adott feldolgozás célját úgy kell az érintettel közölni, hogy az megítélhesse az adatfeldolgozás hatását jogaira és megalapozottan dönthessen az adat kiadásáról; továbbá, hogy a céltól eltérő felhasználás esetén élhessen jogaival."

Az adattovábbítás és az adatok nyilvánosságra hozásának a korlátozása, vagyis az adattovábbítás szűkebb értelme azt jelenti, hogy "... az adatot az adatfeldolgozó meghatározott harmadik személy számára hozzáférhetővé teszi. Az adat nyilvánosságra hozása azt jelenti, hogy az adatot bármely harmadik személy megismerheti. Aki az adatfeldolgozó számára annak megbízásából – rendszerint hivatás- vagy üzletszerűen – végzi az adatfeldolgozás szorosan vett fizikai vagy számítástechnikai teendőit, nem számít 'adatfeldolgozónak', s az adatok számára hozzáférhetővé tétele nem 'adattovábbítás'. Az ilyen megbízott felelőssége külön szabályozandó, érintetlenül hagyva az adatfeldolgozó teljes felelősségét, mind a saját maga által végzett, mind a mással végeztetett adatfeldolgozásért."

Az ún. "második személyi szám" határozat, amely a TB kártyákon feltüntetett személyi szám alkotmányellenességét mondta ki, lényegében az "első személyi szám" – határozatban kifejtett indokolásra alapította döntését: "Az Alkotmánybíróság ... korábbi határozatával összhangban ... alkotmányellenesnek minősítette azt a felhatalmazást, amelynek alapján a nyilvántartott adatok körét a Kormány határozhatja meg. Az Alkotmányban a személyes adatok felhasználását illetően – az alapjogi védelem szempontjait érvényesítve – a célhoz kötöttség elve és az osztott információs rendszerek alkotmányos követelménye határozható meg. Az Alkotmánybíróság határozatában rámutatott arra is, hogy ha a személyi számot a nem állami szférában is használják ez nemcsak az adott adatfeldolgozónak adhat alkotmányosan elfogadhatatlan hatalmat az érintett felett, de az állam további hatalomnövekedéséhez is vezethet, tekintettel arra, hogy a rendszerek összekapcsolhatósága folytán az itt kezelt adatok ismerete még tovább növelheti az állam által ellenőrizhető privát szférát."

(A szabad véleménynyilvánításhoz való jog: a sajtószabadság) A szabad véleménynyilvánítás alkotmányos jogát (Alk. 61.§) az Alkotmánybíróság a Btk. közösség elleni izgatásra vonatkozó tényállásának alkotmányossági vizsgálata során értelmezte. A testület megállapította, hogy a Btk. 269.§ (2) bekezdése, miszerint a közösség elleni izgatást az is elköveti, "Aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzetet, valamely nemzetiséget, népet, felekezetet, vagy fajt sértő, vagy lealacsonyító kifejezést használ, vagy más ilyen cselekményt követ el" – alkotmányellenesen (szükségtelenül és aránytalanul) korlátozza a szabad véleménynyilvánítás jogát. Az alkotmány 61.§- a nem csak szubjektív jog, hanem állami kötelesség is a demokratikus közvélemény kialakulása intézményes feltételeinek a biztosítására. Az alkotmányos alapjog "... a szabad kommunikációt – az egyéni magatartást és annak társadalmi folyamatát – biztosítja, s nem annak tartalmára vonatkozik..."

Az Alkotmánybíróság a véleménynyilvánítási jogának általános értelmezését is adva megállapította, hogy az az ún. "kommunikációs" alapjogok – szólás- és sajtószabadság, s az ehhez tartozó informáltsághoz és az információk megszerzéséhez való jog – "anyajoga". Tágabb értelemben a véleménynyilvánítás szabadságához tartozik a művészi, irodalmi alkotás szabadsága és a művészeti alkotás terjesztésének szabadsága, a tudományos alkotás szabadsága és a tudományos ismeretek tanításának szabadsága."¹²⁵ Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint az alkotmány a véleményt annak igazság- és értéktartalma nélkül védi. "Egyedül ez felel meg annak az ideológiai semlegességnek, amelyet az Alkotmány az 1990. évi XL. törvénnyel való módosítása azzal fejezett ki, hogy törölte az Alkotmány 2.§-ából az 1989. októberében – éppen a pluralizmus példájaként – szerepeltetett fő eszmei irányzatokat is."

Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint a véleménynyilvánítás szabadságának csak külső korlátai vannak. A külső korlátokat illetően az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy "igen kevés joggal szemben kell csak engedni, azaz a véleményszabadságot korlátozó törvényeket megszorítóan kell értelmezni."

A médiafelügyeletre vonatkozó kormányhatározat alkotmányossági vizsgálata során az Alkotmánybíróság a véleménynyilvánítás jogára vonatkozó értelmezését a sajtószabadsággal konkretizálta: "Ahogy a sajtószabadság joga a véleménynyilvánításhoz való jogból, mint anyajogból vezethető le, úgy a véleménynyilvánításhoz való jog kitüntetett volta is annyiban vonatkozik a sajtószabadságra, amennyiben a véleménynyilvánítás alkotmányos alapjogát szolgálja." Az értelmezés fontos tétele: az "egyenlő távolság" elve, azaz a médiák függetlensége alkotmányos követelményeinek megfogalmazása a potenciális befolyásoló tényezők (állam, pártok, társadalmi- és érdekképviseleti szervek) teljes körétől: "Az állami szervektől való szabadság követelménye – a műsorok tartalmát illetően – a törvényhozással és a kormánnyal szemben egyaránt fennáll. Mindkettő ki van téve a nyilvános kritikának és a társadalom azon keresztüli ellenőrzésének. Ezért egyiknek sem lehetnek eszközei a Rádióban és Televízióban közzétett vélemények tartalmi befolyásolására. Az Országgyűlés meghatározott tartalmi befolyása a Rádióban és a Televízióban éppúgy alkotmányellenes, mint a Kormányé.

Ugyanez vonatkozik az önkormányzatokra, a pártokra és más társadalmi szervezetekre, érdekképviseletekre és csoportokra is."

(A vallásszabadság értelmezése) A volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló 1991. évi XXXII. törvény alkotmányellenességének utólagos vizsgálatát elvégezve értelmezte az Alkotmánybíróság a vallásszabadság alkotmányos tartalmát két vonatkozásban:

            – az emberi méltósághoz való jog és a véleménynyilvánításhoz való jog viszonyában, és

            – az egyház államtól való elválasztása összefüggésből.

Az Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jogot, mint általános személyiségi jogot fogja fel, amelynek része a személyiség szabad kibontakoztatásához való jog. Ugyanígy a lelkiismereti szabadság is a személyi integritáshoz való jogként értelmezhető. "A lelkiismereti szabadság és a vallásszabadság külön is nevesített joga azt ismeri el, hogy a lelkiismereti meggyőződés és ezen belül adott esetben a vallás az emberi minőség része, szabadságuk és a személyiség szabad kibontakoztatásához való jog érvényesülésének feltétele."

Mindez az állam kötelezettsége oldaláról értelmezve azt jelenti, hogy az állam "nem ítélkezhet vallásos hit vagy lelkiismereti meggyőződés igazságtartalmáról. A vallásszabadság és az emberi méltósághoz való jog szoros összefüggése mutatkozik meg a vallásgyakorlás, illetőleg meggyőződés szerinti cselekvési szabadság alkotmányos korlátozhatóságának megítélésénél." (Pl. a fegyveres szolgálat megtagadásához való jog.)

Az 1992-ben hozott határozat a gondolat- és vallásszabadságot is kommunikációs alapjogokhoz sorolta. A jogok "anyajoga", a véleménynyilvánítási szabadság, az alapjogok hierarchiájában az Alkotmánybíróság szerint megkülönböztetett helyet foglal el. A hivatkozott határozat kimondta, hogy "a véleményszabadságot korlátozó törvényeket megszorítóan kell értelmezni." Ez a megszorító értelmezés irányadó a vallásszabadságot korlátozó törvényekre is. A gondolat-, a lelkiismereti- és vallásszabadsághoz való jog természetéből, továbbá a jogi szabályozás lehetőségeiből következően "az állam kompetenciája csakis a meggyőződést alakító, illetve kifejező kommunikációs folyamatra korlátozódhat. Az állam e helyzetéből is következik semlegessége."

Az "elválasztás" (az állam és az egyház elválasztásának) elvéből az következik – állapította meg az Alkotmánybíróság –, hogy az állam "sem az egyházakkal sem valamelyik egyházzal nem kapcsolódhat össze intézményesen: hogy az állam nem azonosítja magát egyetlen egyház tanításával sem; továbbá, hogy az állam nem avatkozik be az egyházak belső ügyeibe és különösen nem foglalhat állást hitbéli igazságok kérdésében..."¹³⁰

Az elválasztás tehát csak azt a korlátot emeli az állam elé, hogy a szabályozásával ne sértsen vallási meggyőződést, vallásgyakorlást. Az Alkotmánybíróság ezzel tehát kimondja azt a tételét, hogy az állam – az állam és az egyház szétválasztásával – a lehető legteljesebb vallásszabadságot éppen a semleges és általános jogszabályi keretek révén biztosítja. Ez azonban nem zárja ki, hogy a jogalkotó (az állam) a "vallás és az egyházak sajátosságait figyelembe véve" alkossa meg "a vallásszabadság alapvető jogát érvényre juttató" jogszabályokat.

A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvénynek az egyházalapítás egyik jogi feltételét (egyházat "legalább száz természetes személynek" kell alapítani) alkotmánysértőnek tartó indítvány vizsgálata során az Alkotmánybíróság értelmezte a közösségi vallásgyakorlás szabadságát és (esetleges) összefüggését az egyházi formában – illetőleg azon keresztül – történő vallásgyakorlással. A testület rámutatott, hogy az egyesülési jogból következően választható szervezeti forma és az azzal járó kogens jogi szabályok megtartásának kötelessége nem korlátozza alkotmánysértő módon a vallásszabadságot, az ún. közösségi vallásgyakorlás lehetőségét.

"A vallási közösségek szabad választásuk szerint vehetik igénybe" az egyházat, mint intézményes formát azzal, hogy az egyházi jogállás elnyeréséhez az állam speciális feltételeket (így pl. száz alapító természetesen személyt) írhat elő. Ez a feltétel az Alkotmánybíróság szerint "nem sérti az ezt alapító létszámot el nem érő vallási közösségek együttes vallásgyakorláshoz való jogát."

A közösségi vallásgyakorlás tehát szervezet-semleges; a vallási közösségek kizárólag a vallásgyakorlás intézményes formájának jogi előírásai tekintetében (szabad választással!) önkorlátozzák magukat, de ez nem érinti az együttes vallásgyakorlást. Az alkotmány ugyanis az egyéni és az együttes (közösségi) vallásgyakorlás szabadságát biztosítja, vagyis nem nevesíti a közösségi vallásgyakorlás intézményes (pl. egyházi) szervezeti formáját: " A másokkal együttesen történő vallásgyakorlásnak az Alkotmány 60.§ (2) bekezdésében biztosított joga mindenkit megillet arra való tekintet nélkül, hogy az együttes vallásgyakorlás jogilag szabályozott szervezeti keretek között, vagy anélkül történik-e, illetve, hogy milyen szervezeti formában folyik. Sem az egyéni sem a közösségi vallásgyakorlás szabadsága nem tehető alkotmányosan függővé sem vallásos szervezeti tagságtól, sem a vallási közösség szervezeti formájától."

 (A szociális jogok értelmezése) Az Alkotmánybíróság működésének első évében egyértelművé tette, hogy az alkotmány preambulumában megfogalmazott kitétel – "... a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet..." – nem jelenti azt, hogy a Magyar Köztársaság szociális jogállamként határozta volna meg "önmagát". Az Alk. 2.§ (1) bekezdésében megfogalmazott demokratikus jogállam formális (a jogi struktúrák minősége szempontjából nevesített) jogállam, amelynek "nem előfeltétele a szociális biztonság."

Az Alk. 70/E.§ (1) bekezdése szerinti szociális biztonságot az állam – öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság, önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén – "megélhetéshez szükséges ellátási jog" útján köteles biztosítani.

Az Alkotmánybíróság értelmezésében ez azt jelenti, hogy "... az állam a polgárok megélhetéséhez szükséges ellátáshoz való jogaik realizálása érdekében, társadalombiztosítási és szociális intézményrendszert köteles működtetni." Az elért életszínvonal, meghatározott jövedelem (nyugdíj) megszerzésének garantálása nem része a szociális biztonsághoz való jognak, nem jelent alanyi jogot a polgár számára: "... a szociális biztonság nem jelent sem biztosított jövedelmet, sem pedig azt, hogy az állampolgárok egyszer elért életszínvonala a gazdasági viszonyok kedvezőtlen alakulása következtében ne csökkenhetne. Az államnak polgárai szociális biztonsága tekintetében fennálló kötelezettségét az Alkotmány 70/E.§ (1) bekezdésében foglaltak általános jelleggel nevesítik."

Az állam tehát széles körű szabadsággal (jogosítványokkal) rendelkezik a szociális ellátáson belüli változtatásokra, átalakításokra, a gazdasági viszonyok függvényében. Ezek a változtatások azonban nem minden korlátozás nélkül illetik meg az államot. A korlátozhatatlanság mindenkori "alkotmányos minimumra" adja a szociális biztonsághoz való jog alapjogi jellegét. Ezzel összefüggésben figyelemreméltó az ún. "Bokros csomaggal" kapcsolatos alkotmánybírósági határozat. Az anyasági és a gyermektámogatási rendszert módosítani kívánó törvényi rendelkezések alkotmányossági felülvizsgálata tárgyában született döntés a következőképpen érvelt: "Az Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy a szociális ellátások törvényi megváltoztatásának alkotmányossági ismérvei részben függetlenek attól a kérdéstől, hogy az Alkotmány 70/A.§ alapján milyen szolgáltatások illetnék meg a jogosultakat. Annak elbírálásánál, hogy a ténylegesen élvezett szolgáltatásokból mit és hogyan lehet alkotmányosan megvonni, a szociális jogok annyiban játszanak szerepet, hogy az elvonások folytán a szociális ellátás mértéke egészében nem csökkenhet a 70/E.§ szerint megkövetelhető minimális szint alá. Az egyes változtatások alkotmányossága azonban függ attól is, hogy nem ütköznek-e más alkotmányos elvekbe és jogokba, így nem ellentétesek-e a jogbiztonság elvével, a hátrányos megkülönböztetés tilalmával, illetve – ha biztosítási elemet is tartalmazó szolgáltatásokról van szó – a tulajdon védelmével. A jogalkotónak tehát – a fenti keretek között – alkotmányos lehetősége van arra, hogy az állampolgári jogon járó szociális ellátást rászorultsági alapú ellátássá alakítsa át."

Hogy mit jelent a "minimális szint", ezt az Alkotmánybíróság adott ügyben, a konkrét jogszabály vizsgálata során – esetenként – dönti el. (Ugyanúgy, mint az alapjogi korlátozás lényeges, vagy nem lényeges tartalmát érintő voltát...)

A már többször idézett, 1993-ban hozott határozat erről részletes kifejtést ad: "Az Alkotmány szerint ugyanis az egyedüli követelmény, hogy a társadalombiztosítás vagy a szociális intézményi rendszer a megélhetéshez szükséges ellátásra vonatkozó jogosultságot megvalósítsa. A vegyes rendszerű társadalombiztosítás tehát önmagában nem alkotmányellenes mindaddig, ameddig az állam a jogi szabályozással ezt úgy működteti, hogy az a biztosítás útján szerzett jogokat, továbbá a szociális biztonsághoz való jog tartalmi elemét adó ellátáshoz való jogot nem sérti. Az arányok önkényes megváltoztatása (pl. a magasabb nyugdíjak nominális csökkentése az alacsonyabb összegű nyugdíjak szociális szempontú emelése érdekében) azonban már alkotmányellenes volna...

Nyilvánvalóan alkotmányellenes volna, ha az állam a nyugellátásokat és az egyéb ellátásokat egyáltalán nem emelné, miként az is, ha az emelés százalékát szélsőségesen alacsony mértékben, vagy eseti szociális segélyezés útján határozná meg. Ez esetben ugyanis figyelmen kívül maradna a kombinált típusú társadalombiztosítási eleme, azt ugyanis az éves infláció mértéke, az állami ártámogatások megszűnése vagy visszaszorítása teljesen kiüresítené. Az azonban, hogy mindezeket a negatív gazdasági tényezőket az államnak a nyugellátások emelésénél maradéktalanul kompenzálnia kell, az Alkotmányból nem következik."

Egy 1994-ben hozott határozatában az Alkotmánybíróság a szociális jogok alapjogi természetét, alapjogi minimumát illetően úgy foglalt állást – megmaradva a kialakított értelmezési koncepciónál –, hogy az állam szabadságának ott a határa, ahol az állam beavatkozása, vagy még inkább mulasztása "... az Alkotmányban előírt feladat teljesítését, vagy valamely védett intézményt, illetőleg jog megvalósulását nyilvánvalóan lehetetlenné teszi..." E "minimális követelmény" felett – más alapjog sérelmét kivéve – nincs alkotmánybírósági beavatkozási alap államcél, vagy szociális jogot szolgáló jogszabály alkotmányossági (!) szempontú minősítésére.

(Az igazságszolgáltatás körébe tartozó alapjogok értelmezése) E jogok köréből, az Alkotmánybíróság értelmezési gyakorlatából, a bírósághoz fordulás joga, és a jogorvoslathoz való jog érdemel kiemelést. A bírósághoz fordulás jogának alkotmányos tételét az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatában az alábbi értelmezésekkel bontotta ki:

            – a bírósághoz fordulás joga nem jelenti egyben a tárgyalási elv kizárólagos (alkotmányos) követelményét: "Ebből az alkotmányos rendelkezésből nem következik, hogy a bíróság bármely rendes és különleges eljárásban a fél jogait és kötelezettségeit mindkét fokon kizárólag csak tárgyaláson bírálhatja el";

            – a bírósághoz fordulás joga a jog negatív oldalát is magába foglalja, vagyis azt, hogy a jogával a fél ne éljen.

Emellett a negatív magatartás aktív megnyilvánulással is járhat, nevezetesen: egy konkrét jogviszonyban a joglemondás szerződésbe foglalásával (pl. választott bírósági eljárásban a jogorvoslat kizárása).

A jogorvoslathoz való jog – ügydöntő határozatok esetében – "a más szervekhez, vagy ... ugyanazon szervezeten belüli magasabb fórumokhoz fordulási lehetőséget" jelenti, az érdemi döntés (a korábbi döntés helybenhagyása, megváltoztatása, megsemmisítése) felülvizsgálatának biztosításával.

Az alapvető jogok megsértése miatti bírósághoz fordulás jogának minősítése szempontjából és a bírósági eljárásban hozott bírói döntésnek a megtámadhatósága már nem alkotmányos követelmény. Az alkotmány 57.§ (5) bekezdésében meghatározott jogorvoslathoz való jog a rendes jogorvoslati eljárás (fellebbezés) alkotmányos követelményét jelenti. A jogerős döntések elleni felülvizsgálat biztosítása lehet fontos garanciális igény kielégítése, de ennek nincs az alkotmányból levezethető "kényszerítő szükségessége".

Az Alkotmánybíróság "találmánya": alkotmányos követelmény a norma alkalmazásánál

A bírák és a bírósági vezetők kinevezésére vonatkozó törvényi rendelkezések alkotmányossági felülvizsgálata tárgyában hozott határozatában mondta ki először az Alkotmánybíróság, hogy: "Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányossági vizsgálata eredményeképpen határozattal megállapíthatja azokat az alkotmányos követelményeket, amelyeknek a norma értelmezéseinek meg kell felelniük." Ebben, a már más összefüggésben ismertetett (idézett) határozatban, a testület kimondta – többek között –, hogy a bírák és a bírósági vezetők kinevezésénél "alkotmányos követelmény az, hogy a más hatalmi ághoz tartozó kinevező ... politikai meghatározottságának hatását vagy a bírói hatalmi ág érdemi közrehatása, vagy más, a bírói hatalmi ágon kívüli ellensúlyt semlegesítse..."

Azóta az Alkotmánybíróság több határozatában élt e jogrendszert kímélő módszerrel. Néhány példát említve az 1994–1995-ben hozott határozatokból:

            – "A termőföldről szóló, az Országgyűlés által 1994. április 6-án elfogadott, de még ki nem hirdetett törvény (továbbiakban Ftv.) korlátozó rendelkezései addig alkotmányosak, ameddig az elbírált korlátozások ésszerű indokai tárgyilagos mérlegelés szerint fennállnak."

            – A honvédelemről szóló 1993. évi CX. törvény 103.§ (1) bekezdése i/ pontja alkalmazásánál alkotmányos követelmény, hogy a jogszabályi rendelkezést azokra a hadkötelesekre is alkalmazzák, akik az i/ pontban meghatározott művészeti diplomákkal a jogszabályok szerint egyenértékű diplomát szereztek és művészi hivatásukat gyakorolják."

            – "Az Alkotmánybíróság megállapítja: az általános forgalmi adóról szóló 1988. évi VII. törvénnyel módosított 1987. évi V. törvény Központi Statisztikai Hivatal által kiadott statisztikai jegyzékre utaló rendelkezéseinek alkalmazásánál alkotmányos követelmény az, hogy a törvényi rendelkezések által felhívott statisztikai besorolások tartalmának a törvény elfogadását követően bekövetkezett változásai nem eredményezhetik a törvényben meghatározott adófizetési kötelezettség változását."

            – "Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a magánszemélyek jövedelemadójáról szóló, a gazdasági stabilizációt szolgáló egyes törvénymódosításról rendelkező, az 1995. évi XLVIII. törvény 3.§-ával módosított 1991. évi XC. tv. (a továbbiakban Szja tv.) 29/A.§ (7) bekezdésében foglalt rendelkezés alkalmazásánál alkotmányos követelmény az, hogy lehetőség nyíljék a magáncélú használatból kizárt gépkocsi esetében a vélelemmel szembeni bizonyításra."

            – "Az Alkotmánybíróság megállapítja: a Be. 11.§ (2) bekezdése alkalmazásánál – az Alkotmány 7.§-ára figyelemmel – alkotmányos követelmény, hogy a bíróság a tárgyalás nyilvánosságának kizárása kérdésében az 1976. évi, 8. számú törvényerejű rendelettel kihirdetett Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 14. cikk 1. pontja, illetve az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény 6. cikk 1. pontja figyelembevételével döntsön.

Ez a gyakorlat – formailag – 1996 végére annyiban változott meg, hogy a határozat rendelkező részében az Alkotmánybíróság felhívja azt az alkotmányi rendelkezést, amelyre az alkotmányos követelményt alapítja:

"Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az egészségügyi ellátási kötelezettségről és a területi finanszírozási normatívákról szóló 1996. évi LXIII. törvény (a továbbiakban: Tv.) alkalmazása (végrehajtása) során az Alkotmány 70/E.§-án alapuló alkotmányos követelmény, hogy a társadalombiztosításról szóló 1975. évi II. törvény szerint megállapított szolgáltatások teljesítését a rendszeren belül az államnak akkor is biztosítania kell, ha az egészségügyi ellátási szükséglet a Tv. 3.§-ában meghatározott és finanszírozott szolgáltatásokat meghaladja."

Az Alkotmánybíróság – ezt a lényegében új hatásköri szabályt – az utólagos normakontroll keretébe (Abtv. 1.§ b/ pont) maradó hatásköreként értelmezi, az ún. "alapító" határozatával: "Az Alkotmánybíróságnak hatalma van az alkotmányellenes jogszabály megsemmisítésére. A jogszabály alkotmányos értelmének megállapítása a homályosság miatti megsemmisítés helyett ennek a felhatalmazásnak keretében marad." Következésképpen az Alkotmánybíróság e speciális hatáskörével is az alkotmányban kapott felhatalmazás (Alk. 32/A.§ (1) bekezdés) alapján eljárva, a jogszabály alkotmányossága kérdésében foglal állást. Az ilyen tartalmú határozata is – az Abtv. 27.§-a alapján – "mindenkire kötelező" határozat.

E speciális hatáskört az Alkotmánybíróság a hatályos jogot kímélő módszerként alkalmazza. Amennyiben a homályos, alkotmánysértő módon értelmezhető jogszabálynak alkotmányosan is értelmezhető tartalma, van, akkor nem indokolt a megsemmisítés jogával élni: "Ha a vizsgált jogszabálynak van (egy vagy több) olyan értelmezése, amely az alkotmányos követelményeknek megfelel, az Alkotmánybíróságnak nem feltétlenül kell megállapítania a jogszabály alkotmányellenességét. A normát nem kell minden esetben megsemmisíteni csupán azért, mert az alkotmányos követelményeknek meg nem felelő értelmezés is lehetséges, vagy előfordul. Nem hagyható azonban figyelmen kívül az alkotmányossági vizsgálatnál a jogszabálynak az az értelmezése, amelyet a joggyakorlat egységesen követ, vagyis a jogszabálynak az "élő jogban" megnyilvánuló normatartalma. Ha jogszabály ekként alkotmánysértő tartalommal hatályosul, az alkotmányellenesség megállapítása és jogkövetkezményeinek alkalmazása elkerülhetetlenül szükséges."

Holló András [Változó Világ 15.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010